Pesti Napló, 1866. május (17. évfolyam, 4809-4833. szám)

1866-05-05 / 4813. szám

103€813 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Szombat, május 5. 1806. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. lf. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt­ tér: 5 hasábos petit szrr 25 nj kr. Május hó 1-tól kezdve új előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ-ra. Ü­lő­m­­etéss­or: Május—június 2 hóra...........................................3 frt 50 kr. Május — septemberi 5 hóra................................8 frt 75 kr. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. Pest, május 4,1866. (Fk) A legőszintébb elismeréssel va­gyunk azon kitűnő trifolium ritka tehet­sége iránt, melyről az osztrák államkan­­czellária rendelkezik. Meysenbug, Riege­­leben és Altenburg oly remek tollú diplo­maták, hogy azokat bármily külügyér is méltán irigyelhetné Mensdorff gróftól. — Azon okmányok, melyek újabb időben az osztrák államkanczelláriából előkerül­tek, az irály elegantiására, a fordulatok ügyességére, a czélzások finomságára néz­ve csakugyan semmi kívánni valót nem hagynak. — A régi nehézkes, sallangos, czopfos modor eltűnt, s azóta közönséges ember fia is olvashatja és meg is értheti az osztrák sürgönyöket és jegyzékeket, a­nélkül, hogy szellemben legalább is a múlt századba kellene magát visszahe­lyeznie. De­­ várjon azok „csinálják“-e a külpolitikát, a­kik ez okmányokat fo­galmazzák ? Köztudomású dolog, hogy ez nincs így. Ausztriában mind e napig a külkérdések csak kivételesen kerülnek a miniszteri értekezlet elé, és rendesen csak akkor, ha valamely szakminiszter hozzá­járulása megkívántatik, például, ha oly rendszabályokról van szó , melyek­­ pénzbe kerülnek. Az udvari tanácsosok pedig az eléjök rakott canevas-ra kényte­lenek hímezni; a hímzés nagyon szép, na­gyon művészies lehet, s ez az ő érdemök, de váljon alkalmas, és a situatiónak meg­felelő-e az alapszövet, ez nem ő tőlük függ.Ezt előre kellett bocsátanunk, hogy semmi kétség ne maradjon az iránt, mint szeretnők szavunkat értetni, midőn azt mondjuk, hogy az ápril 2­6-kán kelt, s az imént nyilvánosságra jutott két osztrák jegyzék nem felelt meg az általános vára­kozásnak. (Ez okmányok kivételesen bé­csi félhivatalos lapok útján tétettek közzé,­­ de csak akkor, midőn már Bécsbe érke­zett volt azon távirati tudósítás, hogy a teljes szöveg egy párisi lapban megje­lent, így legalább eleje vétetett azon fur­csaságnak, mely az april 18-ki osztrák jegyzékkel történt, hogy t. i. ezen, erede­tileg német nyelven irt okmányt a bécsi lapok kénytelenek voltak francziából né­metre visszafordítani!) Az irály sima, csinos, kikerekitett, de a tartalom sok ember részéről fejcsó­­válással fogadtatott. Az egyik jegyzékben kijelenti Ausz­tria, hogy Poroszország kivonatának en­gedve, a lefegyverkezés dolgában az első lépést tenni kész.­­ Ezzel teljesítve lett volna a Poroszország részéről szabott fel­tétel, hogy t. i. hiteles tudósítást kíván arra nézve, miszerint Ausztria csakugyan megszünteti a csehországi csapat­felállí­tásokat és ezzel rokon intézkedéseket. Többet nem kellett tehát mondani Mens­­dorff grófnak, legfeljebb még azon re­ményt fejezhette volna ki, miszerint már most Poroszország is követni fogja Ausz­tria példáját. Hanem ime — az osztrák miniszter minden szükség nélkül „since­­rizálni“ kezd , elmondván , hogy így­­amúgy viseli magát Olaszország, hogy ezt amazt kellett tehát elrendelni Ausztria részéről, de mindez csak Olaszország el­len c­éloz, nem pedig — Isten mentsen ! — Poroszország ellen. Reményli tehát ő excra, hogy Poroszország ezen Olaszor­szág elleni fegyverkezésben nem fog bök­kenőt látni, s azért nem fog késni Ausz­tria irányában a „rendes“ viszonyt hely­­reállítani . . . Hiába törjük rajta fejünket, vájjon minek kellett ennek vitatásába ereszkedni? Minek kellett Bismark úr ke­zéhez szolgáltatni az úgy is keresve ke­resett ürügyet minapi — amúgy is elég sovány — engedményeinek visszavoná­sára ? Poroszország azt kívánta, vézesse­nek vissza az Éjszakán történt csapat­­felállítások; ki kellett volna mutatni, hogy ez megtörtént, vagy ekkor meg ekkor történni fog, és ezzel punctum ! Az olaszországi ügyekről hallgatni kellett. Ha aztán Bismark gróf ezekre nézve kérdést akar tenni, azt lehetett volna mondani : barátom, ehhez nincs kö­zöd; a­mit te „Poroszország biztossága“ ér­dekében kívántál, az megtörtént, már most váltsd be te is adott szavadat, melyet épen csak az általunk teljesített feltételtől tettél függővé, és semmi egyébtől! — De igy, midőn Ausztria maga bevallja, hogy legalább lehetséges a cseh- és az olaszországi készületek közt összefüggést feltenni, ha maga bevallja, mi­szerint Poroszországnak oka lehetne e tekintetben gyanúperrel élni, ha még annyira is megy, hogy csehországi hadi rendelkezéseit nem vonja vissza, míg a porosz kormány nem nyilatkozott arról, vájjon elegendőnek találja-e azt, a­mit pár nappal előbb ő maga — a porosz kormány — egyetlen feltételül sza­bott : akkor ne csodálkozzunk, midőn lát­juk, hogy a porosz külügyér mohón ra­gadja meg a nyújtott ürügyet, ne csodál­kozzunk, hogy az osztrák jegyzékre úgy felelt, a mint felelt, sőt hogy még az ár­tatlanság palástjával drapirozza magát, és a „gekränkte Unschuld“ szerepét játsz­ván, tettetett megindulással felsől sajt: nem, ezt nem vártuk volna Ausztriától, melynek irányában annyi előzékenységet tanúsítottunk ; nem vártuk volna tőle, hogy nemcsak csehországi hadát leszállí­tani késkedik, hanem még a birodalom egyéb részeiben is általános hadi készült­séget rendel el ; Így, persze, nem lehet vele megalkudnunk, s miután ő maga sem tartja merőben igazolhatlannak azon aggodalmat, melyet e készületekből me­rítünk, a lefegyverkezésből részünkről semmi sem lehet mindaddig, míg Ausztria összes hadserge nincsen ismét bé­kelábra állítva. Igen szépen van írva az ugyancsak ápril 26-án kelt második osztrák jegyzék is, mely a schleswig-holsteini kérdés meg­oldására pozitív indítványokat tartalmaz, de ezen indítványok még annyit sem en­gedményeznek, mint a­mennyit Porosz­­ország híres februári pontozata köve­telt ; azóta pedig Bismark úr határozot­tan kijelenté, hogy miután a februári kö­vetelések visszautasíttattak, azokon túl kellene mennie az annexióig. Itt ismét nagyon felesleges ürügyet szolgáltatott az osztrák kabinet a porosz miniszternek, ki nevezetesen Vilmos király irányában annak rendje szerint fogja kizsákmá­nyolni Ausztria e hibáját. Látod, felséges uram — ezt mondhatta ő tuója — még most is, midőn a válság küszöbén látszik állni, még most sem hajlandó ez az Ausz­tria akár csak minimumát megadni annak, a­mit felséged a porosz érdekben mellőz­­hetlennek nyilvánított; hihető-e tehát,hogy ezen hatalommal békés után — habár csak félig meddig tisztességes transactió­­hoz lehessen jutni ? ! Válaszjegyzékében Bismark e második osztrák okmányt nem is érinti, csak egész átalánosságban említi, hogy míg a le­­fegyverkezési kérdés nincs megoldva, átalában nehezítve van minden értekezés, és ebben igaza van. Mi tehát a conclus­­sió ? Az, hogy Bismark gróf újra kéri Ausztriát, oldaná meg ezt a lefegyverke­­zési kérdést, de már most nemcsak Cseh­országról szól­ó excra, nemcsak azt teszi hozzá, hogy Morvaország, Slézia, Krakkó stb. szintén oly területek, a­honnan el kell távolítani minden újabb időben oda szólított katonaságot, hanem, szerinte, Olaszország felé is meg kell szüntetni a hadikészültséget, különben Poroszország nem fogná magát annyira megnyugtatva érezni, hogy ő is visszatérhetne a status quo ante-ra. Mintha pedig még ez sem volna elég, Bismark úr jegyzéke végén „sajnálatát“ fejezi ki a felett, hogy Ausz­tria nem akarja a kisebb német államokat lefegyverkezésre felszólítani. Ha te nem teszed, majd én fogom tenni — mondja erre a porosz miniszter — kezdeni pedig a te kedves Szászországodon fogom ! . . Nem tudjuk, vájjon fog-e ily nyilatko­zat után még egyszer mozgásba tétetni Riegeleben úr tolla. Ha igenis, ebben csak annak jelét látnók, hogy Ausztria még nincsen kész a maga hadi intézkedéseivel, és még egy kis időt szeretne nyerni, mert ennél egyéb czélja a további irka­firkának semmi esetre nem lehet és nem is­ lesz ! — A házszabályok átdolgozására kiküldött országos bizottmány f. hó 4-kép tartó első össze­jövetelét a magyar akadémia kis teremében; az értekezlet ez alkalommal bizottmány­­elnökül ,­h­i­c­z­y Kálmán, jegyzőül Királyi Pál kép­viselőket megválasztván, a bizottmányt alakók­nak nyilvánítá. Hogy a küldetése szerinti tárgyalásokat siker­rel kezdhesse meg, s folytathassa, szükségesnek tartatott elébb azon tanácskozási sorrendet álla­­pitni meg, mely a munkálat alapjául szolgáló fő­­elveket foglalná magában. Ezen sorrend kidol­gozására egy albizottmány küldetett ki, melynek tagjaiul Csengery Antal, b. Eötvös József, Ke­mény Zsigmond, Tisza Lajos és Zichy Antal választattak. Mihelyt ezen albizottmány munkálatával ké­szen leend, a bizott­mányi érdemleges tárgyalá­sok legott meg fognak kezdetni. TÁRCZA. Mexico Miksa császárig. (Báró Müller J. W., Prescott William H., Armin Tb. és mások nyomán, közli Szokoly Victor. Négy részben, tiz külünnyomatu képpel. — Emich G. tulajdona. 364 lap. Ára 3 ft.) H. k Kevés nép van, melynek oly sok és változé­kony története lett volna, mint a mexicóinak. Ez mutatja folytonos nyomorát. Örökös forron­­­­ás, kitörés, át meg átalakulás, mintha maga a föld sem bitt volna ott még megszilárdulni. Va­lóban, Mexicóban sokszor fordul elő ép úgy föld­­irati, mint történeti változás. Szokoly V. könyvének második részében — „Mexicó meghódítása Cortez által“ — a lehető legjobb kalauzt választá Prescott-ban, kinek e tárgyra vonatkozó jeles munkája épen nem tar­tozik a nálunk közkézen forgó könyvek közé. Ezért, bármennyit olvastunk is Co­rtez merész vállalatáról, e lapokon sok újat fogunk találni. Hosszú ideig a legtöbb író úgy álltta elénk a szerencsés hódítót, mint ki egyedül a kard és kereszt kettős hatalmával igázott le egy harczias vad népet. Azt már láttuk, hogy nem vad néppel volt dolga, s így roppant sikere még bámulato­sabb lenne, ha nem látnók, hogy mily hatalmas szövetségeseket lelt ő a többféle törzsek viszál­­yában, melyek teljes erejükkel segíték, a becsü­letes azték nép jóhiszeműségében és Montezuma császár rövidlátásában. Cortezt e könyv is úgy állítja elénk, mint egy hösköltemény kimagasló alakját. Valóban an­nak látszik, de — meglehet azért, hogy minket az elnyomott népek iránti részvét elfogultakká tesz, — mi, ha kiveszszük kezéből a keresztet, melyet úgy is vérbe mártott, nem látunk benne mást, mint egy merész kalandort, egy zsákmá­nyoló hőst, ki gazdaggá tette a gazdagságával élni nem tudó Spanyolországot, de egy eltiport régi műveltség helyére újat állítani nem volt ké­pes, s egy derék népet nemtelenül vetett oda egy, az inquisitióval szövetkezett hatalom önkényének. De bármit ítéljünk is róla, a történetek, melyek­nek hőse, szerfelett érdekesek, ha nem is emelik a lelket Ötszázötven katonával, 110 matrózzal, 10 ágyúval és 16 lovassal indult ő Mexicónak, hol Montezuma százezreit csakhamar leigázta, előbb a képmutatás, s aztán a kegyetlenség fegy­verével. — Minket is benső örömmel tölt el min­denfelé és minden időben a keresztyénség terje­désének látványa, de épen vallásunk magasztos szelleménél fogva azt óhajtanék, vajha a feleba­ráti szeretet e hitelveit sehol se terjesztették vol­na tűzzel és vassal. Arra volt ez hivatva, hogy termékenyítő szelídséggel áradjon szerteszét, mint a nap fénye, nem pedig pusztító dühhel, mint egy-egy kitörő vulkán izzó lávája. Kiszállván Cortez 1519. nagy­péntek napján (Vierrez de la Cruz,) az első várost napról ne­vezték el Villa rica de la Vera­cruznak (a kere­set gazdag városának), mely nevet ma is viseli. A „felfedezés! expeditió kapitányának“ viselt dolgait, melyek öt nagy ívén igen érdekesen vannak itt leírva, még csak­­utólagosan sem em­líthetjük meg, miután erre ezúttal nincs terünk. Magára a könyvre utaljuk az olvasót, melyben Cortez bámulatos bevonulása Mexicóba, Monte­zuma fényes udvara, mulató helyei, állatkertje, az udvari czifra szertartások, az ágyuhangok hatása az aztékekre, a város tarka élete és gaz­dagsága élénken rajzolvák. Le van írva itt, hogy egy koponyahelyen az áldozatok fejei vigyorog­tak a spanyolokra, kik a karókon és terrasz­­sorokon 136,000 halálfőt számláltak meg, mely iszonyatosságokra a szerző is elborzad, mondván, hogy „Mexicó meghódításával az emberiség ügye végre is nyert.“ De részüikről szerettük volna, ha szerző nem ad ily könnyen hitelt a spanyoloknak, kik az efféléket valószínűleg na­gyon eltorzíthatták, s a világ szemében poklot kellett festeniök, hogy annak rémes lángja mel­lett az ingusitio máglyáinak tüze istenáldásként tűnjék fel. Bizonyára az aztékeknek lehettek és voltak is­rut szokásaik, de egy, a művészetet, zenét és ipart kedvelő népről alig tehetjük fel azokat a kegyetlenségeket, melyek előttünk úgy tűnnek fel, mint a hódító fehérek önigazolásra szánt koholmányai. Szokoly annyi szép vonás­ban ismerteté e népet, hogy azok legkevésbé sem vezethetők arra az ítéletre, melyet ezúttal kimond. Montezumát és gyermekeit, kik előkelő c­salá­­dok alapitói lettek, úgy hogy Brasseur abbé III. Napoleon nejét is Montezumától származtatja; az 1524-ben Mexicóba érkezett hittérítőket — egy pápai vicariust és 12 ferencz-rendi szerze­test ; azon alattomos gyilkosságokat, melyeket Corteznek tulajdonítottak, és nézetünk szerint nem alaptalanul; a hódító főkapitány baleseteit, elkedvetlenedését mind csak futólagosan említ­ve, ez élénk rajzok sorából „a borzalmak éjsza­káját­ említjük meg, e szörnyű éji harczot, mi­dőn a kétségbeesett aztékok az elvonuló Cortez csapatát vadul megtámadák. Ez valóban olyan, mint egy hősköltemény rémítő éneke. A leírás elevensége és a kidomborodó részletek, dicsére­tére válnak az író tollának. Cortez, miután 1547-ben Szevilla közelében meghalt, hamvait az „Új Spanyolország“ nak keresztelt Mexicóba szállíták. 1794-ben a „Názáreti Jézus“ kórházba helyezék el, s ott fe­küdt 1823-ig, midőn egy mexicói népcsoport fel akarta törni sírját, hogy hamvait a szeleknek szórja; néhány bátor férfi azonban éjjel elszál­­ltta azokat e meggyaláztatás elől. A hódító e földi maradványai jelenleg Olaszországban van­nak , a spanyol hős utolsó ivadéka , Terra- Nouva-Monteleone herczeg birtokán. Kétségkí­vül Cortez mindenben a világtörténet egyik ki­magasló alakja marad a bátorság és szerencse folytán, mely vállalatát sikerre vezeté; de a va­lódi nagyok sorába nem emelkedhetik, mert az eszme, mely vezérelte, az eszköz, melylyel czélját érte, és a végeredmény, mely hódításából származott, nem tartoznak azok közé, a mik az emberiség igazi dicsőségét képezik. A könyv második részét Corteznek egy Hon­­durából írt levele V-dik Károly­hoz, mely egy száraz jelentést tevő katonatiszt képét tünteti elénk, s Mexicóban 1629-ben történt eltemetésé­nek leírása egy azonkori író sorai után­­ fe­jezi be. A harmadik rész: „Mexico története Miksa császárig,a folytonos zavarok szövedéke. Spanyolország meghódító és kizsákmányolta az amerikai földeket, de nem bírta azokat virágzó­vá tenni. Helyesen mondja a szerző: soha nép nagy gyarmatok szerzésére képesebbnek, meg­tartásuk és igazgatásukra nézve pedig képtele­nebbnek nem mutatkozott.­­ A benszülöttek elnyomatás közt pusztultak, a hódító családok adósaivá lett aztékok rabszolgákká lettek, s a jövevények önkénye elnyomott minden jogot. A spanyol bevándorlók a mellett egyre gazdagod­tak és erkölcstelenedtek. A kereskedést spanyol kalmárok monopolizálták kormánypártolás mel­lett, s többi közt, hogy a cadixi szemüveg-keres­kedőknek jobb vásárjuk legyen, legfelsőbb hely­ről ráparancsolták az indusokra, hogy pápasze­meket viseljenek. Szóval, az anyaország oly em­bertelen nyomást gyakorolt e szerencsétlen földre, hogy egy pápai bullának kellett kinyilatkoztatnia, miszerint az aztékek is e­m­­beri lények. Egész a franczia forradalomig tartott ez alá­való nyomás, mely nemcsak az aztékeket, ha­nem az új-spanyolokat is (kreolokat sat.) elke­serítő. E lázas nyugtalanságú történeteket még fővo­násaikban sem kívánjuk követni, kivált miután ez a rész úgyis átalánosabban ismert. Hidalgo a hatvan éves hazafias lelkész, ki a szőlőültetvé­nyek erőszakos kihányatása után a sanyargatott nép é­­re állt, s utóbb elfogatván, agyonlövetett; a felkelők többi vezérei, a vitéz Iturbide, ki a spanyol uralmat megtörő ; a terv, hogy Új Spa­nyolország trónjára az asperni győzőt, Károly főherczeget nyerjék meg; az Iturbide által ala­pított, s máig is létező „guadeloupei boldogasz­­szony“ nevén hivott lovagrend felállítása, e vi­szontagságos életű császár bukása, Európába történt menekülése és nagyravágyása, hogy visz­­szatérjen szülőföldjére, a­hol végre is agyonlö­vetett; a respublika kihirdetése, a rabszolgaság­ i posták reformja, s a vidéki postames­tereknek a távirdákkali egyesítése. Az oktoberi diploma a postákat és táv­írdákat is a közös ügyek keretébe vonta. Megmaradnak-e ott ? Szükségesnek fog­ja-e találni a képviselőház ezeket ezen keretben hagyni ? — nemsokára megválik. De ha ott is hagyatnak, nem követke­zik abból az, hogy azért a magyar mi­nisztérium hatásköréből kiszakíttassanak. Közös ügyek. Ez elnevezés alkot­mányos szótárunkban eddigelé egészen ismeretlen volt, s hogy minő értelme van, vagy hogy minő értelmet kell tulajdoní­tanunk e két szónak, még mindeddig sa­játképen ismeretlen. E két szónak sajátlagos értelmét és jelentőségét képviselőházunk van hivatva, hogy meghatározza, és teljes bizalommal tekinthetünk a közelgő jövő elé, hogy an­nak a képviselőház kebeléből kiküldött és jelenleg működő 67-es bizottmánya csak oly értelmet és jelentőséget fog adni, azokat akként meghatározni és körvona­­lazni, hogy alkotmányunk és szabadsá­gunk csorbátlan, és elvitázhatlan jogaink megvédve maradnak. Igenis két önálló, s egy fejedelem alatt élő független országoknak lehetnek közös ügyei. Miért nem ? Ha közös uralkodónk van, miért ne le­gyenek ez uralkodó alattvalói is testvé­ries barátságban ? Miért ne könnyítsenek belső háztartásuk némely ágaiban egy­­l­ásón, viszonyos és kölcsönös megálla­podás útján? Miért ne igyekezzenek egyenlő ügyvitelt hozni a háztartás bizo­nyos intézményeiben, ha az a kölcsönös­ség alapján mindegyiknek előnyére és könnyítésére szolgál? Igen, ez mind meg­történhetik, de azért nem szükséges az, hogy ezen, úgynevezett közös ügyek ve­zetését az egyik fél egészen magához rántsa. E közös ügyeket, az ügyvitel egyenlősége, a kölcsönös egyezkedés és concessiók daczára is, kiki saját háztar­tásában külön vezetheti, és kell is, hogy külön vezesse, mert ha külön nem vezet­tetnek , akkor az egyik fél előbb vagy utóbb magának hozzá jogot formálva, mint kizárólagos tulajdonát tekinthetné. És ha az oktoberi diploma értelme sze­rint kezeltetnének és tekintetnének a kö­zös ügyek, a legsarkalatosabb jogainkból és elvitázhatlan tulajdonainkból lennénk ilyszerűen kiforgatva, s következnék foly­tatása azon gazdálkodási rendszernek, mely a múlt 17 év alatt a birodalmat majdnem insolvenssé tette; következnék a népek további elszegényedése és elégü­let­­lensége; következnék a bureaucratismus ujongása és mindenhatósága; következ­nék a­ birodalom elpusztulása; sőt követ­kezhetnék végre a nagyhatalmi állás ve­szélyeztetése. De mindezek nem fognak bekövetkezni, fejedelmünk atyai szíve és szeretete meg fogja hallgatni hű magyarjait, s az őszin­te, nyílt és bizalomtól áthatott jogos ké­relmüket teljesíteni is fogja. E hit és reménytől van áthatva az egész nemzet, e hit és reményben minden eddigi csalódást és szenvedést oly készségesen akar és el fog feledni, e hit és reményben sóvárogva várja az egész haza az ige megtestesülését, az alkotmány teljes hely­reállítását, a koronázás nagy napját, s az ezt követő teljes és őszinte kibékülést. Ezek természetszerinti következményei­nek egyike leend az, hogy a felelős magyar minisztérium is kine­vezve legyen. E minisztériumok egyikében különös osztálya leend a posták és távír­dáknak. Miként minden egyebeknél, úgy ezek szervezését is gyökeres reformmal és kor­szerű, a czélnak megfelelő átalakítással fog kelleni megkezdeni. A távirdák szervezete előttem ismeret­len, azért azok taglalásába csak annyiban ereszkedhetem, a­mennyiben azoknak a vidéki postamesterségekkel való összeol­vasztását óhajtom. Ez­által a távirdai há­lózat igen kevés költséggel, a jelen huzal mellett is, sokkal nagyobb kiterjedést nyerene, de ezen hálózat még nagyobb mérvbeni kiterjesztése is — a postákkali egyesítés által — majdnem csak a sod­ronyhuzalok felállításába kerülne. A táv­­irdászatot minden posta­tisztviselő leg­feljebb hat hét alatt igen könnyen meg­tanulhatja, s a vidéki csekélyebb posta­ügylet mellett a távirdai ügylet is köny­­nyen ellátható lenne — közösen. Tudjuk, hogy a jelen kormány sok he­lyütt csak azért nem akar távirdai állo­másokat állítani, mert az illető községek a hivatal és hivatalnok részére ingyen szál­lást adni nem képesek, vagy vonakodnak. Valóban furcsa neme a zsarolásnak, de szükségfeletti lenne ez azonnal, ha a pos­tákkal egyesittetnének. Ennyi a távírdákról. Hadd forduljak tulajdonképen a szakomhoz, a postákhoz. Ha visszatekintünk a múlt 17 évre, s ha ott akarnék kezdeni, midőn 1849-ben a számtalan postamestereket saját jogú postáikról elűzték, midőn a magyar kor­mánynál alkalmazásban volt posta­hiva­talnokokat elbocsátották, vagy legkegyel­mesebb esetben degradálva alkalmazták; ha felszámítanánk azon sok proletáriust, kiket a postamesterségekre alkalmaztak; ha felszámítanánk azon sok idegen nép­séget, melylyel az úgynevezett állami postahivatalokat betöltötték; ha mind­azon egyebekről akarnánk megemlékezni, melyek titkon és nyíltan voltak elkö­vetve , kötetekre menő könyveket kellene írnunk. Mindezekről hallgatok. Nem lehet ugyan tagadni, hogy e sanya­rú idők alatt a posták szervezetében nem történtek volna hasznos és előnyös változ­tatások , de mindaz, a­mi történt, nem teljes, és magán hordja a félszegség s a félrendsza­bályok bélyegét. Avagy nem félrendszer-e az is, hogy a­midőn legközelebb a levelek dijját 5 krajczárra leszállították, a sze­

Next