Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)
1866-09-16 / 4922. szám
212-4922. Vasárnap, September 16. 1866. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. 17. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt tér: 5 hasába petitor 25 uj kr. Pest, sept. 15.1866. (Fk) Igen nagyon feltűnt, hogy csak most, a Poroszország elleni háború befejeztetése után bocsáttatott ki azon rendelet, mely szerint a porosz herczegek nevét viselő osztrák ezredeknek meghagyatott, hogy e nevet többé ne használják, hanem egyedül az ezred száma szerint nevezzék el magukat. A háború alatt ily rendszabályban semmi meglepőt nem találtunk volna. Furcsa is volt, midőn például a porosz koronaherczeg lövetett azon osztrák ezredre, mely az ő nevét viselte, s hogy mindazáltal ily anomália fenntartatott, abban annak jelét akarták látni, hogy az ellenséges indulat, mely Bécsben a porosz dynastia ellen uralkodik, nem nagyon mély, s hogy a háború csak véres epizóda, mely után a régi jó viszony ismét helyre fogna állni Bécs és Berlin közt. Természetes, hogy most épen ellenkező következtetésekre ad alkalmat azon tény , miszerint most egyszerre mégis megtörtént az, amit a háború alatt kiki magától érthető dolognak tartott volna, de a háború után legalább is feleslegesnek tart. Igaz ugyan, hogy a bureaucratia urai kiszámíthatlanok, miként a gondviselését, melynek amúgy is földi képviselőjéül tekinti magát a bureaucratia, s valamint helylyel közel megtörténik, hogy a közkatonák még most is fogdossák a „kémeket," mivel az illető rendelet még nincs visszahúzva, úgy magában véve nem volna lehetetlen, hogy csak most kerül kivitelre és nyilvánosság elé oly rendelet, mely még a háború idejéből származik. Mindazáltal a tárgy oly fontos, s az említett rendszabály annyi zajt üt, hogy valóban nehéz feltenni, miszerint itt csak egyszerű elkéséssel vagy tévedéssel van dolgunk. És valóban, az átalános vélemény szerint e feltűnő lépés csak nyilvános, hogy úgy mondjuk, kézzelfogható jele akar lenni annak, hogy Ausztria most nyakat hajtott ugyan a kénytelenség alá, midőn Poroszországgal békét köt, de e béke csak papíron áll, a szív mit sem tud róla. E szív tele van fájdalommal és nehezteléssel a kemény feltételek, a nagy veszteség miatt, tele azon vágygyal, minél előbb visszaszerezni, ami most elveszett, tele azon reménynyel, hogy a legközelebbi európai bonyodalom alkalmat fog szolgáltatni e csorba kifenésére. Miként Olaszország a szerencsétlen első és második hadjárat után bizton számolt a „tertia“ — és midőn ez csak félsikerrel végződött — a „quarta riscossa"-ra , szintúgy Bécsben is állhatatosan hiszik, hogy „noch ist nicht aller Tage Abend,“ és hogy fel fog virradni oly nap, melynek fénye fel fogja deríteni még azon sötét lapot is, melyet a történet „1866. július 3.“ felirattal iktatott a monarchia évkönyveibe. Mindezek ellen semmi kifogásunk. A remény országa határtalan, és — ez a halandók legnagyobb szerencséje—semmi oly része nincs, melynek bejárása felett az volna írva, hogy „tilos a bemenet.“ De midőn némely helyeken e reményeknek — idővel tán megszilárdulandó, de most még nagyon ingadozó alapjára egész rendszert akarnak építeni, vagy, helyesebben, midőn e remények miatt fenntartandónak hiszik az eddigi rendszertelenséget, midőn azt mondják, hogy a mostani kétes körülmények közt lehetetlen a monarchia beszervezését végleg megállapítani, mert a Németországgal összeköttetésnek concret kifejezést adni egyelőre nem lehet, ez összeköttetésre végkép lemondani pedig szintén nem lehet, szóval, midőn a tétlenség, az elmebeli restség, az erélytelenség, az eszmékbeni szegénység keres menedéket ama remények mögött, ez utóbbiak valóban megszűnnek ártatlan mulatság lenni. Aki véres verejtékkel keresi reggeltől estig sovány kenyerét, este pedig kiülvén a ház kapuja elé, pipája füstfellegeivel együtt mindig magasabbra hagyja felemelkedni légvárainak falait is, aki a sanyarú valóságért, melylyel azonban emberségesen megviaskodik, némi pótlást keres abban, hogy a nagy sorshúzási nyereménnyel álmodik, annak csendes boldogságát megzavarni kegyetlenség volna. De aki hasára fekszik, és mivel lehetséges, hogy nagy ternót csinál, semmit sem akar dolgozni, azt okos embernek nem fogjuk tartani. Ugyan hát megfeledkeztek-e arról, hogy mi volt a most beállott helyzet egyik főokozója? Nem tudja-e, hogy Bismarck I gróf iránt még kevés hóval ezelőtt úgyszólván semmi rokonszenv nem létezett, míg nagyon tekintélyes része a német nemzetnek, szive hajlamát követve, szeretett volna Ausztriához csatlakozni, csak tudta volna , miképen lehetne ezt kivinni, csak valami határozott alakja lett volna ennek a birodalomnak! Az 1863-as híres Fürstentag alkalmával, a hangulat Ausztriára nézve nagyon kedvező volt, hanem megtámadhatlan logikával mondták ott künn, hogy míg a monarchián belül a központosítás uralkodik, lehetetlen, hogy annak nyugati fele és Németország közt valami szorosabb összeköttetés létesülhetne. Erre a boldogult Rothschafter kijelente, hogy a centralisatió elejtéséről semmiképen nem lehet szó, ezzel pedig vége volt a német sympathiának, és a Fürstentag az ártatlan gyermekek mennyországába vétetett fel. Egy év óta a centralisatió megszűnt ugyan, hanem helyébe semmi sem lépett, legfeljebb az általános alkotmány - felfüggesztés, és ez nem olyvalami, ami a rokonszenvet ismét Ausztria felé terelhetné. A monarchián kívül lakó németek még most sem tudják azt, amit tudniok szükséges, t. i. lehetséges-e, és fog-e itt létrejönni olynemű belszervezet, mely mellett a birodalom és Németország közt valami összeköttetés képzelhető volna. Ellenben tudják azt, amit nem tudni sokkal nagyobb örömükre várnék; tudják ugyanis, hogy ezelőtt csak a birodalom egyik felének volt gyakorlatilag érvényes alkotmánya, most egyiknek sincs. Ily körülmények közt még gondolni sem lehet arra, hogy Ausztria — bármint kedveznének is a külviszonyok — viszszanyerhetné azt, amit Németországban elvesztett, mert ha ma Poroszországot Bismarkkal együtt a föld nyelné el, miként hajdan Koralt annak gonosz bandájával, ez mitsem segítene Ausztrián mindaddig, míg ez állam — Metternich Olaszországra mondott szavával élve — csak geographiai fogalom, melynek szabatos definitióját adni senki sem képes. Átalában nincs nagyobb önámitás, mintha valaki azt hinné, hogy Ausztria az európai dolgokban nemcsak szenvedő, hanem cselekvő szerepet is játszhatnék, míg saját népeit ki nem elégíté, s a birodalmat a históriai jog és az új kor kívánalmainak alapján rendbe nem hozta. E rendezésnek függetlennek kell lennie bármily külviszonyoktól. Ne ezektől tételeztessék fel, váljon kielégítendők-e vagy sem a birodalom népeinek érdekei, kivánatai, hanem épen megfordítva, a külpolitika intéztessék el a szerint, amint ez érdekelt, e kivánatok követelik. Ez lesz aztán igazán reális politika, ellentétben azzal, mely csupa reményeket eszik, és ezért egyedül csalódásokban gyarapodik. E remények teljesülése — ha teljesülnek — a belöl erősödött Ausztriának is jól fog esni, a gyönge, szétzilált Ausztria még e teljesülésnek sem tudná hasznát venni. Elégedett népekkel és rendezett hetilapotokkal hátuk mögött, az osztrák államférfiak megtalálják majd a külpolitikában is a helyes utat, s ha nem találnák meg, majd megmutatják nekik, és oda is vezetik őket a népek. Amint eddig állnak a dolgok, akárhányszor fog még ismétlődni amonarchia életében az a furcsa jelenet, mely valami 600 év előtt történt a bécsi Burgban, midőn I. i. sánta Albert osztrák herczeg és vak György cseh király közti bizalmas conferentia után, a vak cseh király nem bírta megtalálni az ajtót, mert nem látta, a sánta osztrák herczeg pedig nem mutathatta meg neki, mert nem bírt székéről felkelni. (Fk) Nemcsak a franczia legitimistáké azon kiváltság, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek ; vannak még mások is, kikre e kimondás illik, szerencsétlen rajongók, kik teljesen elvesztették a távolság mértékét, kik mindent látnak csak azt a földet nem, melyen állnak, kiknek lelke vagy egy visszahozhatlanul letűnt múlt, vagy még meg nem érkezett jövő körül ábrándozván, nem képes beletalálni magát a jelenkorba, annak reális viszonyaiba és kivántmányaiba. Ily, nagyon is hátra, vagy nagyon is előretolt szempontból nézik most némely emberek Olaszország helyzetét, és azon furcsa látványnak vagyunk tanúi, hogy azzal egyaránt elégületlenek azok, akik különben ellenkező sarkokat képeznek: a bécsi reactió és — Mazzini. Amaz — a reactió — semmiképen nem tud megbarátkozni azon gondolattal, hogy az a gyűlölt olasz egység mégis létrejöhetne, sőt már létre is jött volna. Azzal kecsegtetik tehát magukat, hogy az olaszokra nagyon kellemetlen kijózanodás vár, azaz, hogy Velenczét utó végre mégsem fogják megkapni. Ott ugyanis átalános szavazásra fog kerülni a dolog, és szerintük nagyon kérdéses: várjon az annexió mellett szavaz-e majd a velenczeiek többsége. A szavazás rendezője természetesen ismét a franczia császár leend, ez pedig — még mindig a reactió vélekedése szerint — a franczia érdekekre nézve alkalmasint előnyösbnek fogja tartani Velencze önállóságát, mint Olaszországba való bekebleztetését. A franczia császár célzatait kitalálni nem könnyű feladat, hanem tapasztalásból tudjuk, hogy e tekintetben akkor járunk legközelebb a valósághoz, ha Napóleonról azt teszszük fel, ami a józan ész szerint a legegyszerűbb, legtermészetesb, legközelebb fekvő. Mily állást vett ő elejétől fogva a velenczei kérdés irányában ? Már 1859-ben kimondá azon jelszavát: „l’ Italie libre jusqu’ à l’Adriatique," és azóta minden módon törekedett e programra valósítására. A königgratzi csata után Velencze átengedtetése által meg volt adva a lehetőség, ama programmot további vérontás nélkül valósítani, és minthogy Ausztria — nagylelkűségből, vagy, nem tudjuk, mi más okból — semmi viszonszolgálatot nem követelt a franczia császártól, még azt sem, hogy az olaszok további előnyomulását gátolva, legalább háborítatlan visszavonulhatását biztosítsa az osztrák csapatoknak, minthogy — mondjuk — így minden „onus“ nélkül ajánlották fel neki Velenczét, ő el is fogadta. Azután kész lett volna e tartományt tüstént átengedni Olaszországnak, ha ez becsületével megférőnek tartja, Francziaország ajándéka gyanánt fogadni el ez országot. De a florenci kabinet úgy vélekedett, hogy ez Olaszországnak szégyenére válnék , és így Napóleon kénytelen volt kijelenteni: jól van, ha nektek nem kell, nekem se kell, la Venezia faráda se; hadd döntsék el a velenczeiek maguk, jövendő sorsukat. Minthogy pedig a velenczeiek éveken át vágyódtak Olaszországhoz csatlakozni, most is, ha szabadon szavazhatnak, az annexió mellett fognak szavazni. De épen ez az, mit a reactionárius rajongók nem hisznek, nem hiszik, hogy a velenczeiek szabadon fognak szavazhatni, hanem hogy Francziaország nyomást fog gyakorolni rájuk, Francziaország érdekének pedig, szerintük, jobban felelne meg egy önálló velenczei köztársaság, mint az Adriáig terjedő egységes olasz királyság .... Meghalljuk, hogy ebből semmit sem értünk. Teljesen érthetetlen előttünk az, hogy Napóleonra nézve kívánatos volna egy velenczei köztársaság feléledése. E köztársaság, ha létrejöne, gyapontja volna oly törekvéseknek, melyek Francziaország érdekeivel merő ellentétben állanának, és melyek elsősorban arra volnának irányozva, hogy a franczia befolyás Olaszhonban megsemmisíttessék, hogy a florenci kabinet a római kérdésre nézve ellátatlan zavarokba ejtessék, szóval, hogy mindaz történjék Olaszországban, amit Napóleon nem akar, amit akarnia nem lehet. Velenczei köztársaság helyreállását ez idő szerint tehát agyrémnek kell tartanunk, s a franczia császár bizonyosan a legeslegutolsó ember, kinek oka volna segédkezet nyújtani arra, hogy e rém testet nyerjen. Drouyn de Lhuysról azt beszélték, miszerint egyik kedvencz eszméje volt: Velencze élére osztrák főherczeget állítani. Akár igaz ez, akár nem, ily combination minden esetre túl vagyunk. Szőnyegen foroghatott az valamikor Velencze átengedtetése előtt, de akkor is legfeljebb lépcsőt képezett volna a teljes elszakadás felé, hanem midőn az ember már fenn van az első emeleten, ahová eljutni szándékozott, bizonyára nem fog lépcső építésével bíbelődni. Aztán Napóleon vagy nem akarta, vagy, az olaszok határozott ellenszegülésével szemben, nem volt képes az olaszhoni osztrák secundogeniturákat fenntartani ott, ahol már léteztek; hogy is gondolhatnak ilyes új secundogenitura felállítására, mely az olaszoknál ugyan-azon ellenszenvre találna, mint a néhány év előtt letűntek, és azonkívül még a legitimitás elvére sem támaszkodhatnék?! Végre pedig köztudomású dolog, hogy Bécsben az osztrák meghatalmazott az olaszszal alkudozik Velencze átvételének módozatai iránt, ami képtelenség volna, habár csak a legkisebb kétség is foroghatna fenn az iránt, hogy Velencze az olasz királysághoz fog csatoltatni. Ha tehát Möring osztrák tábornok a helyszínén Leboeuf franczia tábornokkal állapítja meg a velenczei erődök leltárát, ez mellékes formalitás, a bécsi osztrák-olasz alkudozásoknak csak függeléke, valamint puszta formalitás leend az is, ha a velenczeiek országuk sorsa felett szavazásra fognak felszólíttatni. A bécsi reactió reményei tehát nem fognak valósulni, és Ausztria érdekében csak örvendetes lehet az, ha nem valósulnak. Miként annyiszor, úgy ez alkalommal is tapasztaljuk, hogy a reactió részéről a hazafiság csak el ígér, hogy ő a maga pártérdekeit, előítéleteit fölibe helyezi a birodalom érdekeinek. Mert ez utóbbi érdekek szempontjából nem lehet kívánatos, hogy az osztrák és olasz birodalom közé egy új állam ékelje be magát, mely Ausztria iparát az olasz piaczoktól elzárná, s a franczia és angol iparnak raktárává lenne, nem kívánatos, hogy a monarchia szomszédja kis állam legyen, mely nagyon gyönge arra, hogy értékes szövetséges lehetne, s mely — mindig idegen hatalomra támaszkodni kénytelen lévén — válságos időben veszélyes fegyverré válhatnék Ausztria elleneinek kezében. Szintoly mély elégületlenséggel, miként a reactió, de mégis egészen más szemmel nézi Olaszország mostani helyzetét Mazzini, kinek legújabb manifestuma olvasóink előtt ismeretes. A régiek az istenektől ihletett személynek tartották, és annak tisztelték az őrültet. Mazzini hazafisága is az őrültséggel határos, és valóban, a tiszteletnek nem csekély mértéke vegyül azon sajnálkozásba, melylyel e rendkívüli tehetség tévelygéseit szemléljük.— Tisztelettel hajlunk meg azon forrás előtt, melyből Mazzini panaszai fakadnak, mert az a legtisztább honszeretet; de nem lehet sajnálkozással nem pillantanunk oly férfira, aki a jelen perezben és az utolsó tapasztalások után még azon hithez tud ragaszkodni, hogy Olaszország képes volna akár Ausztria és Francziaország ellen is hadat viselni, és aki hazájának — ha e harczot el nem bírná — azt a tanácsot adja : potius mori quam foedari, amint ő maga is visszautasítja az amnestiát, és inkább kész idegen földön hajtani le végső nyugalomra ősz fejét, mintsem a mostani állapotokkal transigálna. Ezáltal ő méltó hőse leend egy magasztos tragoediának, de egész nemzetek, főleg a mai időben, nem állnak tragoediai hősökből; rendesen a prózai elem a túlnyomó, s a többség Mazzini szavát megfordítva, azt mondja: potius foedami quam mori. Jóra való nemzet a maga jogaiból nem enged semmit, de ha nem teljesül egyszerre minden kívonata, azért még nem szokta, római módra, saját kardjába vetni magát, hanem a körülmények ildomos felhasználása mellett léptenként előnyomulni, valahányszor pedig azonnal le nem győzhető akadálylyal szemben meg kell állapodnia, e megállapodás ideje alatt erőt gyűjteni az akadály legyőzésére. Mazzini beteges, öregedő ember érzi, hogy nincs ideje várni, s ő megvalósítva szeretné látni azon eszményt, melyet egykoron a fiatalkor hevével karolt fel, és most az aggkor szívósságával ölel magához. Hanem egyes emberek kívánatai vajmi keveset nyomnak a népek történetében, és az olaszoknak teljes okuk van örülni hazájuk legújabb fejlődésén. A reactió mérgelődéseit nevethetik. Ha pedig a beteg elme megtörné hontalan honfitársuk szívét, sírkövére kegyeletteljes kézzel sondják e szavakat : „tiéd — egy szentelt fájdalom !“ tim legyen, a Lajthán túli tartományok nevében a birodalom alakításánál együttműködni. „Alkotmányos viszonyaink — mondja a „Debatte“ — annyit tupáltak, hogy a tiszta legalitással egyetlen lépést se lehet előre tenni. Legitimitás a legalitáshoz — ennek kell a vezérgondolatnak lennie. A szóba hozott gyűlés pedig kétségtelenül legitim lenne. Csak ezen legitimitás emelésére szolgálhat, ha az összehívandó gyűlés formáiban lehetőleg azokhoz csatlakozik, melyek a közös tanácskozásokat illetőleg a Lajthán túli tartományokra nézve kétségkívül jogosan léteznek. Nem mondjuk — folytatja a „Debatte“ — hogy ezen formák a februári adtában vannak.“ Ami már azon kérdést illeti, váljon a delegáltak választása csoportok szerint, vagy az egész tartományból hajtassanak-e végre, e felett a „Debatte“ szerint még vitatkozni lehet, ő egyébiránt az utóbbi módozat mellett nyilatkozik, miből csak azt következtetik, hogy illető helyen szintén ezen nézet felé hajolnak. — A „Tel-“ az alkotmánykérdést elemezve, azt véli, hogy a német Landtagok azon esetben, ha a Magyarországgal vezetett egyezkedés eredménye iránt votumra szólíttatnának fel, ezt mindnyájan megtagadják. Ugyanezen lap úgy értesül, hogy a Lajthán túli tartománygyűlések közelebbről mind össze fognak hivatni; ezen gyűlések bizottmányai illető tartományi költségvetési javaslataikat majd mindenütt bevégezték már, s igy a gyűlések kész munkához kezdhetnek. A „N. Fr. Presse“ a kiegyenlítési mozgalmakat lapja bevezető pontjául választá, s többek közt így szól : „Ma azt mondják, hogy nyolc nap múlva, mintegy a septemberi pátens évfordulójára, megjelennének azon császári pátensek, melyek a Lajthán túli Landtagokat october elejére rendes gyűlésre összehívnák. „A magyar országgyűlés összehívása iránti határozat függővé tétetett az újabban ismét megindított alkudozásoktól a magyar minisztérium iránt. Mint Pestről írják, Sennyey főtárnokmester tegnapelőtt új értekezést kezdett meg. „Ami a német-szláv tartományok hadtagjait illeti, ezek csupán tartományi ügyek elintézésére fognak szorítkozni, s ha ezzel elkészültek, fel fognak oszlattatni, s az új választásokhoz kezdenek. A „Debatte“ mai czikke (lásd fentebb) újólag is erősíti, hogy a minisztérium a Landtagokat delegatív választásra fogja felszólítani. „Ami a leendő magyar kabinet tagjainak névsorát illeti, mely közelebbről körzésbe bocsáttatott, erre a „Times“ bécsi tudósítója megjegyzi, miszerint az nem hiteles, de ha a császár nézete nem fog változni, nemsokára egy magyar minisztérium, Andrássy vezetése alatt ki fog hirdettetni, melyben az érintett jegyzék, minden neve — Lónyay kivételével — bennfoglaltatnék.“ Hírmeddő kort élünk, azért költenek az emberek próbában. Lapunk elmondá már véleményét az itt idézett miniszteri lisztára, s itt csak figyelmeztetnünk kell arra olvasóinkat. Bécsi dolgok A kiegyenlítési kérdés, s a kormánynak az alkotmányos közigazgatás életbeléptetése iránti szándékai, a bécsi lapoknak folyvást keresett tárgyai. A Lajthán túli tartományok gyűléseinek összehívása érdekében a „Debatte“ ismét hallatja magát, nézetei röviden oda mennek ki, hogy a közös ügyek feletti munkálat tárgyalására sem a szélesebb, sem a szűkebb reichsrath nem lehet hivatva, hanem egy olyan gyűlés lenne e czélból összehívandó, melynek feladata: a birodalmat közös megegyezés alapján szabadelvűleg alakítani. A „Debatte“ ezen állításainak mintegy indokolására felhozza, hogy a széles reichsrath az alakítási tisztet nem végezheti, mert az már nem létezik ; a szűkebb reichsrathra nem lehet azt ráruházni, mert ez nem bír arra illetékességgel. Kell tehát egy harmadik nemét a gyűlésnek előállítani, mely legális alapokra fektetve, eg i— A prágai „Politik“ is, résztvenni kívánva a napi hírek variatiójában, következő levelet irat magának: „Belcredi grófnak a Deák párt főbbjeivel való alkudozásai, a közösügyi munkálat alapján megegyezésre vezettek. Ezen eredmény, melynek következtében a magyar miniszteriumot ki kelle nevezni, császár őfelsége elébe terjesztetett, ki azt magával vitte sseidbe, azzal a kijelentéssel, hogy éretten meg akarja fontolni. — Ha a császár helyesli Belcredi gróf és a Deákisták közt történt megállapodást, az a magyar minisztérium kinevezésében fog nyilvánulni. Hogy kikből állandó minisztérium, a felett Belcredi gróf nem aggódik, miután azt tisztán a magyarok dolgának tekinti. A Deák párt nem bánja, tegyen a korona, a mit akar, mert a conservativ miniszterium is törvényes, azonban készül, mihelyt meglesz, kimozdítani helyéből, és épen azért nem is akar a conservativekkel vegyes minisztériumot alkotni. Mit tegyen a korona ? Kinevezze e a tisztán Deák-minisztériumot? — Utóvégre is ki kell neveznie, habár szeretné a conservatives sok évi szolgálatait is megjutalmazni. Egyébiránt e személykérdés valóban kizárólag csak a magyarokat illeti.“ Vidéki tudósítások. Fiume, sept 6. A szabad lélekzés, a társasélet szokott mozgalmai, a bekövetkezett háborús idők óta teljesen megrekedtek falaink között, prózai rideg visszavonultság lett gyakorlati életünk jeligéje, hasonló a mormotéréhez, ki korábban szerzett zsiradékján tengődve, téli álmát aluszsza. Küzdés és megadás közt észrevétlenül fontolgatjuk és latolgatjuk a politikai átalakulás vajúdásait, bárha nem titkolhatjuk el aggodalmainkat sem a felett, mi történik az állam annyira szükséges regeneratioja helyett, ha mielőbb ki nem