Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)

1866-10-19 / 4950. szám

fog szállíttatni, akkor Lehner úr első pontjaiban azon állításaim ellenében, hogy elveim conser­­vativek, hogy én a sókezelés mellett megöre­gedve, tisztán előítéletből származó balfogások­ból számítok, hogy elveim vízözön előtti időkbe valók, hogy a XIX. század középen, midőn gőz és villany gyors szárnyain halad a korszellem, nem állják meg helyüket. Képzelem, mikor Lehner úr ezeket írta, meny­nyire sajnálta, hogy nincsenek szárnyai, hogy megközelíthetné a napot. Vannak emberek, a­kiket amolyan, nem a dologhoz tartozó beszédekkel el lehet némítani, de előttem ezekkel a beszédekkel Lehner úr csak annyit bizonyít, hogy kedélyes, életes em­ber, az ily írásmód mulattató, én magam is mo­solyogtam rajta. Elhiszem én azt is, hogy Lehner úr nem volt Noénak útitársa a bárkában, azt is elhiszem, hogy később látta meg a napot mint én, csak azt nem hiszem, hogy özönvíz előtt kétszer kettő ne lett volna négy, épen úgy mint most, vala­mint azt sem hiszem, hogy ennek a kis egyszer­egy kérdésnek bebizonyítására a gőz és villany csodaművek szükségesek lennének, de még azt sem hiszem, hogy ezek a gőz és villany csoda­­művek csak úgy szabadon rombolhatnának szét állam és nép érdekeket, a­nélkül, hogy ezekre nézve magán nézeteket kimondani, vagy az e feletti kérdések megvitatásához adatokkal járlni a legigénytelenebb polgárnak is szabad lenne. Ha Lehner úr figyelemmel olvasta volna előbbi czikkeimet, bizony kiláthatta volna azokból, hogy azok egészen az egyszeregyen alapszanak, és nem a gőz vagy villanyművek ellen beszél­nek, de egyszerűen azt mutatják ki, hogy a só­­szállítás a vasúton — pénzügyi szempontból véve — káros lesz. A­hol pedig személyemre épen igen feleslegesen ereszkedik ki Lehner úr, miután az ily kieresz­kedések saját gyengeségük által ártalmatla­nokká válnak, azokra csak azt mondom, sajnos, hogy ebbéli képzelődése Lehner urat nagyon csalja, mert engemet a sókezelés mellől tizen­­nyolc­ év előtt szólított más teendőkre az akkori korszak, és így biztos lehet Lehner úr, hogy ősz szálaimat nem a sókezelés mellett örö­költem. Kedélyes beszéde után a negyedik pontban azt mondja Lehner úr, hogy nem elegendő, ha csak ö­s­z­s­z­e­­ vannak megrakva a raktárak sóval, és ezzel azt akarja igazolni, mintha én ezt állítottam volna; ez elmagyarázás, mert én nem ezt, de azt mondottam, hogy a tél­re szükségeltető sókészleteknek már őszkor helyén kell lenni a raktárakban az ország min­den részében, ez pedig egészen más értelem. — Lehner úr bizonyosan fogja tudni, hogy tavasz­­szal már újra kezdődni szokott a sószállítás, és így a raktárak soha nem üresek, bátran el­enyészhetik Lehner urnak azon agggodalma, hogy a káposztataposáson és disznóölésen kí­vül a patikáriusnak is ne jutna vegyészeti szük­ségeihez elég só a raktárakból bármikor. A hatodik pontban azon nézetet fejezi ki Lehner úr, miként nem hiszi, hogy észszerű ke­zelés mellett valaha szállíttatnék só Szolnokról Pozsonyba, vagy feljebb (hogy észszerű vagy nem, az más kérdés, de most így van), és hogy e vidékre Gallicziából vagy Felső-Ausztriából közelebb után olcsóbban lehetne a sót szál­lítani. A hetedik pontban pedig úgy vélekedik Leh­ner úr, hogy az államnak 1 forintba kerülvén egy mázsa só Debreczenig szállítva, annak ele­gendő ára lenne három forint Debre­­c­z­e­n­b­e­n. Hogy három forint elég ár lenne egy mázsa sóért nemcsak Debreczenben, de bárhol is, azt hiszem, de hogy akkor a gallicziai vagy felső­ausztriai só is három forint lenne nálunk, abban kételkedem, mert ennek árát Bécsben szabnák ránk, míg a debreczeni árt, a három forintot, ta­lán országgyűlésünk vetné ki magunkra, pedig az volna az igazság, hogy a haza népe mindenütt egy árért vegye a sót, akár lakik közel a bá­nyához, akár távolabb. De különben is Lehner úr azt sürgeti, hogy Máramarosból minél több só jöjjön ki, nehogy millió mázsa számra az enyészet olvaszsza azt fel, s más részről mégis azt kívánja, hogy más országokból hozassunk sót, és ezzel csökkentsük mind kiszállítását, mind fogyasztását a marma­rosi sónak. [Ez a két eszme nem vág össze. Szerény nézetem szerint nem ott kell a bajon segíteni, hogy más országból hozzunk sót, mikor nekünk van elég, inkább adjuk mi másnak pénzért, és csináljunk az államnak jövedelmet ebből; — a bajon ott kell segíteni, hogy keres­sünk közel utat, melyen azután lehessen Mára­marosból bátran szállítani sót Pozsony vidékére is, — közelebb vasút kell! A nyolczadik pontban azt a kérdést teszi fel Lehner úr : mi oka, hogy 8—10 forint a só­nak ára ? —mikor a kiállítása egy mázsa sónak nem többe, mint 46 krajczárba kerül. Ez a kérdés — szép kérdés, felelni is tudnék rá igen alaposan, de ez nem a mi kérdésünk tárgya. A tizedik pontban felhozza Lehner úr, hogy Szlatinán két, a legszebb sóval kínálkozó akna műveletlenül áll, és ugyancsak Szlatinán 9,000,000 garezsó van kidobva, csak azért, mert elszállítani nem lehet. Hogy ez így van, azt nincs okom két­ségbe vonni, mert én is csak 1,200,000 mázsa sónak kiszállíthatását állítottam, de ehhez a baj­hoz még az is járul, hogy a só drága, és nem fogy annyi sem, a­mennyit Marmarosból és Er­délyből kiszállítani bírnánk. A 9,000,000 gorezsóval pedig szomorú, hogy nincs a­ki rendelkeznék , hogy legalább mar­havész idejében ingyen kapna abból a nép, mintsem hogy az idő enyésztésének átadva, ott vesszen, én hiszem, hogy a kihozatalra mégis lehetne valami módot találni, ha volna kellő akarat. — Vagy hiba volna-e az államtól, hogy Ínség idejében egy kis ingyen sóval is fel­segítené az ínséggel meglátogatottakat ? A tizennegyedik pontban azt mondja Lehner úr, vájjon nem vételr­e, hogy a fenyőfa nyáron vágatik ki, mert az ilyen fa nem tart addig az épületekben, mint a télen vágott fa. Ezt a pontot Lehner úr erdészertanilag kitű­nően fejtette meg, de pénzügyi szempontból még­is kérdeni lehet: várjon akkor, ha majd télen fog ez a roppant fa (mely most ingyen jön le a Tiszán a sóval) vágás alá kerülni, meg lesz e abból az a körülbelül félmilliónyi jövedelem, a­mely most van, és miként fogjuk azt eladni, hol és ki fogja árulni? — A régi időkben a fa­áruláshoz külön szálhivatalok voltak felállítva. Hát miért nem szállítják a máramarosi birto­kos urak, a­kiknek talán szintén vannak fenyve­seik, és vágathatják télen a fát — most a Tiszán lefelé, miért nem versenyeznek a nyáron vágott fával az árulásban, mely utóbbival most el van látva a Tiszapart Máramarostól Szegedig. Ha oly bizonyos a télen vágott fából a haszon, mint Lehner úr hiszi, akkor bizonyosan jönne most is magán­birtokosok kezéből ilyen fa az ország­ba Máramarosból. A tizenkettedik pontban ismét félremagya­rázta Lehner úz állításomat, mert azt mondja, mintha én állítottam volna, hogy a só a víziszál­­lításnál nem apad, holott másrészről elismertem a nedves levegőnek a sóra való káros hatását. Ez elmagyarázás, mert soraimban úgy van mondva, hogy ha felülről száraz levegő éri a sót, és nincs esős idő, akkor oly száraz álla­potban szokott az a raktáraknál megérkezni, mint sokan nem képzelik, — ezzel nem mond­tam azt, hogy a só nem apad. Az apadásról többi czikkeimben bővebben szóltam. Itt még azt is felhozza Lehner úr, hogy a vas­úti társulat fog tudni készíteni olyan vagyono­­kat a sószállításhoz, a­melyekben legkevesebb hó sem fog elporlódni. Én azt elhiszem, hogy készíteni és építeni lehet a mai időben nagyszerű műveket, de azt nem hiszem, hogy az ily készítések, építések a sószállítási díjakat lejebb vinnék, azok okvetet­­lenül az ily készületek mellett csak feljebb rúg­hatnak. A tizenharmadik pontban ismét szépen fejti meg Lehner úr, Szigeth és T.-Ujlak között a Tisza szabályozásánál előálló nehézségeket, ezek mind oly adatok, melyeket szakértőktől nem tudni azon honfiaknak, kik e kérdésben ha­tározni fognak, az ügyre nézve hátrányos le­hetne ; itt azután azt belátja Lehner úr, hogy a szabályozás szükséges, de mert költséges lenne, nem látja jónak. Ezen kérdésekben nem vonom kétségbe Leh­ner urnak szakképzettségét. A tizennegyedik pontban ismét elmagyarázza Lehner úr szavaimat, hol azt fejti ki, mintha én mondottam volna, hogy a Tisza már szabá­lyozva van. Felesleges volna erre egyebet mondanom — mert hiszen szavaim nyomtatásban vannak, és beszélnek magukért — mint azt, hogy Lehner úr több igen szép argumentumainak és szakértelmi taglalásának csonkítják becsét az ilyen, nem tudom, szándékos, vagy roszul értelmezett el­­magyarázások. A 15., 16. és 17. pontokban Lehner úr élez és előbocsátással ismét építeni akar, és azt kérdi, várjon mi gátolja azt, hogy a sóraktárak a vasúti indóházak közelében lennének ? Erre a felelet egyszerű. Ezt csak az á­­ talán milliókra menő kiadás gátolja pénzügyi szem­pontból, melybe az ily építendő raktárak és telkek a vasút mellett, és ez sok helyen az országban, az államnak kerülnének, mit az állam mostani pénzviszonyai mellett, mikor a legszegényebb hivatalnoknak 20 krajczár irodai általán járan­dósága is elhúzatik, kikerülhet. Ha Lehner úr előtt az ily kérdés semmis, ar­ról nem tehetünk, mi ezt figyelemre méltónak tartjuk. De az is furcsa, hogy Lehner úr saját elvei mellett sehol sem sokalja az építkezési költsé­geket, az én nézeteim mellett pedig, a­hol egy kis Tisza-szabályozásról tettem érintést, a költ­ségek azonnal szemébe ötlöttek. Abban igaza van Lehner úrnak, hogy a mos­tan még meglevő régi sóraktárak nem igen dí­­szesítik a várost sehol, de azok egykor nem úgy néztek ki, mint most kinéznek, hát miért ne néz­hetnének azok jövőre is úgy ki, mint egykor ki­néztek , a­melyeknek kiigazítása okvetlenül sokkal kevesebbe kerülne, mint újak építése. Én azt hiszem, hogy új raktárak építésénél a só olcsóságára nézve tényleg nem is nyernénk semmit, mert a sok építkezésekbe fektetett tő­kék kamatait ismét hozzá kellene számítani a regie-éhez, a­mi megint talán csak annyira men­ne, mintha a raktárak ott maradnak kiigazítva, a­hol vannak, és ha oda hordatjuk pénzért a sót. A tizennyolc­adik pontban ismét építeni akar Lehner úr, és pedig vasúti szárnyvonalakat az indóházaktól a raktárakig, hahogy a mostani raktárak használtatnának jövőre is. Ez megint szép eszme, az tagadhatatlan, de ez is rettenetes költségbe kerülne, és ezekkel az építkezésekkel a sóárakra nézve ismét nem nye­rünk semmit, mert a befektetett tőkék kamatait majd ránk ütik a vasúti társulat számító urai, mert én azt hiszem, hogy a szárnyvonalak épí­tésére a vasúti társulat lenne hivatva. A tizenkilenczedik pontban ismét közlekezni akar Lehner úr, be akarna szerezni deszkabur­kolattal és kátrányos ponyvával ellátott szeke­reket, és azon akarná szállíttatni a sót a raktá­rakba, oly helyeken, a­hol a raktárak a vasúttól messze esnek, és ez, a­mint Lehner úr mondja, nagyon kevésbe kerülne. Ez igen jó gondolat, de az a kérdés, kié lenne az a sok szekér és az a sok kátrányos ponyva ? Ha az államé— akkor talán a lovak is az ál­laméi lennének, melyek e szekereket vontatnák, s ez igen nagy bajjal és kiadással járna. Ha pedig a szekerek ily módoni kiállítására a szál­lító fuvarosokat akarnánk kényszeríteni, akkor szintén bajosan érnénk ezért. Azt is felhozza Lehner úr, hogy a máramarosi nép közmunkában szállítja a sót Tisza-Ujlakig, mikor a Tisza nincs hajózható állapotban. Én azt gondolom, hogy ez nem annyira közmunka, mint bizonyos fizetés melletti szállítás, talán akképen, mint 1848 előtt volt szokásban, midőn a nép tartozott kiállani a sófuvarozásra, de azért bizonyos fizetést kapott, ez a szokás némely köz­ségekre teher, némelyekre pedig jólét volt. A huszadik pontban azt mondja­­. Lehner úr, kár volt felszólalni oly életrevaló vállalat ellen, milyen a debreczen máramarosi vasút, kétszeres „Kár volt pedig most, midőn inkább buzdításra volna szükség.“ Itt Lehner úr félremagyarázása a legnagyobb fokra hágott, oly dolgot állít, a­mit élő sorok c­áfolnak meg, ott vannak a szavak czikkem­­ben, az olvasóra bízom megítélni, van e azokban egy hang is a debreczen-szigeti vasút életbelép­tetése ellen. Távolról sem a kérdéses vasút ellen van ott szó, hanem arról, hogy a sószállítás a vasúton, pénzügyi szempontból véve, menynyivel lesz drágább, mint a Tiszán. Sőt inkább pártolólag szóltam én a márama­rosi vasútról már előbbi czikkemben, melyet a sóügyről hoztam nyilvánosság elé. A­mi pedig a buzdítást illeti, azon férfiaink­nak, kik ez ügyben dönteni tud­uk, ha Isten en­gedi, nincs szükségük a mi buzdításunkra, ők nagyon jól értik feladatukat, mi nekik csak legfeljebb szakértelmi adatokat szolgáltathatunk kezükre. Hogy pedig azon nézeteket és számokkal­ adatokat, melyek szerint kimutattam, hogy kö­­rülbelül mennyi összegkülönbség lehet a szóba hozott kétféle sószállítási költség között,­Lehner úr szerint kár volt nyilvánosság elé hozni, ezt tagadom, mert ha az ügy érdeke úgy fogja kívánni, hogy a só mégis a vasúton szál­­líttassék a pénzügyi érdekeket túlnyomó ma­gasabb szempontokból, akkor nincs mit félnie Lehner úrnak, mert kívánsága teljesülve lesz; ha pedig azon férfiak, a­kik ez ügyben hatá­rozni fognak, nem fogják jónak látni a tiszai szállítás mellőzését, akkor hazafiatlanság lenne nem örvendeni ismét oly határozatnak, melyet az ország egyetemessége meghozni jónak talált, H­a kérdés fel van adva, bízzuk a megoldást azokra, kiket illetni fog, s kik bizonyosan még a mi adatainkkal nem is igen fognak megelé­gedhetni. De különben is azon nézete Lehner úrnak, hogy kár volt felszólalni e tárgyban, annyit tesz, hogy kár volt adatokat hozni a kérdés tisztázására és minél czélszerűbb megvitatására, pedig ha ez a nézet állna, az ily eljárás megkö­zelítené az absolut irányú eljárást, és ez sokkal roszabb lenne, mint az a conservativ nézet, me­lyet Lehner úr beszéde kezdetén rám erőszakolt, mert a­hol a pro et contra ki nincs hallgatva, ott, szerintem, nagyobb érdekű kérdést jól eldön­teni nem is lehet. Nem volt tehát kár, tisztelt Lehner úr, e tárgy­ban felszólalni sem nekem, sem önnek, ez mind­kettőnknek becsületes polgári kötelessége volt, én meg leszek nyugodva, dőljön a kérdés így, vagy amúgy el. Végszavaiban még egy pontot hoz fel Lehner úr, a­melyben nagy elmagyarázás van, t. i. azt mondja, hogy a szálfákat most ráadásul adja a kin­cs­tár a sót áruló hitelintézetnek. Ez nem áll,­t. Lehner úr, mert én bizonyosan tudom, hogy a hitelintézet megveszi a fát az ál­lamtól, és noha azt nagy haszonnal árulja, de nem kapja ráadásul a sóra. Az ily állításokra azután helyesen lehet mondani, hogy ilyesmit állítani kár, mert az olvasó, ki vágyik bizonyos adato­kat tudhatni, ki gondolkodni akar ez országos kérdés felett, és talán hozzá is szól­ni kíván, másként fogja fel a dolgot, mint a­mint van.­­ A hitelintézet azt könnyen megvilágosíthatja, hogy a fát nem ráadásul kapja. Miután pedig beszédünket a legőszintébben én is, Lehner úr is előadtuk, láthatja, t. Lehner úr, hogy a vízözön idejébe való veterán obsitos, kit maga előtt látott, mikor czikkét irta, még min­dig megállja helyét, s azt üzeni ismeretlen ifjabb bajtársának, hogy máskor, ha czikkíráshoz fog, előbb vegyen be egy kávéskanállal angol hu­mort, és ne hirtelenkedjék, mert a zászló, a­mely alatt küzdünk, a­mint veszem észre, egy. Csak a terv különböző. Végül pedig, mint igénytelen polgár, a t. ol­vasó közönségre bízom megítélni, van-e egész nyílt fellépésemben valami olyas, a­miért igen tisztelt Lehner Adolf mérnök úr czikkének utó­szavai szerint, a fennforgó nagy közügyi kér­désben a nyilvánosság előtt felszólalnom kár lett volna. Farkas Ferencz: Vidéki tudósítások. Eger, october 15. Városunkból különben is csak igen ritkán je­lenvén meg tudósítás e becses lapok hasábjain, legyen szabad ez alkalommal nekünk is némi kis életjelet adni magunkról. Városi közgyűlés nálunk ritka madár a cyni­­cus provisorium alatt, tegnap azonban szeren­csések voltunk egy ilyenben részt vehetni, méltó tehát, hogy annak néhány sort szenteljünk. Két ügy képezte annak tárgyát: a városi fogyasztási adó, melynek bérletideje ez évben lejár, és a Lengyel-féle Mária szobor. Az elsőn csakhamar átestünk, mert a nagy számmal megjelent városi polgárok közül csak igen kevesen lévén olyanok, kik keservesen ne érezték volna azon számtalan gyötörtetések sú­lyát, melyeket a bérlő zsidó consortium részé­ről három év alatt kiáltanunk kelle, egyhangú­lag elhatároztatott, hogy ha csak a cs. kir. pénz­ügyi igazgatóság túlságos követelései akadályul nem fognak szolgálni, jövőre a polgárok nyu­galma érdekében, ismét a város vállalja ki a bérletet, s a szükséges lépések megtétele végett azonnal bizalmi férfiak is neveztettek ki. Több időt vett azonban igénybe a másik tárgy, t. i. a Lengyel féle Mária szobor ügye, melyről már e lapok újdonsági rovatában is volt pár íz­ben rövid említés tévé. Miután e tárgy úgy ben­nünket, mint Pest városát is közvetlenül érdekel, elmondjuk röviden annak genesisét. — Főtisz­­telendő Lengyel Miklós helybeli kanonok ur, buzgó vallásos érzelmektől indíttatva, München­ben egy pompás, a szeplőtelen szűz Máriát ábrá­zoló szobrot készíttetett azon szándékkal, hogy e becses művet városunknak ajándékozva, az a székes­egyház és lyceum közti szép tágas, in circa ezer □ ölet foglaló téren, mint e szoborhoz egyedül méltó helyen állittassék fel. (A szobor bronce öntetű­, egész magassága 8% öl, márvány talapzattal ellátva ; összes értéke a vas rostély­­zattal együtt, mely azt körülfogja, circa 15 ezer forint, a felállítására megkivántató terület 16 □ öl.) Folyamodott tehát a főtisztelendő ur a város­nak u. n. gazdászati bizottmányához, kérvén azt, engedne az említett téren helyet a szobornak felállítására. A gazdászati bizottmány azonban jó­nak látta a főtisztelendő urnak e kérését megta­gadni, s oly értelmű végzést hozott, hogy a kérel­mezett tért a kívánt czélra át nem engedheti, hanem igen­is megengedi, hogy a szobor a zöld­séges és húsos piaczon, vagy pedig az u. n. hat­vani külváros egy részének három korcsmától környezett terén, mely vásárok alkalmával a gyékény, kas, szemethordó kosár s több effélé­ket árulóknak kocsik s barmokkal megrakott gyülhelye szokott lenni, mint a mely helyeken e gyönyörű madarab „nagyszerűségének egész pompájában“ (a végzés szavai) díszeleghet, ál­líttassék fel. Mi volt természetesebb, mint az adományozó urnák méltó felbőszankodása e kegytelen eljárás felett ? S miután neki szándékában nem lehetett a becses ajándékot másoknak nyakára tolni akarni, ép oly kevéssé azonban a vallás egyik legmagasztosabb eszményképét ábrázoló becses műkincset ronda szemét és korcsmák közé he­lyezni, a város tekintélyes számú lakossága óhajtásának s közérzületének kitudására pedig sem alkalma, sem módja nem volt, s azt Pest városának adományozta, mely is azt köszönettel fogadván, számára, mint halljuk, a Servita szer­zet kérelmére a hason nevű tért jelölé ki, hogy az a különben is rész­karban lévő tehát le­rontandó jelenlegi szobor helyére állittassék. Alig hogy azonban e dolog városunk lakosságá­nak, mely az egészről vagy épen nem, vagy csak igen hiányosan volt értesülve, tudomására jutott, az ezen ügyet azonnal a vallásos buzgalom egész hevével karolta fel, s mint halljuk, pár ezernyi aláírással ellátott folyamodvány nyútta­­tott be a polgármester úrhoz, mely­b­en egy köz­gyűlés egybehívása egyenesen erre vonatkozólag kérelmeztetik. A közgyűlésben tehát e tárgy szőnyegre ke­rülvén, a nagy számú gyülekezet heves kárhoz­­tatása közt felolvastatott a gazdászati bizott­mány végzése annak indokaival együtt. Valóban alig emlékszünk, hogy valaha hallottunk volna nyomorultabban összefaragott léregmunkát, mint e végzésnek öt vagy hat pontú indokolása, ha csak nem azon provisorius főszolgabíró űrét, ki elmarasztaló ítéletét ily motiválással mondá ki: felperes bizonyítván, alperes nem bizonyítván, alperes elmarasztaltatik. Igen bajosan lehet abból eligazodni, vájjon a gazdászati bizottmány többsége a szobrot talál­ta-e nagyszerűnek a térhez, vagy megfordítva a tért a szoborhoz ? Benne van a motiválásban, hogy a szobor felállítása által a szabad járás­kelés (már t. i. a körülbelül 1000 □ öl területen) akadályoztatnék, hogy a processiók menete, s az ünnepélyes alkalmakkor e téren történni szo­kott katonai evolutiók gátolva volnának a kívánt 16 □ ölnyi terület elfoglalása által, de benne van az is, hogy e nagy téren a két monumentá­lis épület közt a szobor eltörpülne (már t. i. a 87 k öl magasságú !) továbbá hogy az a nyílt kilá­tást a székes­egyházra elvenné stb., szóval oly érvek, milyenekkel az embernek arczáról épen oly észszerűen és hasonló müszléssel lehetne orrát és fülét leargumentálni, s a melyek minde­nike teljesen egyenértékű azon famosus szóval, mely felett Hugo Victor oly szellemdusan disser­­tál, ha jól emlékszünk a „Nyomorultakban, s mely igy hangzik: „Csak.“ Nem is volt a közgyűlésben egyetlen ember is, a ki a gazdászati bizottmány eljárásának jo­gosultságát, akár helyességét elismerte volna, az egész gazdászati bizottmány nem lévén egyéb, mint oly néhány emberből álló tanács­kozó köze­, mely a provisorium alatt akként jött létre, hogy a polgármester úr a város iszo­nyúan rongált gazdászati állapotának lehető or­voslása tekintetéből megkereső levélben felszó­líta a polgárok egyikét s másikát, hogy venne részt a város gazdászati érdekeire vonatkozó ta­­nácskozmányokban, hogy pedig oly orgánum, mely sem törvény, sem statútumokban nem gyö­kerezik, hanem tisztán önkényszerűen alakult, még a szokás által sem szentesítve, a város összes polgárságát nem képviselheti, s különö­sen fontosabb kérdésekben annak nevében ha­tározatokat nem hozhat, azt úgy hiszszük nem szükség hosszasabban demonstrálni. A közgyűlés tehát a gazdászati bizottmány eljárását semmis­nek nyilvánítván, a vallásos érzelem kitörő lelke­sedésével jelenté ki, hogy a Mária szobrot váró Bánknak megtartani leghőbb óhajtása, s annak felállítására a székes­egyház és lyceum közti tért a legnagyobb készséggel ajánlja oda, s a köszönet és hála őszinte nyilvánulásait a nemes­­keblű adományozó iránt minden oldalról lehe­tett hallani. Azonban most jött még csak a valódi bökke­nő. Az volt ugyanis a kérdés, mitevő legyen te­hát már most a város lakossága, hogy a végle­gesen Pest városának ajándékozott, s általa el is fogadott szobornak birtokába juthasson, mi­után a főt. kanonok úr határozottan kijelenti, hogy ő semmi áron sem hajlandó a szobor visz­­szaszerzése érdekében, mely már Pest városának tulajdona, lépéseket tenni, mit önméltósága megsértése nélkül nem is tehetett. Egyéb mód tehát nem találkozott, mint az, hogy Pest városa tisztelt hatósága előtt kifejtetvén, miszerint az adományozó urnák eredeti intenziója az volt, hogy e vallásos műkincs városunké legyen, s hogy csak a legsajnálatosabb viszásság, s kü­lönösen azon körülmény, hogy a város lakossá­gának túlnyomólag legnagyobb része az ado­mányról értesülve sem volt, s hogy nevében tel­jesen illetéktelenül mások intézkedtek óhajtása s érzülete ellenére — volt oka annak, hogy a­ kérdéses szobor birtokától elesett, az felkeres­sék, lenne szives ezen eredetileg nekünk szánt vallásos műkincset városunknak visszaengedni. — A főtiszt kanonok úr a közgyűlés határozatá­ról levélben értesittetett. — Az összes lakosság feszülten várja az eredményt. Ha levelem már eddig is kissé hosszúra nem nyúlt volna, szólnék még a véghezment szüret­ről, mely mennyiségre nézve a várakozáson igen alól, minőségre azonban legalább több hegyen a várakozáson felül ütött ki. Veres bor azonban csak igen kevés készíttetett. Okairól talán más­kor. Siller és ismét csak siller, melynek párját (6 akó) eddig 25—40 ftért szedték az üzérek. Egyike azonban legkitűnőbb bortermelőnknek már az új veres bor párját — nem a legjelesebb hegyről, 80 ftért adta el. A cholera hozzánk is beköszöntött, de hála az égnek, még eddig nem nagy puszit­ást tett, az összes eddigi halál­esetek száma alig tesz 15-öt, daczára az új bornak. Bízuok benne, hogy a be­állott időváltozás jó hatással lesz. Távírdánk van valahára, — csak még vasutunk hiányzik. E részben az epedve várt alkotmányos aerához nagy reményeket kötünk. (Pest Miskolcz­­) Ágoston­­püspök és főispáni helytartó ur ő mél­tóságának, ki nemes kezdeményezése és czél­­irányos intézkedései által az említett kórháza­k a legrövidebb idő alatti használatát lehetővé­­ téve, s azonfelül ezen ápoldát fennállása egész ideje alatt a legnagyobb figyelemben részesítő. Végül köszönetet mondunk tek. Wargha Be­nedek, megyei első alispán urnak, ki gr. Forgách Ágoston főispáni helytartó ur ő maga fent érintett intézkedéseinek foganatosítását erélyes és gyors közreműködése által elősegítő. Nem mellőzhetjük ez alkalommal a helyben alakult, s nagyságos Mayer István, székes­fő­egyházi kanonok úr elnöklete alatt működő, a sebesült harcrosokat segélyző hazafias egylet áldásos tevékenységéről hálásan megemlékezni, mely egylet a kórházat minden megkivántató szükségletekkel, sebkötési anyagokkal és más tárgyakkal mai napig gazdagon ellátó, úgy nemkülönben dicsérettel felemlíteni Szántófy Antal kanonok urnak tevékenységét is, ki az ápolda létrehozatalát minden erélylyel siet­­teti, és az egylet alakulása előtt az építésnél mint főfelügyelő működött. Csakis ily magas pártfogás és emberbaráti összműködésnek köszönhető ama fényes ered­mény, hogy a kórházban, fennállásának rövid ideje alatt, több mint 400 sebesült nyerhette el tökéletes felgyógyulását. Kelt Esztergomban, 1866. évi oct. 15-én. Nakladal János, cs. kir. főhadnagy és kórházparancsnok. Bruck, cs. kir. ezredorvos és ezen kórház főorvosa.­­ A sebesült harczosok számára Esztergomban felállított kórháznak felsőbb helyen elrendelt feloszlatása folytán kötelességünknek ismerjük, az említett kórház alapítói és jótevőinek, az ott ápolást nyert hadsebesültek nevében legbensőbb köszönetünket nyilvánítani. Mindenekelőtt hálás köszönetünket fejezzük ki bibornok herczeg­prímás ő eminentiájának, ki nemcsak hogy ezen kórházat nagyúri bőkezű­séggel felállíttatta és felszereltette, hanem ezen intézet érdekeit jótékony részvéttel, szóval és tettel is gyámolította. Köszönetünket kell kifejeznünk a méltóságos főkáptalan irányában, mely hazafias és ember­baráti érzületének, az említett kórház egyik szárnyának kiépítése, mint szinte egyéb a kórodénak tett gazdag adakozásai által, fényes tanujelét adá. Köszönetet szavazunk továbbá gróf Forgách B­é­k­é­s­ S­z.­A­n­d­r­á­s, oct. 15. Hozzá­szólás a cholerához. E hó elejétől köz­ségünkben is felütötte vészlobogóját a cholera, habár nem is oly nagy mértékben, mint édes ha­zánk más részein, de mégis már eddig 12 ember lett áldozata, s alig van egy pár eset, mely orvosi segély mellett is fellábadt volna. S mily külö­nös és megfoghatlan, hogy vannak orvosok, kik e járványt nem akarják cholerának ismerni, fő­kép oly helyen, hol még nem adta magát eset elő. De hát minek kereszteljük el, ha már nevet kell neki adni. — Én részemről, ki eddig min­den betegnél megfordultam, s igy meggyőződhet­tem e betegség neméről, eddig azt tapasztaltam, hogy igenis cholera, habár nem is támadja meg a beteget mindhárom kellékében, de elég az, hogy néhány óra alatt véget vet az ember életének , egy pár igen csekély há­nyás, egy, külső jelek által alig észrevehető görcs, sőt egy kis hascsikarás és annál kisebb lágyszé­kelés annyira kimeríti erejéből betegeinket, hogy pár óra alatt menthetlenül belehalnak- Mi nevet adjunk tehát e betegségnek ? vagy talán az ó tes­­tamentomi öldöklő angyalhoz hasonló láthatat­lan szellem tartá átmenetelét községünkön, s hogy emléket hagyjon maga után, néhány la­­kostársunkat egy kis görcs vagy hányás által életétől megfosztotta.­­ Az 1855-iki cholerától nagyban elüt, mert akkor többnyire csak azok lettek áldozatai, kik mindhárom neme által tá­­madtattak meg, a beteget napokig kínozta, gyó­gyítása pedig sikeresebb volt. Épen ezért czél­­szerű és igen üdvös lenne a helyszínen tanul­mányozása végett megjelenni azoknak, kik két­séget támasztanak, hogy így maguk vizsgálhat­nák a betegség lefolyását, saját szemeikkel győződnének meg, hogy e járvány nem más, mint valóságos cholera. Nem volna e czélszerűbb, ha a t­­aleopata orvosi kar, de leginkább a pesti tudós orvosi bi­zottmány állapítana meg egy gyógymódszert, mint sikerest, épen úgy mint dr. Argenti­nr hasonszenvi gyógyszerével megállapított,­ mely, úgy hiszem, hogy sikeresen gyógyít, egy próbát tettem magam, s remény­em, hogy a beteg fellá­bad. Azon sok és szép ajánlatok, melyek a la­pok utján mint biztos szerek közölve voltak, s mely szereket hol egy, hol más helyen alkalmaz­tak, úgy látszik, nem hozza maga után a kívánt sikert, és a sok ajánlattal csak a nagy közönség, de sok helyen némely provinciális orvos urak annyira zavarba hozatnak, hogy azután a sok ajánlott gyógymód közül azt sem tudják, hogy melyik ajánlathoz fogjanak. Ez a dolog bökke­nője, ezért kellene egy átalános gyógymódot ajánlani, melyet mint megpróbálta, azután sike­resen használnának minden helyen. Őrizze ma­gát mindenki a meghűléstől, folytasson rendes, mérsékletes életet, a félelmet kerülje, s a többit az­­j után mindenki bízza azon hatalmas orvosra, ki mindnyájunkat gyógyít és orvosol, és bennün­ket érdemünk szerint sebesít. Az esős idő beállott, ez talán akadályozni fogja a járvány további uralkodását. Ar­a­c­s Károly: Kereskedelmi tudósítás. Adler L. váltóüzlet-tudósításának évi oct. 16-kán megjelent számából köz­tük a következőket: A hónap elmúlt első felében helybeli tőzsd­­en az üzlet csendes és korlátolt volt, változ­lan maradván, s csak részben emelkedvén értékpapírok árkelete. A malomrészvények közül, mely folyton kerestetnek, a pesti hengera­lom társaság részvényei 1085, s az e­budai gőzmalom-társaság részvényei 700 ft emelkedtek, mig a budai gyártelep részvény árkeletekből csekély összeget vesztvén, 46­­­ fi kelnek.­­ A szegedi kiviteli (Export) gőze­lem-társaság részvényeiben igen élénk üzlet­­ lett ki. A közzétett félévi mérleg, mely s­int részvényenként 100 ft tiszta haszon jön fizetve, egybekapcsolva azon körülményn, hogy e vállalat jelenleg tapasztalt és körül kintő igazgatóval bír, egész bizonyosság­ azon reményre jogosít, hogy a mondott válla részvényér ezentul szilárd jövedelmet fog­ szolgáltatni. Azon néhány darab részvény, n­­yeket tőzsdénkén eladásra kínáltak, csakhan ^700 rifre talált.8 a részvényeknek zár­ált lete 750 frtra rúgott. , f­.,ban­k‘takarékpénztári részvények mi tartják árkeretöket, sőt magasb árkerettel is­­­­estettek, főleg a pesti kereskedelmi bank ré­vényei, melyekért új részvények kibocsátásán , a régiek előjogából következtetett mamerezl­­ésének reményében 750-755 ftot fi­tnek. Még a pesti közúti vasút társaság részvény kell megemlítenünk, melyek 198 ftig kelt Minthogy e pálya jövedelmezése mindenki kedvezőbbé mutatkozik, a részvények mj mennyiségben vásároltattak.

Next