Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)
1866-10-19 / 4950. szám
fog szállíttatni, akkor Lehner úr első pontjaiban azon állításaim ellenében, hogy elveim conservativek, hogy én a sókezelés mellett megöregedve, tisztán előítéletből származó balfogásokból számítok, hogy elveim vízözön előtti időkbe valók, hogy a XIX. század középen, midőn gőz és villany gyors szárnyain halad a korszellem, nem állják meg helyüket. Képzelem, mikor Lehner úr ezeket írta, menynyire sajnálta, hogy nincsenek szárnyai, hogy megközelíthetné a napot. Vannak emberek, akiket amolyan, nem a dologhoz tartozó beszédekkel el lehet némítani, de előttem ezekkel a beszédekkel Lehner úr csak annyit bizonyít, hogy kedélyes, életes ember, az ily írásmód mulattató, én magam is mosolyogtam rajta. Elhiszem én azt is, hogy Lehner úr nem volt Noénak útitársa a bárkában, azt is elhiszem, hogy később látta meg a napot mint én, csak azt nem hiszem, hogy özönvíz előtt kétszer kettő ne lett volna négy, épen úgy mint most, valamint azt sem hiszem, hogy ennek a kis egyszeregy kérdésnek bebizonyítására a gőz és villany csodaművek szükségesek lennének, de még azt sem hiszem, hogy ezek a gőz és villany csodaművek csak úgy szabadon rombolhatnának szét állam és nép érdekeket, anélkül, hogy ezekre nézve magán nézeteket kimondani, vagy az e feletti kérdések megvitatásához adatokkal járlni a legigénytelenebb polgárnak is szabad lenne. Ha Lehner úr figyelemmel olvasta volna előbbi czikkeimet, bizony kiláthatta volna azokból, hogy azok egészen az egyszeregyen alapszanak, és nem a gőz vagy villanyművek ellen beszélnek, de egyszerűen azt mutatják ki, hogy a sószállítás a vasúton — pénzügyi szempontból véve — káros lesz. Ahol pedig személyemre épen igen feleslegesen ereszkedik ki Lehner úr, miután az ily kiereszkedések saját gyengeségük által ártalmatlanokká válnak, azokra csak azt mondom, sajnos, hogy ebbéli képzelődése Lehner urat nagyon csalja, mert engemet a sókezelés mellől tizennyolc év előtt szólított más teendőkre az akkori korszak, és így biztos lehet Lehner úr, hogy ősz szálaimat nem a sókezelés mellett örököltem. Kedélyes beszéde után a negyedik pontban azt mondja Lehner úr, hogy nem elegendő, ha csak öszsze vannak megrakva a raktárak sóval, és ezzel azt akarja igazolni, mintha én ezt állítottam volna; ez elmagyarázás, mert én nem ezt, de azt mondottam, hogy a télre szükségeltető sókészleteknek már őszkor helyén kell lenni a raktárakban az ország minden részében, ez pedig egészen más értelem. — Lehner úr bizonyosan fogja tudni, hogy tavaszszal már újra kezdődni szokott a sószállítás, és így a raktárak soha nem üresek, bátran elenyészhetik Lehner urnak azon agggodalma, hogy a káposztataposáson és disznóölésen kívül a patikáriusnak is ne jutna vegyészeti szükségeihez elég só a raktárakból bármikor. A hatodik pontban azon nézetet fejezi ki Lehner úr, miként nem hiszi, hogy észszerű kezelés mellett valaha szállíttatnék só Szolnokról Pozsonyba, vagy feljebb (hogy észszerű vagy nem, az más kérdés, de most így van), és hogy e vidékre Gallicziából vagy Felső-Ausztriából közelebb után olcsóbban lehetne a sót szállítani. A hetedik pontban pedig úgy vélekedik Lehner úr, hogy az államnak 1 forintba kerülvén egy mázsa só Debreczenig szállítva, annak elegendő ára lenne három forint Debreczenben. Hogy három forint elég ár lenne egy mázsa sóért nemcsak Debreczenben, de bárhol is, azt hiszem, de hogy akkor a gallicziai vagy felsőausztriai só is három forint lenne nálunk, abban kételkedem, mert ennek árát Bécsben szabnák ránk, míg a debreczeni árt, a három forintot, talán országgyűlésünk vetné ki magunkra, pedig az volna az igazság, hogy a haza népe mindenütt egy árért vegye a sót, akár lakik közel a bányához, akár távolabb. De különben is Lehner úr azt sürgeti, hogy Máramarosból minél több só jöjjön ki, nehogy millió mázsa számra az enyészet olvaszsza azt fel, s más részről mégis azt kívánja, hogy más országokból hozassunk sót, és ezzel csökkentsük mind kiszállítását, mind fogyasztását a marmarosi sónak. [Ez a két eszme nem vág össze. Szerény nézetem szerint nem ott kell a bajon segíteni, hogy más országból hozzunk sót, mikor nekünk van elég, inkább adjuk mi másnak pénzért, és csináljunk az államnak jövedelmet ebből; — a bajon ott kell segíteni, hogy keressünk közel utat, melyen azután lehessen Máramarosból bátran szállítani sót Pozsony vidékére is, — közelebb vasút kell! A nyolczadik pontban azt a kérdést teszi fel Lehner úr : mi oka, hogy 8—10 forint a sónak ára ? —mikor a kiállítása egy mázsa sónak nem többe, mint 46 krajczárba kerül. Ez a kérdés — szép kérdés, felelni is tudnék rá igen alaposan, de ez nem a mi kérdésünk tárgya. A tizedik pontban felhozza Lehner úr, hogy Szlatinán két, a legszebb sóval kínálkozó akna műveletlenül áll, és ugyancsak Szlatinán 9,000,000 garezsó van kidobva, csak azért, mert elszállítani nem lehet. Hogy ez így van, azt nincs okom kétségbe vonni, mert én is csak 1,200,000 mázsa sónak kiszállíthatását állítottam, de ehhez a bajhoz még az is járul, hogy a só drága, és nem fogy annyi sem, amennyit Marmarosból és Erdélyből kiszállítani bírnánk. A 9,000,000 gorezsóval pedig szomorú, hogy nincs aki rendelkeznék , hogy legalább marhavész idejében ingyen kapna abból a nép, mintsem hogy az idő enyésztésének átadva, ott vesszen, én hiszem, hogy a kihozatalra mégis lehetne valami módot találni, ha volna kellő akarat. — Vagy hiba volna-e az államtól, hogy Ínség idejében egy kis ingyen sóval is felsegítené az ínséggel meglátogatottakat ? A tizennegyedik pontban azt mondja Lehner úr, vájjon nem vételre, hogy a fenyőfa nyáron vágatik ki, mert az ilyen fa nem tart addig az épületekben, mint a télen vágott fa. Ezt a pontot Lehner úr erdészertanilag kitűnően fejtette meg, de pénzügyi szempontból mégis kérdeni lehet: várjon akkor, ha majd télen fog ez a roppant fa (mely most ingyen jön le a Tiszán a sóval) vágás alá kerülni, meg lesz e abból az a körülbelül félmilliónyi jövedelem, amely most van, és miként fogjuk azt eladni, hol és ki fogja árulni? — A régi időkben a faáruláshoz külön szálhivatalok voltak felállítva. Hát miért nem szállítják a máramarosi birtokos urak, akiknek talán szintén vannak fenyveseik, és vágathatják télen a fát — most a Tiszán lefelé, miért nem versenyeznek a nyáron vágott fával az árulásban, mely utóbbival most el van látva a Tiszapart Máramarostól Szegedig. Ha oly bizonyos a télen vágott fából a haszon, mint Lehner úr hiszi, akkor bizonyosan jönne most is magánbirtokosok kezéből ilyen fa az országba Máramarosból. A tizenkettedik pontban ismét félremagyarázta Lehner úz állításomat, mert azt mondja, mintha én állítottam volna, hogy a só a víziszállításnál nem apad, holott másrészről elismertem a nedves levegőnek a sóra való káros hatását. Ez elmagyarázás, mert soraimban úgy van mondva, hogy ha felülről száraz levegő éri a sót, és nincs esős idő, akkor oly száraz állapotban szokott az a raktáraknál megérkezni, mint sokan nem képzelik, — ezzel nem mondtam azt, hogy a só nem apad. Az apadásról többi czikkeimben bővebben szóltam. Itt még azt is felhozza Lehner úr, hogy a vasúti társulat fog tudni készíteni olyan vagyonokat a sószállításhoz, amelyekben legkevesebb hó sem fog elporlódni. Én azt elhiszem, hogy készíteni és építeni lehet a mai időben nagyszerű műveket, de azt nem hiszem, hogy az ily készítések, építések a sószállítási díjakat lejebb vinnék, azok okvetetlenül az ily készületek mellett csak feljebb rúghatnak. A tizenharmadik pontban ismét szépen fejti meg Lehner úr, Szigeth és T.-Ujlak között a Tisza szabályozásánál előálló nehézségeket, ezek mind oly adatok, melyeket szakértőktől nem tudni azon honfiaknak, kik e kérdésben határozni fognak, az ügyre nézve hátrányos lehetne ; itt azután azt belátja Lehner úr, hogy a szabályozás szükséges, de mert költséges lenne, nem látja jónak. Ezen kérdésekben nem vonom kétségbe Lehner urnak szakképzettségét. A tizennegyedik pontban ismét elmagyarázza Lehner úr szavaimat, hol azt fejti ki, mintha én mondottam volna, hogy a Tisza már szabályozva van. Felesleges volna erre egyebet mondanom — mert hiszen szavaim nyomtatásban vannak, és beszélnek magukért — mint azt, hogy Lehner úr több igen szép argumentumainak és szakértelmi taglalásának csonkítják becsét az ilyen, nem tudom, szándékos, vagy roszul értelmezett elmagyarázások. A 15., 16. és 17. pontokban Lehner úr élez és előbocsátással ismét építeni akar, és azt kérdi, várjon mi gátolja azt, hogy a sóraktárak a vasúti indóházak közelében lennének ? Erre a felelet egyszerű. Ezt csak az á talán milliókra menő kiadás gátolja pénzügyi szempontból, melybe az ily építendő raktárak és telkek a vasút mellett, és ez sok helyen az országban, az államnak kerülnének, mit az állam mostani pénzviszonyai mellett, mikor a legszegényebb hivatalnoknak 20 krajczár irodai általán járandósága is elhúzatik, kikerülhet. Ha Lehner úr előtt az ily kérdés semmis, arról nem tehetünk, mi ezt figyelemre méltónak tartjuk. De az is furcsa, hogy Lehner úr saját elvei mellett sehol sem sokalja az építkezési költségeket, az én nézeteim mellett pedig, ahol egy kis Tisza-szabályozásról tettem érintést, a költségek azonnal szemébe ötlöttek. Abban igaza van Lehner úrnak, hogy a mostan még meglevő régi sóraktárak nem igen díszesítik a várost sehol, de azok egykor nem úgy néztek ki, mint most kinéznek, hát miért ne nézhetnének azok jövőre is úgy ki, mint egykor kinéztek , amelyeknek kiigazítása okvetlenül sokkal kevesebbe kerülne, mint újak építése. Én azt hiszem, hogy új raktárak építésénél a só olcsóságára nézve tényleg nem is nyernénk semmit, mert a sok építkezésekbe fektetett tőkék kamatait ismét hozzá kellene számítani a regie-éhez, ami megint talán csak annyira menne, mintha a raktárak ott maradnak kiigazítva, ahol vannak, és ha oda hordatjuk pénzért a sót. A tizennyolcadik pontban ismét építeni akar Lehner úr, és pedig vasúti szárnyvonalakat az indóházaktól a raktárakig, hahogy a mostani raktárak használtatnának jövőre is. Ez megint szép eszme, az tagadhatatlan, de ez is rettenetes költségbe kerülne, és ezekkel az építkezésekkel a sóárakra nézve ismét nem nyerünk semmit, mert a befektetett tőkék kamatait majd ránk ütik a vasúti társulat számító urai, mert én azt hiszem, hogy a szárnyvonalak építésére a vasúti társulat lenne hivatva. A tizenkilenczedik pontban ismét közlekezni akar Lehner úr, be akarna szerezni deszkaburkolattal és kátrányos ponyvával ellátott szekereket, és azon akarná szállíttatni a sót a raktárakba, oly helyeken, ahol a raktárak a vasúttól messze esnek, és ez, amint Lehner úr mondja, nagyon kevésbe kerülne. Ez igen jó gondolat, de az a kérdés, kié lenne az a sok szekér és az a sok kátrányos ponyva ? Ha az államé— akkor talán a lovak is az államéi lennének, melyek e szekereket vontatnák, s ez igen nagy bajjal és kiadással járna. Ha pedig a szekerek ily módoni kiállítására a szállító fuvarosokat akarnánk kényszeríteni, akkor szintén bajosan érnénk ezért. Azt is felhozza Lehner úr, hogy a máramarosi nép közmunkában szállítja a sót Tisza-Ujlakig, mikor a Tisza nincs hajózható állapotban. Én azt gondolom, hogy ez nem annyira közmunka, mint bizonyos fizetés melletti szállítás, talán akképen, mint 1848 előtt volt szokásban, midőn a nép tartozott kiállani a sófuvarozásra, de azért bizonyos fizetést kapott, ez a szokás némely községekre teher, némelyekre pedig jólét volt. A huszadik pontban azt mondja. Lehner úr, kár volt felszólalni oly életrevaló vállalat ellen, milyen a debreczen máramarosi vasút, kétszeres „Kár volt pedig most, midőn inkább buzdításra volna szükség.“ Itt Lehner úr félremagyarázása a legnagyobb fokra hágott, oly dolgot állít, amit élő sorok cáfolnak meg, ott vannak a szavak czikkemben, az olvasóra bízom megítélni, van e azokban egy hang is a debreczen-szigeti vasút életbeléptetése ellen. Távolról sem a kérdéses vasút ellen van ott szó, hanem arról, hogy a sószállítás a vasúton, pénzügyi szempontból véve, menynyivel lesz drágább, mint a Tiszán. Sőt inkább pártolólag szóltam én a máramarosi vasútról már előbbi czikkemben, melyet a sóügyről hoztam nyilvánosság elé. Ami pedig a buzdítást illeti, azon férfiainknak, kik ez ügyben dönteni tuduk, ha Isten engedi, nincs szükségük a mi buzdításunkra, ők nagyon jól értik feladatukat, mi nekik csak legfeljebb szakértelmi adatokat szolgáltathatunk kezükre. Hogy pedig azon nézeteket és számokkal adatokat, melyek szerint kimutattam, hogy körülbelül mennyi összegkülönbség lehet a szóba hozott kétféle sószállítási költség között,Lehner úr szerint kár volt nyilvánosság elé hozni, ezt tagadom, mert ha az ügy érdeke úgy fogja kívánni, hogy a só mégis a vasúton szállíttassék a pénzügyi érdekeket túlnyomó magasabb szempontokból, akkor nincs mit félnie Lehner úrnak, mert kívánsága teljesülve lesz; ha pedig azon férfiak, akik ez ügyben határozni fognak, nem fogják jónak látni a tiszai szállítás mellőzését, akkor hazafiatlanság lenne nem örvendeni ismét oly határozatnak, melyet az ország egyetemessége meghozni jónak talált, Ha kérdés fel van adva, bízzuk a megoldást azokra, kiket illetni fog, s kik bizonyosan még a mi adatainkkal nem is igen fognak megelégedhetni. De különben is azon nézete Lehner úrnak, hogy kár volt felszólalni e tárgyban, annyit tesz, hogy kár volt adatokat hozni a kérdés tisztázására és minél czélszerűbb megvitatására, pedig ha ez a nézet állna, az ily eljárás megközelítené az absolut irányú eljárást, és ez sokkal roszabb lenne, mint az a conservativ nézet, melyet Lehner úr beszéde kezdetén rám erőszakolt, mert ahol a pro et contra ki nincs hallgatva, ott, szerintem, nagyobb érdekű kérdést jól eldönteni nem is lehet. Nem volt tehát kár, tisztelt Lehner úr, e tárgyban felszólalni sem nekem, sem önnek, ez mindkettőnknek becsületes polgári kötelessége volt, én meg leszek nyugodva, dőljön a kérdés így, vagy amúgy el. Végszavaiban még egy pontot hoz fel Lehner úr, amelyben nagy elmagyarázás van, t. i. azt mondja, hogy a szálfákat most ráadásul adja a kincstár a sót áruló hitelintézetnek. Ez nem áll,t. Lehner úr, mert én bizonyosan tudom, hogy a hitelintézet megveszi a fát az államtól, és noha azt nagy haszonnal árulja, de nem kapja ráadásul a sóra. Az ily állításokra azután helyesen lehet mondani, hogy ilyesmit állítani kár, mert az olvasó, ki vágyik bizonyos adatokat tudhatni, ki gondolkodni akar ez országos kérdés felett, és talán hozzá is szólni kíván, másként fogja fel a dolgot, mint amint van. A hitelintézet azt könnyen megvilágosíthatja, hogy a fát nem ráadásul kapja. Miután pedig beszédünket a legőszintébben én is, Lehner úr is előadtuk, láthatja, t. Lehner úr, hogy a vízözön idejébe való veterán obsitos, kit maga előtt látott, mikor czikkét irta, még mindig megállja helyét, s azt üzeni ismeretlen ifjabb bajtársának, hogy máskor, ha czikkíráshoz fog, előbb vegyen be egy kávéskanállal angol humort, és ne hirtelenkedjék, mert a zászló, amely alatt küzdünk, amint veszem észre, egy. Csak a terv különböző. Végül pedig, mint igénytelen polgár, a t. olvasó közönségre bízom megítélni, van-e egész nyílt fellépésemben valami olyas, amiért igen tisztelt Lehner Adolf mérnök úr czikkének utószavai szerint, a fennforgó nagy közügyi kérdésben a nyilvánosság előtt felszólalnom kár lett volna. Farkas Ferencz: Vidéki tudósítások. Eger, october 15. Városunkból különben is csak igen ritkán jelenvén meg tudósítás e becses lapok hasábjain, legyen szabad ez alkalommal nekünk is némi kis életjelet adni magunkról. Városi közgyűlés nálunk ritka madár a cynicus provisorium alatt, tegnap azonban szerencsések voltunk egy ilyenben részt vehetni, méltó tehát, hogy annak néhány sort szenteljünk. Két ügy képezte annak tárgyát: a városi fogyasztási adó, melynek bérletideje ez évben lejár, és a Lengyel-féle Mária szobor. Az elsőn csakhamar átestünk, mert a nagy számmal megjelent városi polgárok közül csak igen kevesen lévén olyanok, kik keservesen ne érezték volna azon számtalan gyötörtetések súlyát, melyeket a bérlő zsidó consortium részéről három év alatt kiáltanunk kelle, egyhangúlag elhatároztatott, hogy ha csak a cs. kir. pénzügyi igazgatóság túlságos követelései akadályul nem fognak szolgálni, jövőre a polgárok nyugalma érdekében, ismét a város vállalja ki a bérletet, s a szükséges lépések megtétele végett azonnal bizalmi férfiak is neveztettek ki. Több időt vett azonban igénybe a másik tárgy, t. i. a Lengyel féle Mária szobor ügye, melyről már e lapok újdonsági rovatában is volt pár ízben rövid említés tévé. Miután e tárgy úgy bennünket, mint Pest városát is közvetlenül érdekel, elmondjuk röviden annak genesisét. — Főtisztelendő Lengyel Miklós helybeli kanonok ur, buzgó vallásos érzelmektől indíttatva, Münchenben egy pompás, a szeplőtelen szűz Máriát ábrázoló szobrot készíttetett azon szándékkal, hogy e becses művet városunknak ajándékozva, az a székesegyház és lyceum közti szép tágas, in circa ezer □ ölet foglaló téren, mint e szoborhoz egyedül méltó helyen állittassék fel. (A szobor bronce öntetű, egész magassága 8% öl, márvány talapzattal ellátva ; összes értéke a vas rostélyzattal együtt, mely azt körülfogja, circa 15 ezer forint, a felállítására megkivántató terület 16 □ öl.) Folyamodott tehát a főtisztelendő ur a városnak u. n. gazdászati bizottmányához, kérvén azt, engedne az említett téren helyet a szobornak felállítására. A gazdászati bizottmány azonban jónak látta a főtisztelendő urnak e kérését megtagadni, s oly értelmű végzést hozott, hogy a kérelmezett tért a kívánt czélra át nem engedheti, hanem igenis megengedi, hogy a szobor a zöldséges és húsos piaczon, vagy pedig az u. n. hatvani külváros egy részének három korcsmától környezett terén, mely vásárok alkalmával a gyékény, kas, szemethordó kosár s több efféléket árulóknak kocsik s barmokkal megrakott gyülhelye szokott lenni, mint a mely helyeken e gyönyörű madarab „nagyszerűségének egész pompájában“ (a végzés szavai) díszeleghet, állíttassék fel. Mi volt természetesebb, mint az adományozó urnák méltó felbőszankodása e kegytelen eljárás felett ? S miután neki szándékában nem lehetett a becses ajándékot másoknak nyakára tolni akarni, ép oly kevéssé azonban a vallás egyik legmagasztosabb eszményképét ábrázoló becses műkincset ronda szemét és korcsmák közé helyezni, a város tekintélyes számú lakossága óhajtásának s közérzületének kitudására pedig sem alkalma, sem módja nem volt, s azt Pest városának adományozta, mely is azt köszönettel fogadván, számára, mint halljuk, a Servita szerzet kérelmére a hason nevű tért jelölé ki, hogy az a különben is részkarban lévő tehát lerontandó jelenlegi szobor helyére állittassék. Alig hogy azonban e dolog városunk lakosságának, mely az egészről vagy épen nem, vagy csak igen hiányosan volt értesülve, tudomására jutott, az ezen ügyet azonnal a vallásos buzgalom egész hevével karolta fel, s mint halljuk, pár ezernyi aláírással ellátott folyamodvány nyúttatott be a polgármester úrhoz, melyben egy közgyűlés egybehívása egyenesen erre vonatkozólag kérelmeztetik. A közgyűlésben tehát e tárgy szőnyegre kerülvén, a nagy számú gyülekezet heves kárhoztatása közt felolvastatott a gazdászati bizottmány végzése annak indokaival együtt. Valóban alig emlékszünk, hogy valaha hallottunk volna nyomorultabban összefaragott léregmunkát, mint e végzésnek öt vagy hat pontú indokolása, ha csak nem azon provisorius főszolgabíró űrét, ki elmarasztaló ítéletét ily motiválással mondá ki: felperes bizonyítván, alperes nem bizonyítván, alperes elmarasztaltatik. Igen bajosan lehet abból eligazodni, vájjon a gazdászati bizottmány többsége a szobrot találta-e nagyszerűnek a térhez, vagy megfordítva a tért a szoborhoz ? Benne van a motiválásban, hogy a szobor felállítása által a szabad járáskelés (már t. i. a körülbelül 1000 □ öl területen) akadályoztatnék, hogy a processiók menete, s az ünnepélyes alkalmakkor e téren történni szokott katonai evolutiók gátolva volnának a kívánt 16 □ ölnyi terület elfoglalása által, de benne van az is, hogy e nagy téren a két monumentális épület közt a szobor eltörpülne (már t. i. a 87 k öl magasságú !) továbbá hogy az a nyílt kilátást a székesegyházra elvenné stb., szóval oly érvek, milyenekkel az embernek arczáról épen oly észszerűen és hasonló müszléssel lehetne orrát és fülét leargumentálni, s a melyek mindenike teljesen egyenértékű azon famosus szóval, mely felett Hugo Victor oly szellemdusan dissertál, ha jól emlékszünk a „Nyomorultakban, s mely igy hangzik: „Csak.“ Nem is volt a közgyűlésben egyetlen ember is, a ki a gazdászati bizottmány eljárásának jogosultságát, akár helyességét elismerte volna, az egész gazdászati bizottmány nem lévén egyéb, mint oly néhány emberből álló tanácskozó köze, mely a provisorium alatt akként jött létre, hogy a polgármester úr a város iszonyúan rongált gazdászati állapotának lehető orvoslása tekintetéből megkereső levélben felszólíta a polgárok egyikét s másikát, hogy venne részt a város gazdászati érdekeire vonatkozó tanácskozmányokban, hogy pedig oly orgánum, mely sem törvény, sem statútumokban nem gyökerezik, hanem tisztán önkényszerűen alakult, még a szokás által sem szentesítve, a város összes polgárságát nem képviselheti, s különösen fontosabb kérdésekben annak nevében határozatokat nem hozhat, azt úgy hiszszük nem szükség hosszasabban demonstrálni. A közgyűlés tehát a gazdászati bizottmány eljárását semmisnek nyilvánítván, a vallásos érzelem kitörő lelkesedésével jelenté ki, hogy a Mária szobrot váró Bánknak megtartani leghőbb óhajtása, s annak felállítására a székesegyház és lyceum közti tért a legnagyobb készséggel ajánlja oda, s a köszönet és hála őszinte nyilvánulásait a nemeskeblű adományozó iránt minden oldalról lehetett hallani. Azonban most jött még csak a valódi bökkenő. Az volt ugyanis a kérdés, mitevő legyen tehát már most a város lakossága, hogy a véglegesen Pest városának ajándékozott, s általa el is fogadott szobornak birtokába juthasson, miután a főt. kanonok úr határozottan kijelenti, hogy ő semmi áron sem hajlandó a szobor viszszaszerzése érdekében, mely már Pest városának tulajdona, lépéseket tenni, mit önméltósága megsértése nélkül nem is tehetett. Egyéb mód tehát nem találkozott, mint az, hogy Pest városa tisztelt hatósága előtt kifejtetvén, miszerint az adományozó urnák eredeti intenziója az volt, hogy e vallásos műkincs városunké legyen, s hogy csak a legsajnálatosabb viszásság, s különösen azon körülmény, hogy a város lakosságának túlnyomólag legnagyobb része az adományról értesülve sem volt, s hogy nevében teljesen illetéktelenül mások intézkedtek óhajtása s érzülete ellenére — volt oka annak, hogy a kérdéses szobor birtokától elesett, az felkeressék, lenne szives ezen eredetileg nekünk szánt vallásos műkincset városunknak visszaengedni. — A főtiszt kanonok úr a közgyűlés határozatáról levélben értesittetett. — Az összes lakosság feszülten várja az eredményt. Ha levelem már eddig is kissé hosszúra nem nyúlt volna, szólnék még a véghezment szüretről, mely mennyiségre nézve a várakozáson igen alól, minőségre azonban legalább több hegyen a várakozáson felül ütött ki. Veres bor azonban csak igen kevés készíttetett. Okairól talán máskor. Siller és ismét csak siller, melynek párját (6 akó) eddig 25—40 ftért szedték az üzérek. Egyike azonban legkitűnőbb bortermelőnknek már az új veres bor párját — nem a legjelesebb hegyről, 80 ftért adta el. A cholera hozzánk is beköszöntött, de hála az égnek, még eddig nem nagy puszitást tett, az összes eddigi halálesetek száma alig tesz 15-öt, daczára az új bornak. Bízuok benne, hogy a beállott időváltozás jó hatással lesz. Távírdánk van valahára, — csak még vasutunk hiányzik. E részben az epedve várt alkotmányos aerához nagy reményeket kötünk. (Pest Miskolcz) Ágostonpüspök és főispáni helytartó ur ő méltóságának, ki nemes kezdeményezése és czélirányos intézkedései által az említett kórházak a legrövidebb idő alatti használatát lehetővé téve, s azonfelül ezen ápoldát fennállása egész ideje alatt a legnagyobb figyelemben részesítő. Végül köszönetet mondunk tek. Wargha Benedek, megyei első alispán urnak, ki gr. Forgách Ágoston főispáni helytartó ur ő maga fent érintett intézkedéseinek foganatosítását erélyes és gyors közreműködése által elősegítő. Nem mellőzhetjük ez alkalommal a helyben alakult, s nagyságos Mayer István, székesfőegyházi kanonok úr elnöklete alatt működő, a sebesült harcrosokat segélyző hazafias egylet áldásos tevékenységéről hálásan megemlékezni, mely egylet a kórházat minden megkivántató szükségletekkel, sebkötési anyagokkal és más tárgyakkal mai napig gazdagon ellátó, úgy nemkülönben dicsérettel felemlíteni Szántófy Antal kanonok urnak tevékenységét is, ki az ápolda létrehozatalát minden erélylyel sietteti, és az egylet alakulása előtt az építésnél mint főfelügyelő működött. Csakis ily magas pártfogás és emberbaráti összműködésnek köszönhető ama fényes eredmény, hogy a kórházban, fennállásának rövid ideje alatt, több mint 400 sebesült nyerhette el tökéletes felgyógyulását. Kelt Esztergomban, 1866. évi oct. 15-én. Nakladal János, cs. kir. főhadnagy és kórházparancsnok. Bruck, cs. kir. ezredorvos és ezen kórház főorvosa. A sebesült harczosok számára Esztergomban felállított kórháznak felsőbb helyen elrendelt feloszlatása folytán kötelességünknek ismerjük, az említett kórház alapítói és jótevőinek, az ott ápolást nyert hadsebesültek nevében legbensőbb köszönetünket nyilvánítani. Mindenekelőtt hálás köszönetünket fejezzük ki bibornok herczegprímás ő eminentiájának, ki nemcsak hogy ezen kórházat nagyúri bőkezűséggel felállíttatta és felszereltette, hanem ezen intézet érdekeit jótékony részvéttel, szóval és tettel is gyámolította. Köszönetünket kell kifejeznünk a méltóságos főkáptalan irányában, mely hazafias és emberbaráti érzületének, az említett kórház egyik szárnyának kiépítése, mint szinte egyéb a kórodénak tett gazdag adakozásai által, fényes tanujelét adá. Köszönetet szavazunk továbbá gróf Forgách Békés Sz.András, oct. 15. Hozzászólás a cholerához. E hó elejétől községünkben is felütötte vészlobogóját a cholera, habár nem is oly nagy mértékben, mint édes hazánk más részein, de mégis már eddig 12 ember lett áldozata, s alig van egy pár eset, mely orvosi segély mellett is fellábadt volna. S mily különös és megfoghatlan, hogy vannak orvosok, kik e járványt nem akarják cholerának ismerni, főkép oly helyen, hol még nem adta magát eset elő. De hát minek kereszteljük el, ha már nevet kell neki adni. — Én részemről, ki eddig minden betegnél megfordultam, s igy meggyőződhettem e betegség neméről, eddig azt tapasztaltam, hogy igenis cholera, habár nem is támadja meg a beteget mindhárom kellékében, de elég az, hogy néhány óra alatt véget vet az ember életének , egy pár igen csekély hányás, egy, külső jelek által alig észrevehető görcs, sőt egy kis hascsikarás és annál kisebb lágyszékelés annyira kimeríti erejéből betegeinket, hogy pár óra alatt menthetlenül belehalnak- Mi nevet adjunk tehát e betegségnek ? vagy talán az ó testamentomi öldöklő angyalhoz hasonló láthatatlan szellem tartá átmenetelét községünkön, s hogy emléket hagyjon maga után, néhány lakostársunkat egy kis görcs vagy hányás által életétől megfosztotta. Az 1855-iki cholerától nagyban elüt, mert akkor többnyire csak azok lettek áldozatai, kik mindhárom neme által támadtattak meg, a beteget napokig kínozta, gyógyítása pedig sikeresebb volt. Épen ezért czélszerű és igen üdvös lenne a helyszínen tanulmányozása végett megjelenni azoknak, kik kétséget támasztanak, hogy így maguk vizsgálhatnák a betegség lefolyását, saját szemeikkel győződnének meg, hogy e járvány nem más, mint valóságos cholera. Nem volna e czélszerűbb, ha a taleopata orvosi kar, de leginkább a pesti tudós orvosi bizottmány állapítana meg egy gyógymódszert, mint sikerest, épen úgy mint dr. Argentinr hasonszenvi gyógyszerével megállapított, mely, úgy hiszem, hogy sikeresen gyógyít, egy próbát tettem magam, s reményem, hogy a beteg fellábad. Azon sok és szép ajánlatok, melyek a lapok utján mint biztos szerek közölve voltak, s mely szereket hol egy, hol más helyen alkalmaztak, úgy látszik, nem hozza maga után a kívánt sikert, és a sok ajánlattal csak a nagy közönség, de sok helyen némely provinciális orvos urak annyira zavarba hozatnak, hogy azután a sok ajánlott gyógymód közül azt sem tudják, hogy melyik ajánlathoz fogjanak. Ez a dolog bökkenője, ezért kellene egy átalános gyógymódot ajánlani, melyet mint megpróbálta, azután sikeresen használnának minden helyen. Őrizze magát mindenki a meghűléstől, folytasson rendes, mérsékletes életet, a félelmet kerülje, s a többit azj után mindenki bízza azon hatalmas orvosra, ki mindnyájunkat gyógyít és orvosol, és bennünket érdemünk szerint sebesít. Az esős idő beállott, ez talán akadályozni fogja a járvány további uralkodását. Aracs Károly: Kereskedelmi tudósítás. Adler L. váltóüzlet-tudósításának évi oct. 16-kán megjelent számából köztük a következőket: A hónap elmúlt első felében helybeli tőzsden az üzlet csendes és korlátolt volt, változlan maradván, s csak részben emelkedvén értékpapírok árkelete. A malomrészvények közül, mely folyton kerestetnek, a pesti hengeralom társaság részvényei 1085, s az ebudai gőzmalom-társaság részvényei 700 ft emelkedtek, mig a budai gyártelep részvény árkeletekből csekély összeget vesztvén, 46 fi kelnek. A szegedi kiviteli (Export) gőzelem-társaság részvényeiben igen élénk üzlet lett ki. A közzétett félévi mérleg, mely sint részvényenként 100 ft tiszta haszon jön fizetve, egybekapcsolva azon körülményn, hogy e vállalat jelenleg tapasztalt és körül kintő igazgatóval bír, egész bizonyosság azon reményre jogosít, hogy a mondott válla részvényér ezentul szilárd jövedelmet fog szolgáltatni. Azon néhány darab részvény, nyeket tőzsdénkén eladásra kínáltak, csakhan ^700 rifre talált.8 a részvényeknek zárált lete 750 frtra rúgott. , f.,bank‘takarékpénztári részvények mi tartják árkeretöket, sőt magasb árkerettel isestettek, főleg a pesti kereskedelmi bank révényei, melyekért új részvények kibocsátásán , a régiek előjogából következtetett mamerezlésének reményében 750-755 ftot fitnek. Még a pesti közúti vasút társaság részvény kell megemlítenünk, melyek 198 ftig kelt Minthogy e pálya jövedelmezése mindenki kedvezőbbé mutatkozik, a részvények mj mennyiségben vásároltattak.