Pesti Napló, 1868. november (19. évfolyam, 5466–5490. szám)
1868-11-22 / 5484. szám
komkior zogat&ni&Kei. Fest, nov. 21.1868. Már több ízben olvastunk német lapokban híreket, melyek különféle változatokban b. Beust és gr. Andrássy közti differencziákkal mulattatták a hiszékeny köszönséget. A kormány nem tekinthetvén hivatásának minden hírlapi kacsa megczáfolását, nem dementirozta mindeddig e híreket, s valószínűleg ezentúl sem fogja tenni. De mi hírlapírói feladatunknak tartjuk végre felszólalni ellenök most, s midőn némely lapok e kacsákra formá-lis miniszter- sőt rendszerváltozási combinátiókat alapítanak. A „N. Fr. Presse“ nov. 15-iki számában a bécsi országgyűlés hadügyi vitáiról szólva, a kormány javaslatának elfogadtatása mellett főokul azt hozta fel, hogy a javaslatot el kellett fogadni, „különben úgy az osztrák, mint a közös minisztérium megbukott volna, és Andrássy gróf lett volna birodalmi kanczellárrá.“ Ezért ellenzé — szerinte — a magyar , kormány a bécsinél minden a bécsi or ’szággyűlés által kívánt változás elfoga- s dását. „Magyar részről, úgymond, oda törekedtek, hogy az utolsó állomást is, mely még nem engedtetett át Magyarország hegemóniájának, meghódíthassák. “ — „A magyarok — mond utóbb — aligha állhattak volna ellen a kísértésnek, hogy a teljes hegemóniát megnyerhessék ; mert Magyarország törekvései csak második vonalban szabadsági törekvések,a mig közvetlenül csak hatalom- terjesztésre czéloznak, és Magyarország a hatalom tetőpontjára lépett volna, ha a birodalmi kanczellárság Andrássy gróf kezébe kerül.“ E sajátságos felfogás további jellem-zésére szolgálhatnak nov. 20-ki vezérczik kének végszavai, melyekben azon „titkot“ deríti fel, „miszerint Beust báró német kanczellársága a béke garantiája, ellenben egy magyar birodalmi kanczellárság, mint pl. Andrássy grófé, épen az ellenkezőt jelentené.“ Érdekes illustrátiójául szolgálhat e combinátióknak a „Vaterland “-nak szintén f. hó 20-iki czikke, mely ugyanezen eshetőségekkel bíbelődvén, komolyan lándzsa tér Andrássy gróf kanczellársága mellett, egyenes ellentétben említett collegájával azt hirdetvén, hogy b. Beust neve jelenti a háborút, gr. Andrássyé pedig a békét. s így elmélkedik e két bécsi közlöny. A hajdani túlzóan centralista s újabb időben meglehetősen porosz zamatu „Neue Fr. Presse“, s az osztrák feudalisták és ultramontánok közlönye, a „Vaterland“ ellenkező consequentiákat vonnak le ugyanazon tételből, de a tételt mindkettő elhiszi. Vagy tán inkább csak mutatja, mintha elhinné. Mert nem kerülheti el figyelmünket, hogy mindkét közlöny elvi, határozott ellensége a monarchiában ma uralkodó rendszernek. Az egyik a bureaukratikus centralisátió oltárán áldozik, a másik a középkor homálya felé fordított arczcal imádkozza le az ég villámait Ausztriára s Magyarországra, mindkettő a dualismus azon rendszerét szeretné megdönteni, mely Magyarországnak jogait, Ausztriának szabadságát, s a szövetséges monarchiának tekintélyét visszaszerzé. Ezen ellenséges szándék a mai rendszer ellen, legegyszerűbb magyarázata azon mohóságnak, melylyel e lapok minden hirt felkapnak, mely szerintük alkalmasnak látszik a monarchia uj rendszere elleni agitátióra. Mert hogy agitatió és nem más a czél, azt mutatják a „N. Fr. Pr.“ frázisai Magyarország „hegemóniájáról,“ — mutatja azon kétélű distinctiója a „magyar“ és „német“ kanczellárságról,melylyel a paritás elvét elvetve, a dualismus rendszerének lényegét nem a két állam egyenjogú helyzetébe, hanem azon versenybe helyezi, melyben egyik félnek szükségkép hegemóniát kell gyakorolnia a másik felett. A dualismus a külügyekben sem „német“ sem „magyar“ túlhatalmat nem ismer, hanem ismer egy közös osztrák magyar irányt, melynek képviselője a közös minisztérium. És hogy ez nemcsak a papíron, hanem a valóságban is így van, tudja mindenki, aki a monarchia jelen viszonyait ismeri, és ismerni akarja. Azért az ily fecsegések segíthetnek a ,N. Fr.P.“ tárgy hiányban szenvedő czikkrein — elfogult szellemeknél némi agrátióra is használhatók, — de mint az ugatás eszközei is csak egy-egy napi élet ,11 előttük, mert azon teljes és benső egyetrtés mellett, mely Beust b. és Andrássy gróf közt létezik, a közönség be fogja látni, hogy üres, alaptalan hírlapi kacsáknál sem egyebek. E jó egyetértés kiterjed az ausztriai s , magyar minisztériumra is és meg vagyunk győződve miszerint azt sem a „N. F. Presse“ szélsőbali henczegése, sem a „Vaterland“ szemforgatása nem ogja megzavarni. Vájjon hazafias vállalat-e e kielégítő viszonyok megzavarására törekedni — Ez oly kérdés, melyre az illető lapok löldismerete feleljen. Pest, nov. 22. Mai számunkban veszik olvasóink a vörös könyv exposéjének folytatását. Aki végig olvassa ez exposét, nem fogja eltagadni , hogy tenorja felette ílven jellemzi az osztrák-magyarmonarchia helyzetét. A kapcsolt birodalmak, így monarchia, mely nehéz próbákon csikarta ki a sorstól reconstructióját, nem foglalhat el egyelőre más állást, mint a béke apostoláét, a közvetítő e helyzetéből s azon elvitázhatlan szükségességből folyik, hogy mindennek, a mi uj, béke, idő kell, hogy gyökereit leáshassa a talajba. Politikai érettségünknek tán leghathatósb bizonyítéka azon egyértelműség,melylyel minden számba vehető párt a békét sürgeti a kormánytól. Az átmeneti állapot, melynek nehézségeivel küzdünk, leginkább fárasztja ki a különben legszivósabb fajt is, s mentül közelebb áll valamely nemzet az őseredeti állapothoz, annál nehezebben tudja tűrni az átmeneti helyzet nehézségeit, melyek ellen nem a töretlen, de kimerült őserővel, hanem a hideg tapasztalásból merített, lassúbb fegyverekkel kell küzdeni. Az ifjan sanyargatott nemzet készebb a kétségbeesés végküzdelmére, mint a békés correctivum hevélytelen munkáira, melyek gyarapult adót s zajtalan, babér talán áldozatot követelnek. Magyarország átlépte az ifjúkor ezen vonalát s a küszöb a 6 7-ki kiegyezés volt. Meg kell vallanunk, hogy e kiegyezés szellemét látjuk azon egyértelmű hangban is, míg mai napság kormányunktól a békét követeli, s igy kétségkívül meghódoltak e szellemnek azok is, kiknek tettei az ellenkezőt hirdetik, de meg kell vallanunk azt is, hogy az előttünk fekvő vörös könyvből is e szellem beszél. Az eddig közölt elöljáró beszédben valamint az ezt támogató 139 okmányban, mindenütt a béke, a közvetítés szellemével találkozunk. Volt alkalmunk tegnapi esti kiadásunkban a spanyol ügyekre vonatkozó sorokra nézve a bevégzetlen állapotokkal szemben a praeoccupált beváró jellemű állás elfoglalásában egy modern elv diadalára utalnunk. Beust b. october 5-én Lago báró madridi nagykövetnek táviratilag azon utasítást adta, hogy sociális kérdésekben az angol és franczia követek szerint induljon. Egy, october 24-én ugyan Lago báróhoz intézett jegyzék azt mondja : „Vous voudrez bien, M. le Baron, que le Gouvernement de La Majesté Impériale et Royale Apostolique, fidéle aux sentiments de Sympathie, qui n’ont jamais cesser de l‘animer envers la nation espagnole torment les voeux les plus sincéres pour un prompt dénouement de la crise, qu‘elle traverse aujourd‘hui.“ S ugyanezen jegy-zékben kinyilatkoztatja, hogy minden órán kész a diplomatiai összeköttetést megújítani a nemzet által válasz-tott kormánynyal. Nehezebb volt annál diplomatiánk szerepe Németországgal szemben, s ha tán óhajtanék is, hogy e tekintetben a vörös könyv ne bánt volna oly fukaron olvasóival, mégis igen megfoghatónak találjuk, hogy a helyzet, mely egy Bismarckkal szemben, mindig kényes, megkívánja az áldozatot. Eredeti, békés természetű feladatától tért volna tán el a kormány, ha az oly sensibilis diplomatiával szemben, mint a berlini, a discretiót végletekig nem űzi. Annyit megtudunk a vörös könyvből közlöttekből, hogy diplomatiánk következetesen tartózkodott árnyékával is annak terhelni magát, ami az illetéktelen beavatkozás, de sőt csak befolyásolás vádját is maga után vonhatta volna. Legpregnánsabban látjuk ezt kifejezve azon szavakban, midőn a vöröskönyv azt mondja, hogy „kiengesztelésre irányozott szándékához méltónak tartotta a kormány azt, hogy a balsors utólagos fejtegetésébe, bármennyire foglalkozott is azokkal a közvélemény, még az esetben se bocsátkozzék, midőn erre alkalom kínálkozik. Pedig valóban nem lehet mondani, hogy a porosz kormány nem lett volna rajta, hogy ez alkalmak gyakran ismétlődjenek. Az Usedom-féle jegyzék, valamint a bécsi lövészünnepély utófájdalmai mind jól számított, de sikertelenül alkalmazott eszközök valának. A római ügyek, a concordatum vajúdásai s a római nagykövetek fiaskói bennünket nem érdekelnek egyenesen. Csak mellékesen jegyezhetjük meg itt, hogy ha természetesnek találjuk is azon rezervált és engedékeny állást, melyet a külügyérség ez ügyben az osztrák minisztérium kineveztetése előtt elfoglalt, úgy másrészt tán elérkezettnek mondhatjuk azon órát, melyben az erélyes cselekvés dúsabban fog gyümölcsözni, mint az eddig meddőnek bizonyult alkudozás. A keleti ügyek fontosabbak reánk nézve, s habár a fontosságukat már esti lapunkban kiemeltük, nem mulaszthatjuk el, a mondottakat még néhány szóval megtoldani. A vörös könyv e része nem a legjobb benyomást teszi az olvasóra Úgy tetszik nekünk, mintha a sorok közt több volns, mint a sorokban, melyek egyszerű tényeket beszélnek el, de keveset foglalkoznak azzal, amit e tényekből következtetni nem is nagy feladat. A román kormány, mintha nem csak diplomatizálna, de mintha chiqueantreozná is szomszédait. ,,A moldva-oláhországi kormány — úgymond a vöröskönyv — némely alárendelt hatóságok önkényes eljárása és az igazsággal ellenkező jelentései folytán követeléseinket meghallgatni eredetileg vonakodott.“ A kereskedelmi, közlekedési ügyeket, melyeknek tisztázását közös és kölcsönös érdek parancsolja, alárendelve látjuk — nem tudom ellenszenvnek-e vagy aspiráczióknak ? — De tény az, hogy a moldva-oláhországi kormány részéről ott sem mutatkozik szomszédos előzékenység ahol érdekeink karöltve járnának. Egyrészt kétkednünk kell kormánya szándékaiban, másrészt nem bízhatunk erejében sem, szemben az általa könnyelműen-e vagy számítással táplált izgalommal. A magyar osztrák diplomáczia mindenütt kellő sikerrel működött; Rómában, hol annyira előre állíttattak az ügyek, honnan az allocutió villámait szórták ki, meg tudta tartani az egyensúlyt. Bismarck nem volt képes szerepéből kiejteni s a többi nagyhatalmasságoknál mindenütt eredménynyel működött: itt, Bukarestben félti szerepét, s a vörös könyv e része méltán kelt aggodalmakat. A román mozgalom nem természetes. Egy részt szítja a disharmonia, mely culturája és azon állás között van, melyre vezetői felerőszakolták; más részt rán szítják azok, kik idegen tűznél szeretnék megsütni a magok pecsenyéjét, s épp azért, mert nem önnön magából táplálkozik, mert nem természetes, azért kétszeresen aggodalmas, mert kétszeresen nehéz a határozatán aspirácziókkal, a nem concentrált érdekekkel számolni, s összeütközéseiket kiegyenlíteni, szóval aggodalmas, mert itt oly factorokkal áll diplomácziánk szemben, melyeknek rugói mindenféleképen hozzáférhetlenek, közvetve avagy közvetlenül érvényesíthette, ezt a béke érdekében és a felmerült nehézségek kiegyenlítésére irányzott engesztelő szellemben tette. A németországi ügyek terén a cs.kir. kormány ugyanazon szempontokat követi, melyeket az 1868-dik évi január havában az országos bizottságokhoz tett előterjesztései kijelöltek. E szempontok jogosultsága sokkal határozottabb alapot nyert az átalános meggyőződésben, semhogy bármely oldalról is kísérletek létethettek volna, melyek a kormányt arra bírhatnák, hogy a prágai békeszerződés feltételeinek megfelelő legális magatartását megváltoztassa. A cs. kir. kormány tehát jószomszédi viszonyait, melyekre nagy súlyt fektet, mint Poroszország, mind pedig Északnémet szövetség és a déli német államok irányában egyiránt legnagyobb gonddal ápolta. E tekinteteknél fogva fontosnak tartó idejekorán és minden kétséget kizárólag megállapítani, hogy a Bécsben tartott német lövészünnepélyt azon kegyelettel és jó indulattal fogadja, melyre a rokonszenvnek eme nemes és mélyen érzett nyilvánulása számolhatott, hogy azonban ezen ünnepély megtartásában csak a monarchia egyik nemzetiségének teljesen szabad akaratából eredő és a kormány befolyásán kívül esi nyilatkozványát szemléli, és hogy épen ennélfogva a német lövészek bécsi gyülekezetéből a monarchia politikai helyzetére vonható minden következtetések ellen, már eleve, egész határozottsággal tiltakoznia kell. És valamint a cs. kir. kormány minden eshetőséget mely Poroszország irányában tanúsított barátságos viszonyaira káros hatást gyakorolhatott volna, gondosan elhárítani törekedett, úgyszintén jelleméhez és kiengesztelésére irányzott szándához méltónak tartotta azt, hogy a balsors emlékeinek utólagos fejtegetésébe, bármennyire foglalkozott is azokkal a közvélemény, még az esetben se bocsátkoznék, midőn erre alkalom kínálkozott, helyesléssel vél a kormány találkozni, ha távol tartván a jelenkor politikájától mindazt, mi a történelem tárgyát képezi, e tekintetben bővebb közlésekről lemond. De másrészt igazságtalanul járna el a kormány, ha, kiemelve a némethoni szomszédhatalmak iránt tanúsított jóakaratú magatartását, meg nem emlékeznék egyúttal azon őszinte és barátságos érzületről is, mely a monarchia német határain túl, az egykor velük szövetséges állam irányában, a politikai különválás után is nyilvánul. A kormány külképviselőinek jelentéseiben több tanujelét ismerte föl különösen azon élénk és meleg részvétnek, melylyel Németország a habsburgi ház uralma alá tartozó államok szabad alkotmányszerű jogainak sikerdús fejlődése iránt viseltetik. A külügyminisztérium e részvétet, melyet egyébiránt a mivett világ számos más részei is irántunk éreznek, nagy erkölcsi vívmánynak tekintvén, azt, amennyire tőle függ, jelesen tehát közegei által ébren tartani, fokozni, és a nagy átalakulási mű nehézségének túlzásából eredő bizalmatlanság ellen megvédni iparkodott. A cs. kir. kormány, ez irányban kifejtett működésének ismertetésére csak néhény adatra szorítkozik. Talán e helyen kínálkozik a legkedvezőbb alkalom annak felemlítésére is, hogy épen az osztrák-magyar monarchia alkotmányos fejlődését kisérő átalános rokonszenv könnyítette meg a közös külügyminisztérium abbeli feladatát, jshogy azon óvásokat, melyeket a külföldi államhitelezők, az államadósság kamatoztatása és egységesítése tárgyában a birodalmi tanács által hozott törvények ellen intézni akartak, teljesen elháríthassa, vagy legalább az államhitelre gyakorolható káros visszahatásukat oly fokig gyengíthesse, amint ezt jelenleg elérnie sikerült. Visszatérve a német ügyek terén történt eseményekre, megemlítendő még az is, hogy a diplomatiai helyzet, az új államközi viszonyok következtében, alakilag annyiban változott, a mennyiben a porosz király ö Fölsége Bécsben székelő követét, múlt évi deczemberhó folyamában, ő cs. s ap. kir. Fölségénél az Északnémet szövetség nevében is megerősítette, és viszont a császár és király ő Fölségének berlini követe is oly ügyeknek közvetítésével bízatott meg, melyek iránt a porosz király az Északnémet szövetség nevében intézkedik. Az észak-schleswigi ügyben a cs. kir. kormány már az országos bizottságok első ülésszaka alatt kifejtett nézeteihez teljesen hű maradt. A prágai békeszerződésnek nem az ő sürgetésére keletkezett V-ik czikke által oly ígéret letéteményese lett, melynek beváltása nem saját, hanem egy harmadik szerződő fél érdekében áll; a kormány tehát nem érezhette magát bármily irányban is arra indíttatva, hogy határozott kezdeményezés által, a közvetlenül érdekelt hatalmakhozi viszonyainak hátrányára nyomást gyakoroljon. De másrészt azon állást, melyet az említett békeczikk folytán, mint szerződő fél elfoglal, nem tagadta meg, sőt azt minden adott alkalommal felhasználta, hogy az ellentétes igényekre mérséklő hatást gyakoroljon, s az illető hatalmaknak, saját érdekükben, e vitás kérdés idejekorán eszközlendő megoldását ajánlhassa. Nyíltan állíthatja tehát a kormány, hogy őt a felelősség bármi részben sem érhetné, ha az észak-schleswigi ügy elintézésének további függőben tartásából az átalános helyzet békés fejlődésére nézve, veszély támadhatna. Válasz a „Pesti Napló“ nak 267. számában megjelent „Országos egészségügyi tanács“ feliratú czikkre. A „Pesti Napló“-nak nov. 19 ibi számában e czim alatt „az országos egészségügyi tanács,“ névtelen czikk jelent meg *) melyet czáfolat nélkül már csak azért sem hagyhatunk, mert ama czikknek czime tévese alapja valótlan. A czimnek ugyanis igy kellene hangzani: „a* országos közegészségi tanács ellen. Az alapra nézve, melyből a támadás kiindul s melynél fogva a közegészségi tanács tétetik felelőssé azért, mit a „Hon“ scorpiója írt a belügyminiszter ellen, utasítjuk a czikkírót a „Századunk“ november 16-diki és a „Budapesti Közlöny“ november 17-diki számaiban az országos közegészségi tanács elnökének és jegyzőjének aláírásával ellátott cáfolatra, melyben azon állítás, mintha a „Hon“-ban megjelent czikk a tanácsból vette volna eredetét, valótlannak nyilvánittatik, igy azután maguktól elesnek mindazon vádak, melyeket a közegészségi tanács ellen azon szín és ürügy alatt emel, hogy ez támadta meg a belügyminisztert és azon megjegyzése a közlőnek, miszerint: „várta, hogy a jelzett czikkre illetékes helyről felelettel fognak szolgálni,mi nem történvén, tartja czélszerűnek a felszólalást, **) csak azt tanúsítja, hogy közlő a napilapokat nem olvassa, mert különben közleményének megjelenése előtt négy nappal látható vola, hogy várakozása beteljesedett és a „Századunk“ téves híte a méltányos szerkesztő által ugyancsak saját lapjában helyreigazításra talált. Igen természetes, hogy mindezekre behunyta az érdemes névtelen szemeit, mert különben hogyan lehetett volna alkalma az országos közegészségi tanácsnak éretlen leckéket adni és szemére vetni,hogy nem fogja fel hatáskörét ? Úgy hiszem, több érveket felhozni annak bebizonyítására, hogy a névtelen czikknek alapja valótlanság, felesleges. Azt állítja czikkíró, hogy az ő felsége által megerősített és az enquéte által nem rögtönözve, hanem hosszas és tüzetes megvitatás után elfogadott alapszerkezetnek 4 pontja, mely követ ■kezőleg hangzik: „az országos közegészségi tanács hatásköréhez névleg következő tárgyak tartoznak:......... a kormány által alkalmazandó közegészségi személyzet feletti véleményezés, az enquete többségére reátukmáltatott és illetéktelenül csúszott be ; semmi által sincs e minden tekintetben méltánytalan állítás igazolva, mert épen a tanács hatáskörének megállapítása körüli eszmecserébe az elnöklő belügyminiszter úr ő nagyméltóságán kívül a kormánynak egy másik kitűnő tagja is élénk, részt vett, a kormány tehát minden esetre igen jól ismerte azon alapszerkezetet, melyet a Baját kebelében működő tanács számára helybenhagyott. Különben is minden józanul gondolkodó és önérdektől ment csak üdvözölheti azon rendszabályt, melynek következtében az egészségügyi személyzet kinevezése alkalmával a belügyminiszter egy szakértő testületnek véleményét hallgatja meg a kinevezendő egyénnek tudományos képzettsége és szakavatottsága felett; felvilágosításul szolgál ez a miniszternek, anélkül, hogy a miniszteri felelősség elvénél fogva ezáltal elhatározási jogába bármily beavatkozás történnék, mert a végleges kinevezést a tanács felterjesztése szerint vagy annak ellenében a miniszter eszközli, bizonyára a tudomány színvonalán álló képzett egyének maguk is üdvözölni fogják e rendszabályt, melynek következtében illetékes helyen bíráltatik meg szakképzetségük és tudományos működésük. Midőn azt fejtegeti czikkíró, hogy kibe bízik inkább a miniszter, a Hollán Adolf tr. úr vezetése alatt álló osztályba, vagy az egészségügyi tanácsba oly térre viszi a kérdést,melyre őt követni már csak azért sem fogjuk, mert nem hiszszük, hogy bárkitől is megbízást nyert volna bizodalmának vagy bizalmatlanságának kifejezésére, de különben is az általa említett osztálytanácsos úr egyszersmind a közegészségi tanácsnak is rendes tagjaként működik és igy ezzel ellentétbe nem állítható; a czikkírónak nem is lehet erre nézve egyébb czélja, mint egyetlenséget szítani azok között, kiknek együtt kell működniük a haza egészségügyének magasztos érdekében. Mi a támadónak azon vádját illeti, hogy az országos közegészségi tanács mindeddig semmit sem tett, utasítom ugyan e lapokban t. i. a „Pesti Naplóban“ megjelent közleményekre, melyekből megtanulhatja azoknak egy részét, mikkel a tanács foglalkozott. Nem hiszszük tehát,hogy czikkíró kedvéért az ő Felsége a király által helyben hagyott alapszerkezetből bár mi is kitöröltessék. Végszavaim a kérdéses czikk befejezését illetik, ebben következők mondatnak : „Hogy a tanácstagok hatásköri túlkapásainak s hivatali visszaéléseinek ezentúl eleje vétessék“ sat. Felhívom a névtelen írót, bizonyítsa be, mikor követtek el az országos közegészségi tanács tagjai hivatali visszaélést? s mi jogositja fel őt ily feltevésekre ? Pest november 20. 1868. Dr. Grósz Lajos, az országos közegészségi tanács rendes tagja és jegyzője. ~ Mai sí Innudas» félív melléklet van csatolva. A vöröskönyv. (Bevezetés.— Némethoni ügyek. Hatása a belügyi és hitelügyi átalakulásnak a külföldre. — Északschleswigi ügy. — Érintkezés Spanyolországgal.) Az osztrák-magyar monarchiának külviszonyai, az országos bizottságok első ülésszaka óta egész a jelenig folytonosan megnyugtatók valának. Noha az európai államcsaládban számos szétágazó érdekek és törekvések működnek, a ezen tényekkel szemközt nehéz feladatoknak megoldása állott azon kormányok előtt, melyeket kötelesség és hajlam egy iránt indítanak arra, hogy a békét, mint a nemzetek haladásának első föltételét, megőrizzék ; a monarchia mindemellett sem volt az átalános politikai helyzet által annyira érintve, hogy a belátalakulás és megszilárdulás művének folytatásában akadályozva lett volna. A külügyek vezetésével megbízott kormány a feltünedező akadályok elhárítására szilárdul törekedett, s minden alkalommal, hol befolyását *) A czikkíró előttünk ismeretes,s ha szükséges,magát kész meg is nevezni. Szerk. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház nov. 21-én tartott illése. A hitelesítés után Horváth Lajos felolvassa a jogügyi bizottmánynak a törvénykezési javaslatra vonatkozó jelentését. A felolvasott jelentés kinyomatása elhatároz**) A kérdéses czikk hozzánk vasárnap nov. 15-én adatott be, s csak közlendőink sokasága okozta, hogy csütörtöki számunkra maradt. Egyébiránt az ily érdemleges cáfolatnak, de regula a hon lapban kellett volna megjelenni, s nem 8 nap múlva, melyben a vád előadatott. Szerk.