Pesti Napló, 1871. június (22. évfolyam, 125-148. szám)

1871-06-03 / 127. szám

Szombat, junius 3. 1871. 127. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam. Hirdetni én­yek dija: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán: ▼agy helyben, házhoz hordva: Egész évre . . . 22 frt Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 , 50 kr. Két hóra .... 3 , 70 kr* Egy hóra ... 1 , 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilttér: 5 hasábos petitem 25 njkr. Pest, junius 2.­ ­. Politikai izgatásoknál rendesen a pénz­ügyek képezik azon fegyvert, melylyel a nagy többséget el szokták ámítani. Az adóteher nagysága közvetlenül minden egyes polgár anyagi jólétére hat, s ha ennek leszállítását ígérjük, vagy ha lega­lább az ellen kikelünk, legtöbb egyéni részünkre nyerünk, így nem csodálhat­juk, hogy Horvátországban is most, a vá­lasztások alkalmával, ez a fegyver járta leginkább. A pénzügyi viszonyokat pedig legke­vésbé lehet elferdíteni, itt számok szóla­nak, s ezek minden parázist agyonver­nek. Mihelyt a pénzügyi viszonyok egyes adataiba tüzetesebben hatolunk, mihelyt valamely ország pénzügyi állapotát szá­maiban látjuk , hiába akkor minden csü­­rés csavarás, ez adatok nem engednek elferdítést. De ép azon körülmény, hogy e számadatokat nem ismeri mindenki, s főkép a nagy­közönség nem igen foglal­kozik ez állapot tüzetes megvizsgálásával: ez okozza azt, hogy a pénzügyi sopánko­­dással oly könnyen lehet győzni, s lehet állítani azt is, a­mi a valósággal homlok­­egyenest ellenkezik. Horvátország nemzeti pártja a mostani választási mozgalomnál folyvást azt han­goztatja : „Magyarország nagy kegyesen évenkint a horvátországi jövedelmekből Horvátországnak ad 2.200.000 frtot, és a horvát jövedelmek milliói felvándorolnak évenkint Pestre, hogy ott pompás boule­­vardok épüljenek.“ Első pillanatra látszik, hogy e parázis teljesen hamis, mert a­ki Horvátország anyagi és közgazdasági állapotainak pri­mitív voltát ismeri, az ugyancsak tudhat­ja, hogy onnan a pesti boulevardokra nem hogy milliók, de egy krajczár sem vándorolhat. Miután azonban ily dolgok­nál az általános állítások mit sem érnek, lássuk tüzetesebben a számokat. A Magyarország s Horvátország közt létrejött egyezmény a pénzügyi állapoto­kat következőleg rendezte . Azon költségekhez, melyek a magyar korona országai és ő felségének többi or­szágai közt közösek, Horvátország adó­képességének aránya szerint járul. Ezen arány értelmében Magyarország 9­3,,5­92,205 és Horvátország 6.4)407,799 százalékot fizetne a magyar korona országai részé­ről szolgáltatandó közösügyi kuotához. Miután azonban Horvátország összes tisz­ta jövedelmet azon összeget, mely az em­lített adóképességi kulcs szerint a közös ügyek költségeiből rájuk esnék, ez idő szerint csak úgy fedezhetné, ha a beligaz­­gatására szükséges összegek nagyobb ré­szét is átadná. Magyarország te­kintettel azon testvéri viszony megújítására, mely közte és Horvát-Slavonországok közt századok óta fenn­állott, készséggel beleegyezik, hogy Horvát és Slavonországok jövedel­meiből mindenekelőtt bizonyos összeg, mely az országok beligazgatási költségei­re időnkint egyezményileg megállapítta­­tik, vonassék le, s a beligazgatási szük­séglet fedezése után fenmaradt összeg for­­díttassék a közös ügyek által igényelt költségekre.­­ Ezen elv alapján az egyezmény első évtizedére a Horvát-Slavonországok bel­­igazgatására szolgálandó összeg 2.200,000 frtra határoztatok. De egyúttal kimonda­tott, hogy a horvát-slavon adóból 45% az illető országok beligazgatására adatik, és 55% jut a magyar pénztárba; ha ezen 45 % azonban nem j­uttatná az említett 20 1 milliót, a hiányzó részt Magyarország fedezi; ha e 45%/a nagyobb lenne ezen összegnél, a többlet Magyarországnak jut, ha a horvát-slavon jövedelmek a kö­zös költségek azon részét, mely az emlí­tett­­ szerint rája esnék, az adóképes­ség növekvése folytán felülhaladnák, a fölösleg Horvát-Slavon­országnak jutna, anélkül, hogy viszont köteleztetnék az e czélból Magyarország által előbb netán fedezett költségeket visszafizetni. Ezen oly világos — s ha hátrányos, csak Magyarországra hátrányos — pénz­ügyi kiegyezkedés ellen történnek az izgatások. Ez azon fegyver, melylyel a horvát ellenzék küzd és valóban csodál­­kozni lehet azon, hogy Horvátországban a kiegyezési törvény oly kevéssé ismere­tes, miszerint az izgatók e fegyverrel si­kert arathatnak. De talán az előnyösnek látszó törvény a gyakorlat által ellenkezőnek bizonyult be? Talán a Horvát-Szlavonországok jö­vedelmei csakugyan elvonattak tényleg ez országoktól, és tisztán Magyarország számára fordíttattak ? Lássuk a költségvetés számait: 18­70-re a Horvát Szlavonországok által fizetendő közösügyi járulék, az általunk felemlített százalékos megosztás szerint 4.280,830 frt,— a horvátországi belügyi kezelés tett 2.200,000 frtot, — a magyar pénzügyminisztérium költségvetésében Horvát-Szlavonországok számára 1 millió 337,182 frt, — a magyar közlekedési minisztériumban ugyan e czélra 280,959 frt, a magyar kereskedelmi minisztérium­­ban 449,970 frt, és a magyar honvédelmi minisztériumban 503,416 frt vetetik fel. E szerint az összes horvát-szlavén szük­séglet 9.053,357 frtot tesz. E szükségletekkel szemközt a fedezet következő : A pénzügyminisztérium elő­irányzatában 6.185,774 frt, a kereskedel­mi minisztériuméban 349,750 frt,a közös activákból Horvát-Szlavonországokra eső rész 226,245 frt. Összes fedezet 6.761,769 frt, vagyis Magyarország Horvátország javára 1870-ben 3.390,588 frtot fizetett, hogy csak Horvátország összes szükség­lete fedeztessék. És nem kell hinni, hogy ezen állapot csak 1870-ben volt ilyen. Magyarország a horvát-szlavon szükséglet fedezéséhez 1868-ban 219,959 írttal, és 1869-ben 1.570,952 írttal járult, vagyis három év alatt 4.080,489 forint folyt Horvátor­szágba. I Ily körülmények között valóban na­gyon különösnek tetszhetik azon állítás, mely szerint a horvát-szlavén jövedelmek milliói Pestre folynak, és a boulevardok építésére fordíttatnak. Nagyon különös­nek tűnhetik fel ez esetben, hogy ép a kiegyezésnek azon pontja, mely kézzel­foghatókig nagylelkűségből, sőt azt lehet mondani, feláldozással anyagi kárt vonz Magyarországra, támadtatik meg a hor­vát ellenzékiek által, és Horvát-Szlavón­országokra veszélyesnek mondatik! Vagy talán a közös ügyekre fordítan­dó összeget találják nagynak ,­­ az ál­taluk s velünk közösen viselt quota által vannak-e túlságosan terhelve ? Sokalják-e, hogy a közösügyi költségeknek a magyar korona országai által elvállalt 30%-kából, ők 6,4%-kot viselnek? E százalékos meg­­terheltetés azonban az ország adóképessé­géhez van mérve, ez ellen jogosan a hor­­vátok és oly kevéssé szólalhatnak fel, a­mint nem szidhatjuk mi az osztrákot azért, a­mit, közösen elfogadott kulcs szerint, magunk megállapítottunk. Ez összegeket továbbá, nem nekünk fizetik a horvátok, hanem fizetik velünk együtt a közös költségekre, s így egy­általán nem érthető, mint irányulhat Magyarország ellen oly tárgyban az izga­tás , mely Magyarországot közvetlenül nem is illeti. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a­mit a horvátok ma fizetnek e czímek alatt, annál sokkal többet fizet­tek az 50-es évek alatt; nem lehet figyel­men kívül hagyni, hogyha az osztrák ál­­lamtömbhöz lennének csatolva, okvetle­nül többet fizetnének, miután akkor nem a 30, hanem a 70 száztak­ megfelelő része súlyosodnék reájuk. Magyarország tehát áldozatot hoz azért, hogy Horvátország belberuházá­­sait gyámolítsa, Magyarország a közös terhek egy részét is magára vállalja s mind­ennek daczára azt tapasztaljuk, hogy naponta megújul a panasz, hogy Magyarország „kizsebeli“ azt az országot, hol a leggondosabb kutatás mellett bi­zony nem található, semmi kizsebelni valót. Mint ebből látszik, Horvátország emlí­tett panaszával oly tényállást akar meg­változtatni , mely nem a mi előnyünk, mely nem kedvünkért állapíttatott meg, s mely Horvátország fejlődésének egyik legbiztosb tényezője. A politikai fanatismus mily foka ural­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Schmidt Julian az irodalomtörté­netről általában. Gervinus, a nagy német történésznek,leg­utóbbi politikai controversiája után történt hirte­len halála mély benyomást hagyott hátra Német­ország minden körében, még az elhunytnak elvi ellenségeinél is. Schmidt Julian Gervinushoz mindig bizonyos ellentétes viszonyban állt. És talán épen az indokolja, hogy a jelen élő na­gyobb német írók közt ő az első, ki az elhunyt­tal foglalkozik, mintegy engesztelő áldozatot nyújtva szellemének. Három, az „Augsb. Alig. Zig“-ban e napokban megjelent közleményben Gervinus jelentőségével foglalkozik, s utal arra, hogy az elhunyt nagyobb irodalmi emléket, ter­jedelmesebb életrajzot érdemelne a nemzettől. A harmadik közlemény Gervinus irodalomtör­ténetének felfogási és tárgyalási módját bírálja, sőt részben elítéli. A második közlemény, mely mintegy külön szakasztható a sorozatból, emel­kedett, bár gyakorlati nézpontból tárgyalja az irodalomtörténészetet általában. Ezt mint köz­érdekűt és közfigyelemre méltót, mi is megis­mertetni óhajtjuk. Az igen találó általános né­met irodalmi megjegyzések, Gervinusnak s a német irodalomnak oly részleges ismeretét téte­lezik fel, mely más mint német közönségtől nem várható. De az itt közlendő tartalmas, eszmedus sorok, melyek az irodalomtörténetre általában szólva, általános érdeket nyujtnak , közfigye­lemre méltók. „Irodalomnak nevezzük foglalatját mindan­nak, mi íratott, illetőleg nyomattatott, így kezdi szerzőnk. Legalább így fogta fel a régi iroda­lomtörténet , hogy a szóbeli hagyomány, a mon­da, a népdal, a dajkamese is belevonatott, új vívmány. Az irodalom története tehát története az írott és nyomatott könyveknek, s a literator legközelebbi feladata constatálni,mily könyvek mikor és ki által írattak. Oly időkből, hol keve­set írtak, minden sor szent, már a nyelv miatt is; sokat író korszakokban már bajosabb a laj­stromozás. Már most, ha áttekintjük az újabb buvárlatok által annyira gazdagodott XVI. és XVII. századi lajstromokat, ijedve kérdjük: és mindezt el is kell olvasni ? Ha azonban a XIX. századbeli irodalmi laj­stromokat tekintjük, s a jövő irodalom történé­szére gondolunk, be fogjuk látni, hogy e mód­szer már nem elegendő. Ha száz esztendeig él­ne, sem volna ideje csak át is lapozni e köny­veket, melyeknek kilencztizede amúgy is­merő makulatúra. Hogy azonban valamit a makulatúra közé vessenek, előbb azt is kell tudni, hogy maku­latúra-e, tudomást kell róla venni. Az irodalom­hoz csak azon könyvek számíthatók, melyek hatottak és hatnak. Napjainkban, midőn any­­nyira hódolnak a statistikának, egész komolyan indítványozták, hogy a könyvek hatékonyságát olvasóik száma szerint ítéljék meg, tehát kiadá­saik nagysága szerint. Régebbi időkre ez vaj­mi nehéz volna, de ha sikerülne is, nem sokat nyernének vele. Meg volna p. 0. állapítható, hogy a bűnügyi históriák olvasói egy elvontabb tárgyú műbeszélyhez úgy aránylanak, mint 2000 az 1-hez. És be van-e ezzel bizonyítva, hogy előbbiek hatása nagyobb volt utóbbinál ? Hogy ez megállapíttathassék, előbb be kellene hatni e könyvek tartalmába, vagy az olvasó kö­zönség kilétét kellene vizsgálni. Egy könyv na­gyobb vagy kisebb mérvű terjedése oly moz­zanat, mely nem hagyható számításon kívül, mely azonban magában véve nem döntő. Egész más, ha e terjedés több évszázadig tart, akkor felesleges is a megolvasás. Mi czélja volna p. o. a Shakespeare kiadások példányai számát meg­olvasni ? A hatás ugyanis nem attól függ, hány ember­re terjed, hanem kik ez emberek. Az a könyv jelentékeny, mely jelentékeny emberek lelkére hat. És ki mondható jelentékeny embernek ? Az, ki nagy mérvben hat, tehát, ha h­ó, kinek művei jelentékeny emberek telkére hatottak. És ez nem tautológia; útmutatás csak, mikép kép­zelhető az irodalomtörténet lánczolatos kapcso­lata, úgy, hogy az olvasók és könyvtárak plebse ne jöjjön tekintetbe. Csak azáltal, hogy a működő tényezők ará­nyaival jövünk tisztába, képzelhető az irodalom­­történet tagolása, csoportosítása. És ez nemcsak a nagy áttekintésekre szól, melyek hosszú idő­közökre terjednek : minden monographikus dol­gozat is, ha több akar lenni anyaggyűjtemény­­nél, ferde távlatot ölt, mihelyt e mértékszabást fel nem ismeri. Csak a ki helyesen tekinti át az általánost, a távolit,­­ csak az felelhet meg a korlátolt feladatnak is. S itt felötlik a kérdés, honnan ered a valódi hatékony nagyságok ereje. E kérdés felvetése és megoldása még nem régi: Herdernek köszön­heti a világ­történet. Schiller mondata, hogy csak kevés ember számít, a legtöbb ember zérus, az irodalomtörténetre is alkalmazható, de hoz­zá kell tenni: ezek azért számítanak, mert ben­­nök egy egész, egy nép, egy kor szelleme meg­­testesedik. A természet e kegyenczei mintegy felszívják a nép minden életnedvét, úgy hogy az idegen, az utókor előtt népük képviselői. Emerson kifejezése : „representative men“ leg­jobban felel meg e fogalomnak : ők nagyot nyújtanak, de csak olyat, mit maguk is vettek, recipiáltak. Semmiből semmi. Boldog kor, mely­ben a nép maga tükröződik le nagy férfiaiban, bennük magára ismer, magát szereti. Sok idő­szak nélkülözi e boldogságot, s ez a szakgatott jellemek, az ellentétek ideje, és csak az utókor érti azt meg. E felfedezés, hogy t. i. a nagy költőkben a népszellem nyilvánul, lélektanilag és történeti­leg egyaránt nagy fontosságú, mert általa elő­ször nyert az öntudatlan, a geniális, a démoni hatalma kellő megvilágosítást. A XVIII. század első felében erről képzet sem volt. Úgy képzelték a költői alkotást, mint műveit emberek képzőmű­vészeti alkotásait egy józan korban tett műkö­désnek, hogy úgy szóljunk csinálásnak, melynél minden a helyes intenziótól, ügyességtől s ízlés­től függ, a mint Gottsched, Klopstock, Wieland dolgozott, vagy a mint hivék, hogy dolgoznak, úgy képzt­­ék az öreg Homert is. Az Ítészet ugyanazon mértékét alkalmazták rá, s azon idő­szakot tárták classikusnak, melyben intenzió, mű­veltség s ízlés legvilágosabban szembeötlő. Min­den Herder kimutatta, hogy a valódi teremtő erő egyáltalában nem esik e szempont alá, csak a távolabbi, úgynevezett műveletlen időszakok jogosultságát vívta ki; kimutatta, hogy Homer­­ből Görögország szól hozzánk, azon nézetekkel és képekkel, melyeket a természet e népnek kölcsönze, a hitreges symbolumokkal, melyek e nép sajátos gondolkozásmódját, érzelmi világát képviselik, nyelvének és énekének természetes hangesésével. Hogy később tovább mentek, hogy kimutathatni hivék, hogy Homer maga is csak népének egyik mythosa, ez első felfedezés ellenében kevéssé jó tekintetbe, mert Homer Homer marad, ha csak egy énekét is ismernek. A fődolog az, hogy felismertük a genie adomá­nyát. Mint Homerrel, úgy tett Herder a prófé­tákkal, az indusokkal, az ó-germán dalnokkal. De a távoli időszakok ezen megértése, ama korszakoknak kellő megismerésére is vezet, melyben műveltség, ízlés, művészeti intenzió stb. szemlátomást közreműködik. Midőn az ide­gent felismertük idegennek, és távolságának kellő felismerése által, a kellő világosságba is helyeztük, ugyanazt próbáltuk mindennel, mi előttünk ismeretes volt, s ott is új világot fedez­tünk fel. Úgynevezett classicusaink megszűn­tek puszta iratok lenni, melyeket minták gya­nánt bámultak, s a­melyekből szabályok von­hatók le. Bennök is természeti termékeket kez­denek sejteni, belőlük is saját természetünk fe­lől kerestünk magyarázatot. Mint Homerből a görög nép képzeteit, eszméit, érzelemvilágát is­merjük meg, úgy Goethe műveiben felismerni igyekezzük a német nép természetének, erejé­nek tesmérzetében nyilvánuló érzelmi, symboli­­záló, eszméről eszmére haladó lényét. Minderre itt csak futólag utalhatunk, hogy azon kérdést, milyen legyen tehát az irodalmi történet, kellőleg előkészítsük. Az­ irodalomtörténetnek másnak kell lennie, mint bírálatnak. Ha Lessing szigorúan tiltja az ítésznek, hogy egy mű szerzőjéről többet ne kö­zöljön, mint a­mennyi a könyvből magából vi­­láglik ki, úgy az irodalomtörténész feladata épen az ellenkező: neki meg kell magyaráznia a könyvet abból, mi nincs a könyvben. A köny­vek az irodalomtörténetben csak azon közeget képviselik, melyen át az emberhez jutunk; csak szervek, melyekben az egyén, a nép, a kor szel­lemi élete nyilvánul; a test, mely számára lelket keresünk. A művészi kivitel s ízlés megítélése, mit az előtt egyedül kutattak, ezentúl sem ha­nyagolandó el, de csak másod­sorba teendő. A történésznek fel kell vetnie a kérdést, hogy a költő így költsön, mit kaphatott a természet­től, a sorstól ? mi viszonyok­ közt, mely szokások alatt élt ? mi feltételektől függött léte ? mi moz­gott lelkében ösztönül a munkásságra ? művei­ből mi hatott rokonszenvesen korára ? hol jelen­­kezik a villanyos szikra, mely a befogadott ele­meket érintve, azokat uj alakban idomítja, s a költőt ezáltal jóssá avatja fel ? Ilyen és hasonló kérdések soha teljesen nem fognak megoldatni, de minél mélyebbre ha­tunk a dolgok összefüggésébe, annál közelebb érünk megoldásukhoz. Kíváncsiságnál, mulat­ságnál bizonyára több, hogy p. o. a németek Goethénél, azon költőnél, ki szívükhöz legköze­lebb áll, a legjelentéktelenebbeknek látszó élet­­nyilvánulásokra is ügyelnek ? nemcsak szerel­mes leveleire, hanem üzleti viszonyaira is ? Több ez a kíváncsiságnál; meg akarják ismerni azon embert, kinek műveiben együtt találnak mindent, mi szellemi, eszményi életöket ér­dekli; oly teljesen akarják személyesíteni, mintha folyvást köztük élne; oly közel és pon­tosan akarják ismerni, mint kortársai, sőt pon­tosabban, hiszen e megismerésre több eszközzel rendelkeznek; végre többet akarnak felőle tud­ni, mint tudott ő maga, mert természetének log­­kodhatik ott, hol ily után a nemzetet fel­izgatni lehet saját érdekei ellen i­n. A horvát ellenzéki képviselő-jelöltek közül , tudvalevőleg csak néhány adott ki határozottan formulázott programmot. A legnagyobb rész beérte általános jelszavak hangoztatásával, mi­nek: „a kiegyezés revisiója,“ „felszabadulás Magyarország alól“ sat. Ily általános jelszavak­kal, melyek — mellesleg mondva — nem min­dennapi politikai értelmetlenségre mutatnak, nagyon bajos vitázni. Az ember nem tudja, mit értenek voltaképen alattok s a harcz a szélmal­mok ellen nem épen gyönyörködtető látvány. Azon kevés ellenzéki képviselő-jelöltek sorá­ban, kik határozott programmal léptek fel, az első helyet Krestics Miklós, zágrábi ügy­véd — egy igen intelligens fő és becsületes em­ber — foglalja el, kit Zágráb városa meg is vá­lasztott képviselőjének. Krestics programmja ellenében egy kitűnő horvát államférfin, (Zu­­vics), „Offene Rücksprache“ czim alatt röpira­­tot adott ki, melyben pontról-pontra c­áfolja Krestics állításait, követeléseit, s ez által egy­szersmind tüzetesb bepillantást nyújt a horvát ellenzék törekvései s czéljaiba. Az igen tartalmas műnek lényegét a követ­kezőkben ismertetjük, s ez érvelésekre különö­sen is felhívjuk a közfigyelmet. Krestics úr ellenzéki programmja a követ­kező fő pontokat tartalmazza: A Magyarországgal való unió elismerése, re­­visiójának fentartása mellett. A bán kinevezésénél a magyar miniszter­­elnök ajánlatának s ellenjegyzésének elmellő­­zése. A Pesten székelő horvát miniszter intézmé­nyének eltörlése. Önálló pénzügy, a megfelelő törvényhozá­si jogkörrel. A m­­agyar országgyűlési horvát képviselet át­alakítása. A katonai határőrvidék, Dalmátia s Fiume bekeblezése. Felelős országos kormány alakítása. A közigazgatás elválasztása az igazságügytől. Szabad sajtó, szabad gyülésezési jog és vallás­­szabadság. Ezek tehát Krestics úr — a horvát ellenzék egyik legértelmebb tagjának követelményei, melyek teljesítése mellett a Magyarországgal való uniót fenn akarja tartani. Lássuk egyenként e pontokat. Az első pont egy általános phrázist tartalmaz, melynél kár volna hosszabban időzni. A képvi­selő úr „alkotmányos utón“ akarja elérni pro­grammja valósultát, s ha azt hiszi, hogy összes óhajai törvényes utón valósíthatók, ha — mond­juk — ilyesmit komolyan hisz, úgy ám számol­jon hite­s lelkiismeretével; mi a röpiratszóval csak azt ismételhetjük, hogy Magyarország az ilyesmihez, jó­szántából soha sem fogja adni megegyezését. A bán kinevezése, ha a magyar miniszterel­nök ellenjegyzése elmaradna, kétféle módon tör­ténhetnék. Vagy ő felsége nevezné ki teljhatal­­múlag, vagy a horvát országgyűlés választaná. A­mi az utóbbi módot illeti, az oly képtelen­ség, melyet a horvát ellenzék is alig követelhet­ne. A bán az orsz. kormány feje, s monarchi­us államokban a kormány fejét mindenütt a feje­delem nevezi ki. E mód elvetése tehát nem szo­rul bővebb indokolásra. Az első mód plausibilisnek látszik,­­ de te­­­­kintsük csak közelebbről. A bán kinevezéséért először is senki sem volna felelős, de ez még megjárná, miután a magyar miniszterelnököt is közvetlenül ő felsége nevezi ki. Magyar-­s Horvátországnak azonban bizonyos közös ügyei vannak, s miután az ügyek a hor­vát autonóm országgyűlés elé nem tartoznak,a bán ez ügyekben való befolyását, az említett mód elfogadása mellett, minden felelős­ség nélkül gyakorolná. Ez ügyek­ben tehát két önálló, egymástól teljesen független tényező lenne: a magyar mi­niszterelnök és a horvát bán. Rendes államéletben képzelhető-e ez ? Föltehe­tő e, hogy ilyesmi elfogadtassék, ilyesmi, a­mi által egyenesen a hhaos codificáltatnék ? Nem is érthető, hogy miért ellenzik a bán ki­­neveztetésének magyar miniszterelnöki ellen­jegyeztetését. Régebben a horvát bán az osztrák államminiszter, illetőleg a magyar udv. cancel­­lár ajánlatára neveztetett ki, s ez ellen senki sem panaszkodott. Most ellenben azt mondják, hogy ez a mód a magyar miniszterelnökkel szemben bizonyos függőséget alapít meg. Ez azonban csak a tények ferdítésén alapszik. A bán a horvát országos ügyek­ben teljesen független, s e függetlenség biz­tosítására a horvát országgyűlésnek szívesen se­gédkezet nyújtunk. A magyar-h­orvát közös ügyekben ellenben a felelősség a magyar miniszterelnököt is terheli, a horvát képviselők is a közös magyar országgyűlésen ezekért kérdőre vonhatják, s így a bán ki­­neveztetését a magyar minisz­terelnök mindaddig szükség­képen ellen­jegyzi, míg Magyar­­s Horvátország között közös ügyek léteznek, míg felelős közös minisztérium létezik. A Pesten székelő horvát miniszter intézmé­nyének megértésére a röpiratíra a következő érdekes történetet beszéli el: Az 1868-diki horvát regnicolaris­ küldöttség körében Pesten igen zokon vették azt a sok támadást, melyet a horvát lapok a kiegyezési kísérletek ellen tettek. A küldöttség minden tagja a legnagyobb hévvel védte Horvátország érdekeit, teljes tekintettel volt a horvát nemzet kül­méltóságára is, s így történt, hogy s mint a horvátok 1848-ban B­é­c­s­t­ö­l követelték, úgy követelték azt most is Pesten, hogy a ma­gyar kormánynál külön hor­vát miniszteri állás rendsze­­resíttessék. A magyar képviselők ez ellen nem tettek ki­fogást, csak azt kívánták, hogy e miniszter ha­tásköre szabatosan körülh­assék. Erre a horvát képviselők azt felelték,hogy ily miniszter rendszeresítése Horvátország érdekében fekszik, hogy ő az összekötő kapcsot képezi az ország és korona között, s hogy működési körét csak a kiegyezési törvény életbeléptetése után lehet szabatosan körülírni. A magyar képviselők ebben megegyeztek, s így jött létre a kiegyezési törvény 44. §-a. Mint ebből látszik, a horvát ellenzék jelenleg egy horvát követelmény va­lósítása ellen küzd. Nincs tehát semmi értelme, ha Krestics úr a horvát miniszter ellen úgy küzd, mint „a­ki az autonóm horvát ügyeket Pesten képviseli.* Er­ről a 44. § mit sem tud. Igaz, hogy a kiegyezési törvénytől némileg eltért e tekintetben az 1869. ápril 20-diki horvát szervezési törvény, melynek 11. §-a már a pesti „horvát minisztériumról“ beszél. Igazítsák ki a horvátok ezt a törvényt, s ez ellen nem lesz senkinek kifogása; de ne tá­madják meg 1871-ben azt, mit 1868-ban mint a

Next