Pesti Napló, 1872. április (23. évfolyam, 76-97. szám)
1872-04-03 / 77. szám
77. szám. Szerda, április 3.1873 23. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadta közöli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . . . 1 frt 85 kr. 3 hónapra . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra . . . 11 . — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeridetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Előfizetési felhívás „PESTI MPMKra. Előfizetési árak: Egész évre.......................22 ft. Félévre..........................11 ft. Negyedévre . . . . . 5 ft 60 kr ut. Külön előfizetési íveket nem küldünk azét Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Fest, április 2. A magyar-osztrák monarchiának legnagyobb ellensége a panszlávismus s ennek első zászlótartója, az orosz moskovita párt. E párt, mely „orosz nemzeti“ czimmel szereti ékíteni magát, társadalmi téren s a sajtóban szakadatlanul lázas szenvedéllyel izgat monarchiánk léte ellen. Legközelebb a szentpétervári börze lap fújta meg erősen a harczi riadót ellenünk. Egyik vezérczikkében erőnek erejével azt igyekszik bebizonyítani, hogy Oroszországnak megérkezett hivatása, sőt szent kötelme minden szláv fajt orosz uralom alatt egyesíteni, miként Piemont az olasz, Poroszország a német nemzetet egyesíté. Bizonyítgatja továbbá, hogy Németországnak ép oly elnéző s támogató szerepet kell viselnie e muszka műtét alatt, amily jóakaratot Oroszország tanúsított Vilmos király iránt Francziaország leküzdése s a német egység létesítése alatt. Végül kijelentve, hogy Európában jelenleg csak Oroszországnak van szabad keze, ösztökéli, bátorítja Sándor czárt, hogy nosza támadja meg a magyar-osztrák birodalmat ! A szentpétervári udvar s a mi udvarunk közt történt közeledés folytán nem is foglalkoznánk komolyabban e nyilatkozattal, ha nem tudnók, a moskovita köröknek mily tartós izgatása, mily rendszeres működése előzte volt meg ezt; ha nem tudnók, hogy az orosz nemzeti párt mily nagy számot képez Oroszországban, s mily hatalmas contingenssel dicsekszik a kormányhivataloknál. Különben is általános európai közvéleménynyé kezdi kiforrni magát ama nézet, mely szerint Sándor czár múlandó, múlandó, s esetleg változandó az ő kedvencz békepolitikája is. Fölvilágosult s jól értesült politikai körökben, még Berlin környékén is mindinkább divatban jő azon meggyőződés, hogy Oroszország a londoni egyezménynyel nem hiába ütött rést a párisi szerződésen s a megtört után tovább-tovább akar haladni, migten a párisi szerződés nyűgéből végkép kibontakozik. Ezért fontos reánk nézve, habár időelőtti is, a börze lap hadüzenete. Mi muszka a Chauvinismus által dobott keztyűre következőket válaszoljuk az említett lapnak. Roppant szarvashiba s a legnagyobb politikai ügyetlenség volt, ily korán, ily vaktában a kárpátokra utalni a moskovitáknak. Hiszen még csak évtizedek múlva lesz készen az orosz vasutak hálózata, mely gyorsan mozgósíthatná Kárpátjaink felé a kozák hadakat. Hiszen a három milliónyi orosz hadsereg még csak papíron, s az általános hadkötelezettségi reform méhében létezik, mely szintén csak évek hosszú sora múltán lesz képes, ha lesz, valami életrevalót véghez vinni. A jelenlegi hadügyi statusquo mellett pedig Magyarország és Ausztria mindenha bátran s veszély nélkül megmérkőzhetnek Oroszországgal. A moszkoviták agyában oly nevetséges politikai darwinismussá fajul a nemzetiségi eszme, hogy eredeti alakjából teljesen kivetkőzteti s valódi lényegével brutális ellentétbe állítja ezt. A nemzeti egység elvének első alapföltétele az egyesülendő népek fajrokonsága s nyelvazonossága, második követelménye az, hogy e népekben erős, kiirthatlan gyökeret vert légyen az egyesülési vágy, harmadik követelménye pedig az, hogy az egyesülés az illető népek anyagi, erkölcsi fejlődését és szabadságát előmozdítsa, hogy az általános civilisatio érdekeibe ne ütközzék. A moskoviták elmélete a nemzetiségi egységről ezen alapföltételek közül egyetlen egynek sem felel meg. Mert várjon egyrészről a lengyelek, csehek, horvátok, szerbek, tótok, s más részről az oroszok közt létezik-e fajrokonság? Még nem született meg azon muszka Darvin, ki e népek közt a laza nemrokonságnál bensőbb származási viszonyt képes lenne fölfedezni. Fajrokonságban a velenczei s nápolyi olasz áll a római olaszszal, a bajor és würtembergi a poroszszal. Hol van aztán a nyelvazonosság ? Egy józan szláv nyelvész sem vitathatja, hogy ama nemzetek nyelve egy és ugyanaz lenne. Csak nyelvrokonság van köztük. Különben nem törnék fej őket oly irgalmatlanul érdemes pánszláv philológok azon, miként találhatnák föl a bölcseségkövét, az egyetemes szláv nyelvet. Az orosz-szláv egyesülési hajlamnak valóban legkisebb csíráját sem látjuk a mi szláv nemzetiségeinknél. Akad ugyan köztük néhány önző, nagyravágyó agitátor, akadnak bőszült hírlapírók, kik a kancsuka szagú kényuralmat többre becsülik a szabadság tiszta levegőjénél; s igaz, hogy szláv törzseink nagy része a kivihetetlen foederalismus felé hajlik, mely a birodalom kellő egységét megbontva, hatalmi állását megsemmisítené ; de azért mélyen kell érezniük, hogy a nagy világon, miként a magyarnak e hazán kívül, úgy az ő számukra sincs hely e birodalmon kívül; jól tudják ők, hogy csak itt, e monarchiában lehetnek szabadok, csak itt vethetik meg alapját anyagi és szellemi fölvirágzásuknak. A magyar faj s az osztrák-németek soha nem voltak, nem lesznek soha képesek a különböző szláv nemzetiségeket elnyelni vagy erőszakosan beolvasztani, de ötven millió orosz könynyen megfelelne majdan e feladatnak. Ugyanazért a cseh, a lengyel, a horvát, a szerb vagy tót soha semmiféle viszonyok közepette sem keresheti politikai üdvét, nem keresheti nemzeti jövőjét orosz uralom alatt. S legyen meggyőződve az orosz börze lap, hogy bárhonnan jövő támadás ellen mint egyetlen ember kelne föl a monarchia minden népe, megvédendők e birodalmat, megmentendők hazájukat, mert mindnyájan megvannak erősen győződve, hogy szabadságuk, jólétük s nemzetiségük e birodalommal él, e birodalommal bukik. Lássuk már most, mily álláspontot foglalna el valószínűleg Németország a pánszláv törekvésekkel, jelesül a mi létünk,s majdan a porta léte ellen irányzott óriás hódítási tervvel szemben? Itt mindenekelőtt rendkívül feltűnő ama körülmény, hogy amoskovita urak ép oly elkeseredetten gyűlölik a német elemet s Németországot mint a magyar államot; a Német- és Oroszország, illetőleg a germanismus és slavismus közti harczot előbb-utóbb ép oly kikerülhetlennek tartják, mint amily bizonyos előttük a mi ellenünk megindítandó háború smindkét összeütközés mellett egyenlő fanatismussal izgatnak. És mégis egész komolyan azt követelik a német birodalomtól, hogy ő tétlenül, behunyt szemmel álljon ott, midőn bevallott ellensége a magyarosztrák monarchia romjain egyesitendi a szláv fajokat s ez által hatalmasan megerősödik a germanismus elleni küzdelem. Sőt hiszik is — mint mondják — az agyafúrt rajongók, hogy a berlini udvar legalább is kedvező semlegességgel támogatná a panslavismust társadalmi világrendünk szétrombolásában. Ily politikai hóbort, ily vad s önmagának ellenmondó combinatió még soha nem " került ki józan államférfiak "fejéből. Azt kívánni a német nemzettől, hogy öntudatosan saját vesztére dolgozzék s megfontolt számítással önmaga tegye nyakára a szlavismus damoklesi kardját! A német császárok hajdani hűbértana s a néhai bécsi kényuralom daczára századok óta, csaknem ezred éve fejlődik már köztünk s a német nemzet közt azon benső érdekközösség, mely egykor mindkettőnket egy csatarendbe fűzött volt össze a török uralom leküzdésére. Ma ismét előttünk áll az egykori helyzet: ma még szilárdabb az érdekközösség. Csupán egy tényező változott: a török helyett a panszlavismus van itt. Németország jól tudja, hogy e vajúdó sötét hatalom tervei elsősorban a magyarosztrák birodalmon törnek meg. Mi vagyunk keleten a civilisatió fölkent előőrsei ; mi vagyunk ama hagyományos védgát, melyet míg át nem szakítottak a keleti barbarismus hullámai, addig Németország s Európa nyugalma ment a fenyegető áradattól. A mai Oroszország, — fejlődjenek bár ezentúl tízszer oly gyorsan belviszonyai, mint eddigelé,— egyáltalán semmi veszélyt nem hozhat Németországra. Ez mindenkor s minden tekintetben fölényben marad amaz fölött. De egy oly orosz-szláv birodalom, mely a moskoviták jámbor óhaja szerint ura lenne a Duna és Tiszának, egy oly óriás hatalom, mely egyik lábát keleti Ázsia végfokán, másikat az Adria partjain vetné meg, a legnyugtalanítóbb s legkárhozatosabb szomszéd lenne Németországra nézve. Ily képtelen államalakulás után mielőbb iszonyú élet-halálharczokat kellene vívni egymással a német és szláv elemnek. A német nemzet előtt tehát napnál világosabb azon érdekpolitika, melyet a pánszláv törekvésekkel szemben követnie kell. Most nem ereszkedünk mélyebben a conjecturális politikába; nem fejtegetjük, mily életbevágó érdekek parancsolják más államoknak, nevezetesen Angliának s a portának, hogy minden áron útját állják a moskovita törekvéseknek. Annyi bizonyos, hogy a magyar-osztrák birodalomra nélkülözhetően szüksége van Európának. A történelem végzetes logikája, mely e monarchiát megteremtő, a világtársadalom és civilisatió törvénye, mely azt föntartja, sokkal nagyobb hatalmak, mint a panszlavismus. A magyar-osztrák birodalom kelet és nyugat közt mindent pótol,de ezt nem pótolja semmi párt húsvét után is. A képviselőháznak összesen még mintegy husz ülése van, s reméljük, hogy ezeken a jobboldalról is fel fognak szólalni, hogy magában a képviselőházban is constatáltassék ama modor tulajdonképeni mivolta, melyet a parliamentarismus ellenében a baloldal alkalmaz. (A k . p v.ház vasúti bizottsága) ma délután 5 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a kamatbiztosítás nélkül építendő vasutak közül a Győrtől Sopronon át Ebenfurt irányában az ország határáig vezetendő vasútról szóló törvényjavaslatot. A törvényjvaslatot lényeges módosítás nélkül elfogadta a bizottság, s elfogadtatását a háznak ajánlani fogja. A többi törvényjavaslat a bizottság közelebbi üléseiben vétetik tárgyalás alá. A közelebbi ülés holnap lesz. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. Magyar tudományos akadémia. (Összes ülés. ) A gróf Karácsonyi-féle tragocdiai pályázat. — A Marczibányi-pályaművek bemutatása.) Csengery Antal alelnök elnöklete alatt ma (kedden) az akadémia összes ülést tartott a gr. Karácsonyi-pályázat eldöntése és a Marczibányi-pályamunka bemutatása végett. Szigligeti Ede lev. tag jelentést tesz az 1871/2-iki Karácsonyi-pályázat eredményéről. — A bíráló bizottság Tody Ferencz r. tag elnöklete alatt a következő tagokból állott : Gyulay Pál, Greguss Ágost r. tagok és Zichy Antal, Szigligeti Ede lev. tagokból. — A gr. Karácsonyi díjra ez alkalommal komoly drámai művek pályáztak és összesen 15 pályamű érkezett volt be. Szigligetinek hosszabb jelentéséből kiemeljük a következőket: A pályahirdetmény komoly drámai művet kívánt, hova nem csak a szomorújátékok, hanem másnemű történeti regényes, polgári színművek, drámai erkölcsrajzok stb. értetnek. Ki van kötve azonban, hogy a jutalmazandó mű drámai színi és nyelvi tekintetben is becses legyen. E kikötésben benfoglaltatnak azok a feltételek, melyek nélkül a drámai középfajú művek is halva születnek, vagy csak rövid életűek. A dramaturgok legtöbbnyire csupán a tragoedia és comoedia elméletét fejtegetik, s azt a rendkívül nagy tért, mely e kettő közt fekszik, csupán e legmagasabb szempontokból tekintik. A drámai középfajok kimerítő s részletező elmélete még nincs megírva; a Kisfaludy-társaság most tűzte ki pályakérdésül. Az idő nem engedi ugyan, hogy előadó itt az egyes fajokra kiterjeszkedjék, azonban szükségesnek tartá néhány, a középfajokat illető s főkép a költői igazságtételre vonatkozó nézetet felhozni, hogy a bírálatok indokolását megkönnyebbitse. Mikor a közép fajú drámát feloldjuk attól, hogy vége tragikui legyen, nem szabadítjuk fel mindenre. Részvétünkkel nem szabad visszaélni; érzelmi hatásában nem szabad rész és nemtelen szenvedélyeinket táplálni, erkölcsi érzetünket megvesztegetni, vagy maga ellen lázítani; különben nem műtélvet, hanem a műértőben undort és csömört, a tapasztalatlanban pedig az erkölcsi rendről zavart fogalmakat, vagy iránta gyűlöletet fog kelteni. Nem oldjuk fel attól sem , hogy mint drámai mű a drámaiság fogalmainak megfelelő szerves egészet képezzen. Látnunk kell, hogy a darabból észszerűen kivihető alapeszme olyan, melyből mint magból oly drámai mű fejlődött, mely mig indokaival, mint gyökerekkel az emberi igaz érzelmekből táplálkozik, folytonos és gyors növekedésben nem végződik ugyan a hős bukásával, s erkölcsi és physicai megsemmisülésével, mint a tragoedia, azonban koronájával mégis az égbe, azaz, az örök igaz erkölcsi rendbe nyúlik fel s végeredményül oly érzelmet hagy maga után, mely az erkölcsi rend iránt megnyugtat. Cselekvénye nem lehet dialogizált történet, vagy véletlenségek által összehozott események halmaza, hanem cselekvő jellemek érdekeinek s törekvéseinek harcza, melyben bármelyik fél győz, a diadal mindig az erkölcsi rendé legyen. Az ily dráma alapeszméje, cselekvénye, és érzelmi hatása is különbözvén a tragikaitól, jellemei sem lehetnek tragikaiak, de olyanok sem, melyek a mű czéljával ellenkezők. A dráma a hős halála s megsemmisülése nélkül kibéküléssel végződvén, a hős az erkölcsi rend ellen nem követ el oly vétséget, vagy vétket, melyet kielégítőleg jóvá nem is tehet. Drámában nem a hős bukása nyugtat meg az erkölcsi rend iránt, hanem a hős győzelme önmaga, vagy gonosz ellenei fölött; s általában nem a rokonszenvünket megnyerő fél bukik, vagy azok, kik valamely erkölcsileg jogosult czélra törekszenek, hanem a cselszövők, kik azok ellen ármánykodnak. Ezért valamint a dráma vége nem függ a költő önkényétől, s nem lehet akárminő, hanem a jellemeknek, s a jellemek cselekvényének megfelelő; úgy megfordítva, a jellemek, azok szenvedélye, s még inkább a szenvedélyek fokozata s ezek eredményéül a cselekvény sem lehet akárminő, hanem együtt mind a katastrophánik megfelelők; szóval, a jellemek, cselekvény egymást kölcsönösen föltételezik. Egy pár példa még jobban meggyőzhet. III. Richard, miután annyit gyilkolt, legyőzheti-e a végén Richmondot,elveheti-e ennek jegyesét? Othello, miután megölte Desdemonát, maradhat-e életben ? elmehet-e például barátnak, hogy bűnét sirassa, mint sok drámai hős? megegyezik-e az jellemével ? Bánk erkölcsileg bukik és megsemmisül, mégis életben marad, de sérti-e az erkölcsi érzelmünket? — ellenben nem bántana-e, ha Melinda tetben maradna, s együtt mennének el az ősi várba, hogy ott sorsukkal kibékülve együtt éljen ez ? — szóval, ha Katona a tragoediából drámát csinált volna? — A jó tragoediának már a hős jelleménél s az ebből kifolyó cselekvénynél fogva is csak tragikai vége lehet: ellenben gondoljon valaki Shakspeare drámáira, gondoljon azoknak tragikai véget, nem fog-e képzelete előtt rögtön egy csodaszörny állani? — Például, ha „A vihar“ egy szerelmes pár halálával végződnék stb. Más részről, hány drámát látunk, melyeknek hősei nagyobb szenvedély, legkevesebb hiba, tévedés vagy bűn nélkül tragikai véget érnek, vagy ami még boszantóbb, melyekben épen a gonosztevők, cselszövők diadalmaskodnak ? például „Lecouvreur Adrienne“, „Czárnő“ sat. A dráma elmélete az ép és egészséges drámák megkívántató jeles tulajdonságait adja elő, de a gyöngélkedő vagy épen halálosan beteg drámák kórjeleiről keveset beszél, pedig az orvosnak is legnehezebb feladata a kórjeleket felismerni. Jelentést tevőnek itt ez a nehéz feladat jutott egy csomó gyöngélkedő, s beteg drámai művel szemben. E drámák kórságának legfőbb oka az, hogy benne a jellemek, cselekvény és vég egymást kölcsönösen feltételezve, egy szerves egészet nem képeznek. Látunk imitt-amott drámai öszszeütközést, de nem látunk folytonos és okszerű vagy épen fokozatos fejlődést; a cselekvény többnyire zsákutczába jut, s visszafordulnia nem lehetvén, a kimenetel abból áll, hogy egy nyitva felejtett kapun oly udvarra fordul be, melyről eddig sejtelmünk sem volt. Innen van, hogy igen sok drámai mű jól indul, egy-két felvonáson át halad, de azontúl a továbbfejlődés helyett megáll, vesztegel, tévútra tér, s a többi felvonáson át gyengül, s vagy lejebb száll, vagy bukik. Ez arról győz meg, hogy a szerzők legnagyobb része, mikor írni kezdte a darabot, még nem volt tisztában a cselekvénynyel; s mikor a cselekvényt megindította, a catastrophát még maga sem látta; s előbbre haladván is, mindig egész homályban volt előtte az, mit már a néző sejtelmének is félhomályban kellene látnia. Kevesebb súlyt fektetnek az egészre, mint a részekre. Mielőtt megírnák a drámát, nem hordozzák s nem érlelik meg agyukban; az ily időtlen szülött lehet-e más, mint halott, tagba szakadt, vagy tagonkint szétdarabolt vagy legjobb esetben vézna, sápadt, beteges, rövidéletű gyermek ? Az ilyenek véznaságát hiába takargatjuk rikító színű színpadi jelmezekkel, hiában pirosítjuk ki holmi keresett metaphorákkal, miben aztán némelyek a drámai tehetség csillámait látják. A legszigorúbb drámai forma élet- és erőteljes gyors mozgást kíván , pedig az oly éretlen szülött csak csúszikmászik, sehogy sem tud lábra kapni, végre is kimerülten lerogyik, s a néző sajnálja vagy kineveti az élhetetlen vergődést. Így lesz maga a szerző compediában tragikus, s tragoediában komikus, holott e szerepeket személyeire kellene bíznia. A tizenöt pályamű között kilenc, épen nem méltó figyelemre; drámai, színi és nyelvi tekintetben oly gyarlók, hogy azok határozottan roszaknak mondhatók. Ennek kitüntetésére jelentést tevő egynek (a XII. számú „Zách Feliczián“ czímű tragoedia) scenirozását adja. Ennél gyermekesebb valamit alig hallottunk. A többi nyolcz is felette gyenge kísérlet, miért is hallgatunk róluk. A többi 6 pályamű egyik vagy másik tekintetben figyelemre méltó. Az V. számú tragoedia: „Péter király“ István végnapjaiból, Vazul megvakításától kezdve Péter haláláig terjed, sallangós diellóval, rörnyi hosszú monológokkal s okoskodásokkal. Egy nagy zűrzavar minden irány nélkül, imitt-amott az e korból irt régibb drámák színi képeivel. A főszemély hóbortos, gonosz. Nemhogy részvétet, de figyelmet sem kelt.. II-dik Richárd akarna lenni, annak eszélye, ügyessége s humora nélkül. Ez csak esztelen, gonosz és dühöngő. Aba és egész pártja gyámoltalan, renyhe szájhősök. Péter mindig szidja őket, mégis mindig ott ténferengnek s kétszer is elfogják. Egyes részein imitt-amott tehetség vet szikrát, de a keresett és üres, vagy közelebbről vizsgálva, a nevetséges metaphorákat ez is épen oly modorban gyártja, mint némely pályatárs. Az egészet semmi sem fűzi egybe, pedig e nélkül nemhogy drámai, de még csak színi becsről sem lehet szó. A VIII. számú tragoedia „Hannibal“ nevet visel. Ez nem nélkülözi ugyan a tragikajellemet, de a tragikum maga még nem alkot drámát, hozzá kell járulni a drámaiságnak s csak ezzel összeolvadva lesz tragoedia. Tragikum nélkül még lehet jó dráma , de gyenge dráma soha sem lehet jó tragoedia. Itt ez bizonyul be. A tragikai alapeszme nem fejlődött ki egy erőteljes és folytonosan haladó és emelkedő drámai cselekvénynyé. Az egész inkább dialogikai eposz, mint dráma; maga Hannibál is inkább egy állandó s nem fejlődő eposzi, mint drámai hős. — Maga a dráma színi tekintetben épen nem mondható becsesnek; nyelve és verselése gyönge. Az I. számú pályamű „Zách Feliczián,“ e névvel a második (jeligéje: „Tentanda via est“) fölmutat ugyan egy pár sikerült helyet, de a jellemek nagyon is emlékeztetnek „Bánk bán“ jellemére. Nyelve megjárná, de sok benne az elkoptatott metaphora.)Versei gyöngék, bajos kitalálni, melyik schéma szerint készültek. A IV. számú : „Könnyelműség és szerelem,“ színmű 5 felv. Szerkezete a jobbak közé tartozik. Ha nyelve és eszméi nem volnának oly köznapiak s gyakran a legkomolyabb jelenetekben nevetségesek, némi színi sikert arathatna, de irálya nyelvtani hibákkal széles, lapos, gyönge, inkább irodai, mint irodalmi. A XV. számúnak czíme : „Ivannes Selenus.“ dráma 5 felv. Oly dráma, melynek nagyon hosszú a meséje, annál kevesebb a cselekvénye. Messze és szélesen visszanyúlik a múltba; be van bonyolódva, s a múltak hosszadalmas elbeszélése által bonyolódik ki. Az egész nem anynyira drámai fejlesztés, mint epikai hosszadalmas érdektelenségek halmaza, lyrai ömlengésekkel s lapokon át a dologra épen nem tartozó okoskodásokkal tarkázva; ezenkívül nyelve sok Fest, április 2. (A kó pv. ház) ma este ismét megkezdte üléseit, a helyzetben azonban semmi sem változott. A húsvét előtti tacticát folytatja mindkét (A kópv.ház 15-ös bizottsága) csütörtökön tartja első ülését. (Cseh-horvát szövetség.) Mint az „U. Sl.“-nak Zágrábból írják, Vukanovics és Kukuljevics, mint a horvát nemzeti párt küldöttei Prágába mennek, hogy ott a coalitió nagy cselekvési programmját megállapítsák. A déli és északi szlávok combinált hadjárata a magyarok és németek ellen forog szóban. Cseh részről a prágai tanácskozásokhoz Palacky és Rieger urak és egy cseh főtory volna kiküldve, ki eddig, mint a cseh feudálisok általában, a túl conservativ államférfiút és a dynastia és egyház loyális szolgáját játszotta. Nevét az idéztült lap előlegesen el akarja hallgatni. (Egy cseh lap a parliamentarismusról.) A „Pokrok“, Rieger lapja, vezérczikke egybeveti Csehország jelen helyzetét azon dolgokkal, melyek Magyarországban történnek. Czikkkó nézete szerint Pesten szavakkal, Csehországban pénzzel akarják vinni ad absurdum azon rendszert, mely Schmerling és Deák korszaka óta Ausztriára nézve egyedül üdvözítőnek tartatott. A parliamentarismus Ausztriában önmagát gyilkolja meg. Mert milyen tiszteletet érdemel Magyarországban és a művelt világban egy oly gyülekezet, melyet a magyar nevetséges hiúság „birodalmi országgyűlésnek nevez, de amelyben tizennégy napig folytattatnak botrányos viták csakis egy törvényjavaslat címe felett. S másrészt milyen tiszteletet érdemel a második gyülekezet, mely Bécsben ülésez, de a törvény követelte szavazatszámot csak úgy nyerheti meg, ha a nagy földbirtokosokat megvásárolja. A magyar centralistikus lapok a csehek iránti szokásos részakarattal szemükre vetik a cseheknek, hogy a magyar baloldallal rokonszenveznek, és Schmerling kijelentette, hogy Prága conspirált a Kossuthtal. Ami ez utóbbi „felségsértőt“ illeti, megjegyzendő, hogy Bécsben uralkodik egy férfiú, kit csak múltkor Kossuth „jó barátjának“ nevezett. — ami pedig a magyar baloldalt illeti, a csehek tudják, hogy ha ezen párt kormányra vergődnék, az még inkább volna eszköze Bismarcknak, mint Andrássy és Deák; mindamellett nem lehet a baloldaltól megtagadni azon érdemet, hogy taktikájával tönkre teszi azt a rendszert, mely bármely más államban inkább volna helyén, mint Ausztriában.“ — (íme a baloldal taktikájának eredménye)