Pesti Napló, 1883. április (34. évfolyam, 89-118. szám)
1883-04-22 / 110. szám
110. szám, Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. 34. évi folyam. Budapest, 1883. vasárnap, April 22. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért földe fizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, ápril 21. Minden időben kellenek lenni oly mozzanatoknak, mikor valaki fáradtságot vesz magának, hogy összegyűjtse sok év eseményét, s megtisztítva azokat a napi magyarázatoktól, históriai világításban tüntesse föl. Ily munkát végez a könyv, mely előttünk fekszik. Czime: »Alkotmányos titkok«. S e czim nem szenzáczió-vadászat, hanem hű tükre az igazságnak. S a históriai világítás, mely e nagyérdekű munkán végigvonul, miután mind oly dolgok keletkezését és előzményeit tárja föl, melyek ma is nemcsak döntő fontosságúak, de végkimenetelükben végzetesek is lehetnek nemzetünk és monarchiánk sorsára nézve, e pillanatban a legaktuálisabb politika. Mert sohasem lehet aktuálisabb politika, mint a tisztán látás. S aki e könyvet elolvassa, az előtt tisztán áll, hogy mily óriási ámítás volt mindaz, ami 1867. óta külpolitikánk terén, a kormányzó vezérférfiak által a legvitálisabb kérdésekben elkövettetett. Ámitás, melyet nem igazolhat és nem menthet a siker. Ámitás, melyet nem békíthet ki a megsértett nyilvánossággal és miniszteri felelősséggel a nagyszabású s a nemzetnek pozitív hasznára szolgáló koncepczió. Ámitás, melyet a kormányzó férfiak részint könnyelműségből, részint tudatlanságból követtek el. Ámitás, melynek nem legrosszabb következményei lettek a bűnök, hanem sokkal inkább a hibák! A hibák, melyek a politikában rosszabbak a bűnnél. Az első nagy hiba, melyre e könyv szerzője rámutat, az volt, hogy 1867-től kezdve egészen 1870-ig, külügyi kormányzatunk (s ebben szerző szerint a magyar kormány is osztozott) folyvást az osztrák-német tartományokat védelmezte a porosz politikától s e tartományoknak legsikeresebb védelmét a revanche-háboru eszméjében kereste. E tévedés szülte, hogy mikor Bismarck (akkor még gróf), a ki csak a magyar minisztérium megalakulását várta, hogy szövetségi ajánlatokkal közeledjék, — rögtön megtette azon nevezetes véd- és daczszövetségi indítványát, melyben Ausztria-Magyarország területi integritását minden irányban Oroszország ellen is késznek nyilatkozott biztosítani, ez ajánlatai az akkori titkos kabineti megállapodások alapján, visszautasíttattak. Szerző erős diplomácziai leleplezésekkel illusztrálja e revanche-eszme hullámzásait egészen 1870-ig,és megmutatja, hogy éppen ez hajtotta Poroszországot az orosz politika karjaiba, melynek első következménye az lett hogy mikor Poroszország megverte Francziaországot, Oroszország akkor minden kardcsapás nélkül elfoglalta a Fekete-tengert. Szerző balvéleménynek tartja és a leghatározottabb adatokkal cáfolja meg, mintha a monarchiát a revanche-háborútól Andrássy Gyula gróf tartotta volna vissza. S azt mutatja ki, hogy Andrássy, Beusttal együtt volt a titkos revanche-politika zászlótartója egészen a wörhi csatáig. A másik nagy hiba már Andrássy külügyminisztersége alatt történik. A parliamentek és delegácziók előtt az 1872-től a berlini szerződésig folytatott politikát kormányaink úgy tüntették fel, mintha monarchiánkat Németország kényszerítette volna a három császári szövetségre. A miniszterek azt mondták, hogy Oroszországnak útjában nem állhattak, mert különben ki lettünk volna téve annak, hogy Németország esetleg Oroszország segélyére kél. Azt mondták továbbá, hogy Boszniát és Herczegovinát csak kényszerűségből okkupálták. Hogy továbbá Oroszország ellen szövetségeseket nem kaptunk volna, s végre, hogy Törökországon segíteni többé úgy sem lehetett. Mindez — mint szerző bizonyítja — nem igaz, sőt ami igaz, az mindennek ellenkezője. Komoly és fontos adatok hozatnak föl e könyvben arra, hogy a három császár szövetséget Ausztria-Magyarországnak azon titkos kabinetpolitikája hozta létre, mely szerint Bosznia és Herczegovina meghódítását már 1872 -ben elhatározták. S e végből, egyenesen e czélért kötötték meg Oroszországgal a szövetséget. Bismarck, nemhogy orosz szövetségbe tolt volna bennünket, nemhogy helyeselte volna keleti hódítási czélunkat, hanem az orosz-török háború előtt, másodszor is véd- és daczszövetségi ajánlatot tett monarchiánknak, hogy Oroszország keleti háborúját megakadályozza. De Bécsben Bismarck ezen utóbbi ajánlatát is visszautasították. Mert a bosnyák hódítási politikát, — úgy hitték — csak orosz szövetséggel vihetik vala keresztül. Kimutatja továbbá szerző, hogy monarchiánk Németország által támogatva, Angliával és a portával szövetségben megakadályozhatta volna az orosz-török háborút. Továbbá történeti adatokkal cáfolja meg azon koholmányt, mintha Törökország 1872-ben hadaver lett volna. Törökországot a három császár szövetség, monarchiánk hódítási politikája keverte mindazon kormányzati bonyodalmakba, amelyek alapján ráfoghatták a portára, hogy menthetetlen. Németország több ízben tett kísérletet arra, hogy monarchiánkat az Oroszország elleni erélyes akcióra buzdítsa, de az osztrák-magyar kormány erre mindannyiszor azzal felel, hogy az orosz szövetséget szorosabbra fűzte, sőt Oroszországot egyenesen a porta elleni hadjáratra ösztönözte. Bismarck ezen leleplezett tényei mellett érdekes a többi európai hatalmaknak, különösen Angliának küzdelme orosz szövetségi politikánk ellen, mely mind arra czélzott, hogy a két szövetséges hatalomnak, Törökország felosztására, vonatkozó terveit megakadályozza. Megdöbbentő az a mód, melylyel a kormány e titkos kabinetpolitikát a magyar és az osztrák-német közvélemény ellenére keresztül erőszakolta. Négy magyar miniszterelnöknek, Lónyaynak, Szlávynak, Bittónak és Wenckheimnak semmi tudomásuk nem volt külpolitikánk valódi tervei felől. Az első magyar miniszterelnök, aki megtudta, hogy Boszniát orosz szövetségben okkupálni fogjuk, Tisza Kálmán volt. Összes belpolitikánk s az új kiegyezés Ausztriával, mind a titkos külpolitikával volt összefüggésben. Csak nagy vonásokban referáljuk e könyv tartalmát, s megdöbbenve látjuk, miként jutott monarchiánk mostani veszélyes nemzetközi szituációjába. Miként kellett monarchiánknak megérni, hogy a német birodalmi befolyás korlátozása helyett. Bismarck 1879-ben azon fenyegetéssel kényszerített bennünket szövetségre, hogyha monarchiánk még egyszer Németország ellen törne, az esetben a berlini kormány előtt nem volna más út, az ellenséges európai koalíczió széj felrobbantására, mint hogy Francziaországgal és Oroszországgal Németország egyezik meg, s akkor az osztrák-német tartományok sorsáról többé nem felel. S igy jutottunk oda, hogy míg egyfelől Németország, domináló befolyásával, nemzetközi függetlenségünket pórázon tartja, addig másrészről az osztrák-magyar kormány kényszerítve van, hogy Oroszországgal, kivel előbb hódításokra szövetkezett, előbb-utóbb megküzdje a döntő csatát. Végül szerző azon kérdést veti fel, váljon azon pártok és államférfiak, akik a titkos kabinetpolitikával s annak nagy hibáival jelenlegi bajainkat okozták, képesek lesznek-e egy nagy európai bonyodalomban a monarchiát a veszélyektől megóvni? S kimondja , hogy a hibák elkövetői a hibákat jóvá nem tehetik, s e feladatra hivatva csak azon ellenzéki pártok lehetnek, melyek e hibás politika ellen harczoltak s annak komoly következményeire előre figyelmeztették a koronát és a nemzetet. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — April 22. — Metternich herczeg irataiból. Említettük, hogy Metternich herczeg, az egykor mindenható osztrák államkanczellár emlékirataiból két újabb kötet és pedig a hatodik és hetedik jelent meg. E kötetek Metternich kormányzásának utolsó és sok tekintetben legérdekesebb évei, a negyvenes évek történetéhez nyújtanak sok és igen értékes adatot. A többek közt tartalmazzák Metternich herczeg azon két legutolsó diplomácziai jegyzékét, melyet kevéssel bukása előtt küldött szét. A legérdekesebb adalékai e köteteknek azonban nem magától a herczegtől, hanem nejétől, Melanie herczegnőtől származnak, ki az 1848-iki bécsi eseményekről s különösen férje bukásáról s meneküléséről irt annak idején rövid, de igen érdekes naplójegyzeteket, melyek most hozatnak nyilvánosságra. Ezekből egy kis mutatványt már reggeli lapunkban közöltünk. Melanie herczegné 1848-iki naplójegyzetei egész szövegükben így hangzanak: Ez az év nem nagyon vigasztalóan kezdődik. Milanóban nagy az izgatottság és szivarkravall van; a polgári kormányzat, fájdalom, gyönge s fél. Minden hir rosszul hangzik. Rechberg, aki Brazíliából megérkezett, megijedt, Münchenen átutazva, az ottani eseményeken. Lola Montez tisztátalan üzelmei még forradalmat keltenek az országban. Az események irtózatos gyorsasággal haladnak előre, a hírek Párisból (febr. 27.), melyek eddig kedvezők voltak a minisztériumra, kezdenek nyugtalanítók lenni. Minthogy 29-ig nem kaptunk hírt, azt hittük, hogy minden nyugodtan folyt le, midőn ugyanaznap délután 5 órakor Rotschild egy sürgönyt hozott hozzánk, mely szerint nemcsak a Guizot minisztérium bukott meg, hanem Lajos Fülöp detronizálása is kihirdettetett. Ez a hír Bécsben mindenütt ijedtséget keltett: bírálgatják a legújabb rendszabályokat, melyek a kormánytól indulnak ki s az udvari bálon általánosan lehetett hallani, hogyan szidják a milánói ostromállapot kihirdetését. Mindenki feljogosítva érezi magát megkritizálni mindent, ami történik. Márczius elsején nem volt többé Lajos Fülöp s az egész család eltűnt, a köztársaság kikiáltatott. A forradalom három nap alatt be volt fejezve. Mint egyik kabineti futárunkkal utazó commis voyageur kifejezte magát, így csinálták a forradalmakat: Az első napon csoportosulások, torlaszok és kiabálás, a második nap megvezetünk, a harmadik nap győzünk. És csakugyan ma gyorsan dolgoznak. Radovetz márczius 4-én ide érkezett, a porosz király küldi, hogy Kelemennél (Metternich herczeg) tanácsot kérjen, hogyan kell erélyesen fellépnie. A szegény Németország már is tűzben-lángban áll. Kossuth indítványt terjesztett elő, melyet a képviselőkamara elfogadott s melyben ez urak nem kevesebbet követelnek, mint alkotmányt az osztrák tartományok számára. A magyarok annyi ostobaságot követnek el, a mennyi csak lehetséges, a szegény konzervativok olyan gyöngék, hogy mindentől rettegnek s nem mernek szabadon nyilatkozni. Megbolondul az ember, ha olvassa a hírlapokat a részletekkel a franczia köztársaságról. A Citoyen, Peuple, Nation-szavakat egész tömegrendelet élén látni, az 1793-iki évbe gondolhatnék vissza magunkat. A rettenetes hírek Németországból s velük egyidejűleg Olaszországból: mindez olyan zűrzavart hoz magával, hogy fejem egész oda van, valóságos kétségbeesés fog el s csak az istenhez fohászkodhatom, hogy testi lelki erejét tartsa meg szegény Kelemenemnek. Mintha az egész pokol kiszabadult volna, a közönség nálunk már nagyon hajlandó alkotmányt követelni. A magyar bál a Zsófia-teremben Eszterházy Pál herczegné védnöksége alatt szerencsére tüntetés nélkül folyt le. De a közönségben nagy izgatottság uralkodik s én el vagyok készülve mindenre. Kelemen nyugodt marad, ámbár a legnagyobb kiáltozás őt illeté. Védje őt az isten. A hirek Németországból egyre rosszabbak lesznek; a szó igaz értelmében nincs többé Németország, mert a fejedelmek engedmények tételére kényszerittetnek s azután elüzetnek. Már márcz 15-én hozzám jött b. Sieber az államkanczelláriából, hogy rávegyen gyémántjaimnak magán házba küldésére, minthogy nálam nincsenek biztonságban. Kelemen (a herczeg) több fenyegető levelet kapot s Leontine a bástya felé néző ajtón e plakátot találta: »Le Metternichchel, nem kell az orosz szövetség, csak koncessziók.« Feldsberg, márcz. 12.—16. (a Bécsből való elutazás után.) Milyen napokat éltünk át, mily rémes idő vár talán még reánk! Gr. Sedlnitzky még 11-én határozottan állttá, hogy semmi sem fog történni. »Megtettem biztonsági rendszabályaimat, mondá nekem, a kanczellária védelmére, személyemet s saját biztonságomat egészen figyelmen kívül hagyom.« 12-én este a szokottnál többen voltak nálunk. Köztük Eszterházy Feliczia, szül. Zsigray, ki nem mindig tudja, hogy mit beszél. Egyebek közt e lakonikus megjegyzést vetette oda : »Igaz-e, hogy holnap elmentek?« — »Miért?« kérdem. — »Azt mondták nekünk, vegyünk gyertyákat, hogy holnap illumináljunk, mert nagy dolog történik.« A napló leírja ezután a márcz. 13-iki felkelést. Reggeli 6x/2 órakor az udvarhoz hívták a herczeget. »Midőn Lajos főherczeg hallotta a tanulók, a polgárok, a tanárok s isten tudja, kik által a legdurvább módon előadott követeléseket s látta az előszobájába hatolt egyének némelyikének fenyegető magatartását s a többinek rémítő aggodalmát, képes volt a férfiúnak, ki csaknem ötven évig a monarchia legszilárdabb támasza volt, ezt mondani: »A jelek azt mutatják, hogy a székváros biztonsága az ön lemondásától függ.« E szavakra Kelemen a főherczeg oldalánál kilépett az előszobába, ahol Brennertől azt halla, hogy ez kész a további mozgalmat ,illetőleg magára venni a felelősséget, ha a herczeg visszalép. Kelemen mindenkitől elhagyatva, azt válaszolá, hogy nem vállalja magára a Bécsben kiontandó vérért a felelősséget s nem fog a kormánynak útjában állani; visszavonul azon tudatban, hogy kötelességszerüleg szolgálta az államot s kéri az eget, váljék visszalépése az országnak javára s dicsőségére. Attól tart azonban, hogy szemére fogják vetni, hogy vállain vitte el a monarchiát, amely szemrehányást visszautasít. Ezután benyújta a főherczegnek lemondását, mire sokan megéljenezték. 14-én még izgatottabbnak látszott a város, mint az előtte való napon volt. Clemens a nemesen bevégzett tett után aludott, el volt szánva távozni az államkancelláriából, hogy senkinek se legyen alkalmatlan. Taaffehez (a mostani osztrák miniszterelnök atyja) mentünk. Gyermekeinket Eszterházy Helénához küldtük. Hügel és Jósika segítségünkre voltak, hogy a bástyán át szomszédainkhoz jussunk. A császári udvarról mit sem hallottunk, csak a császárné intézett Clemenshez kérdést, ha várjon mondjon-e le Ferdinánd császár. A helyzet kellemetlenné kezdett lenni a vendégszerető Taaffere nézve is. Elhagyatottságunk oly általános volt, hogy a Bécsből való távozásra kellett gondolnunk. Liechtenstein herczeg rendelkezésünkre bocsátotta Feldsberget. Taaffecktől Bretzenheimig kocsijában távoztunk. Hügel és én a kocsiajtóknál ültünk, Kelemen a középen. Szerencsésen eljutottunk a Jägerzeileba s ott leszállottunk Liechtenstein Károly bgnél. Kocsit s lovakat adtaknekünk. Rudolf herczeg, ki lóháton kisérte a kocsit, utána nézett, ha várjon csendes-e az utcza, így utaztam el Clemenssel. Hügel a bakon ült, gyermekeink Rechberg védelme alatt a vaspályát használták. Kelemen nyugodt volt, én is a nyugodtság látszatát erőltettem magamra, holott a szivem ezer darabra szakadt szét. A férfiú, ki mindig egész kényelemben követhette szokásait, kit még tegnap a legkisebb légvonattól vagy meghűléstől is óvni igyekeztem, hetvenhét éves korában hajlék nélkül állott, bizonytalanságban a fölött, mi fog vele holnap történni. Elutazása előtt tanácsot kért Kelemen Lajos főherczegtől. A válasz ez volt: »Ma ön, holnap én.« Elutazásunkat tehát óhajtották. * * * Az 1849—1855 közti években emlékirat-félét irt Metternich hercz°g, a melynek »Politikai végrendeletem« czimet adott. Idézzük ez okmányból a következő sorokat: »felmondásom: »erő a jogban«, kifejezése meggyőződésemnek s alapját képezi gondolkozásomnak s cselekvésemnek. A szavaknak sohase tulajdonítottam egyebet fogalmi, elméleti értéknél, soha a tettek értékét s eleve megállapított rendszerekben mindig foglalkozás nélküli elmék produktumát vagy izgatott kedélyek kitörését láttam. Nem a társaságnak fejlődés utáni küzködésében, hanem az előrehaladásban a valódi javak felé, a szabadság, mint a rend elmaradhatlan folyománya, az egyenlőség felé a törvény előtt alkalmazható minden mértékében, az erkölcsi s anyagi nyugalom alapja nélkül nem képzelhető jólét s a csak a bizalomban gyökerezhető hitel felé: mindebben ismertem fel a kormány kötelességét s a kormányzottak valódi üdvét. A despotizmus minden nemét a gyengeség jelének tekintem. Ahol jelentkezik, önmagát sújtó baj, legtürhetlenebb akkor, midőn a szabadság előmozdításának köpenyébe rejtőzik. Monarchia s köztársaság hozzám nem férő fogalmak. Monarchiák köztársasági s köztársaságok monarchiái alapra helyezve oly önmaguknak ellentmondó fogalmak, amelyeket nem értek meg. Monarchia s köztársaság csak a mindkettőt feltételező alapokon virágozhatik. S a legjobb alkotmány minden államra nézve mindig az lesz, mely legjobban ráillik a sajátosságokra, melyeket minden politikai test magán hord. Történeti tapasztalás, hogy a monarchiai forma mellett szól nagy birodalmakban a hosszabb idejű fennállás. Mint monarchiai állam miniszterének vitás kérdésekben mindig csak a monarchiai irányzattal lehetett dolgom. Hogy a köztársaságit kizártam, a fennebbiek után nem szorul felemlítésre. Az államot alkotmány nélkül abstrakciónak tartom épen úgy, mintha egy embert kellene gondolnunk a hozzá tartozó szervezet nélkül. A hatalmak ponderácziójának fogalmát, melyet Montesquieu fejtett ki, mindig az angalkotmány téves felfogásának tartottam, mely alkalmazásában nem gyakorlati, mert az ilyen ponderáczió fogalmak az örökös harcz föltételezésében nyugszanak azon nyugalom helyett, mely az államok életéhez és virulásához az első szükséglet. Az államok belső életének gondozása előttem Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budavár visszafoglalása. Budavár visszafoglalásának kétszázados évfordulójának megünneplése tárgyában a M. Történelmi Társulat a következő átiratot intézte Budapest főváros közönségéhez: Tekintetes fővárosi közönség 1886. szptember 2-án kátszfe éVr. évfordulója lesz azon, az egész kereszténységre, nemzetünkre s különösen az ország fővárosára nézve oly nevezetes, következményekben oly gazdag eseménynek, melyet »Budavár visszavétele« név alatt ismer a történelem. A magyar történelmi társulat f. évi április 5-én tartott vál. ülésén Thaly Kálmán váltag e körülményre figyelmeztetvén a társulatot, közlelkesedéssel fogadtatott amaz indítványa, hogy keressék fel a minden szép, jó és hazafias czélok iránt érdeklődő fővárosi közönség, e nemzetközi, s illetőleg magyar nemzeti fontosságú történeti esemény emlékezetét országunk és fővárosunk díszéhez méltóan megülni. Midőn tehát mi, mint a nevezett társulat alólírott képviselői eziránt a 1. fővárosi közönséghez fordulni bátrak vagyunk, indokoltnak tartjuk, hogy e történelmi évforduló fontosságát, már társulatunk irányánál fogva is, közelebbről megvilágosítsuk. Általános szokás újabb időben Európa majd minden államában, s városában, jeles, dicsőséges tetteknek és eseményeknek emlékét, a jelen nemzedéknek lelkesedésére, a következendőnek pedig okulására, méltó ünnepélylyel, pl. külön ez alkalomra íratott monográfiákkal, emléktábla állításával, emlékbeszédek tartásával, történelmi kiállításokkal, stb. ülni meg. Alig két éve múlt, hogy Otranto, Délolaszországnak egyik városa, a töröktől, halhatatlan emlékezetű Mátyás királyunk segítségével történt megszabadulását fényesen ülte meg, mely mozgalomban ugyancsak társulatunknak is voló része. Az idén fogja Bécs, az osztrák birodalom fővárosa, a török ostrom alul lett felszabadulásának 200 éves fordulóját nagy s e fontos eseményhez méltó fénynyel megünnepelni s e czélból ott már évekkel ezelőtt az irodalmi és társadalmi téren nagy mozgalom indult meg. A török háborúk történetében a keresztény fegyvereknek 1683-ik évi ezen diadala kétségen kívül döntő fordulatot jelez. Mindamellett fontosságban a mindkét részről kifejtett hősiesség példái tekintetében mondhatni egyenlő rangú esemény Budavárának és vele hazánk fővárosának, melyet bátor védője, Abdurrahman pasa »a török birodalom kulcsának, a próféta előházának« nevez, 145 évi birtoklás után történt visszafoglalása. Ezen a maga idejében világra szóló, reánk nézve pedig felejthetetlen diadal emlékezetét a kortársak rajzokkal, metszetekkel s Európa számos nyelvén írott tudósításokkal híven tartották fenn. Német, franczia, olasz, lengyel, latin, holland, sőt angol és spanyol jelentések lelkesedve emelik ki ezen fényes és a török előnyomulásra nézve oly végzetes fegyvertény fontosságát. E győzelmes ostrom a jelzett nemzetközi fontosság mellett, melyben Európának majdnem minden művelt nemzete osztozik, minthogy a jelenleg uralkodó felséges ház egyik kitűnő őse, a vitéz Lotharingi Károly herczeg fővezérlete alatt ostromló sereg részben nemzetközi keresztény jellegű volt, ránk magyarokra nézve két szempontnál fogva örök emlékezetű. Ugyanis, hazánk integritása az ország fővárosának visszafoglalása által vált befejezett ténynyé, s a három részre szakadva volt magyar birodalom ismét egy központot nyert; nem kell külön hagsúlyozni, hogy e visszafoglalás Budapest főváros történetében is mintegy határkövet jelez, melytől kezdve új életre, uj átalakulásokra ébredt. De ezen történelmi szempontok mellett Budavár 1686-iki visszavétele nemzetünkre nézve örökre emlékezetes, lélekemelő momentum maradt, még általában azért is, mert ezen alkalommal, daczára azon nemes versenyzésnek, melylyel Európának legvitézebb hősei: a német, franczia, angol, spanyol és olasz nemesség virágai, vetélkedtek az elsőség pálmájáért, mégis a magyar vitézség szeszerezte meg magának az »örök« nevet. Három magyar hős tüntette ki magát különösen az ostrom alkalmával, az örményesi Fáth János, későbbi nádori itélőmester, ki Esterházy nádor dandárának élén a kezdő ostrom alkalmával elsőnek jutott fel az alsó várfalakra; a később oly hírneves gróf Bercsényi Miklós, ekkor 21 éves ifjú, ugyanez ostrom alkalmával tanúsított kiváló vitézi magatartásáért Leopold királytól ezredesi rangot nyert; végre a harmadik a hős Petneházy Dávid, kevéssel azelőtt még Thököly Imre fejedelem ezredese, a töröknek szeretett fejedelmén elkövetett árulása következtében felbőszülve, a keresztényekhez csatlakozott és a szeptember 2-diki döntő csata alkalmával, a mai bécsi kapu táján, tiszavidéki hajdúinak élén első rohant fel a falakra, kitűzte a magyar zászlót, és első nyomult be a belső várba a magát fajához méltó vitézséggel védő muzulmán őrségre. E hősiességet maga Károly főherczeg hivatalos jelentésében méltóan emeli ki. Oly lelkesítő mozzanat ez, Európa nemzetei vitézeinek nemes versenyében, melyre minden idők magyarja méltán büszke lehet s mely az utókornak hálás megemlékezésére érdemes. Mindezek következtében tehát, t. fővárosi közönség, bátrak vagyunk azon inditványnyal járulni a főváros képviselete elé, hogy ezen, az egész kereszténységre, nemzetünkre és főként maára a fővárosra nézve oly emlékezetes történelmi eseménynek megölését méltóztassék elhatározni, a magunk részéről teljes készséggel kijelentvén, hogy a 1. fővárosi közönségnek, amennyiben az ez alkalommal megünneplendő történelmi jellegű részletek megkívánják, örömmel szolgálatára állunk, s már eleve is megjegyezni bátorkodunk, hogy ezen ünnepély maradandó emlékezetére óhajtandónak vélnők, egy a viszszafoglalás történetét részletesen tárgyaló monográfia megírását, egy az azonkori idevonatkozó nyomtatványokból, metszetekből, fegyverekből, hadijelekből, érmekből stb. szervezendő kiállítás rendezését, továbbá a várfal illető helyén a magyar vitézséget megörökítő díszes emléktábla vagy emlék felállítását. Részletes programm természetesen csak akkor állapíttathatván meg, ha a t. fővárosi közönség — mit remélni bátorkodunk — az általunk ajánlott eszmét elfogadni és ezen, diszéhez méltó, ünnepély megtartását végleg elhatározni kegyeskedik. Amire a t. fővárosi közönség nagybecsű figyelmét és hazafias érdeklődését ismételve melegen felhiván, mély tisztelettel maradunk Budapest, 1883. ápr. Ipolyi Arnold, Szilágyi Sándor a »Magyar Történelmi Társulat« titkár, elnöke. A franczia gyarmatok. — ápril 21. Francziaország újabb időben érezni kezdi elszigeltségét, látja, hogy az európai vezérállamférfiak azon meggyőződésből indulnak ki, hogy előbb-utóbb megjő az idő, midőn a francziák a megtorlás háborúját megkezdik s vissza igyekeznek hódítani az elvesztett Elzászt és Lotharingiát. Ez nagyon természetes, hiszen nem találkozott még olyan franczia államférfin, ki nyilvánosan ki merte volna mondani, hogy a jelen állapotba, mint véglegesbe, belenyugszik. A hadsereg újjászervezését más okokból is ki lehet magyarázni, a védelmi tekintetek, az európai seregek roppant békeállománya, az általános katonakötelezettség a németeknél, az osztrák-magyar monarchiában s Olaszországban különben is kényszerítenék Francziaországot, hogy lépést tartson a többi állammal; de ha a franczia kormány megnyugtató nyilatkozatokban nem is fukar, politikája eddig mégis olyan volt, hogy abból a készülés komolyabb összeütközésre mindig kiviláglott. Ugyanazért a franczia külpolitika ,újabbidőkben minden lehető bonyodalomtól óvakodott, sőt midőn az angol kormány felszólította, hogy az egyiptomi expedícióban részt vegyen, inkább feláldozta régi befolyását a Nílus völgyében, minthogy régi angol szövetségesével egy új keleti kalandba belekeveredjék. Már midőn Tuniszt megszállta, hatalmas ellenzésre talált a nemzet nagy részénél, hogy erejét szétforgácsolja, melyet más czélra mindig szaporítani kell. Ily körülmények közt nagyon természetes, hogy keletkezett egy békeszövetség, előbb a német császárság és az osztrák-magyar monarchia közt, mely elég hatalmas minden veszélynek akár nyugatról, akár északról elejét venni, s természetes, hogy Olaszország is hozzáállott ezen politikához, mely a status quo fentartását s kölcsönös garancziáját vette czélba. Ebben nincs ugyan semmi, amiből a franczia köztársaság elleni ellenséges indulatra lehetne következtetni; mindaddig, míg az is a békét fentartja, de a létesült koalíczió kimutatja mégis mindazon remények hiábavalóságát, mindazon törekvések hasztalanságát, mintha a mostani határok megbolygatása Európában rokonszenvre számíthatna. A franczia köztársaság e szerint Európában mindenfelé békés, s tartózkodik bármily