Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-09 / 278. szám

$78. »zum 41. évi­folyam. Budapest, 1896. Csütörtök, október 9. ' mii'im I i mniMiiiz.iiiii ír rmiKJinm *• i i iMrk«ntSi­| t V'»r»i»c*iek-ter», Athen*»« m­ i p fi 1 • v ▲ Up uetlemi részét illeti minden köztemén. * mrliwMil|fen intézendő. K­éziritok nem adatnak h­aaza, Kittdtf-khtBtel i ferencoek-teiel Athenäen m-é p fi 1 e A , A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás közfits panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Elfű­ntetil feltételeit ! A reggeli és esti kiadta postán egyszerre küldve, vagy Budapest» kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — ( hónapra 1 firt. giunt­ pattal kfilOnk&Mfee Uvántatik, posUbélystr» kmakfat M be­évnegyed értként 1 forint folfilfizetendS. Hirdetések ■Slntugy mint időfizetések a »Pesti Napló« kiadó-h­ivatalátba. Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-építet, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) „A modor felfogás dolga." Gróf Szapáry Gyula szerint »a modor felfogás dolga.« Konstatáljuk ezen felfogást, ámbár nem osztjuk a miniszter véleményét. Becses kijelentését feljegyezzük magunknak jövőre. Mivel ha ő úgy vélekedik másokról, hogy egyéni felfogás szerint bánhatik velük, vagy hivatalos dolgokban is szabad tetszés szerint viselkedhetik valamely hivatal főnöke (például az intendáns) más embertársával, ki alárendeltje, avagy dolga van vele : a viszo­nosság elvénél fogva csak felfogás dolga, ha akárkinek tetszik ugyanoly modorban vála­szolni. E szerint a modor igen tág foga­lom , melyben az egyéni ízlésnek nagy szabadság adatik. Sőt a kölcsönösség sincs kikötve azon régi mondás szerint, hogy ha milyen a mosdó, olyan a törülköző­, mert a miniszterelnök tanítása az egyéni nézetnek jogosultságát a legszélesebb értelemben is­meri el. Ha a modor felfogás dolga, a felfo­gás pedig szubjektív, következőleg kiki a sa­ját modorát követheti és ezért szemrehányás­át nem illeti. Horánszky a modort helytelení­tette, melyben Beniczky Újházival szemben viseltetett. Szapáry erre azon kijelentéssel felel, hogy senkinek semmi köze a modorhoz, a kritika csak a dolog lényegére vonatkozzék, a modort kiki maga választja s az ítélet tárgyát nem képezheti. Megjegyezzük, hogy nekünk úgy tetszik, hogy ezen »felfogásban« gőg, vagy önhittség tévedése rejlik. Ha azt mondja a miniszterelnök, hogy a saját modorát ő maga választja, azt hiszszük,korántsem szeretné ezt úgy értetni, hogy vele szemben is akárki olyan modort tanúsítson, a­minő az illetőnek saját felfogása. Minthogy azonban demokratikus világban élünk, a jogegyenlőség elvénél fogva »quod um­ justum, alteri aequum.« S a kor­mányelnöki nyilatkozat értelmében nemcsak az arisztokratikus, hanem a demokratikus mo­dort is meg kell szokni, s egyáltalában min­den modornak jogosultságát el kell ismerni, s abból senkinek szemrehányást tenni nem lehet, hogy minő módon fejezi ki ma­gát, akár a magánéletben, akár a parlament­ben is. Hát még nem régen történt, hogy éppen a modor miatt a kormány és kormánypárt éles szemrehányásokat tett az ellenzéknek, íme gróf Szapáry elismeri, hogy e szemrehá­nyások nem bírtak jogos alappal, mert az ellenzék, midőn a kormányt és a szabadelvű pártot támadta, s részben hevesen, vagy sőt kíméletlenül nyilatkozott, kiki saját felfogása szerint helyesen cselekedett, s ezért őt szem­rehányás nem illetheti. Igaz ugyan, hogy Szapáry miniszterelnökségét ezen gyakran kárhoztatott ellenzéki modornak köszönheti, s talán ezen hálaérzet indította őt arra, hogy minden modor feltétlen jogosultságát elismer­je. Mi, bár nem osztjuk ezen nézetét, tudomást veszünk róla, mert jövőre kikérhetjük ma­gunknak, nemcsak laptársunk a »Nemzet«-től, mely Szapáry felfogását kétségkívül osztja, hanem kikérhetjük magunknak az egész kor­mánypárttól, hogy a modor miatt leczkéket tartson, avagy pedig bárkit csak azért ül­dözzön, mert a parlamentben vagy sajtóban tanúsított modora a kormánypárti felfogás­nak nem tetszik. Mert hiszen a kormánypárt most már nem illetékes megítélni az ellenzék modorát; ez, valamint a kormány is, csak önmaga illetékes bírája magaviseletének. Bizonyára, ha a miniszterelnök véle­ménye szerint a magánéletben egyéni felfogás határoz a modor felett s ennek általánosan ér­vényes szabályai nincsenek, annyival inkább a nyilvános közéletben s a szólásszabadság parlament házában a modorszabadság ottho­nos lehet. Mert a parlamentben az emberek nem azért jönnek össze, hogy egymásnak hí­zelegjenek, hanem sokkal inkább, hogy egy­másnak kímélet, nélkül szembe mondják véle­ményüket. És ha gróf Szapárynak valamikor alkalma lenne a modor felett panaszkodni,mely­­lyel megtámadtatnék, emlékeztetni fogjuk sa­ját szavaira, hogy ne vegye rossz néven, »a modor felfogás dolga.« Engedje m°g azonban nekünk plebejusoknak gróf Szapáry Gyula miniszterelnök úr, hogy a modorra nézve az övétől eltérő nézetünket nyilvánítsuk. Sze­rintünk modor alatt azon általános szabály és szokás értendő, melylyel művelt társaság­ban emberek egymással tisztességesen érint­keznek, mindenkinek annyi becsületet adva, a mennyit megkövetelhet és a mennyit maga számára is valaki követel. Mert a becsülésnek mindenesetre kölcsönösnek kell lenni, a rang és társadalmi állás különbözőségei daczára is s ezért a modor ellen véteni lehet nemcsak egyenlők, de a legkülönbözőbb állású egyé­nek, urak és szolgák között is. Tehát nem kiki saját maga birája modorának, ha­nem ellenkezőleg éppen a modor tekinteté­ben az összeség birája az egyeseknek aziránt, hogy viseletük megfelel-e a bevett szokásnak és az adott helyzetnek, vagy sem. A házsza­bályok is éppen arra valók, hogy a parla­mentben a vitatkozási modort regulázzák, s normális viszonyok között e feladatuknak meg is felelnek. De ha a parlamenten kívül nem lé­teznek házszabályok a modorra nézve, pó­tolja azt az általános felfogás, mely igen éle­sen megkülönböztet a között, mi szabad és illik és mi nem? Mindenesetre különös, hogy ha az illetlenséget a miniszterelnök veszi párt­fogás alá. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az Ujházi-Beniczky-ügy a pénzügyi bizottságban. Az erélyes hang, s a mellett a nyugodt objekti­vitás, melylyel Horánszky Nándor, nem önké­nyes föltevések, hanem hiteles és hivatalos akták alapján szőnyegre hozta és elitélte Beniczky inten­dáns eljárását Újházival szemben: ez ügyet, mely eddig csak a hírlapok hasábjain szerepelt, egy lépés­sel közelebb vitte ahhoz a fórumhoz, mely az inten­­dánsi elbizakodottságnak és modortalan önkénynek is képes határt szabni,­­ a képviselőházhoz. Ho­ránszky fölszólalásával ez ügy külsőleg is megnyerte azt a komoly jelentőséget, melylyel, benső tartalmá­nál fogva is, elejétől kezdve birt, de, melytől az inten­­dánsi összeköttetések intrigája minden áron meg akarta fosztani, hogy a személyi és pénzügyi érzé­kenységek odiózus affairjei közé szállíthassa le azt. Mert az intendánsi összeköttetések politikai és sza­­lon-intrigája messze kiterjed, és könnyen elbánhatik egy bármily kitűnő, de mégis csak szegény művész­­szel, a­kit a nagy közönség szívesen ünnepel és tapsol) ha művészetével gyönyörködteti, de a­kiért a hálás közönség még a kis ujját sem mozdítja meg, ha ok nélkül, csak szeszély miatt úgy bánnak vele, mint vétkes cseléddel. De ha az intendánsi neveskedéseknek sikerült eddig ez ügyet (mely eklatáns példája és illusztrá­lása annak a szellemnek, melylyel Beniczky in­tendáns a színházakat kormányozza), lokalizálni, ezután, minthogy már a miniszter is szükség­képen tudomást szerzett magának ez ügyről, ugyan­ezt az eredményt elérni bajos lesz. És az a válasz, melyet ez ügyben ma gróf Szapáry Gyula belügyminiszter adott Horánszkynak, nagyon vég­zetes lehet Beniczky intendánsra nézve. Mert mind­azokon kívül, a­mik Szapáry válaszában benne voltak, (mint pl. »az előadások művé­szi színvonal­a«,) mindazokon kívül a legszem­beötlőbb az, a­mi e válaszból hiányzott. Hiányzott pedig e válaszból annak elismerése, hogy a bel­ügyminiszter ezen ügyről tudomással bírt, és hogy az intendánsi eljárás okairól is informálva van. Pedig hát bajos föltenni, hogy mindazokat a hivatalos aktá­kat és közleményeket, melyek ez ügyben egy hónap óta megjelentek, a belügyminiszter (a­ki egyszer­smind miniszterelnök is, és így nem is egy, hanem két sajtóirodával rendelkezik,) ne ismerte volna. Bajos föltenni, hogy ezen akták és közlemé­nyek alapján, a belügyminiszter az intendáns úrral ne beszélt volna. Bajos föltenni, hogy az intendáns úr a belügyminiszter úrnak mindazt, a­mit eljárásá­nak védelmére fölhozhatott, már eddig föl ne hozta volna. És mégis mi volt ma a belügyminiszter vála­sza? — Az volt, hogy a kérdés konkrét oldalára nézve minden felvilágosítást az »intendánsi j­ogkör«-höz utasított, föltévén arról, hogy az intendáns a »viszonyokhoz képest« járt el, vagyis a miniszteri felelősséget az intendáns té­nyéért nem utasította ugyan vissza, de annál határozottabban utasított vissza min­den szolidaritást a szóban forgó eljárásra nézve. A miniszteri felelősséget pedig a belügyminisz­ter (a­mi még kellemetlenebb lehet az intendáns úrra) kiterjesztette »az előadások művészi szín­vonalára« is. Nos, és Horánszky Nándor már a mai napon jól megjellemezte Beniczky intendáns urat a tekintetben, hogy milyen jó lélekkel lehet (ily példák és előzmények után) a művészi színvonalnak emelését várni az ő kormányzatától. És ezt a jel­lemzést Horánszky Nándor (a­ki sokkal komolyabb politikus, hogysem valamit elhirtelenkedne), nem ön­kényes feltevésekből, hanem hivatalos akták­­b­ó­l merítette. Mert hisz Beniczky intendáns ö­n­­magáról állította ki a hiteles bizony­latokat azokban a hivatalos levelekben, melyeket Újházihoz intézett s melyek teljesen igazolják azt a sújtó ítéletet, melyet Horánszky hangoztatott, midőn konstatálta a tapintatlan modort és a szel­lemi képtelenséget tükröző intendánsi megokolást, kiemelvén ugyanakkor, hogy: »E modor pénzügyi jelentőséggel is bír. Mert az elkedvetlenítés visszahat­hat a művészi tevékenységre, ez pedig a pénztárra. Általában lejártak azok az idők, midőn a nemzet szellemi osztályainak tevé­kenységével szemben oly irányt lehessen követni, mely­ben az igazgatás és működés nem áll egymással természetes öszhangban, és mely a művészi tevékenység jelentőségét nem felemel­ni, hanem leszállítani törekszik. Ilyet lehet tenni a közéletben a hibás sze­gődvényesekkel és napi munkásokkal, de nem a nemzet szellemi életének egyik kiváló osztályával.« E tömör szentencziákban minden együtt van, a­mi az intendánsi eljárásnak adminisztratív és princ­ipiális oldalára nézve lényeges és fon­tos. Teljesen feltüntetik ezek azt a veszélyt, mely a műintézetek szellemi színvonalát fenyegeti, midőn az intendánsi jogkör (mely a miniszteri nyilatkozat sze­rint is oly nagy, hogy a miniszter csak közvetett befolyást gyakorolhat,­ olyanra ruháztatik, mint Be­niczky Ferencz. Avagy nem a legtipikusabb abszur­dumok közé tartozik, hogy az intendáns megszün­tesse a játékmesteri állást, de fenn akarja tar­tani a nyelvmesteri állást? Mert lehet-e a játékot a nyelvtől, vagy a nyelvet a játéktól elválaszta­ni ? És nem világosak-e a tisztán személyi és (mint Horánszky nagyon jól mondta) takti­kai motívumok, midőn az intendáns elcsap egy ki­váló művészt és tanárt 15 napi felmondással, tekin­tettel a pénzügyi szempontokra, de aztán megijedve saját tettének következményeitől, siet a három havi fizetést megadni, tekintet nélkül a pénzügyi szempon­tokra ? — De most ne foglalkozzunk ezekkel a rész­letekkel , mert hisz a hivatalos és hiteles akták meg­vannak és ezeket valószínűleg rá fogják olvasni az intendánsra a belügyi tárcza tárgyalása alatt s akkor, ha majd az intendáns úr kegyes lesz megmagyarázni, hogy miként lehet rendezőből játékmestert csinálni, miként lehet a magyar nyelv­tanítást elválasztani a játékmesteri állástól és miként lehet e kérdésekre nézve a válaszszal adós maradni? — akkor majd idő- és alkalomszerű lesz e híres levelekre e hasábo­kon is visszatérni. Most a Horánszky Nándor mai felszólalása alkalmából csak a kérdésnek elvi oldalával akarunk foglalkozni, kiemelvén, hogy az Újházival szemben követett modor korántsem áll elszigetelve s ha valaha az intendánsnak a többi tagokkal folytatott levele­zései is nyilvánosságra fognak kerülni, számos dísz­példányban lehet majd gyönyörködni. És megérteni egyszersmind, hogy miért lehet hát oly ritka esetek­ben gyönyörködni az operai előadásokban ? És mi ennek a kérdésnek elvi oldala ? Első­sorban az, h­o­g­y a mű­vészi osztály a mai szisztéma sze­rint nincs megvédve az intendánsi bru­talitás ellen. A művészi osztály helyzete annyira­­ inferior az intendánsi jogkörhöz képest, hogy Be­niczky intendáns, ha az intendánsi ügyeskedést vala­mennyi újságszerkesztőre ki tudná terjeszteni, képes lenne a műintézet személyzetét arra kényszeríteni, hogy neki ezen eset alkalmából eklatáns bizalmat szavazzanak. E kérdésnek elvi ol­dala továbbá, hogy a magyar királyi operánál szó sem lehet többé arról, hogy a két év előtt fölállított művészi és nemzeti programm megvalósíttassék, és hogy az a nagy dotáczió, melyben az operaház részesül, ki lenne érdemelve. A mai intendatura immár nemcsak a nemzeti programmal űz por­hintést, hanem a pénzügyi takarékos­sággal is. Mert összes megtakarításai nem egyebek, mint szédelgések a számokkal, megta­karításnak nevezvén azt, hogy sem igazi hős­tenor, sem drámai énekesnő nincsen és tehát az ezek fizetésére előirányzott összegeket az üres házak defic­itjeinek eltakarására lehet fordí­tani. A művészi porhintés pedig a legflagránsabbul jelentkezik abban, hogy a múlt évben sokkal több volt a ballet-előadás, mint az ope­rai. Jelentkezik abban, hogy nemcsak hogy egy hét­re való műsort nem tudnak megállapítani és betartani, hanem sohasem biztosak abban, hogy mit fognak elő­adni másnap ? S ha gróf Keglevich István az annyiszor ócsárolt »Excelsior« balletet színre nem hozta volna, (melyet Beniczky alatt csaknem többször adtak elő mint Keglevich alatt), előfordultak volna oly ese­tek is, hogy egyáltalában nem lett volna semmi elő­adás. Mert az intendánsi káplár modor elveszi nemcsak kedvét, hanem önbizalmát is mindazoknak, a­kiket a sors e modornak gondviselése alá hajtott. El kell olvasni mindazon lapoknak kritikáit és refe­­rádáit az operai előadásokról, melyek az intendánsi affairek ügyében mélyen és bölcsen hallgatnak, — hogy mindenki tiszta fogalommal bírjon »az elő­adások művészi színvonaláról«, melyre nézve pedig a belügyminiszter is elismeri a saját fele­lősségét, és nem vonja ki magát alóla. Ha tehát az Újházi esete csak egy maga álló eset volna, akkor az, habár akkor is súlyosan nehe­zednék az intendánsra, mégis egészen más jelentőség­gel bírna, mint most, mikor is az nem egy izolált eset,­­ hanem egy egész rendszernek szignatúrája és szimp­tómája. Egy olyan emberről, művészről és tanárról van szó, a­ki úgy a nemzeti színháznál, mint a szí­­niképezdében a kötelességérzetnek és buzgód­nak egyik mintaképe; olyan művészről, a­ki a legkisebb szerepre is ugyanazt a műgondot for­dítja, mint a legnagyobbra; olyan művészről és ta­nárról, a­ki abban a levélváltásban is, melyet az intendánssal folytatott, megmutatta, hogy ér­tette feladatát az operánál (holott az inten­dánsnak nem volt tiszta fogalma arról a feladatról, a­mit a játékmesterre ruházott) és kimutatta, hogy húsz hónap alatt oly eredményeket vívott ki, melye­ket úgy a sajtó, mint a közönség elismert, s a­kit az intendáns, minden előzmény, minden ok és szükség nélkül egyszerre megfoszt állásától és csak annyit mond neki »önre nincs szükség, fizetését beszüntetem.« — Hát azt képzeli Beniczky intendáns, hogy minden ember, a ki az operának igazi barátja, nem azon fog-e sajnálkozni, hogy Beniczky küldhette el Újházit, nem pedig megfordítva? — Azt hiszi, hogy van ember, a ki elhiszi neki, hogy Beniczky Ferencz helyén van mint intendáns, de Újházi nem volt helyén, mint já­tékmester ? Azt hiszi, hogy ama levélváltás után, mely a lapokban megjelent, akad ember, a­ki koncze­­dálhassa az intendáns úrnak azt a kritikai magas­latot, hogy ítéletet mondhasson a fölött, hogy várjon Újházi mint játékmester helyén volt-e, vagy nem ? A­mi pedig azt illeti, hogy Újházi állása csak »ideiglenes« volt, erre nézve is Horánszky na­gyon helyesen jegyezte meg, hogy a c­z­é l­o­k, melye­kért Újházi szerződtetve volt, nem lehettek ideiglene­sek a magyar operánál. És ha a játékmesteri állás csak ideiglenesnek volt komtemplálva, hát miért volt fölvéve a költségvetésbe ? — Ezek oly kérdések, me­lyek elejét veszik annak, hogy az intendáns eljárását prókátori furfangokkal lehessen védelmezni. Mert rá­irányozza a bírálatot a kérdések lényegére. S e szem­pontból nemcsak mi, hanem a művészetnek minden igazi barátja csak örvendhet annak, hogy Ho­ránszky Nándor nem akart azon politikusok közé tartozni, a­kik az államférfi­ kvalifikácziót a művé­szeti kérdések lenézésében és ignorálásában keresik s a­kiknek az az elvük, hogy minél kevesebbet ért valaki úgy a művészetekhez, mint a művészekkel való bá­násmódhoz, annál hivatottabb arra, hogy intendáns lehessen. x. y. 75 Mai számunkhoz fél év »Közgazdasági melléklet« van csatolva Budapest, okt. 8. A porosz hadügyminisztériumban beállott válto­zással szemben a berlini lapok tartózkodó állást fog­lalnak el. Csak a »Frankfurter Zeitung« ítéli el Verdy tábornok működését, a­mennyiben azt állítja, hogy a távozó miniszter igen lanyhán fogta fel dol­gát. Erre a »Vossische Zeitung« azzal válaszol, ha Verdy, a­ki rövid idő lefolyása alatt a legfontosabb katonai reformok egész sorát létesítette, lemondása mellett állhatatosan megmaradt, mert nem bírta le­győzni a nézeteivel szemben felmerült ellenszegülés, azért az elismerés illeti, hogy hivatalát nem fogta fel könnyen. Oly férfiú, a­ki csak hivatalt keresett, vagy azzal megelégszik, hogy a legfőbb hadúr utasításai szerint cselekedjék, az megelégedhetett azzal az ön­tudattal , hogy jobb meggyőződésének feláldozá­sával is, jól vagy rosszul, megtette kötelessé­gét. Verdy ellenben megmaradt elbocsáttatása mellett, mert nem akarta ama bizonyos nézetek­nek és ezek keresztülvitelének felelősségét elviselni, a­melyek akarata ellen felmerültek. Ez az álta­lános vélemény és így cselekszik minden férfiú, a­ki hivatalát nem veszi »könnyen«. A­ki azonban igy cselekszik, elvárhatja, hogy a történelem felette más­kép fog ítélni, mint egyes lapok, melyek nem bírják neki megbocsátani az igazságot. Az új hadügyminisz­terről, Kaltenborn tábornokról a »Vossische Ztg.« azt mondja, hogy a katonai körökön kívül kevésbbé ismert névvel bír és a hadügyminisztériumhoz soha sem tarto­zott. A »National­ity« szerint csak azt tudják, hogy Kaltenborn tábornok katona­i pályáján altábornag­­­gyá és egy gyaloghado­sztály parancsnokává emelke­dett. Hogy róla jelenleg egyebet nem tudni, mint legtöbb elődjéről, midőn hivatalba léptek, most min­denesetre jó ajánló levél ama lépés után, a­mire egy oly zseni­ális férfiúnak, mint Verdynek meghívása oly hamar vezetett. Az angol parlament. Az augusztus 18-án elna­polt angol parlament november 25-én kezdi meg őszi ülésszakát, melyen, miként Smith miniszter annak idején határozottan kifejezte, az ír birtokvásárlási bili két főjavaslatát tárgyalják, melyek az utolsó ülésszak alatt hajótörést szenvedtek. A Gladstone-pártiak és a velük szövetkezett parnelliták részéről a küszöbön álló ülésszakra is makacs ellentállás van kilátásban a toryk belügyi politikája ellen és a liberális vezérek jelenlegi beszédei, melyek a Tipperary-pert saját czéljaikra kizsákmányolni akarják, némely tekintet­ben előjátékául tekinthető ama nagy parlamenten kí­vüli akc­iónak, melyet Gladstone e hó végén Midlo­thian színre hoz, a­hol négy nagypolitikai beszédet szándékozik tartani. E közben Gladstone Herbert is csatlakozott Morley, Marquis Ripin és lord Herschel múlt heti szónokokhoz és klubmegnyi­tási beszédében megpendítette a szocziális kérdést. Ideje volna, mondá az ősz államférfin legidősebb fia, hogy a munkásosztályok és a politikusok közti vi­szony szívélyesebbé és barátságosabbá legyen. E­d­­dig a munkásosztályokat elhanyagol­ták, de azok közreműködésével a nagy munkáskérdés kétségtelenül oly megoldást nyerne, mely a népre csak kibékítő hatással lehet. A czár és a szultán. Nem tolakodásból, hanem azért, mert az udvariasság megkívánta, hívta meg a szultán a keletre készülő orosz trónörököst Konstan­­tinápolyba. A török birodalom pénzügyi vi­szonyai tudvalevőleg szánalmas állapotban sínylődnek, s minthogy a fejedelmi látogatá­sok igen tetemes költséggel járnak, a porta csak akkor határozta el magát a trónörökös meghívására, midőn bizonyos jelenségekből azt következtethette, hogy az ellenkezőt Pé­­tervárott rossz néven vehetik. Az orosz kabi­net eleinte kilátásba is helyezte a trónörökös látogatását a szultánnál. Midőn azonban a napokban a török nagykövet a megérkezés idejére nézve kérdést tett a czárnál, ez nem adott ugyan kereken tagadó választ, de meg­­jegyzi, hogy a látogatás a görög patriárká­­tus kérdésének eldöntéséig talán nem lenne időszerű. Ezzel a látogatás ügye egyszerre politikai jelentőséget nyert, mely a két állam viszonyainak szempontjából teljes figyelmet érdemel. A görög pátriárkátus dolgának váratlan előtérbe tolása olyan esetben, mely eddig csupán a nemzetközi udvariasság s a fejedel­mi házak közötti érintkezés szempontjai sze­rint ítéltetett meg, kétségkívül meglepő az orosz kabinet részéről s valószínűleg igen különös magyarázatokra fog alkalmat szol­gáltatni. Egy idő óta minduntalan híresztelik, hogy Kramil pasa, a mostani nagyvezér rá akarja venni a szultánt, csatlakozzék forma­­szerűen a hármas szövetséghez s hogy a nagyvezér terjedelmes emlékiratban fejte­gette ki nézeteit. Ez a hir egyszerű kohol­mány. Törökország mostani magatartása egészben megfelel az európai béke érdekei­nek s a hármas szövetség kabinetei legke­­vésbbé óhajthatják, hogy az eddigi politiká­ban változás álljon be, mely könnyen vissza­hatással lenne az egész nemzetközi helyzetre. Azok a hatalmak, melyek éppen földrészünk nyugalma érdekében keleten és nyugaton egyaránt a status quo fentartásán fáradoz­nak, bizonyára nem befolyásolják a török politikát oly szellemben, mely többet árthat, mint használhat a béke érdekeinek. Maga a szultán szintén a mostani poli­tika híve s lehetőleg a semlegesség, a be nem avatkozás elvét igyekszik minden fenforgó kér­désben érvényre emelni. Ily körülmények közt nem valószínű­, hogy a nagyvezér más irányba akarná terelni a török állam külső viszonyait. De meglehet, hogy Oroszország ilyen szándékkal gyanúsítja , hogy az orosz trónörökös látogatásának elmaradásával Kra­mil pasa pozíc­ióját akarják gyöngíteni. Ez annál valószínűbb, mert már néhány héttel ezelőtt azt híresztelték, hogy a nagyvezér el fog bocsáttatni. Míg Pétervárott azt hihették, hogy ez bekövetkezik, kilátásba helyezték a czarevics konstantinápolyi látogatását. Most azonban a kormányváltozásról nincs többé szó s a trónörökösnek a török fővárosban oly miniszterekkel kellene érintkeznie, kiket az orosz politika nem bírt érdekeinek megnyerni. Jobbnak tartják tehát, hogy a czarevics konstantinápolyi látogatásáról egészen le­mondjon. A legfeltűnőbb a dologban az, hogy orosz részről oly tüntető módon hangoztatják, hogy a látogatás elmaradása politikai okokra vezetendő vissza. Ez egészen szokatlan az ud­varok közti érintkezésben. Megesett már más kabinetek közt is, hogy bizonyos tervezett fejedelmi látogatások elmaradtak, mert idő­közben oly események merültek fel, melyek az illető államok viszonyát megzavarták. Ilyenkor mindig találtak valami személyi természetű okot, melyre a látogatás elmara­dását visszavezették. Most azonban Oroszor­szág eljárása olyan benyomást tesz, mintha Sándor czár azt mondaná Abdul Hamid szul­tánnak, hogy nincs Törökország politikájával megelégedve s ezért nem engedi, hogy fia Kon­stantinápolyban látogatást tegyen. Ez őszinte szó ugyan, de mindenesetre szokatlan, sőt érzé­keny természetek némileg sértőnek találhat­nák. De a porta körei remélhetőleg nem igy fogják fel a dolgot s a büntetést, melyet Sán­dor czár reájuk mér, midőn fiát nem bocsátja közéjük, szintén nem éppen túlságosan veszik majd szívükre. Az eljárásban végre is csak az orosz po­litika igazi mivolta tükröződik vissza. A czári birodalom már nem egyszer kimutatta, meny­nyire neheztel Törökországra azért, mert a nemzetközi szerződések által előszabott irány­tól elterelni, az orosz érdekek szolgálatába fűzni nem képes. Pétervárott azt szeretnék, hogy a porta maga rombolja össze a jogala­pot, melyen tétele s az európai béke fenma­­radása nyugszik. Ott azt kívánják, hogy lép­jen a beavatkozás terére főleg Bulgáriával szemben, mert ez lenne a legjobb alkalom az orosz politikának arra, hogy a kelet ügyeibe maga is beavatkozzék. És minthogy a szul­tán ezt a szívességet a czárnak megtenni nem akarja, Pétervárott haragusznak Törökor­szágra s úgy bánnak vele, mint a francziák az olaszokkal, vagyis az udvariasság legele­mibb szabályait és kötelességeit sem teljesí­tik irányában. De végre is a török politikának nem az a feladata, hogy a czár megelődését s kegyel­mét kiérdemelje, hisz állandóan sohasem tudta ezt elérni s minden orosz-török barátkozást száz év óta nyomon követte Törökország meg­­rablása az oroszok által. A mesebeli farkas és bárány szerepét játszsza a két állam már

Next