Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-09 / 278. szám
$78. »zum 41. évifolyam. Budapest, 1896. Csütörtök, október 9. ' mii'im I i mniMiiiz.iiiii ír rmiKJinm *• i i iMrk«ntSi| t V'»r»i»c*iek-ter», Athen*»« m i p fi 1 • v ▲ Up uetlemi részét illeti minden köztemén. * mrliwMil|fen intézendő. Kéziritok nem adatnak haaza, Kittdtf-khtBtel i ferencoek-teiel Athenäen m-é p fi 1 e A , A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás közfits panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Elfűntetil feltételeit ! A reggeli és esti kiadta postán egyszerre küldve, vagy Budapest» kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — ( hónapra 1 firt. giunt pattal kfilOnk&Mfee Uvántatik, posUbélystr» kmakfat M beévnegyed értként 1 forint folfilfizetendS. Hirdetések ■Slntugy mint időfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalátba. Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-építet, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) „A modor felfogás dolga." Gróf Szapáry Gyula szerint »a modor felfogás dolga.« Konstatáljuk ezen felfogást, ámbár nem osztjuk a miniszter véleményét. Becses kijelentését feljegyezzük magunknak jövőre. Mivel ha ő úgy vélekedik másokról, hogy egyéni felfogás szerint bánhatik velük, vagy hivatalos dolgokban is szabad tetszés szerint viselkedhetik valamely hivatal főnöke (például az intendáns) más embertársával, ki alárendeltje, avagy dolga van vele : a viszonosság elvénél fogva csak felfogás dolga, ha akárkinek tetszik ugyanoly modorban válaszolni. E szerint a modor igen tág fogalom , melyben az egyéni ízlésnek nagy szabadság adatik. Sőt a kölcsönösség sincs kikötve azon régi mondás szerint, hogy ha milyen a mosdó, olyan a törülköző, mert a miniszterelnök tanítása az egyéni nézetnek jogosultságát a legszélesebb értelemben ismeri el. Ha a modor felfogás dolga, a felfogás pedig szubjektív, következőleg kiki a saját modorát követheti és ezért szemrehányását nem illeti. Horánszky a modort helytelenítette, melyben Beniczky Újházival szemben viseltetett. Szapáry erre azon kijelentéssel felel, hogy senkinek semmi köze a modorhoz, a kritika csak a dolog lényegére vonatkozzék, a modort kiki maga választja s az ítélet tárgyát nem képezheti. Megjegyezzük, hogy nekünk úgy tetszik, hogy ezen »felfogásban« gőg, vagy önhittség tévedése rejlik. Ha azt mondja a miniszterelnök, hogy a saját modorát ő maga választja, azt hiszszük,korántsem szeretné ezt úgy értetni, hogy vele szemben is akárki olyan modort tanúsítson, aminő az illetőnek saját felfogása. Minthogy azonban demokratikus világban élünk, a jogegyenlőség elvénél fogva »quod um justum, alteri aequum.« S a kormányelnöki nyilatkozat értelmében nemcsak az arisztokratikus, hanem a demokratikus modort is meg kell szokni, s egyáltalában minden modornak jogosultságát el kell ismerni, s abból senkinek szemrehányást tenni nem lehet, hogy minő módon fejezi ki magát, akár a magánéletben, akár a parlamentben is. Hát még nem régen történt, hogy éppen a modor miatt a kormány és kormánypárt éles szemrehányásokat tett az ellenzéknek, íme gróf Szapáry elismeri, hogy e szemrehányások nem bírtak jogos alappal, mert az ellenzék, midőn a kormányt és a szabadelvű pártot támadta, s részben hevesen, vagy sőt kíméletlenül nyilatkozott, kiki saját felfogása szerint helyesen cselekedett, s ezért őt szemrehányás nem illetheti. Igaz ugyan, hogy Szapáry miniszterelnökségét ezen gyakran kárhoztatott ellenzéki modornak köszönheti, s talán ezen hálaérzet indította őt arra, hogy minden modor feltétlen jogosultságát elismerje. Mi, bár nem osztjuk ezen nézetét, tudomást veszünk róla, mert jövőre kikérhetjük magunknak, nemcsak laptársunk a »Nemzet«-től, mely Szapáry felfogását kétségkívül osztja, hanem kikérhetjük magunknak az egész kormánypárttól, hogy a modor miatt leczkéket tartson, avagy pedig bárkit csak azért üldözzön, mert a parlamentben vagy sajtóban tanúsított modora a kormánypárti felfogásnak nem tetszik. Mert hiszen a kormánypárt most már nem illetékes megítélni az ellenzék modorát; ez, valamint a kormány is, csak önmaga illetékes bírája magaviseletének. Bizonyára, ha a miniszterelnök véleménye szerint a magánéletben egyéni felfogás határoz a modor felett s ennek általánosan érvényes szabályai nincsenek, annyival inkább a nyilvános közéletben s a szólásszabadság parlament házában a modorszabadság otthonos lehet. Mert a parlamentben az emberek nem azért jönnek össze, hogy egymásnak hízelegjenek, hanem sokkal inkább, hogy egymásnak kímélet, nélkül szembe mondják véleményüket. És ha gróf Szapárynak valamikor alkalma lenne a modor felett panaszkodni,melylyel megtámadtatnék, emlékeztetni fogjuk saját szavaira, hogy ne vegye rossz néven, »a modor felfogás dolga.« Engedje m°g azonban nekünk plebejusoknak gróf Szapáry Gyula miniszterelnök úr, hogy a modorra nézve az övétől eltérő nézetünket nyilvánítsuk. Szerintünk modor alatt azon általános szabály és szokás értendő, melylyel művelt társaságban emberek egymással tisztességesen érintkeznek, mindenkinek annyi becsületet adva, a mennyit megkövetelhet és a mennyit maga számára is valaki követel. Mert a becsülésnek mindenesetre kölcsönösnek kell lenni, a rang és társadalmi állás különbözőségei daczára is s ezért a modor ellen véteni lehet nemcsak egyenlők, de a legkülönbözőbb állású egyének, urak és szolgák között is. Tehát nem kiki saját maga birája modorának, hanem ellenkezőleg éppen a modor tekintetében az összeség birája az egyeseknek aziránt, hogy viseletük megfelel-e a bevett szokásnak és az adott helyzetnek, vagy sem. A házszabályok is éppen arra valók, hogy a parlamentben a vitatkozási modort regulázzák, s normális viszonyok között e feladatuknak meg is felelnek. De ha a parlamenten kívül nem léteznek házszabályok a modorra nézve, pótolja azt az általános felfogás, mely igen élesen megkülönböztet a között, mi szabad és illik és mi nem? Mindenesetre különös, hogy ha az illetlenséget a miniszterelnök veszi pártfogás alá. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az Ujházi-Beniczky-ügy a pénzügyi bizottságban. Az erélyes hang, s a mellett a nyugodt objektivitás, melylyel Horánszky Nándor, nem önkényes föltevések, hanem hiteles és hivatalos akták alapján szőnyegre hozta és elitélte Beniczky intendáns eljárását Újházival szemben: ez ügyet, mely eddig csak a hírlapok hasábjain szerepelt, egy lépéssel közelebb vitte ahhoz a fórumhoz, mely az intendánsi elbizakodottságnak és modortalan önkénynek is képes határt szabni, a képviselőházhoz. Horánszky fölszólalásával ez ügy külsőleg is megnyerte azt a komoly jelentőséget, melylyel, benső tartalmánál fogva is, elejétől kezdve birt, de, melytől az intendánsi összeköttetések intrigája minden áron meg akarta fosztani, hogy a személyi és pénzügyi érzékenységek odiózus affairjei közé szállíthassa le azt. Mert az intendánsi összeköttetések politikai és szalon-intrigája messze kiterjed, és könnyen elbánhatik egy bármily kitűnő, de mégis csak szegény művészszel, akit a nagy közönség szívesen ünnepel és tapsol) ha művészetével gyönyörködteti, de akiért a hálás közönség még a kis ujját sem mozdítja meg, ha ok nélkül, csak szeszély miatt úgy bánnak vele, mint vétkes cseléddel. De ha az intendánsi neveskedéseknek sikerült eddig ez ügyet (mely eklatáns példája és illusztrálása annak a szellemnek, melylyel Beniczky intendáns a színházakat kormányozza), lokalizálni, ezután, minthogy már a miniszter is szükségképen tudomást szerzett magának ez ügyről, ugyanezt az eredményt elérni bajos lesz. És az a válasz, melyet ez ügyben ma gróf Szapáry Gyula belügyminiszter adott Horánszkynak, nagyon végzetes lehet Beniczky intendánsra nézve. Mert mindazokon kívül, amik Szapáry válaszában benne voltak, (mint pl. »az előadások művészi színvonala«,) mindazokon kívül a legszembeötlőbb az, ami e válaszból hiányzott. Hiányzott pedig e válaszból annak elismerése, hogy a belügyminiszter ezen ügyről tudomással bírt, és hogy az intendánsi eljárás okairól is informálva van. Pedig hát bajos föltenni, hogy mindazokat a hivatalos aktákat és közleményeket, melyek ez ügyben egy hónap óta megjelentek, a belügyminiszter (aki egyszersmind miniszterelnök is, és így nem is egy, hanem két sajtóirodával rendelkezik,) ne ismerte volna. Bajos föltenni, hogy ezen akták és közlemények alapján, a belügyminiszter az intendáns úrral ne beszélt volna. Bajos föltenni, hogy az intendáns úr a belügyminiszter úrnak mindazt, amit eljárásának védelmére fölhozhatott, már eddig föl ne hozta volna. És mégis mi volt ma a belügyminiszter válasza? — Az volt, hogy a kérdés konkrét oldalára nézve minden felvilágosítást az »intendánsi jogkör«-höz utasított, föltévén arról, hogy az intendáns a »viszonyokhoz képest« járt el, vagyis a miniszteri felelősséget az intendáns tényéért nem utasította ugyan vissza, de annál határozottabban utasított vissza minden szolidaritást a szóban forgó eljárásra nézve. A miniszteri felelősséget pedig a belügyminiszter (ami még kellemetlenebb lehet az intendáns úrra) kiterjesztette »az előadások művészi színvonalára« is. Nos, és Horánszky Nándor már a mai napon jól megjellemezte Beniczky intendáns urat a tekintetben, hogy milyen jó lélekkel lehet (ily példák és előzmények után) a művészi színvonalnak emelését várni az ő kormányzatától. És ezt a jellemzést Horánszky Nándor (aki sokkal komolyabb politikus, hogysem valamit elhirtelenkedne), nem önkényes feltevésekből, hanem hivatalos aktákból merítette. Mert hisz Beniczky intendáns önmagáról állította ki a hiteles bizonylatokat azokban a hivatalos levelekben, melyeket Újházihoz intézett s melyek teljesen igazolják azt a sújtó ítéletet, melyet Horánszky hangoztatott, midőn konstatálta a tapintatlan modort és a szellemi képtelenséget tükröző intendánsi megokolást, kiemelvén ugyanakkor, hogy: »E modor pénzügyi jelentőséggel is bír. Mert az elkedvetlenítés visszahathat a művészi tevékenységre, ez pedig a pénztárra. Általában lejártak azok az idők, midőn a nemzet szellemi osztályainak tevékenységével szemben oly irányt lehessen követni, melyben az igazgatás és működés nem áll egymással természetes öszhangban, és mely a művészi tevékenység jelentőségét nem felemelni, hanem leszállítani törekszik. Ilyet lehet tenni a közéletben a hibás szegődvényesekkel és napi munkásokkal, de nem a nemzet szellemi életének egyik kiváló osztályával.« E tömör szentencziákban minden együtt van, ami az intendánsi eljárásnak adminisztratív és principiális oldalára nézve lényeges és fontos. Teljesen feltüntetik ezek azt a veszélyt, mely a műintézetek szellemi színvonalát fenyegeti, midőn az intendánsi jogkör (mely a miniszteri nyilatkozat szerint is oly nagy, hogy a miniszter csak közvetett befolyást gyakorolhat, olyanra ruháztatik, mint Beniczky Ferencz. Avagy nem a legtipikusabb abszurdumok közé tartozik, hogy az intendáns megszüntesse a játékmesteri állást, de fenn akarja tartani a nyelvmesteri állást? Mert lehet-e a játékot a nyelvtől, vagy a nyelvet a játéktól elválasztani ? És nem világosak-e a tisztán személyi és (mint Horánszky nagyon jól mondta) taktikai motívumok, midőn az intendáns elcsap egy kiváló művészt és tanárt 15 napi felmondással, tekintettel a pénzügyi szempontokra, de aztán megijedve saját tettének következményeitől, siet a három havi fizetést megadni, tekintet nélkül a pénzügyi szempontokra ? — De most ne foglalkozzunk ezekkel a részletekkel , mert hisz a hivatalos és hiteles akták megvannak és ezeket valószínűleg rá fogják olvasni az intendánsra a belügyi tárcza tárgyalása alatt s akkor, ha majd az intendáns úr kegyes lesz megmagyarázni, hogy miként lehet rendezőből játékmestert csinálni, miként lehet a magyar nyelvtanítást elválasztani a játékmesteri állástól és miként lehet e kérdésekre nézve a válaszszal adós maradni? — akkor majd idő- és alkalomszerű lesz e híres levelekre e hasábokon is visszatérni. Most a Horánszky Nándor mai felszólalása alkalmából csak a kérdésnek elvi oldalával akarunk foglalkozni, kiemelvén, hogy az Újházival szemben követett modor korántsem áll elszigetelve s ha valaha az intendánsnak a többi tagokkal folytatott levelezései is nyilvánosságra fognak kerülni, számos díszpéldányban lehet majd gyönyörködni. És megérteni egyszersmind, hogy miért lehet hát oly ritka esetekben gyönyörködni az operai előadásokban ? És mi ennek a kérdésnek elvi oldala ? Elsősorban az, hogy a művészi osztály a mai szisztéma szerint nincs megvédve az intendánsi brutalitás ellen. A művészi osztály helyzete annyira inferior az intendánsi jogkörhöz képest, hogy Beniczky intendáns, ha az intendánsi ügyeskedést valamennyi újságszerkesztőre ki tudná terjeszteni, képes lenne a műintézet személyzetét arra kényszeríteni, hogy neki ezen eset alkalmából eklatáns bizalmat szavazzanak. E kérdésnek elvi oldala továbbá, hogy a magyar királyi operánál szó sem lehet többé arról, hogy a két év előtt fölállított művészi és nemzeti programm megvalósíttassék, és hogy az a nagy dotáczió, melyben az operaház részesül, ki lenne érdemelve. A mai intendatura immár nemcsak a nemzeti programmal űz porhintést, hanem a pénzügyi takarékossággal is. Mert összes megtakarításai nem egyebek, mint szédelgések a számokkal, megtakarításnak nevezvén azt, hogy sem igazi hőstenor, sem drámai énekesnő nincsen és tehát az ezek fizetésére előirányzott összegeket az üres házak deficitjeinek eltakarására lehet fordítani. A művészi porhintés pedig a legflagránsabbul jelentkezik abban, hogy a múlt évben sokkal több volt a ballet-előadás, mint az operai. Jelentkezik abban, hogy nemcsak hogy egy hétre való műsort nem tudnak megállapítani és betartani, hanem sohasem biztosak abban, hogy mit fognak előadni másnap ? S ha gróf Keglevich István az annyiszor ócsárolt »Excelsior« balletet színre nem hozta volna, (melyet Beniczky alatt csaknem többször adtak elő mint Keglevich alatt), előfordultak volna oly esetek is, hogy egyáltalában nem lett volna semmi előadás. Mert az intendánsi káplár modor elveszi nemcsak kedvét, hanem önbizalmát is mindazoknak, akiket a sors e modornak gondviselése alá hajtott. El kell olvasni mindazon lapoknak kritikáit és referádáit az operai előadásokról, melyek az intendánsi affairek ügyében mélyen és bölcsen hallgatnak, — hogy mindenki tiszta fogalommal bírjon »az előadások művészi színvonaláról«, melyre nézve pedig a belügyminiszter is elismeri a saját felelősségét, és nem vonja ki magát alóla. Ha tehát az Újházi esete csak egy maga álló eset volna, akkor az, habár akkor is súlyosan nehezednék az intendánsra, mégis egészen más jelentőséggel bírna, mint most, mikor is az nem egy izolált eset, hanem egy egész rendszernek szignatúrája és szimptómája. Egy olyan emberről, művészről és tanárról van szó, aki úgy a nemzeti színháznál, mint a színiképezdében a kötelességérzetnek és buzgódnak egyik mintaképe; olyan művészről, aki a legkisebb szerepre is ugyanazt a műgondot fordítja, mint a legnagyobbra; olyan művészről és tanárról, aki abban a levélváltásban is, melyet az intendánssal folytatott, megmutatta, hogy értette feladatát az operánál (holott az intendánsnak nem volt tiszta fogalma arról a feladatról, amit a játékmesterre ruházott) és kimutatta, hogy húsz hónap alatt oly eredményeket vívott ki, melyeket úgy a sajtó, mint a közönség elismert, s akit az intendáns, minden előzmény, minden ok és szükség nélkül egyszerre megfoszt állásától és csak annyit mond neki »önre nincs szükség, fizetését beszüntetem.« — Hát azt képzeli Beniczky intendáns, hogy minden ember, a ki az operának igazi barátja, nem azon fog-e sajnálkozni, hogy Beniczky küldhette el Újházit, nem pedig megfordítva? — Azt hiszi, hogy van ember, a ki elhiszi neki, hogy Beniczky Ferencz helyén van mint intendáns, de Újházi nem volt helyén, mint játékmester ? Azt hiszi, hogy ama levélváltás után, mely a lapokban megjelent, akad ember, aki konczedálhassa az intendáns úrnak azt a kritikai magaslatot, hogy ítéletet mondhasson a fölött, hogy várjon Újházi mint játékmester helyén volt-e, vagy nem ? Ami pedig azt illeti, hogy Újházi állása csak »ideiglenes« volt, erre nézve is Horánszky nagyon helyesen jegyezte meg, hogy a czé lok, melyekért Újházi szerződtetve volt, nem lehettek ideiglenesek a magyar operánál. És ha a játékmesteri állás csak ideiglenesnek volt komtemplálva, hát miért volt fölvéve a költségvetésbe ? — Ezek oly kérdések, melyek elejét veszik annak, hogy az intendáns eljárását prókátori furfangokkal lehessen védelmezni. Mert ráirányozza a bírálatot a kérdések lényegére. S e szempontból nemcsak mi, hanem a művészetnek minden igazi barátja csak örvendhet annak, hogy Horánszky Nándor nem akart azon politikusok közé tartozni, akik az államférfi kvalifikácziót a művészeti kérdések lenézésében és ignorálásában keresik s akiknek az az elvük, hogy minél kevesebbet ért valaki úgy a művészetekhez, mint a művészekkel való bánásmódhoz, annál hivatottabb arra, hogy intendáns lehessen. x. y. 75 Mai számunkhoz fél év »Közgazdasági melléklet« van csatolva Budapest, okt. 8. A porosz hadügyminisztériumban beállott változással szemben a berlini lapok tartózkodó állást foglalnak el. Csak a »Frankfurter Zeitung« ítéli el Verdy tábornok működését, amennyiben azt állítja, hogy a távozó miniszter igen lanyhán fogta fel dolgát. Erre a »Vossische Zeitung« azzal válaszol, ha Verdy, aki rövid idő lefolyása alatt a legfontosabb katonai reformok egész sorát létesítette, lemondása mellett állhatatosan megmaradt, mert nem bírta legyőzni a nézeteivel szemben felmerült ellenszegülés, azért az elismerés illeti, hogy hivatalát nem fogta fel könnyen. Oly férfiú, aki csak hivatalt keresett, vagy azzal megelégszik, hogy a legfőbb hadúr utasításai szerint cselekedjék, az megelégedhetett azzal az öntudattal , hogy jobb meggyőződésének feláldozásával is, jól vagy rosszul, megtette kötelességét. Verdy ellenben megmaradt elbocsáttatása mellett, mert nem akarta ama bizonyos nézeteknek és ezek keresztülvitelének felelősségét elviselni, amelyek akarata ellen felmerültek. Ez az általános vélemény és így cselekszik minden férfiú, aki hivatalát nem veszi »könnyen«. Aki azonban igy cselekszik, elvárhatja, hogy a történelem felette máskép fog ítélni, mint egyes lapok, melyek nem bírják neki megbocsátani az igazságot. Az új hadügyminiszterről, Kaltenborn tábornokról a »Vossische Ztg.« azt mondja, hogy a katonai körökön kívül kevésbbé ismert névvel bír és a hadügyminisztériumhoz soha sem tartozott. A »Nationality« szerint csak azt tudják, hogy Kaltenborn tábornok katonai pályáján altábornaggyá és egy gyaloghadosztály parancsnokává emelkedett. Hogy róla jelenleg egyebet nem tudni, mint legtöbb elődjéről, midőn hivatalba léptek, most mindenesetre jó ajánló levél ama lépés után, amire egy oly zseniális férfiúnak, mint Verdynek meghívása oly hamar vezetett. Az angol parlament. Az augusztus 18-án elnapolt angol parlament november 25-én kezdi meg őszi ülésszakát, melyen, miként Smith miniszter annak idején határozottan kifejezte, az ír birtokvásárlási bili két főjavaslatát tárgyalják, melyek az utolsó ülésszak alatt hajótörést szenvedtek. A Gladstone-pártiak és a velük szövetkezett parnelliták részéről a küszöbön álló ülésszakra is makacs ellentállás van kilátásban a toryk belügyi politikája ellen és a liberális vezérek jelenlegi beszédei, melyek a Tipperary-pert saját czéljaikra kizsákmányolni akarják, némely tekintetben előjátékául tekinthető ama nagy parlamenten kívüli akciónak, melyet Gladstone e hó végén Midlothian színre hoz, ahol négy nagypolitikai beszédet szándékozik tartani. E közben Gladstone Herbert is csatlakozott Morley, Marquis Ripin és lord Herschel múlt heti szónokokhoz és klubmegnyitási beszédében megpendítette a szocziális kérdést. Ideje volna, mondá az ősz államférfin legidősebb fia, hogy a munkásosztályok és a politikusok közti viszony szívélyesebbé és barátságosabbá legyen. Eddig a munkásosztályokat elhanyagolták, de azok közreműködésével a nagy munkáskérdés kétségtelenül oly megoldást nyerne, mely a népre csak kibékítő hatással lehet. A czár és a szultán. Nem tolakodásból, hanem azért, mert az udvariasság megkívánta, hívta meg a szultán a keletre készülő orosz trónörököst Konstantinápolyba. A török birodalom pénzügyi viszonyai tudvalevőleg szánalmas állapotban sínylődnek, s minthogy a fejedelmi látogatások igen tetemes költséggel járnak, a porta csak akkor határozta el magát a trónörökös meghívására, midőn bizonyos jelenségekből azt következtethette, hogy az ellenkezőt Pétervárott rossz néven vehetik. Az orosz kabinet eleinte kilátásba is helyezte a trónörökös látogatását a szultánnál. Midőn azonban a napokban a török nagykövet a megérkezés idejére nézve kérdést tett a czárnál, ez nem adott ugyan kereken tagadó választ, de megjegyzi, hogy a látogatás a görög patriárkátus kérdésének eldöntéséig talán nem lenne időszerű. Ezzel a látogatás ügye egyszerre politikai jelentőséget nyert, mely a két állam viszonyainak szempontjából teljes figyelmet érdemel. A görög pátriárkátus dolgának váratlan előtérbe tolása olyan esetben, mely eddig csupán a nemzetközi udvariasság s a fejedelmi házak közötti érintkezés szempontjai szerint ítéltetett meg, kétségkívül meglepő az orosz kabinet részéről s valószínűleg igen különös magyarázatokra fog alkalmat szolgáltatni. Egy idő óta minduntalan híresztelik, hogy Kramil pasa, a mostani nagyvezér rá akarja venni a szultánt, csatlakozzék formaszerűen a hármas szövetséghez s hogy a nagyvezér terjedelmes emlékiratban fejtegette ki nézeteit. Ez a hir egyszerű koholmány. Törökország mostani magatartása egészben megfelel az európai béke érdekeinek s a hármas szövetség kabinetei legkevésbbé óhajthatják, hogy az eddigi politikában változás álljon be, mely könnyen visszahatással lenne az egész nemzetközi helyzetre. Azok a hatalmak, melyek éppen földrészünk nyugalma érdekében keleten és nyugaton egyaránt a status quo fentartásán fáradoznak, bizonyára nem befolyásolják a török politikát oly szellemben, mely többet árthat, mint használhat a béke érdekeinek. Maga a szultán szintén a mostani politika híve s lehetőleg a semlegesség, a be nem avatkozás elvét igyekszik minden fenforgó kérdésben érvényre emelni. Ily körülmények közt nem valószínű, hogy a nagyvezér más irányba akarná terelni a török állam külső viszonyait. De meglehet, hogy Oroszország ilyen szándékkal gyanúsítja , hogy az orosz trónörökös látogatásának elmaradásával Kramil pasa pozícióját akarják gyöngíteni. Ez annál valószínűbb, mert már néhány héttel ezelőtt azt híresztelték, hogy a nagyvezér el fog bocsáttatni. Míg Pétervárott azt hihették, hogy ez bekövetkezik, kilátásba helyezték a czarevics konstantinápolyi látogatását. Most azonban a kormányváltozásról nincs többé szó s a trónörökösnek a török fővárosban oly miniszterekkel kellene érintkeznie, kiket az orosz politika nem bírt érdekeinek megnyerni. Jobbnak tartják tehát, hogy a czarevics konstantinápolyi látogatásáról egészen lemondjon. A legfeltűnőbb a dologban az, hogy orosz részről oly tüntető módon hangoztatják, hogy a látogatás elmaradása politikai okokra vezetendő vissza. Ez egészen szokatlan az udvarok közti érintkezésben. Megesett már más kabinetek közt is, hogy bizonyos tervezett fejedelmi látogatások elmaradtak, mert időközben oly események merültek fel, melyek az illető államok viszonyát megzavarták. Ilyenkor mindig találtak valami személyi természetű okot, melyre a látogatás elmaradását visszavezették. Most azonban Oroszország eljárása olyan benyomást tesz, mintha Sándor czár azt mondaná Abdul Hamid szultánnak, hogy nincs Törökország politikájával megelégedve s ezért nem engedi, hogy fia Konstantinápolyban látogatást tegyen. Ez őszinte szó ugyan, de mindenesetre szokatlan, sőt érzékeny természetek némileg sértőnek találhatnák. De a porta körei remélhetőleg nem igy fogják fel a dolgot s a büntetést, melyet Sándor czár reájuk mér, midőn fiát nem bocsátja közéjük, szintén nem éppen túlságosan veszik majd szívükre. Az eljárásban végre is csak az orosz politika igazi mivolta tükröződik vissza. A czári birodalom már nem egyszer kimutatta, menynyire neheztel Törökországra azért, mert a nemzetközi szerződések által előszabott iránytól elterelni, az orosz érdekek szolgálatába fűzni nem képes. Pétervárott azt szeretnék, hogy a porta maga rombolja össze a jogalapot, melyen tétele s az európai béke fenmaradása nyugszik. Ott azt kívánják, hogy lépjen a beavatkozás terére főleg Bulgáriával szemben, mert ez lenne a legjobb alkalom az orosz politikának arra, hogy a kelet ügyeibe maga is beavatkozzék. És minthogy a szultán ezt a szívességet a czárnak megtenni nem akarja, Pétervárott haragusznak Törökországra s úgy bánnak vele, mint a francziák az olaszokkal, vagyis az udvariasság legelemibb szabályait és kötelességeit sem teljesítik irányában. De végre is a török politikának nem az a feladata, hogy a czár megelődését s kegyelmét kiérdemelje, hisz állandóan sohasem tudta ezt elérni s minden orosz-török barátkozást száz év óta nyomon követte Törökország megrablása az oroszok által. A mesebeli farkas és bárány szerepét játszsza a két állam már