Pesti Napló esti kiadás, 1892. szeptember (43. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-02 / 242. szám

Budapest, 1892. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. 242. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr. Péntek, szeptember 2. Budapest, szeptember 2. Francziaország és a külföld. A franczia mi­nisztertanács, mint távirataink jelentik, tegnap ülést tartott s igen fontos külpolitikai ügyekben határozott. Umberto király üdvöz­lésére, illetőleg a Kolumbus-ünnepélyre tudvale­vőleg a franczia köztársaság egy hajóraja is meg­jelenik a genuai kikötőben s a minisztertanács tegnap maga állapította meg azon beszéd szö­vegét, melyet a hajóraj parancsnoka Umberto királyhoz intézni fog. E beszéd tehát figye­lemre méltó manifesztáczió lesz. Minthogy azon­ban a franczia hajóraj csak a kikötőben fogja az olasz uralkodót üdvözölni s a legénységnek meg van tiltva a partra szállás, előre látható, hogy itt csak üres udvariassági aktusról lehet szó, mely­nek politikai következménye nem lesz. Sokkal ér­dekesebb az, mit a franczia minisztertanács tegnap a Gr­i­e­r­s úrral szemben követendő eljárás ügyében határozott. Griers nemcsak Camnot elnökkel fog ta­lálkozni, hanem Rábot külügyminiszter hosszasabb ideig körében marad s a két miniszter tanácskozásain Mohrenheim báró, párisi orosz nagykövet is jelen lesz. Éppen ez a körülmény sokat levon ugyan a találkozás fontosságából, mert minél több ember van valahol jelen, annál kevésbbé valószínű, hogy komoly titkot tárgyalnának, de a francziáknak kétségkívül hazafias tüntetésekre fog alkalmat szol­gáltatni. Gróf Károlyi István és a magyar kath. papság. A »Magyar Újság« mai száma vezérczikkében foglalkozik gróf Károlyi Istvánnak országosan nagy feltűnést és általános visszhangot keltett po­hárköszöntőjével és a legnagyobb csodálkozásunk­ra és meglepetésünkre, nemcsak egy magyar új­sághoz, hanem egyáltalán semmiféle komoly és lojális laphoz nem méltó félrevezetés alakjá­ban nemcsak hogy visszhangot nem ad a gróf Ká­rolyi István intencziójára, hanem míg egyrészről a gróf Károlyi István által felhozott sérelmet a gróf Károlyi által felhozott konkrét adatokkal szemben — a kegyurakra vezeti vissza (s erre nézve ha a »M. U.« konkrét adato­kat hoz elő, akkor hasznot fog tenni a ma­gyar nyelv ügyének), addig másrészről gróf Károlyi Istvánt azzal az alaptalan és igaz­ságtalan váddal illeti, hogy gróf Károlyi Ist­ván »igazságtalan módon hazafiatlan­­sággal vádolja az egész magyar világi klérust.« Mi, a­kik gróf Károlyi Ist­ván pohárköszöntőjét először közöltük, és ahhoz másnap vezérczikkünkben helyeslő kommentárt írtunk, nem hagyhatjuk szó nélkül a »M. U.« ezen állítását, mely ha felületes olvasás szülte té­vedésből ered, megrovandó könnyelműség, ha pedig szándékos tudatossággal történt, akkor rá­galom, és a leghatározottabban visszautasítjuk azt. Mert gróf Károlyi István, midőn pohárköszön­tőjét elmondotta, világosan kinyilatkoztatta az ebédnél összegyűlt társaság előtt, hogy »szívesen emelném poharamat az itt szép számmal képviselt világi papságért« ,de nem te­hette, az általa kiemelt okok miatt. Mindenki, a­ki objektíve és maliczia nélkül olvasni tud és akar, tisztában lehet azzal, hogy az ott szép számmal képviselt világi papok közt lehettek olyanok is, akik éppen abban a hi­bában leledztek, melyeket Károlyi előhozott, s azért nem tehette, hogy A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Egy szív belseje. Irta: de Chandplaix Márk. 5 Francziából fordította: Szigethyné Szalay Erzsi. VII . Coulette horgonyozó helyén. 1881. szept. 26. Lajos lassan-lassan mégis bejutott szüleim kegyeibe. — Persze őt volt alkalmunk ki­ismerni, miután gyakran látták, Lajos pedig jel­­lemes, nyilt és jólelkü ifjú volt! Esténkint ebéd után néha hosszú órákat töltött el nálunk; sokat beszélt olyankor a tengerről, lefestette a tenge­részéletet, felvilágosította anyámat s végre telje­sen megnyugtatta jövő pályám iránt. Vagy néha énekelt nőtestvéremmel. Igénytelen modora miatt megbocsátották neki atyja viseletét. De mind­amellett is öntudatlanul haragudtak rá azért a ba­ráti vonzalomért, a­mit iránta tápláltam, mert szüleim nézete szerint ez elvont attól a kis cso­porttól, a­mit családom, atyám, anyám nővérem és én együtt képeztünk. Szüleim csakugyan talán még sokkal élénkebben érezték másoknál is azt a féltékeny neheztelést, a­mit többnyire éreznek a szülők, mikor megértik, hogy fiukat el kell ve­szíteniük, hogy osztozniuk kell a világgal. Addig csakugyan kizárólag az övék voltam, de attól a pillanattól fogva, mikor egy kis leány kezembe tette az ő kezecskéjét, megkezdődött a szakadás. Azután de Nesseynek egy véletlenül elejtett szava megfo­­gamzott lelkemben, azt se tudom miképen, s én lemondtam a nekem szánt életpályáról. Most meg a fiú hódítja el tőlük vonzalma­mat addig, míg majd hevesebb érzelmek nem fa­kadnak szívemben, vagyis míg majd a szerelem el nem rabol tőlük egészen !... Néha eljött értem Lajos és úgy csalogatott a kastélyba, hogy szüleim nem merték megtagad­ni ; de én azért csakis azokon az egészen bizal­mas, de természetesen a legkellemesebb estélye­ken vettem részt, melyekből minden szertartásos­ság ki volt zárva. A családias jelleget kitüntetni akarva, de Nesseyné meg Louise kisasszony több­nyire hímzéssel kezükben fogadtak. A gyermekek egy szomszéd szobában játszottak, de néha betér­tek hozzánk is. Csevegtünk, nevettünk, újdonságok fölött vitatkoztunk, bejártuk az egész kastélyt s a nyáron a kertet is. Csakhamar apró csoportok ala­­­­kultak kor és ízlés szerint; whist-partiek, társas játékok stb. mind előfordultak. Néha énekeltek, vagy szavaltak, szóval kitűnően lehetett mulatni. Mint nagy fiú és leendő tengerész tiszt ter­mészetesen a nagyok közt maradtam és Made­­leinnal alig foglalkoztam máskor, mint mikor le­fekvése előtt hozzám jött homlokát csókra nyúj­tani. Mikor a »Bordára« való elutazásom előtt utólszor láttam, olyan ember mosolyával, ki gyer­mekkel enyeleg, kérdeztem tőle: — Szeret-e még engemet, Madeleine ? — Oh! igen, felelé, majd suttogva, de egész komolysággal tette hozzá: — Pedig az nagy bűn. — Meg fogja vallani gyóntatójának ? — kér­deztem folyton nevetve. — Meg kell azt vallanom, kötelességem. Szegény kis Madeleine ! két könycsepp csil­gott szemeiben s az nap épp olyan szeretettel ölel­tem meg, a mily szeretettel öleltem másnap szü­leimet, mikor a bretagnei vonatra felültem, mely engem a tenger felé vitt... VIII. A Coulette horgonyzó helye. 1881. szept. 25. és 26. Hosszú ideig nem láthattam viszont Made­­leinet és talán alig is gondoltam volna rá ama rette­netes csapás nélkül, mely Versaillest és Párist sújtotta. Ők azok a borzasztó 1870. és 71-iki évek. Milyen kitörülhetetlen emléket hagytak hátra lel­kemben ! Mily gyűlöletes érzelmekkel töltötték el szivemet! Tiszti minőségben tanyáztunk Brestben hor­gonyozó hajónk fedélzetén és összeszorított ököllel hallgattuk a végzetteljes híreket; oly rémesen gyors egymásutánban követték egymást, mint a tropikus vihar villám­csapásai: Forbaeh, Sedán, a császár elfogatása, a fogságba jutott hadsereg, a folyton közeledő poroszok stb. mind­ez kétségbe­ejtő volt. A temérdek rémhírrel szemben a düh és te­hetetlenség keserű könnyeit hullattuk; csak oly­kor-olykor merítettünk egy kis múlékony vigaszt a szerencsétlen csaták színhelyére leküldött ten­gernagyaink és tengerész tiszteinknek sikerdús hőstetteiből. Milyen dicsőítéssel beszéltek róluk! Mennyi példáját mutatták nekünk a fegyelemnek és bátorságnak! Lesújtott kedély állapotunkban büszkéknek éreztük magunkat, hogy mi is ahhoz a szemen szedett hadtesthez tartoztunk. Mi is el­akartunk menni. Kérelmeztük is , tizennyolc­ éve­sek voltunk, tudtuk kezelni a puskát, az ágyút, szóval éreztük, hogy karjainknak hasznát vehetik. Haboztak eleintén... Későb­b meg úgy is hiába mentünk volna... A végzetes kör összeszorult és Párist megostromolták... Szüleim be voltak zárva és arról értesültem, hogy a Nessey-család is hasonló sorsra jutott, de Nessey gróf újra szolgálatba lépett és Montrouge­­nak egyik erődjében küzdött. Nem vesztette el bátorságát. Párisban még reméltek. Azután többé semmi hírt se hallottam róluk, akiket szerettem, és akikről tudtam, hogy az éhínség és lebombáz­­tatás borzalmainak vannak kitéve.... És minden nap, minden nap újabb rémhír, újabb szerencsét­lenség hire jutott el hozzánk.... Tunis horgonyozó helye 1881. szept. 28. és 29. Képtelen vagyok erre a fájdalmas múltra szivszorongás nélkül visszagondolni. Tegnap any­­nyira reszketett a toll ujjaim között, hogy kényte­len voltam letenni. Szívem hevesen dobogott és gondolataim olyan sebesen váltakoztak, hogy újra felidézték annak az ötödfél havi hosszú veszteg­­lésnek összes változatait, azt a hősies őrültséget, amit Páris elkövetett, azt az őrültséget, a­mit én szeretek és áldok, mert később megengedte ne­kem, hogy idegen földön pirulás nélkül beszélhet­tem szerencsétlenségünkről, hogy nem voltunk kénytelenek fejünket meghajtani! Ma újra felelevenítem, de miután csak önma­gamnak írok, felesleges ismétlésekbe bocsátkoz­nom, hát csak megrövidítve ecsetelem a hazafiság­­nak és a gyűlöletnek azt a leczkéj­ét, amit az ellen­ség maga vésett elmémbe. A lenyomat örökre meg­marad agyamban, és azok a fáklyák, a­miket a fegyverszünet alatt a gyújtogató katonák végig hurczoltak Saint-Cloudon, Montretout-n és Men­­donon, örökké lángolni fognak emlékezetemben... Az 1871-ik év végén a kommune borzalmai után szabadságot kaptam és Versaillesba mentem pihenni szüleimhez, a­kiket az elválás megpróbál­tatása óta még jobban szerettem. Korom és értel­mem fejlettsége folytán jobban is méltányoltam és jobban megbecsültem őket. Átláttam, mennyi gyön­géd szeretet lappang az atyai szív látszólagos érdes kérge alatt. De felfogtam, mennyit küzdött egész életén át a szükség ama rettenetes megéra ellen, mely lehelletével lehűt s kiolt minden lelke­sedést és éreztem, hogy a háború elvesztése után a küzdés még elkeseredettebbé lett, mint valaha volt. Nagyon belefáradt hivatásának terheibe, mert igen sok nyomort látott maga körül; de a megélhetés szüksége sarkalta, kényszerítette előre törni és hogy szive részvétét, a könyörületet, elpalástolja, azt a jég álarczot öltötte fel, a mit még otthon se vetett le s a mi engem gyermekkoromban annyira elrémített. A de Nessey családnál, hol csakis a két eti­­quette-látogatást tettem meg, az elsőt, mikor meg­érkeztem és a bucsulátogatást, nagy változásokat találtam. Francziaország még a Commune legutóbbi eseményeinek csapásai alatt görnyedt, mindenki nyugtalan volt, a társadalom szétszórva s a keres­kedelem pangásban. De azért, ha ezek a rettenetes rázkódások megrengették is az országot, annyi hasznuk mégis volt, hogy rezgésbe hozták a lelkek húrjait és felélesztették a szunnyadó s érzéketlen­né vált sziveket. De Nessey a harczok tüzében megedzve, ma­gába szállott s önmaga fölött is győzedelmeskedve, kiűzte agyából a játék s asszonyok iránti szenve­délyt. Most már családjára gondolt és egészen anyagi ügyei rendezésének szentelte figyelmét, de ideje is volt, mert rémülettel vette észre, hogy ha a köztársaság megvonja tőle a császárság­tól élvezett nyugdíjat, nem marad elegendő alapja, a­miből megélhessenek. Ekkor aztán eladták a pa­lotát, kocsikat s az egész háztartást reformálták; miss Betsynek megköszönték eddigi szolgálatát és Louise vette át a két kisebb nővér, Berta meg Mari gondozását, mig de Nesseyné minden törek­vését arra irányozta miképen adhassa férjhez Loui­­set lehetőleg minél előbb. Miután de Nessey a be­csületrend érdemkeresztese volt, Madeleinet be­vették a »Legion d’Honneurbe« de elképzelhető, hogy én bizony nem igen gondoltam rá mind ama napig, melyen hosszú idő után újra viszontláttam. A tengerész élet engem azonnal megraga­dott ; fénye, kellemes vonzó bája, szeszélyei és köte­lességei s mindannak a sok titokzatos ismeretlennek a varázsa, mely fiatal éveinkben elvonul szemeink előtt, lebilincseltek. Bejártam Khinát, Japánt, Óczeániát és Amerikát; láttam a mienktől külön­böző társadalmi szokásokat; számtalanszor forog­tam veszélyben, volt mindenféle kalandom, meg­ismerkedtem a szerelemnek mámorító gyönyörei­vel és undorával. És e sok izgalom közepette, mikor összpontosított gondolataim elembe varázsolták a tőlem annyira távol lévő Versaillest, szemeim min­dig csak azt a szerény házacskát látták, a­hol szü­lettem , a­hol távcsövemen át látni véltem atyá­mat, anyámat, meg a mindig bánatos, de sorsában megnyugvó testvéremet, ki mindamellett szeren­csés, mert mit se tud ama viharokról, a­mik a szí­vekben dúlnak, néha még sokkal rettenetesebben, mint az ég viharai. A távolság mindinkább hozzá­járult kedve­seim helyesebb megítéléséhez és mind jobban fo­kozta szeretetemet irántuk, eszembe juttatta azo­kat a gondoskodásokat, a­mikkel elárasztottak, aggodalmaikat, a­miket most éreznek, engem oly távol tudva s a veszélynek annyira kitéve. Két ízben látogattam meg őket. Élvezni kellett valamikor a visszatérés örö­meit, hogy megérthessük és méltányolni tudjuk azo­­nak a jelentéktelen, közönséges tárgyaknak a va­rázsát, a­mik egykor egészen közönyösek voltak ránk nézve, mint pl. a kert, a kert vasrácsozata, egy korlát, egy eltörött virágcserép, egy ócska bú­tordarab, meg ezerféle jól ismert tárgy; olyan elérzékenyült pillantásokat vetettünk rájuk, mintha csak vártak volna ránk, és szívesen sorra csókolnak valamennyit. Oh­ az az első otthon töl­tött nap, a kérdezősködések, a könytől nedves sze­mek, sőt a néma csend maga! Az okozott öröm! Aztán elérkezik az est, meggyújtják a lámpákat; a hófehér abroszra feltálalják az édes­anya fel­ügyelete alatt készült ebédet. Az anyának eszébe jut a gyermek ízlése, és gondoskodik róla, hogy minden kedvencz ételét feltalálja otthon. A gyer­mek ! Hát bizony az anyának most is csak gyer­mek­e, hosszú szakálla, s annak a két sor arany sujtásnak a daczára, mely egyenruhájának ujjain csillog, és gyermek is marad előtte örökké. »Egyél, de egyél hát! — kinálgatja, mintha külföldön nem is evett volna, ott a vadak orszá­gában, az égető nap és a betegségek hazájában. Hát a kedves családi ágynak, annak a tiszta, illatos derekaljal vetett ágynak a kéjes élvezete. Úgy tetszik, mintha jobban esnék benne az alvás, mint másutt bárhol és mintha még az álmok is édesebbek volnának! Minek is kell a gyereknek megnőni? Oh! milyen fájdalmas érzés is az, különösen az édes­anyára nézve, a­ki észre veszi .... minek bánt­ják a gyermeket — felnőve — más hajla­mok és egészen más vágyak... miért epeszti a szabadság után való vágy, ama szabadság után, a­mit később többre becsülünk bármi­nél és akkor méltányolunk leginkább, mikor el­veszítjük. De miért kell bekövetkeznie az unalom­nak, a túlteltségnek ? (Folyt. köv.) »az ott szép számmal összegyűlt vi­lági papságért« igyék, mert azokért, akik a magyar nyelvet igy megsértik, nem akart poha­rat emelni. Világos tehát, hogy gróf Károlyi Ist­ván szavaiból nemcsak nem lehet, de nem is sza­bad azt a következtetést levonni, amit a »M. U.« levon, és éppen semmi szükség nincs gróf Károlyi Istvánnal szemben megvédelmezni a derék és ma­gyar érzelmű világi kath. papságot, mert ezeket gróf Károlyi István nemcsak meg nem támadta, hanem egyenesen fölhívta a vállvetett közreműkö­désre azok ellen, a­kik a vallás ürügye alatt vét­keznek a hazafiság ellen. A­mint ezt mi már teg­napelőtti vezérczikkünkben kiemeltük. Még ke­­vésbbé lehet szó a magyar kath. papság ez­redéves érdemeiről a magyarság és a hazafi­ság terén, mert ezeket az érdemeket gróf Ká­rolyi István bizonyára ismeri és méltányolja, úgy mint a »M. U.«. — De a legfeltűnőbb a »M. U.« érthetetlen támadásában az, hogy míg gróf Károlyi István ama pohárköszöntőben éppen azt emeli ki, hogy »nincs jogunk addig a kormány nemzetiségi politikáját bírálni, mikor mi magunk eljátszuk a már meglevőt«, — hát ugyanakkor éppen egy kormánypárti lap az, mely ahelyett, hogy jól és helyesen értelmezné gróf Károlyi intenczió­­ját, alaptalan gyanúsítással otrombán neki ront és igyekszik azt félremagyarázni. Bizony ezt a czikket kár volt megírni. Mert ez sem Károlyinak nem ártott, sem a magyar nyelv ügyének nem használt semmit. KÜLÖNFÉLÉK. — szept. 2. A hiv. lapból. Kinevezések. Petrosevits Irma okleveles polgári iskolai tanítónőt, a szeniczi állami pol­gári iskolához rendes tanítónővé, F­ü­l­ö­p Viktória ok­leveles polgári iskolai tanítónőt, a komáromi állami pol­gári leányiskolához segédtanítónővé, Pap Kálmán eper­jesi ügyvédjelöltet, a szegedi kir. Ítélőtábla kerületébe díjas joggyakornokká nevezték ki. Névváltoztatások. B­­­e­i­e­r Francziska budapesti la­kos »Baróti«ra, Baluch István kassai lakos saját, va­lamint József, István, Géza és Adelhaid kiskorú gyer­mekei »Balogic­ ra, K­o­h­n (Salamon) Sándor bécsi lakos saját, valamint Irén, Pál és Ella nevű kiskorú gyerme­kei »Kendekre, Dolfusz József váczi lakos saját, va­lamint József, Anna (Alojzia), János és Jenő nevű kiskorú gyermekei »Deák«ra, K­o­h­n Ábrahám szatmár­németi illetőségű ugyanottani lakos saját, valamint Etel­ka, Jenő és Kati nevű kiskorú gyermekei »Kovács«ra kiskorú Goldstein Ida (Alma) bécsi lakos vezetékne­vének »Szigeti«re, kiskorú Stern Sándor, Miksa és Ilona nagyváradi lakosok »Sebő«-re, kiskorú Grünwald László miskolczi lakos »Erdős«-re változtatták át ne­veiket. Alapszabály-jóváhagyások A Varjas községe és környéke temetkezési egyletének és Borostyánkő községi gyermek-menhely-egyletnek alapszabályait a bel­ügyminiszter jóváhagyta. Személyi hír. Müller Kálmán egyetemi tanár, a Rókus-kórház igazgatója, tekintettel a fenyegető kolera-hírekre, szabadságidejét megszakítva, visz­­szaérkezett a fővárosba. László főherczeg a velenczei tavon. A múlt hó utolsó napján, mint Székesfehérvárról írják, fé­nyes vadászat volt a velenczei tavon, melyben László főherczeg ő fensége, gr. Széchenyi Ernő szárnysegéde és L­i­b­i­t­s Adolf alcsuthi ura­dalmi igazgató kíséretében, mint a velenczei va­dásztársulat vendégei vettek részt. Ő fenségét a tó partján gr. Cziráky Antal, gr. Esterházy Béla és­­ László, gr. Zichy István és Kázmér, Meszlény La­jos orsz. képviselő, Miehl Jakab és Károly János kanonokok, Meszlény Benedek és Pál fogadták, kik­nek társaságában László főherczeg délután 4 óráig vadászott. Lövetett 674 darab vad. Ő fensége ma­ga 96 darabot ejtett el. Az első hajtás után kedé­lyes villásreggeli volt a tavon. Uj nemes, K­é­p­e­s­i Gyula csengeri földbirto­kosnak és törvényes utódainak, a közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül, a magyar nemessé­get a fogarasi előnévvel díjmentesen adományozták. Gr. Szapáry Gézáné Muraszombaton. Augusz­tus 27. és 28-án emelkedett hangulat uralkodott Muraszombat városában, hol az önkéntes tűzoltók egyletük fennállásának 10-ik évfordulóját ünne­pelték; ezt az alkalmat egyúttal fölhasználták arra, hogy fölszenteljék zászlójukat is. 27-én Szápáry Gézáné sz. G­y­ő­r­y Mária grófnőt, mint zászlóanyát fáklyásmenettel lepték meg. A fényes menet alatt a muraszombati dalárda, az alsó-lendvai tűzoltó- és a szombathelyi czigány­­zenekarok produkc­iói fokozták az ünnepi han­gulatot. 28-án reggel 9 órakor a Szapáry-féle várkápolnában szent­misét tartottak, honnan a menet,­élén a zászlóanyával, a városi séta­térre vonult, a­hol virágokkal és lobogókkal gazdagon feldíszített sátorban kezdődött meg a zászlószentelés. Miután 63 szöggel megerősítették a lobogót, következett az ünnepély második része. Szápáry Pál gróf t. b. tűzoltófőparancsnok lel­kes beszéd kíséretében a 10 év óta szolgáló tűz­oltókat emlékérmekkel díszítette föl. Ezek után nagy társas ebédhez ültek, melyen Szápáry Pál gróf a tűzoltók nevében a királyt éltette. Az ünne­pélyen díszes közönség vett részt, mely Szápáry grófnőt és fiát lelkes ovácziókban részesítette. Választások után. Egy aradi újságból vesszük át a következő hírt: Al­d­o­r Imre főreáliskolai ta­nár, a legutóbbi választások alkalmával elnöke és lelke volt a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor pártnak. Büntetésből áthelyezték Beszterczebá­­nyára, egy alsóbbfokú tanintézethez. Tegnapelőtt távozott el Áldor Székelyudvarhelyről, és ez alka­lommal nagy kitüntetésekben részesítette a lakos­ság. A székelyudvarhelyi dalárda lampionos sze­renáddal tisztelte meg. Majd százteritékü banker volt s mikor elutazott, több százfőnyi polgárság zászlóval, zeneszóval kisérte az indóházhoz. A vi­haros éljenzés csak akkor szűnt meg, mikor a vo­nat eltűnt a távolban. Kiss József — megvan! Tháliának deszinfi­­cziálás nélkül körünkbe érkezett papjáról annyi sok mindent össze­írtak e napokban a hírlapok, hogy a rejtélyes férfiú itt sompolyog közöttünk, de a rendőrség, mely mindig és mindenkinek bot­tal üti a nyomát, az ő nyomát sem bírja megta­lálni. Éjjel nappal keresgélik, minden rejtélyes arczú emberre ráfogják, hogy im ez a rettenetes hamburgi szállítmány, egy szóval minden lelemé­nyes furfanggal keresik, de hiába és a siker legki­sebb reménye nélkül. Már minden lehetőt elkövet­tek, csak éppen egyet felejtettek el: a szállodák­ban tudakozódni. És mialatt a szegény üldözött férfiút keresik, azalatt ő maga beállít sor­ba a kerületi orvosokhoz. Belép az egyikhez és igy szól: Orvos úr, én Kiss József szí­nész vagyok! — Segítség, rendőrök! jajveszé­­kel a koleraveszély elhárítására kirendelt hiva­talos orvos és már a másik pillanatban eltűnik a hátulsó lépcsőn. Kiss József megy a másikhoz, bemutatja magát. A kerületi orvos úr nagyon örül a szerencsének, de arisztokratikus mozdulatokkal visszahúzódik rendelő szobájába, mert most épen nagyon sok dolga van. A harmadik kerületi orvos nincs otthon, a negyedik otthon van, de Kiss Jó­zsef számára elutazott messzire, az ötödiknek nincs most ideje, a hatodiknak van ideje, de nincs otthon, a hetediknek ideje sincs, otthon sincs és így megy ez tovább. Végre szegény üldözött és hiába jelentkező Kiss József felszalad vala­melyik kerületi rendőrséghez és ott a leg­első tisztviselőhöz így szól: »Uram! tegyen már velem valamit! Valamennyi lapban olvasom, hogy engem keresnek úton-útfélen, hogy én a kolerás Hamburgból Budapestre megszöktem, hogy én itt bujkálok, hogy engem nem deszinficziáltak. Itt vagyok hát, öntsenek le, deszinficziáljanak, mert a kerületi orvos urak nem akarnak engem semmiképpen lekarbolozni. Az egyik nincs otthon, a másiknak dolga van, a harmadik elugrik előlem. Hát mit csináljak ? Hisz itt vagyok, nem bujkálok én, de mit tehetek én arról, ha senki sem akar foglalkozni velem!«. E sorokat két okból írjuk ki. Először, mert igazak, másodszor mert reméljük, hogy e sorokkal talán sikerül a rendőrséget nyomra vezetni. Talán mégis csak megtalálja már a rejté­lyes színészt valahol, ha máshol nem, hát a rendőrségi hivatalban, a­hol Kiss József mostanában naponként jelentkezik. De van egy harmadik okunk is. A harmadik ok az, hogy a t. közönség láthassa, hogy mennyire igazunk volt, mikor a koleráról írva, fölöttébb hiányosaknak je­leztük a mi elővigyázati intézkedéseinket. Íme, egyetlen egy ember van közöttünk, a­kit azzal a jogos gyanúval illetnek a lapok, hogy ide behur­­czolhatja a kolerát. Ez az ember a rémhírek foly­tán maga jelentkezett és kéri, hogy a köz­vélemény megnyugtatása végett deszinficziálják, és nem akad hivatalos orvos, a­ki rimánkodá­­sait teljesítené. De azért legyünk nyugodtak, mert minden rendben van, minden szükséges intézke­dés megtörtént! A sikkasztó kassai ügyvéd, K­ó­­­k­a Ferencz, a kassai sikkasztó ügyvéd, mint a clevelandi »Sza­badság« írja, nemrég ott járt a szerkesztőségében. A szerkesztőt kereste, a­ki éppen Chicagóban volt, azt mondván, hogy valami fontos dologban akar vele beszélni. A­mikor tudtára adták, hogy a szer­kesztő pár nap múlva visszatér, azzal az ígérettel távozott, hogy a legközelebbi szombaton újra ellá­togat a szerkesztőségbe. De többé nem mutatko­zott sem ott, sem másutt a városban. Később arról értesült a »Szabadság«, hogy a kassai sikkasztó a Hollenden-vendéglőben, Cleveland legelőke­lőbb hoteljében lakott. A lap szerkesztőségén kívül mindössze csak két helyen fordult meg. Fölkeresett egy magyar fűszerkereskedőt, a­kinek azt mondotta, hogy szeretne­­megismer­­kedni a clevelandi honfitársakkal. Betért egy banküzletbe is, ahol keservesen panaszkodott. »Két út állott előttem, mondotta. Vagy főbe kel­lett lőnöm magamat, vagy pedig kivándorolnom Amerikába. Sokáig haboztam. A szégyen elöl a halálba menekülni mindenesetre könnyebb lett volna, mint átvitorlázni az óczeánon. De meggon­doltam, hogy családos ember vagyok s családom­mal szemben kötelezettségeim vannak. Aztán meg biztatott a remény is, hogy hibámat még jóvá te­hetem. Kész vagyok akármilyen munkát elvállal­ni!« Akik szóba állottak vele, azokra azt a hatást tette, hogy bűneit mód nélkül bánja. Clevelandból alkalmasint nyugat felé vette útját. Némelyek sze­rint S.­Franciscoba utazott, míg mások azt hiszik, hogy Chicagóba, a világkiállítás városába ment szerencsét próbálni. Izgalmas eset történt tegnap a budapest-aradi vonalon. Mint Temesvárról írják, e vonat egyik másodosztályú szakaszában utazott dr. L­örw­y Mór temesvári főrabbi fiatal neje is egy kis, 7 esztendős fiúval. Mikor a vonat a csabai állomás­hoz közeledett, egyszerre csak kicsapódott a sza­kasz ajtaja és a kis­fiú, a­ki az ajtóhoz támaszko­dott volt, kibukott a pályára. Az anya sziv­­rázó sikoltással utána akart ugrani gyermekének, de a többi utas visszatartotta s valóságos harczot kellett vívni az asszonynyal, nehogy végrehajtsa kétségbeesett szándékát. Végre aztán a vonat beért az állomásra, a­hol az esetet már korábban észre­vették s azonnal két embert küldtek a gyermek után, a­kit csakhamar látható jó egészségben hoz­tak be a pályaudvarra, a­hol az utasok, de kivált az anyja, leirhatlan örömmel fogadta. Egynehány börhorzsoláson kívül a fiúnak komolyabb baja nem történt. Hazai fürdőkből. A hozzánk beküldött hivata­los kimutatások szerint a lipiki jódfürdőben augusztus hó 28-áig összesen 1750 gyógyulást ke­reső vendég fordult meg. Megörült a vonaton. Debreczenből írják: V. J. asszony, egy idevaló előkelőbb ember felesége, a múlt vasárnap Beregszászra utazott, hogy rokonait meglátogassa. Mikor Nyíregyházán túl jártak, úti­­társai rémülve látták, hogy a nő hirtelen felugrik, kidobálja ékszereit az ablakon, azután letépi magáról a ruhát, kiabálva, hogy ő ő meg akar fürödni a Sóstóban. Fejével betörte a kocsi ablakát s ki akart ugrani, de utitársai lefogták. Külön kocsit adtak ezután neki s a ka­lauz felügyelete alatt szállították Beregszászra, a­hol rokonai gondozására bízták. Két nap alatt a beteg egészen lecsillapodott, úgy, hogy vissza le­hetett hozni Debreczenbe. A szegény asszony már régóta idegbajban szenved. Új postahivatal. Ó-Moraviczán (Bács-Bodrog vármegyében), az ottani postahivatalnál azzal egyesített távirdahivatalt létesítettek. Megrabolt színésznő. Párisból távirják lapunk­nak .Chassaing színésznő lakásáról az éjjel nyolczvanzer frankot érő ékszereket elraboltak. Ellopták egyszersmind az összes ezüst edénykészletet.­ Nagy szerencsétlenségről tudósít egy kolozs­vári lap. Szabó Lajos apahidai birtokost tragikus halál érte. Tegnap délután ugyanis gabonával teli zsákokat hordatott a padlásra. Munkásai a már tele rakott padlásra két újabb zsákot emeltek fel és azt a többi gabonás zsákokra lökték, — ekkor a padlás egyszerre beszakadt és az ott álló Szabó Lajos lezuhant. A padlásra felhalmozott tele zsá­kok szintén leestek és iszonyú terhükkel maguk alá temették a szerencsétlen embert. Midőn Sza­bóról sietve elszedték a zsákokat , már nem élt. Egy ál-Carnotról adnak hírt a párisi lapok. A tour­­noni kerületben az elhunyt Seigrohos képviselő helyére új képviselőt kellett választani. A jelöltek közt van »Carnot Lázár, lyoni keztyükereskedő­ is. Camot tu­lajdonképpeni neve Baboulin és mint munkás van alkal­mazva a Benoit-féle keztyűgyárban, 35 éves és nagyon hasonlít Camot elnökhöz, főleg azért, mert szakállát épp úgy viseli, mint a köztársaság el­öke. Már kétszer volt nős és második nejétől ezelőtt egy éve vált el. Két fia van, egy 4 és egy 2 éves. »Én — mondja az ál-Car­­not— Carnot Sadi elnök törvényes fia vagyok; anyámat sohsem ismertem. A Baboulin név örökbefo­gadó szülőm neve. Baboulin névjegyeket is készít­tetett magának »Carnot, foulinsi gróf, kertyűgyáros, Lyon, Rue de Vendome 1971 felirattal. Egyszer már fellépett mint jelölt a clignancourti kerületben; akkor egy párisi keztyü­gyárosnál volt mint munkás alkal­mazva. E vereség után — beszéli — épp úgy mint d’A­r­c Johanna, isteni szózatot hallottam, mely azt mondta nekem: »Menj innen e­l« Ő erre Párisból Lyon­ba gyalogolt, mely utat 23 nap alatt tette meg. Mielőtt Párisból eltávozott volna, a lóversenyen Carnot elnök­kel találkozott, aki akkor — saját előadása szerint — ezt mondta neki: »Emberré teszlek.« Raboulin írt a raj­nai prefektusnak, s 3000 frank választási költséget kért tőle. Most türelmetlenül várja a választ. Mikor társai azt ajánlották neki, hogy Carnot nevére írjon alá vál­tót, felháborodva így felelt: »Egy fiú sohse csalja meg az atyját.« Szóval, Raboulin, anélkül, hogy bolond volna, mihelyt származásáról beszél, teljesen elveszti eszét. Más tárgyról nagyon értelmesen beszél, kitűnő munkás és gazdája nagyon meg van vele elégedve. Helyi hírek. Tűz a nyugati pályaudvaron. A nyugati pálya­udvaron a Stern-féle szénraktárban már négy nap óta tűz pusztít. A tüzet két napig eltitkolták, mert a szén csak füstölögve ég. A tüzet azonban, mivel

Next