Pesti Napló esti kiadás, 1892. szeptember (43. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-02 / 242. szám
Budapest, 1892. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. 242. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr. Péntek, szeptember 2. Budapest, szeptember 2. Francziaország és a külföld. A franczia minisztertanács, mint távirataink jelentik, tegnap ülést tartott s igen fontos külpolitikai ügyekben határozott. Umberto király üdvözlésére, illetőleg a Kolumbus-ünnepélyre tudvalevőleg a franczia köztársaság egy hajóraja is megjelenik a genuai kikötőben s a minisztertanács tegnap maga állapította meg azon beszéd szövegét, melyet a hajóraj parancsnoka Umberto királyhoz intézni fog. E beszéd tehát figyelemre méltó manifesztáczió lesz. Minthogy azonban a franczia hajóraj csak a kikötőben fogja az olasz uralkodót üdvözölni s a legénységnek meg van tiltva a partra szállás, előre látható, hogy itt csak üres udvariassági aktusról lehet szó, melynek politikai következménye nem lesz. Sokkal érdekesebb az, mit a franczia minisztertanács tegnap a Griers úrral szemben követendő eljárás ügyében határozott. Griers nemcsak Camnot elnökkel fog találkozni, hanem Rábot külügyminiszter hosszasabb ideig körében marad s a két miniszter tanácskozásain Mohrenheim báró, párisi orosz nagykövet is jelen lesz. Éppen ez a körülmény sokat levon ugyan a találkozás fontosságából, mert minél több ember van valahol jelen, annál kevésbbé valószínű, hogy komoly titkot tárgyalnának, de a francziáknak kétségkívül hazafias tüntetésekre fog alkalmat szolgáltatni. Gróf Károlyi István és a magyar kath. papság. A »Magyar Újság« mai száma vezérczikkében foglalkozik gróf Károlyi Istvánnak országosan nagy feltűnést és általános visszhangot keltett pohárköszöntőjével és a legnagyobb csodálkozásunkra és meglepetésünkre, nemcsak egy magyar újsághoz, hanem egyáltalán semmiféle komoly és lojális laphoz nem méltó félrevezetés alakjában nemcsak hogy visszhangot nem ad a gróf Károlyi István intencziójára, hanem míg egyrészről a gróf Károlyi István által felhozott sérelmet a gróf Károlyi által felhozott konkrét adatokkal szemben — a kegyurakra vezeti vissza (s erre nézve ha a »M. U.« konkrét adatokat hoz elő, akkor hasznot fog tenni a magyar nyelv ügyének), addig másrészről gróf Károlyi Istvánt azzal az alaptalan és igazságtalan váddal illeti, hogy gróf Károlyi István »igazságtalan módon hazafiatlansággal vádolja az egész magyar világi klérust.« Mi, akik gróf Károlyi István pohárköszöntőjét először közöltük, és ahhoz másnap vezérczikkünkben helyeslő kommentárt írtunk, nem hagyhatjuk szó nélkül a »M. U.« ezen állítását, mely ha felületes olvasás szülte tévedésből ered, megrovandó könnyelműség, ha pedig szándékos tudatossággal történt, akkor rágalom, és a leghatározottabban visszautasítjuk azt. Mert gróf Károlyi István, midőn pohárköszöntőjét elmondotta, világosan kinyilatkoztatta az ebédnél összegyűlt társaság előtt, hogy »szívesen emelném poharamat az itt szép számmal képviselt világi papságért« ,de nem tehette, az általa kiemelt okok miatt. Mindenki, aki objektíve és maliczia nélkül olvasni tud és akar, tisztában lehet azzal, hogy az ott szép számmal képviselt világi papok közt lehettek olyanok is, akik éppen abban a hibában leledztek, melyeket Károlyi előhozott, s azért nem tehette, hogy A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Egy szív belseje. Irta: de Chandplaix Márk. 5 Francziából fordította: Szigethyné Szalay Erzsi. VII . Coulette horgonyozó helyén. 1881. szept. 26. Lajos lassan-lassan mégis bejutott szüleim kegyeibe. — Persze őt volt alkalmunk kiismerni, miután gyakran látták, Lajos pedig jellemes, nyilt és jólelkü ifjú volt! Esténkint ebéd után néha hosszú órákat töltött el nálunk; sokat beszélt olyankor a tengerről, lefestette a tengerészéletet, felvilágosította anyámat s végre teljesen megnyugtatta jövő pályám iránt. Vagy néha énekelt nőtestvéremmel. Igénytelen modora miatt megbocsátották neki atyja viseletét. De mindamellett is öntudatlanul haragudtak rá azért a baráti vonzalomért, amit iránta tápláltam, mert szüleim nézete szerint ez elvont attól a kis csoporttól, amit családom, atyám, anyám nővérem és én együtt képeztünk. Szüleim csakugyan talán még sokkal élénkebben érezték másoknál is azt a féltékeny neheztelést, amit többnyire éreznek a szülők, mikor megértik, hogy fiukat el kell veszíteniük, hogy osztozniuk kell a világgal. Addig csakugyan kizárólag az övék voltam, de attól a pillanattól fogva, mikor egy kis leány kezembe tette az ő kezecskéjét, megkezdődött a szakadás. Azután de Nesseynek egy véletlenül elejtett szava megfogamzott lelkemben, azt se tudom miképen, s én lemondtam a nekem szánt életpályáról. Most meg a fiú hódítja el tőlük vonzalmamat addig, míg majd hevesebb érzelmek nem fakadnak szívemben, vagyis míg majd a szerelem el nem rabol tőlük egészen !... Néha eljött értem Lajos és úgy csalogatott a kastélyba, hogy szüleim nem merték megtagadni ; de én azért csakis azokon az egészen bizalmas, de természetesen a legkellemesebb estélyeken vettem részt, melyekből minden szertartásosság ki volt zárva. A családias jelleget kitüntetni akarva, de Nesseyné meg Louise kisasszony többnyire hímzéssel kezükben fogadtak. A gyermekek egy szomszéd szobában játszottak, de néha betértek hozzánk is. Csevegtünk, nevettünk, újdonságok fölött vitatkoztunk, bejártuk az egész kastélyt s a nyáron a kertet is. Csakhamar apró csoportok alakultak kor és ízlés szerint; whist-partiek, társas játékok stb. mind előfordultak. Néha énekeltek, vagy szavaltak, szóval kitűnően lehetett mulatni. Mint nagy fiú és leendő tengerész tiszt természetesen a nagyok közt maradtam és Madeleinnal alig foglalkoztam máskor, mint mikor lefekvése előtt hozzám jött homlokát csókra nyújtani. Mikor a »Bordára« való elutazásom előtt utólszor láttam, olyan ember mosolyával, ki gyermekkel enyeleg, kérdeztem tőle: — Szeret-e még engemet, Madeleine ? — Oh! igen, felelé, majd suttogva, de egész komolysággal tette hozzá: — Pedig az nagy bűn. — Meg fogja vallani gyóntatójának ? — kérdeztem folyton nevetve. — Meg kell azt vallanom, kötelességem. Szegény kis Madeleine ! két könycsepp csilgott szemeiben s az nap épp olyan szeretettel öleltem meg, a mily szeretettel öleltem másnap szüleimet, mikor a bretagnei vonatra felültem, mely engem a tenger felé vitt... VIII. A Coulette horgonyzó helye. 1881. szept. 25. és 26. Hosszú ideig nem láthattam viszont Madeleinet és talán alig is gondoltam volna rá ama rettenetes csapás nélkül, mely Versaillest és Párist sújtotta. Ők azok a borzasztó 1870. és 71-iki évek. Milyen kitörülhetetlen emléket hagytak hátra lelkemben ! Mily gyűlöletes érzelmekkel töltötték el szivemet! Tiszti minőségben tanyáztunk Brestben horgonyozó hajónk fedélzetén és összeszorított ököllel hallgattuk a végzetteljes híreket; oly rémesen gyors egymásutánban követték egymást, mint a tropikus vihar villámcsapásai: Forbaeh, Sedán, a császár elfogatása, a fogságba jutott hadsereg, a folyton közeledő poroszok stb. mindez kétségbeejtő volt. A temérdek rémhírrel szemben a düh és tehetetlenség keserű könnyeit hullattuk; csak olykor-olykor merítettünk egy kis múlékony vigaszt a szerencsétlen csaták színhelyére leküldött tengernagyaink és tengerész tiszteinknek sikerdús hőstetteiből. Milyen dicsőítéssel beszéltek róluk! Mennyi példáját mutatták nekünk a fegyelemnek és bátorságnak! Lesújtott kedély állapotunkban büszkéknek éreztük magunkat, hogy mi is ahhoz a szemen szedett hadtesthez tartoztunk. Mi is elakartunk menni. Kérelmeztük is , tizennyolc évesek voltunk, tudtuk kezelni a puskát, az ágyút, szóval éreztük, hogy karjainknak hasznát vehetik. Haboztak eleintén... Később meg úgy is hiába mentünk volna... A végzetes kör összeszorult és Párist megostromolták... Szüleim be voltak zárva és arról értesültem, hogy a Nessey-család is hasonló sorsra jutott, de Nessey gróf újra szolgálatba lépett és Montrougenak egyik erődjében küzdött. Nem vesztette el bátorságát. Párisban még reméltek. Azután többé semmi hírt se hallottam róluk, akiket szerettem, és akikről tudtam, hogy az éhínség és lebombáztatás borzalmainak vannak kitéve.... És minden nap, minden nap újabb rémhír, újabb szerencsétlenség hire jutott el hozzánk.... Tunis horgonyozó helye 1881. szept. 28. és 29. Képtelen vagyok erre a fájdalmas múltra szivszorongás nélkül visszagondolni. Tegnap anynyira reszketett a toll ujjaim között, hogy kénytelen voltam letenni. Szívem hevesen dobogott és gondolataim olyan sebesen váltakoztak, hogy újra felidézték annak az ötödfél havi hosszú veszteglésnek összes változatait, azt a hősies őrültséget, amit Páris elkövetett, azt az őrültséget, amit én szeretek és áldok, mert később megengedte nekem, hogy idegen földön pirulás nélkül beszélhettem szerencsétlenségünkről, hogy nem voltunk kénytelenek fejünket meghajtani! Ma újra felelevenítem, de miután csak önmagamnak írok, felesleges ismétlésekbe bocsátkoznom, hát csak megrövidítve ecsetelem a hazafiságnak és a gyűlöletnek azt a leczkéjét, amit az ellenség maga vésett elmémbe. A lenyomat örökre megmarad agyamban, és azok a fáklyák, amiket a fegyverszünet alatt a gyújtogató katonák végig hurczoltak Saint-Cloudon, Montretout-n és Mendonon, örökké lángolni fognak emlékezetemben... Az 1871-ik év végén a kommune borzalmai után szabadságot kaptam és Versaillesba mentem pihenni szüleimhez, akiket az elválás megpróbáltatása óta még jobban szerettem. Korom és értelmem fejlettsége folytán jobban is méltányoltam és jobban megbecsültem őket. Átláttam, mennyi gyöngéd szeretet lappang az atyai szív látszólagos érdes kérge alatt. De felfogtam, mennyit küzdött egész életén át a szükség ama rettenetes megéra ellen, mely lehelletével lehűt s kiolt minden lelkesedést és éreztem, hogy a háború elvesztése után a küzdés még elkeseredettebbé lett, mint valaha volt. Nagyon belefáradt hivatásának terheibe, mert igen sok nyomort látott maga körül; de a megélhetés szüksége sarkalta, kényszerítette előre törni és hogy szive részvétét, a könyörületet, elpalástolja, azt a jég álarczot öltötte fel, a mit még otthon se vetett le s a mi engem gyermekkoromban annyira elrémített. A de Nessey családnál, hol csakis a két etiquette-látogatást tettem meg, az elsőt, mikor megérkeztem és a bucsulátogatást, nagy változásokat találtam. Francziaország még a Commune legutóbbi eseményeinek csapásai alatt görnyedt, mindenki nyugtalan volt, a társadalom szétszórva s a kereskedelem pangásban. De azért, ha ezek a rettenetes rázkódások megrengették is az országot, annyi hasznuk mégis volt, hogy rezgésbe hozták a lelkek húrjait és felélesztették a szunnyadó s érzéketlenné vált sziveket. De Nessey a harczok tüzében megedzve, magába szállott s önmaga fölött is győzedelmeskedve, kiűzte agyából a játék s asszonyok iránti szenvedélyt. Most már családjára gondolt és egészen anyagi ügyei rendezésének szentelte figyelmét, de ideje is volt, mert rémülettel vette észre, hogy ha a köztársaság megvonja tőle a császárságtól élvezett nyugdíjat, nem marad elegendő alapja, amiből megélhessenek. Ekkor aztán eladták a palotát, kocsikat s az egész háztartást reformálták; miss Betsynek megköszönték eddigi szolgálatát és Louise vette át a két kisebb nővér, Berta meg Mari gondozását, mig de Nesseyné minden törekvését arra irányozta miképen adhassa férjhez Louiset lehetőleg minél előbb. Miután de Nessey a becsületrend érdemkeresztese volt, Madeleinet bevették a »Legion d’Honneurbe« de elképzelhető, hogy én bizony nem igen gondoltam rá mind ama napig, melyen hosszú idő után újra viszontláttam. A tengerész élet engem azonnal megragadott ; fénye, kellemes vonzó bája, szeszélyei és kötelességei s mindannak a sok titokzatos ismeretlennek a varázsa, mely fiatal éveinkben elvonul szemeink előtt, lebilincseltek. Bejártam Khinát, Japánt, Óczeániát és Amerikát; láttam a mienktől különböző társadalmi szokásokat; számtalanszor forogtam veszélyben, volt mindenféle kalandom, megismerkedtem a szerelemnek mámorító gyönyöreivel és undorával. És e sok izgalom közepette, mikor összpontosított gondolataim elembe varázsolták a tőlem annyira távol lévő Versaillest, szemeim mindig csak azt a szerény házacskát látták, ahol születtem , ahol távcsövemen át látni véltem atyámat, anyámat, meg a mindig bánatos, de sorsában megnyugvó testvéremet, ki mindamellett szerencsés, mert mit se tud ama viharokról, amik a szívekben dúlnak, néha még sokkal rettenetesebben, mint az ég viharai. A távolság mindinkább hozzájárult kedveseim helyesebb megítéléséhez és mind jobban fokozta szeretetemet irántuk, eszembe juttatta azokat a gondoskodásokat, amikkel elárasztottak, aggodalmaikat, amiket most éreznek, engem oly távol tudva s a veszélynek annyira kitéve. Két ízben látogattam meg őket. Élvezni kellett valamikor a visszatérés örömeit, hogy megérthessük és méltányolni tudjuk azonak a jelentéktelen, közönséges tárgyaknak a varázsát, amik egykor egészen közönyösek voltak ránk nézve, mint pl. a kert, a kert vasrácsozata, egy korlát, egy eltörött virágcserép, egy ócska bútordarab, meg ezerféle jól ismert tárgy; olyan elérzékenyült pillantásokat vetettünk rájuk, mintha csak vártak volna ránk, és szívesen sorra csókolnak valamennyit. Oh az az első otthon töltött nap, a kérdezősködések, a könytől nedves szemek, sőt a néma csend maga! Az okozott öröm! Aztán elérkezik az est, meggyújtják a lámpákat; a hófehér abroszra feltálalják az édesanya felügyelete alatt készült ebédet. Az anyának eszébe jut a gyermek ízlése, és gondoskodik róla, hogy minden kedvencz ételét feltalálja otthon. A gyermek ! Hát bizony az anyának most is csak gyermeke, hosszú szakálla, s annak a két sor arany sujtásnak a daczára, mely egyenruhájának ujjain csillog, és gyermek is marad előtte örökké. »Egyél, de egyél hát! — kinálgatja, mintha külföldön nem is evett volna, ott a vadak országában, az égető nap és a betegségek hazájában. Hát a kedves családi ágynak, annak a tiszta, illatos derekaljal vetett ágynak a kéjes élvezete. Úgy tetszik, mintha jobban esnék benne az alvás, mint másutt bárhol és mintha még az álmok is édesebbek volnának! Minek is kell a gyereknek megnőni? Oh! milyen fájdalmas érzés is az, különösen az édesanyára nézve, aki észre veszi .... minek bántják a gyermeket — felnőve — más hajlamok és egészen más vágyak... miért epeszti a szabadság után való vágy, ama szabadság után, amit később többre becsülünk bárminél és akkor méltányolunk leginkább, mikor elveszítjük. De miért kell bekövetkeznie az unalomnak, a túlteltségnek ? (Folyt. köv.) »az ott szép számmal összegyűlt világi papságért« igyék, mert azokért, akik a magyar nyelvet igy megsértik, nem akart poharat emelni. Világos tehát, hogy gróf Károlyi István szavaiból nemcsak nem lehet, de nem is szabad azt a következtetést levonni, amit a »M. U.« levon, és éppen semmi szükség nincs gróf Károlyi Istvánnal szemben megvédelmezni a derék és magyar érzelmű világi kath. papságot, mert ezeket gróf Károlyi István nemcsak meg nem támadta, hanem egyenesen fölhívta a vállvetett közreműködésre azok ellen, akik a vallás ürügye alatt vétkeznek a hazafiság ellen. Amint ezt mi már tegnapelőtti vezérczikkünkben kiemeltük. Még kevésbbé lehet szó a magyar kath. papság ezredéves érdemeiről a magyarság és a hazafiság terén, mert ezeket az érdemeket gróf Károlyi István bizonyára ismeri és méltányolja, úgy mint a »M. U.«. — De a legfeltűnőbb a »M. U.« érthetetlen támadásában az, hogy míg gróf Károlyi István ama pohárköszöntőben éppen azt emeli ki, hogy »nincs jogunk addig a kormány nemzetiségi politikáját bírálni, mikor mi magunk eljátszuk a már meglevőt«, — hát ugyanakkor éppen egy kormánypárti lap az, mely ahelyett, hogy jól és helyesen értelmezné gróf Károlyi intenczióját, alaptalan gyanúsítással otrombán neki ront és igyekszik azt félremagyarázni. Bizony ezt a czikket kár volt megírni. Mert ez sem Károlyinak nem ártott, sem a magyar nyelv ügyének nem használt semmit. KÜLÖNFÉLÉK. — szept. 2. A hiv. lapból. Kinevezések. Petrosevits Irma okleveles polgári iskolai tanítónőt, a szeniczi állami polgári iskolához rendes tanítónővé, Fülöp Viktória okleveles polgári iskolai tanítónőt, a komáromi állami polgári leányiskolához segédtanítónővé, Pap Kálmán eperjesi ügyvédjelöltet, a szegedi kir. Ítélőtábla kerületébe díjas joggyakornokká nevezték ki. Névváltoztatások. Beier Francziska budapesti lakos »Baróti«ra, Baluch István kassai lakos saját, valamint József, István, Géza és Adelhaid kiskorú gyermekei »Balogic ra, Kohn (Salamon) Sándor bécsi lakos saját, valamint Irén, Pál és Ella nevű kiskorú gyermekei »Kendekre, Dolfusz József váczi lakos saját, valamint József, Anna (Alojzia), János és Jenő nevű kiskorú gyermekei »Deák«ra, Kohn Ábrahám szatmárnémeti illetőségű ugyanottani lakos saját, valamint Etelka, Jenő és Kati nevű kiskorú gyermekei »Kovács«ra kiskorú Goldstein Ida (Alma) bécsi lakos vezetéknevének »Szigeti«re, kiskorú Stern Sándor, Miksa és Ilona nagyváradi lakosok »Sebő«-re, kiskorú Grünwald László miskolczi lakos »Erdős«-re változtatták át neveiket. Alapszabály-jóváhagyások A Varjas községe és környéke temetkezési egyletének és Borostyánkő községi gyermek-menhely-egyletnek alapszabályait a belügyminiszter jóváhagyta. Személyi hír. Müller Kálmán egyetemi tanár, a Rókus-kórház igazgatója, tekintettel a fenyegető kolera-hírekre, szabadságidejét megszakítva, viszszaérkezett a fővárosba. László főherczeg a velenczei tavon. A múlt hó utolsó napján, mint Székesfehérvárról írják, fényes vadászat volt a velenczei tavon, melyben László főherczeg ő fensége, gr. Széchenyi Ernő szárnysegéde és Libits Adolf alcsuthi uradalmi igazgató kíséretében, mint a velenczei vadásztársulat vendégei vettek részt. Ő fenségét a tó partján gr. Cziráky Antal, gr. Esterházy Béla és László, gr. Zichy István és Kázmér, Meszlény Lajos orsz. képviselő, Miehl Jakab és Károly János kanonokok, Meszlény Benedek és Pál fogadták, kiknek társaságában László főherczeg délután 4 óráig vadászott. Lövetett 674 darab vad. Ő fensége maga 96 darabot ejtett el. Az első hajtás után kedélyes villásreggeli volt a tavon. Uj nemes, Képesi Gyula csengeri földbirtokosnak és törvényes utódainak, a közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül, a magyar nemességet a fogarasi előnévvel díjmentesen adományozták. Gr. Szapáry Gézáné Muraszombaton. Augusztus 27. és 28-án emelkedett hangulat uralkodott Muraszombat városában, hol az önkéntes tűzoltók egyletük fennállásának 10-ik évfordulóját ünnepelték; ezt az alkalmat egyúttal fölhasználták arra, hogy fölszenteljék zászlójukat is. 27-én Szápáry Gézáné sz. Győry Mária grófnőt, mint zászlóanyát fáklyásmenettel lepték meg. A fényes menet alatt a muraszombati dalárda, az alsó-lendvai tűzoltó- és a szombathelyi czigányzenekarok produkciói fokozták az ünnepi hangulatot. 28-án reggel 9 órakor a Szapáry-féle várkápolnában szentmisét tartottak, honnan a menet,élén a zászlóanyával, a városi sétatérre vonult, ahol virágokkal és lobogókkal gazdagon feldíszített sátorban kezdődött meg a zászlószentelés. Miután 63 szöggel megerősítették a lobogót, következett az ünnepély második része. Szápáry Pál gróf t. b. tűzoltófőparancsnok lelkes beszéd kíséretében a 10 év óta szolgáló tűzoltókat emlékérmekkel díszítette föl. Ezek után nagy társas ebédhez ültek, melyen Szápáry Pál gróf a tűzoltók nevében a királyt éltette. Az ünnepélyen díszes közönség vett részt, mely Szápáry grófnőt és fiát lelkes ovácziókban részesítette. Választások után. Egy aradi újságból vesszük át a következő hírt: Aldor Imre főreáliskolai tanár, a legutóbbi választások alkalmával elnöke és lelke volt a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor pártnak. Büntetésből áthelyezték Beszterczebányára, egy alsóbbfokú tanintézethez. Tegnapelőtt távozott el Áldor Székelyudvarhelyről, és ez alkalommal nagy kitüntetésekben részesítette a lakosság. A székelyudvarhelyi dalárda lampionos szerenáddal tisztelte meg. Majd százteritékü banker volt s mikor elutazott, több százfőnyi polgárság zászlóval, zeneszóval kisérte az indóházhoz. A viharos éljenzés csak akkor szűnt meg, mikor a vonat eltűnt a távolban. Kiss József — megvan! Tháliának deszinficziálás nélkül körünkbe érkezett papjáról annyi sok mindent összeírtak e napokban a hírlapok, hogy a rejtélyes férfiú itt sompolyog közöttünk, de a rendőrség, mely mindig és mindenkinek bottal üti a nyomát, az ő nyomát sem bírja megtalálni. Éjjel nappal keresgélik, minden rejtélyes arczú emberre ráfogják, hogy im ez a rettenetes hamburgi szállítmány, egy szóval minden leleményes furfanggal keresik, de hiába és a siker legkisebb reménye nélkül. Már minden lehetőt elkövettek, csak éppen egyet felejtettek el: a szállodákban tudakozódni. És mialatt a szegény üldözött férfiút keresik, azalatt ő maga beállít sorba a kerületi orvosokhoz. Belép az egyikhez és igy szól: Orvos úr, én Kiss József színész vagyok! — Segítség, rendőrök! jajveszékel a koleraveszély elhárítására kirendelt hivatalos orvos és már a másik pillanatban eltűnik a hátulsó lépcsőn. Kiss József megy a másikhoz, bemutatja magát. A kerületi orvos úr nagyon örül a szerencsének, de arisztokratikus mozdulatokkal visszahúzódik rendelő szobájába, mert most épen nagyon sok dolga van. A harmadik kerületi orvos nincs otthon, a negyedik otthon van, de Kiss József számára elutazott messzire, az ötödiknek nincs most ideje, a hatodiknak van ideje, de nincs otthon, a hetediknek ideje sincs, otthon sincs és így megy ez tovább. Végre szegény üldözött és hiába jelentkező Kiss József felszalad valamelyik kerületi rendőrséghez és ott a legelső tisztviselőhöz így szól: »Uram! tegyen már velem valamit! Valamennyi lapban olvasom, hogy engem keresnek úton-útfélen, hogy én a kolerás Hamburgból Budapestre megszöktem, hogy én itt bujkálok, hogy engem nem deszinficziáltak. Itt vagyok hát, öntsenek le, deszinficziáljanak, mert a kerületi orvos urak nem akarnak engem semmiképpen lekarbolozni. Az egyik nincs otthon, a másiknak dolga van, a harmadik elugrik előlem. Hát mit csináljak ? Hisz itt vagyok, nem bujkálok én, de mit tehetek én arról, ha senki sem akar foglalkozni velem!«. E sorokat két okból írjuk ki. Először, mert igazak, másodszor mert reméljük, hogy e sorokkal talán sikerül a rendőrséget nyomra vezetni. Talán mégis csak megtalálja már a rejtélyes színészt valahol, ha máshol nem, hát a rendőrségi hivatalban, ahol Kiss József mostanában naponként jelentkezik. De van egy harmadik okunk is. A harmadik ok az, hogy a t. közönség láthassa, hogy mennyire igazunk volt, mikor a koleráról írva, fölöttébb hiányosaknak jeleztük a mi elővigyázati intézkedéseinket. Íme, egyetlen egy ember van közöttünk, akit azzal a jogos gyanúval illetnek a lapok, hogy ide behurczolhatja a kolerát. Ez az ember a rémhírek folytán maga jelentkezett és kéri, hogy a közvélemény megnyugtatása végett deszinficziálják, és nem akad hivatalos orvos, aki rimánkodásait teljesítené. De azért legyünk nyugodtak, mert minden rendben van, minden szükséges intézkedés megtörtént! A sikkasztó kassai ügyvéd, Kóka Ferencz, a kassai sikkasztó ügyvéd, mint a clevelandi »Szabadság« írja, nemrég ott járt a szerkesztőségében. A szerkesztőt kereste, aki éppen Chicagóban volt, azt mondván, hogy valami fontos dologban akar vele beszélni. Amikor tudtára adták, hogy a szerkesztő pár nap múlva visszatér, azzal az ígérettel távozott, hogy a legközelebbi szombaton újra ellátogat a szerkesztőségbe. De többé nem mutatkozott sem ott, sem másutt a városban. Később arról értesült a »Szabadság«, hogy a kassai sikkasztó a Hollenden-vendéglőben, Cleveland legelőkelőbb hoteljében lakott. A lap szerkesztőségén kívül mindössze csak két helyen fordult meg. Fölkeresett egy magyar fűszerkereskedőt, akinek azt mondotta, hogy szeretnemegismerkedni a clevelandi honfitársakkal. Betért egy banküzletbe is, ahol keservesen panaszkodott. »Két út állott előttem, mondotta. Vagy főbe kellett lőnöm magamat, vagy pedig kivándorolnom Amerikába. Sokáig haboztam. A szégyen elöl a halálba menekülni mindenesetre könnyebb lett volna, mint átvitorlázni az óczeánon. De meggondoltam, hogy családos ember vagyok s családommal szemben kötelezettségeim vannak. Aztán meg biztatott a remény is, hogy hibámat még jóvá tehetem. Kész vagyok akármilyen munkát elvállalni!« Akik szóba állottak vele, azokra azt a hatást tette, hogy bűneit mód nélkül bánja. Clevelandból alkalmasint nyugat felé vette útját. Némelyek szerint S.Franciscoba utazott, míg mások azt hiszik, hogy Chicagóba, a világkiállítás városába ment szerencsét próbálni. Izgalmas eset történt tegnap a budapest-aradi vonalon. Mint Temesvárról írják, e vonat egyik másodosztályú szakaszában utazott dr. Lörwy Mór temesvári főrabbi fiatal neje is egy kis, 7 esztendős fiúval. Mikor a vonat a csabai állomáshoz közeledett, egyszerre csak kicsapódott a szakasz ajtaja és a kisfiú, aki az ajtóhoz támaszkodott volt, kibukott a pályára. Az anya szivrázó sikoltással utána akart ugrani gyermekének, de a többi utas visszatartotta s valóságos harczot kellett vívni az asszonynyal, nehogy végrehajtsa kétségbeesett szándékát. Végre aztán a vonat beért az állomásra, ahol az esetet már korábban észrevették s azonnal két embert küldtek a gyermek után, akit csakhamar látható jó egészségben hoztak be a pályaudvarra, ahol az utasok, de kivált az anyja, leirhatlan örömmel fogadta. Egynehány börhorzsoláson kívül a fiúnak komolyabb baja nem történt. Hazai fürdőkből. A hozzánk beküldött hivatalos kimutatások szerint a lipiki jódfürdőben augusztus hó 28-áig összesen 1750 gyógyulást kereső vendég fordult meg. Megörült a vonaton. Debreczenből írják: V. J. asszony, egy idevaló előkelőbb ember felesége, a múlt vasárnap Beregszászra utazott, hogy rokonait meglátogassa. Mikor Nyíregyházán túl jártak, útitársai rémülve látták, hogy a nő hirtelen felugrik, kidobálja ékszereit az ablakon, azután letépi magáról a ruhát, kiabálva, hogy ő ő meg akar fürödni a Sóstóban. Fejével betörte a kocsi ablakát s ki akart ugrani, de utitársai lefogták. Külön kocsit adtak ezután neki s a kalauz felügyelete alatt szállították Beregszászra, ahol rokonai gondozására bízták. Két nap alatt a beteg egészen lecsillapodott, úgy, hogy vissza lehetett hozni Debreczenbe. A szegény asszony már régóta idegbajban szenved. Új postahivatal. Ó-Moraviczán (Bács-Bodrog vármegyében), az ottani postahivatalnál azzal egyesített távirdahivatalt létesítettek. Megrabolt színésznő. Párisból távirják lapunknak .Chassaing színésznő lakásáról az éjjel nyolczvanzer frankot érő ékszereket elraboltak. Ellopták egyszersmind az összes ezüst edénykészletet. Nagy szerencsétlenségről tudósít egy kolozsvári lap. Szabó Lajos apahidai birtokost tragikus halál érte. Tegnap délután ugyanis gabonával teli zsákokat hordatott a padlásra. Munkásai a már tele rakott padlásra két újabb zsákot emeltek fel és azt a többi gabonás zsákokra lökték, — ekkor a padlás egyszerre beszakadt és az ott álló Szabó Lajos lezuhant. A padlásra felhalmozott tele zsákok szintén leestek és iszonyú terhükkel maguk alá temették a szerencsétlen embert. Midőn Szabóról sietve elszedték a zsákokat , már nem élt. Egy ál-Carnotról adnak hírt a párisi lapok. A tournoni kerületben az elhunyt Seigrohos képviselő helyére új képviselőt kellett választani. A jelöltek közt van »Carnot Lázár, lyoni keztyükereskedő is. Camot tulajdonképpeni neve Baboulin és mint munkás van alkalmazva a Benoit-féle keztyűgyárban, 35 éves és nagyon hasonlít Camot elnökhöz, főleg azért, mert szakállát épp úgy viseli, mint a köztársaság elöke. Már kétszer volt nős és második nejétől ezelőtt egy éve vált el. Két fia van, egy 4 és egy 2 éves. »Én — mondja az ál-Carnot— Carnot Sadi elnök törvényes fia vagyok; anyámat sohsem ismertem. A Baboulin név örökbefogadó szülőm neve. Baboulin névjegyeket is készíttetett magának »Carnot, foulinsi gróf, kertyűgyáros, Lyon, Rue de Vendome 1971 felirattal. Egyszer már fellépett mint jelölt a clignancourti kerületben; akkor egy párisi keztyügyárosnál volt mint munkás alkalmazva. E vereség után — beszéli — épp úgy mint d’Arc Johanna, isteni szózatot hallottam, mely azt mondta nekem: »Menj innen el« Ő erre Párisból Lyonba gyalogolt, mely utat 23 nap alatt tette meg. Mielőtt Párisból eltávozott volna, a lóversenyen Carnot elnökkel találkozott, aki akkor — saját előadása szerint — ezt mondta neki: »Emberré teszlek.« Raboulin írt a rajnai prefektusnak, s 3000 frank választási költséget kért tőle. Most türelmetlenül várja a választ. Mikor társai azt ajánlották neki, hogy Carnot nevére írjon alá váltót, felháborodva így felelt: »Egy fiú sohse csalja meg az atyját.« Szóval, Raboulin, anélkül, hogy bolond volna, mihelyt származásáról beszél, teljesen elveszti eszét. Más tárgyról nagyon értelmesen beszél, kitűnő munkás és gazdája nagyon meg van vele elégedve. Helyi hírek. Tűz a nyugati pályaudvaron. A nyugati pályaudvaron a Stern-féle szénraktárban már négy nap óta tűz pusztít. A tüzet két napig eltitkolták, mert a szén csak füstölögve ég. A tüzet azonban, mivel