Pesti Napló, 1893. augusztus (44. évfolyam, 215-245. szám)
1893-08-01 / 215. szám
S Budapest, kedd ____________PESTI NAPLÓ. 1893. augusztus 1. 215. szám. így vagyok én is Jókaival. Sokszor beszélt már velem, de én sohase tudoma, hogy mit, szemeimet ilyenkor önkénytelenül bezártam, hogy jobban láthassam. Mit törődtem én ilyenkor azzal, hogy politikai álláspontunk elválaszt bennünket egymástól? Én az ő nagyságában a politikust úgy abszorbeálva láttam, mint a tengerben az egy csepp mérget. Tudtam, hogy ez az egy csepp sem a tengernek, sem nekem valami nagyon meg nem árthat. S mikor egy alkalommal a Házban egy kétségbeesett javaslat érdekében felszólalt s hangjával a lármán áttörve, így kiáltott fel: — Én is úgy vagyok a népszerűséggel mint Polykrates a gyűrűjével. Akárhányszm dobtam a tengerbe, mindig akadt egy hal, amelyik visszahozta! én is önkénytelen azt mondtam utána: — A politikus Jókai nem tud olyan hibát elkövetni, amit a költő Jókainak a nemzet meg ne bocsátana! Ez az a szempont, amit a közelgő Jókaijubileum alkalmával a nemzetnek elfeledni nem szabad. Ez a nap a nemzeti irodalom nagy ünnepe, s aki e nap hangját politikai disszonanciákkal akarja megzavarni, az profán kezekkel nyúl a szentséghez. Nagy férvaiknak ünneplésében a nemzetek csak önmagukat tisztelik meg. El kell ott némulni a kicsinyes szempontok vásári zajának, hisz az ünnepekben nem a gyengeséget, hanem a nagyság nemzeti vonását akarjuk piedesztálra állítani. S végre is a magyar kultúra érdekében tett fáradozásnak és félévszázados munkának érdemeit sem politikai célból kicsinyíteni, sem politikai célból kiaknázni nem szabad. Valamint a magyar nyelv közös kincse minden magyar embernek, úgy a magyar szó méltánylása és megjutalmazása is közös kötelessége minden hazafinak. A spanyol nemzet, mikor költőjét Zorillát nyilvánosan megkoszorúzta, nem a politikai különbségeket kereste benne, amik szétválasztanak, hanem az irodalmi érdemeket, amelyek egyesítenek. A francia nép büszkén írta Moliére sírkövére: „Rien ne manque á sa gloire, Mais il a manquer á notre“. A tótok Kollár-ünnepséget rendeznek, illő, hogy megszűnjék nálunk is az a kicsinyes féltékenység, mely halála előtt nagy embereket elismerni nem hajlandó. A dicsőségnek nem csupán a sírokra kell vetni fényét, hadd érje egy sugár azt a munkában megőszült, hervadt főt is! Sohasem felejtem el azt a megindító, mély benyomást, melyet a múlt év augusztus 21-én az Anversben rendezett nagy nemzeti ünnep reám tett. A belga nép a régi Chambre de Réthérique művészi ünnepségeinek ötszázéves évfordulója alkalmával világraszóló fényes diadalmenetet rendezett. A kocsik, a jelképes csoportozatok, a ruhák és korhű jelmezek, maga a diadalmenet, amelyen kétezer ember és ötszáz ló vett részt, a belga nép összes nemzeti és kulturális tradícióit egy csoportban mutatták be. Az évszázadokkal azelőtt elhalt nagyságok, akik csak egy kővel járultak a belga kultúra és művészet templomának felépítéséhez, kiléptek dolos sírjaikból, s habár közülök némelyiknek porladt tetemét jeltelenül őrzi az anyaföld, de a kegyelet által életrekeltve, a nemzeti büszkeség és önérzet fejlesztéséhez járultak hozzá. Az ünnepi fénynyel feldíszített utcákon közel egy millió ember hullámzott, s az anyák gyermekeiket, a gyermekek ősz szüleiket támogatva jöttek az ország legtávolabbi vidékeiről, hogy "hazájuk kulturális fejlődésének ötszáz éves történetét lássák élő csoportozatokban elvonulni szemeik előtt. A Cortége, vagy flamand nyelven Landjuweel, harminc nagy jelmezes és korhű csoportképből állott. Mesés fénynyel és gazdagsággal rendezve. Szimbolikus tableaux-k, óriás méretű díszkocsik hozták a századok testéből kiszakított kulturmozgalmakat, az ő vezető férfiaikkal és művészeikkel. Louis Berken glorifikációja mellett ott láttam a belga történelem Jeanne D’Arcját, a legendák ködébe vesző Marieken de Nijmegent. Gyásztakaróval befödött lovak húzták a gótikus művészet hanyatlásának jelképét egy csonka toronyban. Nyomon követték ezt e korszak kiváló írói és művészei. Utána a renaissance újjáébredésének szimbolizációja, melyet a XVI. század költőinek és íróinak csoportja kísért, majd az olasz renaissance és a flamand retorikai iskola következett. Külön csoportjai voltak a szobrászatnak, festészetnek, zenének, költészetnek, építészetnek, iparnak és földmivelésnek. Dürer Albert hajójának diadalmenetét a Schelden, valamint Karel de Haute első gyémántköszörülő műhelyének teljes berendezését ott láttam fél millió ember előtt elvonulni a zászlók ezreivel földiszített utcákon. Boldog nemzet, amelynek fiai a nemzet kulturnagyságának történetét ott látják kifejlődni és megjelenni szemeik előtt a főváros utcáin. Boldog művészek, akiknek emlékezetét így őrzi meg a verejtékük árán megteremtett nemzi büszkeség kegyelete. Ily' nemzetnek gyermekévé születni szerencse, mert nagyjainak példáiból és az utódoknak kegyeletéből meríthetnek uj ösztönt a hazaszeretetre. A lángelméknek ily fényes sorozatával bennünket a Gondviselés nem ajándékozott meg. Míg a nyugat-európai nemzetek ipari és művészeti haladásuk útjain nyugodtan dolgozhattak, nekünk nemzetfentartó harcokban kellett kimeríteni erőinket. De adott azért nekünk is nagy férfiakat, akikre büszkeséggel tekinthetünk. S e nagy férfiak sorában bizonyára az elsők között foglal helyet a magyar modern romantikus irodalom megalapítója, Jókai Mór. Nem értem, hogy mégis vannak megyék Magyarországban, amelyekben a politikai kicsinyeskedések a nemzet nagy, kulturális ünnepe elé akadályokat akarnak gördíteni. Nagy, magyar megyék, ahol erős gyökereket vert a nemzeti érzés, s amelyeknek hazafisága minden gáncson és kritikán fölül áll, megtagadják hozzájárulásukat Jókai ünnepeltetéséhez. Előttem fekszik például Somogy megye közigazgatási bizottságának határozata, amely tiltakozik, hogy közgyűlésileg ünnepeljék a nemzet koszorús íróját. Ez a határozat meglepett és gondolatokat ébresztett bennem. Lehetetlen, hogy a nemzeti érzés közösségében lenne itt a hiba, hanem itt a rendezés irányzatában kell annak lenni, melyet ez esetben méltó szavakkal elítélni nem lehet. Magyarországon a politikai kotterák áramlata oly erős, hogy abszorbeál minden nemes törekvést, s nemcsak azokat az embereket tiporja el, akik szolgálatába szegődni nem hajlandók, hanem megbénít minden humánus és társadalmi akciót, mely vele nem homogén. Kultúra, művészet, vallás, csak balansz tud a kezében, s ha fel nem használhatja hatalmi céljainak előmozdítására, kész keresztül gázolni azokon. A kormányzásban újra Macchiavelli elméletét formulázzák, mely szerint a politikában egyedüli cél a siker, minden egyéb pedig csak eszköz a hatalom kezében. S amint a korteskedés fölháborító visszaéléseit nem orvosolják, mert pillanatnyi sikereket biztosítanak, akként hajlandók hozzányúlni még a legszentebb dolgokhoz is, ha azok politikai előnyök megszerzésére alkalmasak. Jókai neve a nemzeti kegyeletnek és a rokonszenvnek egy nagy erkölcsi kapitálisa. A világon mindennél alkalmasabb politikai célok kiaknázására, a világért sem szabad gúnyt űzni rettenetes siránkozásával. Jaj annak, aki elég vakmerő ezt megkísérteni. Aki egyszer felel neki, ahhoz rögtön félannyira jut, a második feleletre még közelebb szabadul S a harmadikra torkon ragadja. * Néha a nyár tengeren kisértenek a szellemek. A bárka alá húzódnak s ott jajgatnak, könyörögnek az üdvösségért, egy kis nyugalomért. Apró fodrokban borzong körülöttük a tenger, de mintha olajat öntöttek volna a bárka alá, olyan eszeveszett sebességgel siklik előre. Gyorsan be kell vonni a vitorlát s beveszik az evezőket, nehogy megüssék a boldogtalant. Felelni nem szabad, oda se kell ügyelni, a tapasztalt tengerész bebújik a vitorla alá s hallani se akarja a szerencsétlent. — Se láss, se hallj fiam! — Így oktatja kicsinyeit az asszony, mikor nyakába akasztja a szentelt talizmánt, melyet soha, soha le nem tesznek. Ők itt nem élnek maguk az emberek, azok is élnek, a kik már meghaltak s nem szeretik, ha észreveszik őket. Megférnek békével s két Miatyánkot mond, aki imádkozik, csak az egyiket magáért. Ezüstös éjszakákon fehér mosónők sulykolnak a tengerparton. A halottas ingeket mossák. Énekelnek és vijjogó sirályok szállnak le melléjük a sziklákra. Ha arra téved egy-egy asszony, könyörögnek neki, hogy jöjjön, segítsen, mert nem tudják a dolgukat elvégezni hajnalra. A Mindenható őrizzen meg tőle minden breton lelket!... Akit elfoghatnak, annak velük kell csavarni a mosott ruhát. Annak velük kell énekelni, pihenés nélkül. Ott találják őt reggel összeesve, kifacsart karokkal, megnémulva. * Ott kint, ahol olyan szép sötétkék szinü a tenger s összeölelkezik az éggel, ott egy város volt valaha. Egyszer lebocsátott horgonynyal arrafelé halásztak a douamenezi halászok. Éjfél után felhúzták a hálókat s a vasmacskát is be akarták vonni. Megakadt valamiben, mert dacára, hogy valamennyien belekapaszkodtak, mégse mentek semmite. Egyikük vakmerően leereszkedett a lánc mentén. Hogy visszakerült a fedélzetre, azt kérdezte a többiektől: — Mit gondoltok, mibe akadt meg? — Hogy mibe! Hát valami sziklába. — Nem. Egy ablak rostélyába. A halászok azt hitték, hogy megbolondult. — Igen, s az az ablak egy templom ablaka. A templomban világosság volt s az a világosság meszszire fénylett a tenger fenekén. Láttam jól. A templom zsúfolva volt. Teli volt férfiakkal meg asszonyokkal, mindannyian drága ruhákban voltak. Az oltár előtt egy pap készült a miséhez. Hallottam, amint egy gyereket megszólított, hogy ministráljon neki. — Nem igaz, nem lehet. — Esküszöm a lelkem üdvösségére, esküszöm, hogy igaz! Elhatározták, hogy elbeszélik papjuknak. Másnap fölkeresték. A pap végig hallgatva őket, így szólt: — Te az Is-i templomot láttad és ha te vállalkoztál volna a ministrációra, Is városa kiemelkedett volna ismét a habokból és Franciaország fővárosává lett volna .... Hogyne hinnék, ha a pap is mondja! Enyhe, holdvilágos éjszakákon egy hableány énekelget ott, Ahés, a Gralou király szép leánya. Néha megkondulnak a harangok is a mélységben s nincs annál dallamosabb harangszó a világon. Az isi harangok azok. Száz templom volt Is városában s mindannyiban egy-egy püspök mondta a misét. Midőn a várost elnyelték a habok, minden úgy maradt, azóta mindenki azt csinálja, amit akkor csinált. A rokka mellett ülő öreg asszonyok azóta folyton pörgetik az orsót. A posztókereskedők azóta folyton ugyanazt a posztót mérik, ugyanazoknak a vevőknek ... És ez így lesz, mígnem újra fölmerül a város a habokból és lakóit megváltja a jó szerencse.. Öreg halász-asszonyok látják is városát kiemelkedni néha a habokból. Esküt tesznek rá az oltár előtt! Csupa kastély, meg torony, ezer meg ezer nyílott ablak. A háztetők ragyogtak, mint a kristály. Tisztán hallották a harangszót s hallották, mint zug a tömeg az utcákon. Egyszer egy asszony vízért ment le a tengerpartra, hát csak kinyílik ám előtte egy rengeteg ajtó. Belépett s egy pompás várost látott. Fényes kirakatok szegélyezték az utcákat s a kirakatokban halommal állt a sótt drága köntösre való. A szemei kápráztak belé s a szája tátva maradt ennyi drágaság láttára. A kereskedők a boltajtókban álltak s mind hitták: — Vegyen tőlünk valamit! Vegyen valamit! Csak úgy zúgott, a feje s azt se tudta, mit feleljen. Végre bevallotta egy helyt: — Már hogy vennék én, nincs egy árva garas se a zsebemben. — Biz az nagy baj — felelt a boltos, — bár csak egy garas árát venne, megváltana mindanynyinkat. Alig mondta ki ezt, a város eltűnt. Az asszony megint, csak ott találta magát a parton. Menten elájult, úgy vitte őt haza néhány vámhivatalnok, kik éppen azon a tájon tartottak őrjáratot. Két hétre rá meghalt. — Ott uram nézd, ott kint, ahol az ég lekönyököl a tengerre, ott egy város volt valaha! Itt, ahol mi állunk most, itt is olyan kék tenger lesz egyszer . . . Szürke ködöt hint a tengerre az alkony, egyegy bokor öles árnyékot vet. Lent a parti sziklák közt vékonyan visít a szél, a hold kísérteties barázdákat hasit a didergő vizen s az örök hullámok dühösen csapkodják, pihenés nélkül eszik a partot. Olyan jól esik félni s összekuporodva megbújni a meleg paplan alatt.