Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-21 / 291. szám

291. szám. Budapest, vasárnap 1894. október 21. 5 PESTI NAPLÓ. jelentése szerint a cár tegnap ájulásba esett, ami az urémiának a következménye; hogy mikor tért ismét a cár magához, arról a jelentés nem szól. Az orvo­sok mai hivatalos bulletinje szerint a lábak megdaga­­dása különösen fenyegető jelnek mutatkozik. A Ber­liner Tageblatt jelentése szerint az orvosok tegnap konzíliumot tartottak, amelyben egyhangúlag kimond­ták, hogy a cárnak rákbaja van. A cár betegsége alatt negyven orosz fonttal fogyott és utóbbi időben a vizek­­et véres. (2V. Fr. Fr.) Pária, október 20. Pétervárról érkezett jelen­tések szerint a cár állapota állandóan nagyon aggasztó, a beteg ereje rohamosan hanyatlik. Pétervár, október 20. A cár állapotáról ma este 8 óra 40 perckor a következő hivatalos orvosi jelentést­ adták ki: Az utolsó huszonnégy óra alatt a cár egy keveset aludt. A nap folyamán fölkelt az ágy­ból. Az erőállapot és a szív működése változat­lan. Az oedema nem nagyobbodott. Leyden, Sacharjin, Hirsch Popov, Veljaminov. Berlin, október 20. (A Pesti Napló tudósítójának távirata.) A Norddeutsche Allgemeine Zeitung jelentése szerint Jovan páter, akit Livádiába rendeltek, a kronstadti helyőrségi templom lelkésze. Nagyon szerény embernek mondják, akinek állítólag sok csodakura sikerült. A páter gyógyítása módja abból áll, hogy kezeit ráilleszti a beteg testére, megkeni szent olajjal és Jakab apostol közönséges levele V-ik részének 14. és 15-ik versét mondja el, mely igy hangzik: „Beteg-e valaki köztetek? hivassa az egyház szolgáit és imádkozzanak érette, megkenvén az olajjal az Urnák nevébe. És e hitből származott imádság megtartja a beteget és felsegélli őtet : ha bűnt cse­lekedett, megbocsáttatik néki.“ (Jakab.) Pétervár, október 20. (A Pesti Napló tudósítójának távirata.) Most már alig van kilá­tás arra, hogy Alix hesszeni hercegnő még a cár halála előtt érkezzék Livádiába. A fővárosban a cári családról oly hírek keringenek, amelyek a livádiai eseményeket igazi tragédiává avatják. E hírek szerint a cárné szélhüdést kapott és ágyban fekvő, Ágyban fekvő beteg a három hónap előtt férjhez ment Xenia nagyhercegné is. A cár operációjáról szóló hírek arra vezethetők vissza, hogy lábán bevágásokat tettek a víz lecsa­­polása végett. (N. Fr. Pr) London, október 20. (A Pesti Napló tudósító­jának távirata.) Ide érkezett magántáviratok megerő­sítik a cárné megbetegedésének a hírét. A cárnét a férje betegágya mellett átvirrasztott éjszakák dön­tötték betegségbe, annyira busul férje állapotán, hogy vonakodik ételt és italt szedni. Az orvosok azt rendelték számára, hogy teljesen kímélje magát. A bánat az egész cári családot megtörte. Berlin, október 20. A Kölnische Zeitung je­lenti Pétervárról. Alix hercegnő Sergius nagyherceg­gel és nejével ma tovább utazik Varsóba és valószí­nűleg hétfőn érkezik Livádiába. Mint előbb, most is abban a meggyőződésben vannak itt, hogy a hercegnő útjának célja az, hogy a trónörökös menyegzője mielőbb megtörténhessék. Velence, október 20. A cár állapotáról ma reggel érkezett fölöttébb aggasztó hírekre Konstantin nagyherceg és neje ma délután visszautaztak Oroszországba. Paris, október 20. Ma itt és egész Franciaország­ban, a zsinagógákban is, imákat mondtak a cár felgyó­gyulásáért Az orosz nagykövetségnél kitett iv már tele van aláírással. Beírta a nevét a többi közt Canrobert tábornagy és több miniszter is. Pétervár, október 20. Tegnap egész Oroszország­ban imákat mondtak Sándor cár felépüléséért Több hír­­laptudósító Krimbe utazik. J­­­acine. — Francia regény. — 51 Egyszerre csak az ajtó lassan megfordult a sarkában. Paul hátranézett, de szeme csak körvona­lait látta az asszonyi alaknak, mely az ajtónyilás vilá­gos hátterére rajzolódott. De csalódnia még­sem lehetett: az alak kör­vonalai nem voltak olyan terjedelmesek, mint a Jamesonnééi ... Amint fölállott, hogy jobban megnézze a vá­ratlan jövevényt, könnyű terhet érzett a mellére nehezedni s két kar fonódott a nyakára, fejére. Azután pedig rózsasziromnál is édesebb, de nem olyan hideg ajk forrott az ajkára: — Oh édes szerelmem! Bocsáss meg nekem!... sóhajtott föl Solange. S már is lebocsátkozott a puha szarvasbunda­­szőnyegre, mintha igazi nagybűnös volna ... De szenvedélyesen ölelő karok tartották szo­rosan ott, ahol volt, azon a boldogságtól és gyön­gédségtől áradozó szivén. Egy hosszú, hosszú percig egyetlen szónak az elhangzása is lehetetlen volt köztök. Egybeforrt ajkuk közül alig szállhatott el egy-egy sóhajtása a boldogságnak, olyan mint a szél dallamos mormo­­lása, amelyet zárt szobában a lobogótűz magá­hoz szív. — Hol vagyok? szólalt meg végre Paul, föl­nyitva a szemét. — Szólj hozzám! Olyan gyakran álmodtam ezt az álmot!... Lehetséges-e? Eljöttél?... Az imént még azt mondtam magamban: „Már nem szeret! . .“ — Oh én imádottam! . . Most már tudom, hogy mennyire szeretlek. Oh, jól tetted, hogy eljöttél! Én Istenem! miért nem mentél még messzebb? Megmu­tattam volna neked, hogy mennyire szeretlek, azzal hogy utánad mentem volna a világ végére is. Hogy hozzád juthassak, éhséget, szomjúságot szerettem volna szenvedni. Olyat szerettem volna véghezvinni, amilyet soha még más asszony meg nem tett . . . Elhallgatott, magába fojtva azt a féltékenysé­get, amely hetek óta gyötörte. Ah, hogy ő nem te­heti meg azt, amit egy másik nő megtett a Paul szerelméért! Paul, mintha megértette volna, hogy Solange miért hallgatott el, komoly hangon monda: — Néha sokkal nehezebb élni, mint meghalni! Megtanultam ezt azóta, hogy egymástól távol vagyunk. — Oh, mennyit szenvedtél! kiáltotta föl Solange, ki csak most nézte meg jól a férfi arcát. — Oh istenem, milyen nyomorúságos lakás ! Micsoda élet! Hogyan tudhattam volna, hogy hol vagy? Oh, úgy kerestünk! S elbeszélte azoknak a hosszú heteknek a tör­ténetét, amelynek mind a kettőjök életében a legbol­dogtalanabbak voltak. Hogy Marnix eleinte milyen szerepet játszott, azt elhallgatta, de nyomatékosan emelte ki későbbi fáradságait. Londonba utaztak mind a ketten és a legkitűnőbb detektívekhez fordul­tak, mintha valami nagy gonosztevőnek a nyomozá­sáról lett volna szó. Végre megtalálták azt a kereskedőt, aki Pault Jameson kapitányhoz utasította volt. És csaknem ugyanabban az órában érkezett meg a Jamesonné levele is... Ő, Solange, azonnal indulni akart, de atyja el akarta hozatni Marseilleből a yachtját, hogy azon jöjjenek ide. Ebben eltelt tíz nap. Végre abban állapodtak meg, hogy — mint Jamesonné is aján­lotta — felülnek egy turista­hajóra, amely az északi fokhoz igyekszik. — És most, monda Solange, e gyér megölelni a papát, akit az ajtó előtt hagytam. Marnix el sem volt készülve olyan meleg öle­lésre, amilyenben része lön. Paul csak annyit mondott neki: — Használt az orvosság, ha talán erős volt is egy kicsit! Ezentúl egészen más embert fog ben­nem látni. Ami Jamesonnét illeti, kevés hija volt, hogy sohasem láthatta volna meg a családi képe befejezé­sét, mert festője majdnem megfojtotta az ölelé­sével. Kieszközölték, hogy a hajó egy-két órával el­halasztotta az indulását, ami lehetővé tette az oly régóta alattomban tervezett díszebéd megtartását. — Tudja most már, hogy micsoda ünnepségre készültem ? kérdé Paul­tól kényes szemmel a háziasszony. — Szép, szép! mondá Marnix. — De hátha kérlelhetetlen asszonynyal lett volna dolga? . . . Mennyi ízes falat veszett volna kárba! — Nincs asszony, aki kérlelhetetlen volna, ha szeretik, viszonza Jamesonné. — És én tudtam, hogy hányadán vagyok. A hajó éles sivitása indulásra intette a kése­­delmezőket. Kényes szemmel s még tele szájjal búcsúztak el. — Ne felejtse el a receptemet — mondá Ja­meson kapitány, még egy utolsót kocintva Paullal: munka, jó feleség, és . . . olyan asztal, mint ez ni. Nem azt értem, ami rajta, hanem azt, ami kö­rülre van. Egy órával utóbb Solange és férje egymáshoz simulva, elvesztették szemük elől a szegényes kis szigetet, amelynek lakosai ígéretet vettek tőlök, hogy esztendőre ismét eljönnek. Nem szóltak egymáshoz, nehogy a hang megzavarja édes boldogságukat. Pár nappal ezelőtt még mindegyikök azt hitte, hogy so­hasem lesz része ebben a boldogságban. Végre Paul megszólalt: — Hallani vágyom a hangodat. Mire gondolsz ? — Arra, hogy szeretlek! — Én meg azon tűnődöm, hogyan adhattad te a szívedet annak az embernek, aki én voltam, és aki nem vagyok többé. Mily őrültség! Hát nem láttál semmit? Mit találtál bennem a szerelmemen kívül, ami bizalmat kelthetett benned ? De magányomban, KÜLÖNFÉLÉK. — Budapest, október 29. — Személyi hírek. József főherceg e hónap vé­gén több heti tartózkodásra Wörishofenbe utazik. — Báró Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke, holnap pár napra Abbáziába utazik. — Mint a Pester Lloyd estilapjában olvassuk, gróf Károlyi Gyula ma délelőtt oltárhoz vezette az egyetemi templomban Károlyi Melinda grófkisasszonyt. — Sándor király magyar ezrede. A ki­rály, mint a Politikai Hetiszemle értesül, Sándor szerb királyt közelebb a 86. számú szabadkai gyalog­ezred tulajdonosának nevezi ki. Az ezrednek eddig a nemrég elhunyt Szvetenay táborszernagy, nagysze­beni hadtestparancsnok volt a tulajdonosa. Két zászlóalja már hosszabb idő óta Budapesten állo­másozik. — A szerb király kegyelete. Sándor szerb ki­­rály, mint egy berlini táviratunk jelenti, felkereste a charlottenburgi mauzóleumot és ott pompás koszorúkat tett Vilmos császár és Auguszta császárné koporsójára. — Kossuth Ferenc hazatérése. Kossuth Ferenc, mint egy nápolyi táviratunk jelenti, ma indult el hazatérő útjára. Nápolyból Kossuth Ferenc Rómába ment, ahol pár napot fog tölteni s megteszi az olasz királynál a már többször említett bucsulátogatást. Kossuth Ferenc, mint már megírtuk, 28-ikán délelőtt tíz órakor érkezik meg Budapestre. A pályaudvaron több fővárosi és újpesti egye­sület küldöttsége fogadja s tiszteletére harminc fehér ruhába öltözött ifjú hölgy vonul ki a pályaudvarra. — Arcképlel­eplezés. Az Eötvös jótékony egyesület, a főváros egyik legelőkelőbb és legáldásosabb humanitárius testülete, fényes ünnepléssel tisztelte meg fáradhatatlan alelnö­­két, Zilahi Simont,a Budapesti Hírlap újságvállalatainak igaz­gatóját. Ma este egybegyűjtötte tagjait és vendégeit a Vigadó termeiben s ünnepi beszédek méltó dicséretei közt leplezte le e derék jó ember arcképét, amely üléstermének örök ékessége lesz. Miután az egyesület elnöke, Kállay Gyula­ megnyitotta a díszgyűlést, Rákosi Jenő, a tollnak és szónak kitűnő mestere, lendületes beszédet intézett a hallgatósághoz. A magyar nemzet nagy feladatairól, az új honfoglalásról beszélt, amely a mostani generációra vár, s amely akkor válik majd tö­kéletessé, ha ebben az országban nyelvre, gondolkozásra, érzésre magyar lesz minden ember. Hogy e nemzedék, úgy­mond, beválthassa nagy misszióját, elsőbben is magyar fővárost kell teremtenie, s ezt a munkát nem szabad telje­sen rábíznunk a kormányra, az ország vezérlő embereire, hanem mindenkinek ki kell belőle vennie a részét. Remek beszédét a humanizmus dicséretével, különösen az Eötvös­­egyesület áldásos működésének magasztalásával végezte, átadván a szót Váran­y Antalnak, hogy köszöntse az ünne­peltet, akit ezalatt küldöttség kísért a terembe az egybegyűltek lelkes illenei közt. Várady ékes szavakkal dicsőítette Zilahi Simon érdemeit, amelyek megszerezték neki a közbecsülést és mindazok őszinte szeretetét, akik jóságos, meleg szívéhez hozzáférhettek. Az a kép, amelyet az Eötvös-egyesület festetett, így szólt a többi közt, nem közönséges arckép, hanem mintaképe a szerény, becsü­letes, embertársait szerető polgárnak, aki a mások javáért buzgólkodva, jutalmat nem vár, nem keres. E szépen elmon­dott beszéd után megszólalt kényes szemmel, remegő han­gon az ünnepelt, s megköszönve a kitüntetést, amelylyel polgártársai még nagyobb szeretetre és buzgóságra kötelez­ték, azzal az ígérettel adózott az Eötvös-egyesületnek, hogy valahányszor önfeláldozó, hűséges munkásra lesz szük­sége, őt mindig a legelsők és legbuzgóbbak közt fogja ta­lálni. Elszavalták még Várady Antal alkalmi ódáját, ame­lyet az egyesület zászlószentelő ünnepére irt, aztán bevo­nult az egész társaság a szomszédterembe, ahol vidám lakmározás közben lelkes felköszöntőket mondottak az ünnepeltre, az ünnepi szónokokra és az egyesület kiválóbb tagjaira. — Wekerle karrierje. Az Élet heti folyóirat leg­újabb számában Porzsolt Kálmán hirlapírótársunk egy re­miniszcenciáját beszéli el, amely érdekes adattal szolgál a miniszterelnök karrierjéhez. A reminiszcencia még abból az időből való, amikor 1886-ban Szapáry bukása után Tisza Kálmán vette át a pénzügyminisztériumi vezetését. Egy-két képviselő és újságíró — írja Porzsolt — tudta csupán, hogy Wekerle nem volt megelégedve mi­nisztériumi helyzetével és egy bankkal tárgyalt, hogy annak élére álljon. Tisza már akkor jól ismerte őt és tehetségét, de még nem nyilatkozott előtte, hogy emelke­désének útját megnyitja-e. Amikor a bankkal folytatott tárgyalások már annyira előrehaladtak, hogy Wekerle már késznek nyilatkozott az állás elfogadására, Móric Pál meg­mondta ezt Tisza Kálmánnak, aki erre huszonnégy óra alatt elintézte az ügyet. Este tizenegy óra felé lehetett, midőn a Nemzet szerkesztőségében egyedül dolgoztam. Egy szerencsétlen népszínműitónak tekertem ki éppen a nyakát színházi kritika alakjában, amidőn szegény megboldogult Visi Imre, az akkori szerkesztő, lihegve fut be. A vezércikkírót ke­reste, mert még nem volt „ciceró“. — Üljön kocsiba — szólott hozzám — keresse föl Wekerlét akárhol még az éjjel, mert meg kell akadályozni, hogy holnap aláírja a bankkal a szerződést. Mondja meg neki, hogy a generális akar vele holnap beszélni! A politikai futár szerepe nagyon tetszett nekem, de akkor még nem ismertem Wekerlét s illetlen dolognak tartottam, hogy ilyen bizalmas hirrel egy idegen toppan­jon be hozzá. Megmondtam ezt Visinek. — Hát akkor elmegyek én — felelte ő. Másnap Wekerle bement Tisza szobájába , onnan mint államtitkár jött ki. — Justh Zsigmond a ravatalon. Mint levelezőnk irja, Justh Zsigmond holtteste tegnapelőtt érkezett meg Cannesból Szenttornyára. Azonnal agnoszkálták és azután

Next