Pesti napló, 1894. december (45. évfolyam, 332-360. szám)
1894-12-25 / 356. szám
II. Melléklet a Pesti Napló december 25.-iki (keddi) számához. Fleurs de la Pousta. — Magyar költők francia antológiája. — Annak a nemes barátságnak, amit a francia és a magyar irodalom közt újabb időben a Pesti Napló hozott létre, egyik legfényesebb megnyilatkozása lesz az a könyv, amelynek a címét cikkelyünk élére írtuk. Ezennel bemutatjuk a magyar közönségnek gróf Polignac Menyhértet, aki arra vállalkozott, hogy a magyar költészetet bemutassa Franciaországnak és Franciaország révén az egész művelt világnak. Egy külső kiállításra is díszes album fog megjelenni Párisban a jövő év elején. Ez a nagyértékű album az újabb magyar poézis antológiája lesz, francia nyelven, a leghűbb és legszebb francia fordításban. Petőfitől és Arany Jánostól kezdve, a legújabb nemzedékig ötven magyar költőnek ad helyet az album. Tartalmának gazdagságát eléggé jellemezzük, ha ide írjuk, hogy a lelkes fordító, gróf Polignac Menyhért, az albumba fölvett költőkből összesen kétszázharminc költeményt mutat be. Hálával tartozunk, most még nagyobb hálával, a korán elhunyt Juszh Zsigmond emlékének, mert ő volt az, aki megszerettette a magyar nemzetet gróf Polignac Menyhérttel. Azt a barátságot, amit Polignac Justh Zsigmond iránt érzett, átvitte egész Magyarországra. Abban a sok szép és megragadó vonásban, amit Justh egyénisége sugárzott rá, megszerette az egész fajt, megismerte az egész magyar nemzet tüzét, lovagiasságát, szabadságra született erényeit. S ez a vonzalom nem volt hamar elmúló szeszély, hanem mély és komoly érzés, amely évrőlévre erősödött, mint minden igazi barátság és amely most ily szép tettben adja tanúságát erősségének. Gróf Polignac Justh Zsigmond baráti támogatásával rövid idő alatt megtanulta a magyar nyelvet, annyira megtanulta, hogy ime most a magyar poézis legszebb termékeinek tolmácsolására vállalkozhatott. Justh Zsigmond lelkesítette az album kiadására és ő segédkezett neki az anyaggyűjtés munkájában, ő adott neki sok becses tájékozást a magyar irodalom múltjáról és jelenéről. Mennyi örömmel csüngtek mind aketten e munkán és mennyire fájhatott gróf Polignacnak, hogy a halál nemcsak a kedves jó barátot, hanem a szellemes tanácsadót, az önfeláldozó munkatársát is elszakította tőle, még mielőtt a nagy mű megjelenhetett volna. A pótolhatatlan veszteségben csak az szolgált vigasztalásául, hogy Párisban talált egy kitűnő magyar írót, a ki hasonló érdeklődéssel fordult a vállalat felé s a kinek egész tudásával és lelkesedésével rendelkezhetett. Ez a magyar író a mi jeles kollegánk, Malonyay Dezső, a Pesti Napló párisi levelezője. A nagyértékű antológiának azon a díszen kívül, amit a gróf Polignac munkája ad neki, még két ékessége van: az, hogy az elöljáró beszédét és a zárszavát a mai Franciaország két legfényesebb reclame írta meg. Az avant-propos Coppée, az epilogue Daudet Alfonz mesteri tollából származik. Coppée elüljáró beszédét megelőzi egy bánatos hangú in memóriám, amely Justh Zsigmondnak emel maradandó emléket Franciaországban, és megörökíti egyúttal azt a kölcsönös szimpátiából fakadt nemes barátságot, amely gróf Polignac Menyhértet Justh Zsigmondhoz csatolta. Az in memóriám után következik egy hosszabb introdukció, valóságos kis tanulmány, amely képét adja a magyar irodalom egész történetének. Ez a bevezetés árulja el legjobban, mennyi szeretettel, menynyi gonddal, mily lelkiismeretesen foglalkozott velünk ez a francia író, aki — mellesleg legyen mondva — unokája annak az államférfiának, aki Lajos Fülöp kormányzása alatt nevezetes szerepet játszott Franciaország történetében. Ide írjuk ama költők neveit, akiket gróf Polignac a francia közönségnek bemutat, zárójel közé téve: hány verssel van képviselve mindegyik az antológiában. Íme a költők névsora: Petőfi (18 vers), Arany (23), Tompa (3), Madách (töredék), Gyulai Pál (15), Jókai Mór (3), Lévay József (3), Szász Károly (3), Szász Gerő (3), báró Eötvös József (3), Vajda János (6), Lisznyai Kálmán (1), Tóth Kálmán (3), Lauka (2) , Arany László (töredék), Ábrányi Emil (5), Torkos László (1), Dalmady Győző (1), Komócsy József (4), gróf Zichy Géza (2), Vargha Gyula (1), Jakab Ödön (2), Rákosi Jenő (töredék), Dóczy Lajos (töredék), Bartók Lajos (6), Kiss József (9), Szabó Endre (3) , Reviczky Gyula (9), Radó Antal (1), Rudnyánszky Gyula (1), Inczédy László (2), Jékei Aladár (3), Váradi Antal (3), Endrődi Sándor (5), Koroda Pál (1), Pósa Lajos (3), Barna Izidor (3), Kisfaludy Atala (2) , Szalay Fruzsina (2), Apáthy István (3), Ignotus (3) , Makai Emil (3), Gárdonyi Géza (1), Kozma Andor (3), Heltai Jenő (5), Palágyi Lajos (4), Szabolcska Mihály (10), Czóbel Minka (10). Végül: magyar népdalok, összesen huszonöt. Francia nyelven a magyar poézisnek ily gazdag antológiája még sohasem jelent meg. Ez magában napjában talán kézimunkára is tanították, amíg meg nem nyilatkozott benne a hajlam, a tehetség, a doktori hivatás. Bizonyára a németek másképpen gondolkoznak. Magyar emberről bajos elhinni, hogy egy női ügyvédet komolyan tudna venni. Magyar nőről pedig éppenséggel nem is szabad elhinni, hogy komoly tudjon maradni, amikor szemtől-szembe látja azt az isteni komikumot, amely teszem egy szorongatott jogászalperes arcán ráncokat húz. Pedig, ha akadna magyar doktor-kisasszony, csak egyetlenegy is: csupa jogász volna a kliense. És csupa alperes. A női orvosok helyzete még cifrább. Ha nálunk szép leányok vállalkoznának az orvosszerepre, az egész ország hirtelen nemzeti kórházzá alakulna át és külön vonatok szállítanák belé a Kárpátaljának minden fegyverbíró férfiúját. Az öregek csak járnának talán azután is a rendes doktoraik után, de a gyerekekről már nem bizonyos, hogy odahaza maradnának-e. És milyen kínos várakozások közt telnék le a napnak az a része, amig a rendelés édes órája üt. Amikor a csengő szava jelezné a doktor-kisasszonyok érkeztét, a kíváncsiság és a várakozás édes izgatottsága járná át az egészséges emberek betegedő szívét. Mindenki kötelességének ismerné, hogy látogató toaletben várja a nagyságát, a doktort, az édest. A kórház élete volna a legmozgalmasabb. A divatárus a szabónak, a szabó a borbélynak adná a kilincset. És a divat minden szenzációja legelsőbben a kórházban jelennék meg. És most a betegek kényelme érdekében tegyünk át mindent a jelennek idejébe. Bevonul a rózsás, kedves doktor. A kielégülés pillanatnyi boldog érzése hálás sóhajban tör magának utat. Minden beteg ajka köré illeszti a legcsábítóbb mosolyt. Azt, mely a hódítás óráin legjobban bevált. Akinek a melankóliával volt több sikere, az melankolikus. De az’ elégültség perce rövid: kezdődik a rut féltés. Az első beteg: — Oh, az a nyomorult szőke bajuszú ,semmi, milyen hosszan tartja fogva az Eliz doktort. És még a kezét nyújtja felé, hogy milyen lázas, Ah, milyen ’ TARCA. Doktor Makenroth Anna. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Braun Sándor. Nagyon kevés szó lesz ebben a cikkben arról, aki a címben van. Elég, hogy ott van. Különben most divat, hogy az ember ne azt adja a tartalomban, amit a címben ígér. Párisban például láttam egy könyvkiállítást, amelyben minden volt, csak az nem, amiről elnevezték: könyv. Persze, ha ezen a csapáson indulok, adhattam volna vakmerőbb, frissebb, tetszetősebb, kedvesebb címet is. De kötött egy hír, amelyet egy német lapban olvastam. Magyar újságban nem láttam. Ezért lefordítom, amint következik: [tp Újabb doktor-kisasszony. Zürichből jelenti egy távirat, hogy az ottani egyetemen doktori oklevelet kapott Makenroth Anna kisasszony. A disszertációja a kereskedelem és az ipar szabadságának történetéről szólott. Most már magára is maradhat az új doktorkisasszony és várhatja a klienseit, ha jönnek. Ha a kisasszony szép, bizonyára jönni is fognak. Doktor Makenroth Anna különben német leány, a szegény. De azért lehet szép. És a németekről is fel lehet tenni annyit, hogy szeretik a szépet. De ez mind mellékes. Fő dolog, hogy a képesítő értekezés tárgya a kereskedés és ipar szabadságának története volt. Ez remek vállalkozás és sok világosságot vet arra a nevelésre, amely végső eredményeiben odajut, hogy egy leány már nem is szociális problémáról, hanem kereskedésről, iparról értekezik, hogy ezzel a munkával jövőjének alapot, önmagának diplomát szerezzen. " Kétségtelen, hogy egy leány, akit doktorrá avatnak és aki az erre való jogot az ipar történetének kutatásával vásárolja meg, a nőből semmit se tart meg, csak éppen a ruháját. Azt gondolom, hogy ha marad egy-egy pillanata a reflexióra, szinte haragszik érte, hogy valaha csipkés bölcsőben pihent, hogy játéknak leánybabákat és nem katonákat vásároltak neki, és hogy életének néhány rosszul felhasznált hó Et le fond du bateau est plus bruyant encore. —Des cris, des hurlements partout remplissent l’air, Les vins de Cécuba coulent sur le plancher, Ön bőit á la santé de Tibére empereur — Un jeune couple se cache sous les rideaux, Un espiégle lutin va badiner prés d’eux, D’autres ont commencé une ronde effrenée, Et les dieux, sans souci, et ardents au plaisir, Se glissent invisibles au milieu de la danse. Tout á coup le pilote entend comme une voix .... Elle l’appelle oun ton lugubre: — Tbamus 1 — du’est ee ? — II n’est pas étonnő qu’on l’appelle kin, orvoshoz kell mennem, ágyba kerülök, ha még sokáig itt gyógyítanak. A második: — Gondolja, édes Eliz doktor, hogy meggyógyulok? Biztasson, kedves szép mesterem. A sok patikaszer semmi, az ön szavai megnyugtatnak. Nézzen, nézzen kérem a szemembe. Csak a szemembe. Az a lélek tükre és nekem a lelkem beteg. A harmadik: — Miért reszket a keze, szép doktor-kisasszony. Én már gyógyulok, de ön úgy látszik, beteg. Ha talán én ? Ha merném hinni. Ne féljen. Nem megyek még el innen. Itt maradok. Itt töltöm kérem az egész szabadságomat A negyedik: — Hogy ne egyem izgató eledeleket és ne igyam szeszes italokat. Hát hogy enném és hogy innám, ha ön tiltja. Ah, pedig szomjas vagyok nagyon. Elepedek. Édes doktor, szépséges Eliz, nem gondolja, hogy rögtön megenyhülne minden fájó sebem, ha magával ihatnám egy pohárból és közös tányérból ennénk. Milyen kár, hogy nem tanították meg az egyetemen arra, hogy több méreg és több orvosság van egy leány szemében, mint az összes patikákban. Ah, Eliz, hogy tud ön ölni és hogy tudna gyógyítani. Hova néz? Balra? Minek? Maradjon, ne menjen. Nincs ezen a helyen nálam betegebb ember. Miért, hogy annyi szenvedő közt kell megosztania tudását, önmagát. Jöjjön, ah jöjjön Daruvárra, ott van egy udvarház és ha nem élhetek, meghalok a karjai között. Az ötödik, a tizedik, de legkivált az utolsó a sorban: — Elpusztulok doktor, ha így elhanyagol! És a kedves Eliz rendel. Ébresztőt. Altatót. Melegítőt. Hűtőt. Az orvossága nem kell senkinek, őt magát kívánja mindenki. A nóta is megváltozik: a kórházba viszik a legények legjavát. * Nem, nem. A diploma nem a nőknek való. Csak maradjanak meg lányoknak, mamáknak, nagymamáknak. És mentül későbben érkezzenek az utolsó állomásra. 29 véve is kiváló jelentőséget ad a vállalatnak, eltekintve attól, ami legnagyobb dísze az egésznek, hogy a magyar poétákat disztingvált író, valódi költő szólaltatja meg franciául, éppen annyi műgonddal, mint lelkesedéssel. Ennek a bizonyságára itt közöljük mutatóban Reviczky szép költeményének, a Pán halálának remekül sikerült fordítását: La mort de Fan Jules de Reviczky. (Traduction par le comte Melchior de Polignac.) La pourpre du couchant inonde le navire, De la mer assoupie le coeur bat doucement, Zéphyr — ce vrai gamin — souleve dans sa course, En polisson qu’il est, la tunique des vagues; Des vapeurs tiédes se proménent dans l’air Et la lune, au milieu du ciel crépusculaire, Brille d’une pále lumiére. Autour ... partout c’est le silence, En bas, dans le bateau L’air est plein de rumeurs, Un ropas copieux Des rüdes bateliers Épanouit les coeurs; On entend se choquer les cruches & long col Les dés tournent en rond et les destins trompeun- Les font tomber de oi — de lä. Sur les genoox des adorées Les étoffes s’envolent, Les lévres sont trempées dans le miéi d’Hybla, — »Embrasse-moi, Lesbie, rendons grace á la vie! Vive les fumées du bonheur! Et vive le désir qui sait boir en tout temps Avec avidíté la coupe des plaisirs! Adieu, chansons, vins, belles, aux rives du Cocy te l<~