Pesti Napló, 1895. június (46. évfolyam, 149-176. szám)
1895-06-01 / 149. szám
Wlassics reformja. Budapest, május 31. Szellemi téren nincs okunk túlbecsülni a szervezeti módozatokat, mert ott, az egyéni erők súlyától és tartalmától függnek az eredmények. De azért nem kicsinylendő feladat és bizonyára közérdekű egy intézmények alkotása, amely hivatva lenne a közoktatásügy egész vonalán független tanácsadó, irányító és részben ellenőrző közeg gyanánt működni, s ez alapon közvetítő állást elfoglalni a végrehajtó kormányhatalom s az oktatást teljesítő szervek és közegek között. Mert a jól koncipiált és hivatása magaslatán álló országos közoktatási tanácsnak nem kevesebb lenne a feladata. Az a szaktanácskozás, amely a legközelebb múlt napok alatt Wlassics Gyula közoktatási miniszter elnöklete és bátran mondhatjuk vezetése mellett ez ügyben tárgyalt, megérdemli, hogy reá visszatérjünk. Abban, hogy ennek a testületnek az adminisztratív tevékenység teljes kizárásával, tanácsadó s eszmekeltő legyen a hivatása, meglehetős összhangban egyetértett az ankét minden tagja. Csak a kivitel, a megalakítás mikéntjére nézve merültek fel és pedig nem lényegtelen nézeteltérések. Ezek között — úgy tetszik nekünk — talán a legnevezetesebb volt az a nézet, hogy itt mindig a közoktatási tanácsról, erről a széles testületről és tanácskozásairól beszélnek, de senki sem emlékezik meg arról a szűkebb munkavégző közegről, arról a végrehajtó bizottságféléről, amelyet azután „kistanács“ vagy ehhez hasonló névvel jelöltek. Hát hiszen a szak- és albizottságokról csakugyan nem sok szó esett; egyszerűen azért, mert mindenki természetesnek találta, hogy az átalakuló tanács, úgy mint előde és mint minden külföldi mintája, iskolanemek vagy tudományszakok, vagy más konkrét szükséglet szerint, állandó vagy ad hoc bizottságokat fog kebeléből kiküldeni. De nem erről volt itt szó. Tényleg egy alapszerkezetében különböző típus állíttatott fel. Eszerint a működés súlypontját a tanács összeségéből egy szűk állandó bizottságba helyeznék át, mely folytonos és közvetetten összeköttetésben állana a minisztériummal, ennek munkálatai előkészítésében közvetetlenül részt venne; egyszóval az volna, amit Wlassics miniszter úr találóan a minisztérium kodifikáló osztályának nevezett el. Emellett a közoktatási tanács plénuma aféle díszfelvonulást jelentene, amely teljesen alkalmas volna arra, hogy néhány közérdekű kérdésben a szónoki képesség kifejtésére, s a speciális bölcseség kitálalására módot nyújtson. De a döntő „munkát“ végezné az a bizonyos állandó kis bizottság, a bölcsek bölcseinek kabinetje. Hát mi ebből a valóságos belső titkos tanácsból nem kérünk, a probléma elfajulását látjuk benne. Már megjegyeztük, mily természetesnek találjuk a közoktatási tanács bizottságalakító jogosultságát. De a véleményező, felülbíráló működés súlypontja maradjon meg a tanács összeségénél. Státus a státusban — nézetünk szerint bomlasztólag és ernyesztőleg hatna a testületre, amelybe most ifjúi rugalmasságot készültek ojtani a holdutcai miniszteri palota doktorai. Ez a dualizmus, amelyben egy törpe kisebbségnél volna az éltető cselekvés és lélek, a nagytöbbség pedig a kisérő árnyék szerepére ítéltetnék, bizony csakhamar újabb katasztrófára vezetne. A nagy statisztatestület, az évenként egyszeri debatter-gyülekezet el találná veszíteni azt, amit, Schopenhauerék a létre való akaratnak neveznek, és lassú kimúlásnak találna eredni gyönge életének megunása következtében. E részben a külföldi példák csakugyan nem irányadók. Ha például az olasz közoktatásügyi főtanács 832 tagjának sorából egy 15 főnyi állandó Giunta alakíttatott, ez abban találja magyarázatát s megokolását, hogy ez a választmány konkrét igazgatási hatáskörrel van felruházva, mely nem csupán elvi jelentőségű speciáelméletét. A harcok akkor esztendőkig tartottak; az összehasonlító nyelvtudomány egész idősb és ifjabb gárdája hadakozott Budenz és Hunfalvy Pál vezérlete alatt Vámbéryval. A sajtóban a török szóanalógiák és néprajzi rokonvonások bizonyító ereje élénk s rokonszenves visszhangra lelt; a közvélemény előtt is népszerűnek tetszett Vámbéry elmélete, mert a vitéz törökségben és tatárságban a hiú köztudat hajlandóbb volt rokonokat látni, holmi finn, vogul, cseremisz, szamojéd atyafiságban pedig éppen nem gyönyörködött. A vita nyelvtudományi része mégis Vámbéry ellen halt el, bebizonyodván, hogy a magyar nyelv alapépítménye kétségtelenül finn-ugor eredetű, grammatikai alakzatai e nyelvcsaládba utalják s a török-tatár eredetű szókincshez csak beszivárgás és felszívódás utján jutott. Ezt most már a nyelvanyagra vonatkozólag maga Vámbéry is elismeri (24. lap), de elméletét a magyarság török-tatár eredetéről nemcsak fentartja, hanem történetfilozófiai lábra állítva, új könyvében újólag demonstrálni törekszik. Hogy ezt tehesse, a nyelvanyagot egészen külön választja a népanyagtól. A magyar nyelv ám legyen finn-ugor eredetű, de a magyar nép mégis török-tatár származás. Más szóval e tétel azt teszi, hogy a magyar nyelv eredetileg nem volt a magyarok nyelve, mert ezek törökül beszéltek, hanem tőlük külön, úgyszólva nélkülük keletkezett, s a magyarok aztán adoptálták a maguké gyanánt. Vámbéry szerint Árpád magyarjai nem tudtak magyarul, s IV. Béla idejében az ázsiai rokonok fölkeresésére elzarándokolt talián barát az Ázsiában maradt magyar törzset meg nem érthette, ha meg is találta. Mi volt hát eredetre a magyar nyelv, ha a magyarság a török-tatár népnek csupán egyik nemzetsége volt? Hol keletkezett és mikor adoptálták eleink magyar nyelv gyanánt, ami voltaképp mások nyelve voltális esetekre terjed ki, de amely hatáskör törvényileg és szabályrendeletileg szorosan körvonalaztatott, s a tanácsnak még mindig sokszerű és mindenképpen jelentékenyebb kollegiális munkakörét nem csorbítja. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, ha a közoktatási miniszter szükségesnek és célirányosnak ítélné, tárcájának központi közegein kívül állandó érintkezésbe lépni kiválóbb szakértőkkel, tanácsukat és közreműködésüket egy nyilvános tanácsadó testület funkcionálásán kívül is igénybe venni, és ha e szakértők természetszerűleg tagjai lennének a tanácsnak, sőt az ellen sem tehető kifogás, ha ezek a tanács kebelében, akár egyik állandó bizottság keretében csoportosíttatnak. De ismételjük: ne érintsék, ne devalválják az amúgy is merőben véleményező szervvé redukált tanácsnak munka- és hatáskörét. S ezzel szorosan összefügg, amit az ankét tagjai mintegy aritmetikai kérdésnek látszottak tekinteni, tudniillik a tanácsot alkotó tagok számaránya. Pedig ez is alapszerkezeti kérdés. Annak a kérdése, váljon a tanács plénumában is megőrzi-e egy minden tagjában erkölcsileg felelős és érdemileg nyomatékos szaksárv jellegét, avagy átalakuljon-e azzá, amit az olasz tanácsnak 1881-ki kiszélesítése alkalmából a szellemes szenátusi előadó „parlamentino scolastico“ tanügyi fiókparlamentnek gúnyolt ? Mi a jelenlegi létszámnak, a harminckettőnek meghaladását, s akár jelentékeny meghaladást is, csak az esetben találnók megokoltnak, ha az új szervezet e részben csakugyan arra az alapra állna, amelyet mindössze két hang ajánlott volt a sokból — tudniillik ha a népoktatási és vele kapcsolatos szakoktatási ügy egy teljesen önálló szakosztályra bízatnék — ami ugyan legutóbb is megtörtént — de külön tanácsi személyzettel, külön természetű elemek bevonásával, mint amelyek a felsőbb oktatási ágak tanácstestületét alkotják. E kérdés Vámbéry könyvének tárgya, mek kezdődik e könyvben egy csodálatos kísérlete a fejtegetéseknek, amelyek szerint átépítendők volnának a magyar történet eddig öszehordott alapfalai, kiszélesítve a nemzetkeletkezés alapterületét Délszibériától a Dunavölgyig, s belefoglalva az összes ázsiai , keleteurópai népvándorlási mozgalmakat építő anyag gyanánt. A kísérlet bármennyire szubjektív és a népvándorlási idők tanúinak, krónikásainak előadásától bármily eltérő, kétségkívül érdekes, mert oly elemeket von a magyar honalapítás történetébe, melyeket a forrásmunkák ugyan ignoráltak, de amelyek nélkül ez a történet csonka, hézagos, okviszonyai homályosak és tökéletlenek. Vámbéry Ármin Ázsia északi népeinek fzgalmából, történetük gyanítható folyásából vezeti le a magyar ethnosz első elemeit. Utal a török-tatár fajok hódító útjaira Kelet-Ázsia és az Indiák felé, majd nyugatnak áramlásukra, amelylyel megmozgatták, helyükből kiszorították és nyugat felé terelték a többi gyengébb fajokat. Hogy már a germán népvándorlásnak is e mozgalmak adták legyen meg az első lökést — nem állítja; de könyvében egy alaptétel, hogy a germánok után Európába hun, avar kun, magyar változatokban mindjárt a török-tatárok jöttek, amit a XHL századbeli tatár hadjárattal igazol, amely ugyanazon faj áramlását mintegy befejezte az északkeleti zónán. A finn-ugorokkal röviden végez. A nyelvtudósok által szappanált ugor alapnyelv és alaptípus létezését annál inkább tagadja, mert ily típusról, történetéről, viszontagságairól a történetírás mit se tud. Ha léteztek akkor finn ugorok (márpedig a nyelv-anatómia tanúsága szerint létezniök kellett), — csupán kisebb nomád népek képében létezhettek, amelyeka harcos török-tatár fegyverének meghódolván, vándorútjain annak oltalmát élvezték és málha gyanánt jár TÁRCA. A magyar ethnosz. (Vámbéry uj könyvéről.) — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Első pillantásra alkalmi dolgozatnak látszik. Egynek ama számos történeti esszyk és monográfiák sorában, amelyek az ezredéves ünnepre készültek vagy még csak keletkezőben vannak, de tudósaink lelkesedését is, élelmességét is egyaránt dicsérik, amiért a millenniumhoz egy egész alkalmi irodalmat, bőségre és lendületre egyaránt számot tevőt, hozzá építeni tudtak. De Vámbéry könyve: A magyarság keletkezése és gyarapodása csak véletlenül kapcsolódott össze amazokkal. A millennáris ünnep közelgésén s a magyarság méltatásán kívül semmi ügye hozzájuk. Más utakon jár, tőlük idegen és elszigetelt; ahol pedig összekerül velük, beléjük köt és megkarcol velük. Címe is csak látszatra békés, vagy csupán hallatszik annak, mintegy összefoglalását ígérve a pozitív kutatások eredményeinek, amelyek a magyar nemzet bölcsőjére vonatkoznak. De a könyv egészen mást tartalmaz: lebirál minden eddigi kutatást, hitelét tagadja csaknem minden ismert kútfőnek, lerontja a nemzettörténet eddigi tanításait a régmúlt események folyásáról s helyükbe emel, konstruál maga egy másik történetet valószínűségi számvetés alapján, amely alapra aztán ráépíti a magyar fajprobléma bölcseletét. Kemény, harcias, forradalmi munka ez, amilyen kevés van irodalmunkban. Helyes címe tulajdonképp ez lehetne: „A második török-finn háború.“ Az elsőt tizennégy éve vívta a tudós szerző a magyarok eredetéről írt könyvével, amelyben a finn-ugor leszármazási elmélettel szembeállította a török-tatár eredet Mai számunk tizenkét oldal. A reggeli és esti kiadás külön* külön házhoz vagy postát küldv a Budapesten és a vldikei. Egész évre — — 18 írt — kr. Félévre — 9 „ — » Negyedévre-- — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 ?» 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás— — —. 5kr. Esti kiadás--------— — A„ kiadóhivatal: IV., Ferencisek tere 4. sz., I. «Mill. A reggeli és Mil kiadás együtt. küldve Budapesten &t '* 'últorn: &#ész évre —. — M ttt fee. Félévre — 7 — v. Negyedévre— — S 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 nagy számára Budapesten: Reggeli kiadás*._4 kr. Esti kiadás...__ 3 „ Szerkesztőség: W., Strandok tara 3. Aththaeusi-ápflirt. 149. sz. Budapest, szombat, junius 1. 1895.