Pesti Napló, 1899. február (50. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-19 / 50. szám

8 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1899. február 19. 50. szám­ rég már évszázadok óta elnyeléssel fenyeget. Maga a román kormány s a liga is kezdi a dolgot belátni s ezek felsegitésére for­dítja figyelmét, annál is inkább, mert a magasabb politikai érdekek is arra utal­tak, hogy Ausztria-Magyarországgal jó vi­szonyban legyen. Ezért hozza meg neki azt az áldozatot is, hogy a már különben is nyakára nőtt magyarországi emigráltakat az őket már évek óta köröztető magyarországi hatóságok­nak kiadja. Jó lesz előre megtenni az óvóintézkedése­ket, hogy a kiutasított román szocialisták ne zavarják meg az önök viszonyait is. Ezt pedig annál is inkább jó lesz megtenni, mert biztos értesüléseim alapján mondhatom, hogy egy bukaresti szocialista hírlapírót az Aradon meg­jelenendő román szocialista újság számára szer­ződtették is már. A high life köréből. Budapest, február 18. Alig vettük észre az idén a farsangot — de alig veszszük most észre azt is, hogy ime hamvazó szerda után vagyunk immár. A böjt ma úgyszólván naptári fogalom csupán s még leginkább az arisztokrácia veszi szorosan a hamvazkodást. Az udvar példája után indul, amely ezt a vallásos külsőséget soha­sem mulasztja el s ebben az esztendőben is meg­tartották az ünnepies szertartást Schönbrunnban. Nálunk leginkább a Jézus szent szivéről nevezett Mária-utcai templomba mennek hamvazkodni a szép mágnásasszonyok és aki fáradságot vett magának kissé korábban fölkelni, az ezidén láthatta az elegáns, címeres kocsisort, amely szerdán haj­nalban, mint egy szekértábor foglalt állást a temp­lom előtt. A negyven napig tartó böjt alatt a katolikus mágnáscsaládok a lehető legvisszavonultabb életet élik, megtartják a böjti napokat, melyeken a hús­­evés tilos, valamint, hogy a nagybőjti prédikációk­nak is túlnyomó számban főrendekből telik ki a hallgatósága. A Mária-utcai templomban ezidén gróf Ester­házy Jenő Jézus-társasági atya tartja a hitszónok­latokat, mig a ferencrendieknél Hock János, a vár­beli Mátyás-templomban pedig páter Tomcsányi mondja a szentbeszédeket. Néhány év előtt nagyon érdekesek voltak Tom­­csányinak azok a prédikációi, melyeket hetenkint kétszer, kizárólag urak számára mondott. Ezekre külön meghívót küldött szét ifjabb gróf Zichy János és megjelentek a Budapesten időző összes katolikus mág­nások. Prédikációiban itt-ott erősen meg is mosta ifjúsá­gunk fejét a páter és kikelve az orfeumok s ledér­­ség ellen, rámutatott azokra a vétkekre, melyek miatt olyanná lesz az ifjú, mint a bibliai festett koporsó és melyekért az irás szavai szerint az apákért hetediziglen bűnhődnek a gyermekek. A túlságos turf- és kártyaszenvedély is tapétára került és akárhányan bizony elszontyolodva jöttek ki a morális gőzfürdőnek is beváló prédikáció után. Haszna azonban nem igen volt. Hiszen a ka­szinónak a kártyapénzből befolyó jövedelme évről­­évre nagyobb, egyre hozza a Wochen- Renn- Kalender a letört mágnások listáját, és csak most beszélnek ismét egy dinaszta közelálló buká­sáról, amely nagy konsternációt okoz mágnáskürök­­ben. Az illető gavallér egyik legdaliásabb tagja volt a mágnásifjúságnak, korán bejutott a parlamentbe és nagy szerepet játszott a közéletben is. Őse, a híres burkusverő generális, fényt, rangot szerzett, a családi vagyon pedig még gyarapodott egy dúsgaz­dag prefekta által, akinek, miután a család férfiága kihalt, elsőszülött fia nemcsak az óriási vagyonát, de büszke, históriai nevét is örökölte. Az irigyelt, dúsgazdag majoreskó hangadó volt a kaszinóban, a túr­án i­s csak nemrégen a politikában is emle­gették nevét. Bizony, nagyböjtbe való, szomorú hírek ezek. A szürke böjtben sok szó esik nagy urak, mi­niszterek költözködéséről is. A budai várbeli Stöckl-be megy lakni gróf Apponyi Lajos ma­gyar udvarnagy, hogy, ha már nincs udvarunk itthon, legyen legalább ott az udvartartás ceremo­­niáriusa. Sötétek a királyi lak ablakai, sötétek még a József főherceg palotáján is,­­ és évek óta nem lakik köztünk állandóan egyetlen tagja sem az ural­kodócsaládnak. Szinte különös hallani, mikor régi öregek beszél­nek a hajdani palatínusz udvarról, amelyben otthon volt a magyar arisztokrácia, a nádor gyermekeiről, akiknek magyar fiuk, magyar leánykák voltak a játszópajtásai. Magam is ismertem még egy olyan öreg grófnét, aki élete végéig büszkén emlegette, hogy a pozsonyi diéták alkalmával mindig udvari hintó ment érte, hogy a palatinusokh­oz vigye. Ilyen délutánokon aztán együtt babáztak Hermina főher­cegnővel, vagy leültek a zongora mellé és négy kézre játszottak a klaviron. Öt óra tájban pompás uzson­nát szolgáltak föl aztán, s maga a palatinusné, az áldott emlékezetű Mária Dorottya főhercegasszony kente a mézes meg vajas kenyeret gyermekei és kis játszópajtásaik számára. A mostani kis grófnők, bárónők bizony még lá­tásból sem igen ismerik Mária Valéria főhercegnő gyermekeit, sem Károly főherceget, Ottó főherceg fiát, de akihez szívünk leginkább húzódik, felejthe­tetlen Rudolf trónörökösünk egyetlen­­leánykáját, a maholnap nagy lány sorba lépő Erzsébet Mária fő­hercegnőt is alig látták itthon. Az év legnagyobb részét Bécsben, Laxenburgban, vagy Tirolban tölti a főhercegnő — egy-egy bájos császári kastélyt föl­keresve, mint aminő például Miramare, a szeren­csétlen végzetű Miksa császár egykori kedves Tusz­­kuluma. A téli hónapok alatt ott időzött most Ste­fánia főhercegnő leánykájával, csöndes visszavonult­­ságban töltve a gyászév szomorú telét. Erzsébet Mária főhercegnő szép, nyúlánk leányka már, karcsú sugár termettel, rózsás arccal, mo­solygó kék szemmel. Ideálja a bájos bakfisnak, aki módfelett örül, hogy már szabad neki ékszert vi­selni. De amellett komoly, kötelességtudó, és való­sággal rajong a szépművészetekért. Maga is olyan szépen fest, hogy művei messzire túlhaladják a mű­kedvelést, és most Miramareban is folytatva ta­nulmányait, Kayser Ebba festőművésznő vezetésé­vel nemcsak remek virágképeket festett, de a tün­dén táj több pontját is megörökítette vázlat­könyvében. Szép táj, szép vidékek vannak ám nálunk is és őszinte örömmel üdvözölte főrangú világunk azt a röpke hírt, mely ennek a hónapnak az elején kelt szárnyra. Beavatott körökben beszélik ugyanis, hogy Stefánia főhercegasszony, griesi időzése után, késő tavaszszal — talán a verseny­szezon alkalmával — Budára jön, ahol néhán­k estét is ad majd és be­mutatja Erzsébet Mária főhercegnőt annak az arisz­tokráciának, melynek elődei a főhercegnő ősanyjá­nak trónja védelmében olyan lelkesen kiáltották egyko­ron a moh­amur-t. Akkor majd fény csillan ki is­mét a várlak most oly sötét ablakaiból — és fény árad hazánkra a királyi hölgyekről, akik vissza­varázsolják majd nekünk a nagy palatínus udvarát, akinek a véréből való vér néhai trón­örökösünk bájos özvegye. Talán majd akkor meg­élénkül a társaságos élet és megnyitják termeiket a fiatal házas urak is, élükön Esterházy Miklós her­ceggel, Szápáry Pál, Csekonics Sándor és Batthyány Béla grófokkal, akinek eljegyzését csak a minap hozták hírül a párisi lapok. Gróf Batthyány Béla, gróf Batthyány Géza és neje született. Batthyány Emma grófnő fia, a vértanú Batthyány Lajos és a Petőfi által is megénekelt lel­kes honleány Zichy Antonia grófnőnek az unokája. Mlédsz — így nevezték otthon gyermekkorában — legifjabb fia volt a grófi párnak s a diplomáciai pályát választotta magának. Gyermekéveit Budapes­ten töltötte s ugyancsak víg délutánok, esték­­vol­tak azok, melyeket Batthyány Lajos özvegye ódon palotájának termeiben rendezett unokáinak­ meg a játszótársaiknak. Az áldott úrasszony nagyminusz volt minden fiúnak — igy ejtették csupa becéző szeretetből a nagymama szót unokái — és a földtől a plafondig értek azok az óriási karácsonyfák, amelyeket akkoriban a kriszkindli hozott. Nemcsak a Batthyány fiuk, meg a Sugi­n— gróf Keglevich Béla, szintén unokája, gróf Batthyány Bori és gróf Keglevich Béla fia — de a vendéggyerekek is kaptak ajándé­kot, még pedig annyi bonbont, könyvet, játékot, hogy megtelt vele a kocsi, mikor a mulatozás után hazamentek. És gyermekké lett a gyermekekkel együtt történetünknek ez a fájdalommal, gyászszal megszentelt alakja és leült velük tombolázni, lottót játszani és vége-hoszsza nem volt a fiuk örömének,­­ mikor a kikiáltó harsányan hirdette, hogy: A Quinterno nyerője a nagyminusz! a nagyminusz! Má­tyás sem kapott nagyobb éljent a Dunán, mint ez az áldottlelkű matróna a lelkes gyerekektől, de élt, halt is érte mindegyik és mindent megtettek volna a kedvéért. A Batthyány fiuk pajtásai közt volt egy fiúcska, aki egy alkalommal a saját nagymamájától egy re­mek, hófehér selyem pincsit kapott ajándékba. Régi vágya volt a fiúcskának ez a kutya és a Pufi-nak — így nevezte el — olyan dolga volt, mint holmi princnek. Bársony váskoson aludt, porcellán tálból evett és Madame Pethes, a komorna anyja, csak azért kapott minden délután külön egy monstruózus bögre kávét, hogy a Pufi-t gondozza és selyemlágy szőrét naponta fésülve, más-más színű szalaggal ékesítse föl. A Pufi gazdája egy nap a gyönyörűen fölmáslizott kutyácskát is kivitte magával Cinko­­tára, Batthyány Ilona grófnőhöz, aki második há­zasságában Beniczky Gáborhoz menve nőül, ro­konságba jutott az említett fiúnak a mamá­jával. Beniczky Gáborné leánykája, az oly korán elhunyt, angyalszép kis Lea, rendkívüli örömét ta­lálta a Pufiban. Simogatta, ölelgette és a világért sem akart tőle megválni. De a gazdájának is ked­ves jószága volt a kutya, már csak azért is, mert a nagymamájától kapta, akit nagyon szeretett és hallani sem akart róla, hogy a kis Leának aján­dékozza. — Akármit, csak a Pufit nem, — monda kér­lelő hangon és még beszélőbabát is ígért a leány­kának. Mikor elkövetkezett az indulás ideje és Gábor bácsi útnak indította a fiukat, a Batthyány-gyere­­kek, meg a mostohafia, Keglevich Béla is a társa­ságban volt, a Pufit is föltették a hintóra és Lea busán nézett a kutyácskára, amint máslis fejének körvonalai mindjobban eltűntek a fölszálló por­­fellegben. Másnap a nagyminisz megtudta valahogy, hogy az­­ egyetlen kis leányunokája hogy vágyakozik a Pufi után és magához hivatta a gazdáját. Szépen leültette egy kis tabourettere s egy csodálatosan szép mesét mondott neki. Lobogó nemzetiszin zászlókról, tomboló paripákról, nyalka loborzú sar­kantyú pengéséről. Elmondta, hogy ő, meg a test­vére, Károlyi grófné, ott álltak akkor az egyetem­utcai Károlyi-palota erkélyén, és egymásután jöttek föl hozzájuk a déli mágnás- meg nemesifjak, ők meg egymásután nyomták fejükbe a szürke csákót — és biztatásukra mind beállt Károlyi-huszárnak, és mentek Szent-Tamás alá vért és életet áldozni a hazáért. — Egy nyalka kis legény is volt a többiek közt, az is elment egyetlen szavamra, egyetlen intésemre, — pedig az életét tette kockára — az apád volt az. Tőled csak egy kis kutyát szeretnék, tudom nem áldoznád föl a kedvemért a Pufit sem. A fiú megértette a nemes asszony célzását, azt hogy a férfi első kötelessége lemondani és tudni áldozatot hozni, ha úgy kívánják a körülmények. Nem telt bele két nap sem, Cinkotán volt a Pufi, s a fiú, ma, mikor már férfi, valahányszor eszébe jut ez a régi, gyermekkori emlék, mindig túl boldog, hogy teljesítette a szülők mérhetetlen bánatára oly korán angyallá lett kis Beniczky Leának ártatlan vágyakozását. A baráti körnek legidősebb tagja — aki már nem is igen törődött az apróbb fiukkal — gróf Batthyány Lajos, régen nős. Neje Andrássy Hana grófnő, a nagy lord kancellár tempera­mentumát, genialitását teljesen öröklött leánya. Testvérei közt is legidősebb volt Batthyány Lajos, utána következett az ideális lelkületű, minden szépért, magasztosért rajongó Géza. Egyik leglelke­sebb híve annak a kis körnek, amely az oly korán elhalt, talentumos Justh Zsigmond vezetése alatt alakult, s élete jövendő céljául a hazai irodalom és művészet felvirágoztatását s főképpen a mágnás­­körökkel való megkedveltetését tűzte ki. Nem való­síthatta meg szép álmait, mert élete legvirágzóbb szakában, egy sötét pillanatban, öngyilkos módon vetett véget életének, félig-meddig rejtélynek hagyva a boldogtalan elhatározás indító okát is. Batthyány Béla, a család legifja­»

Next