Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)
1899-07-30 / 209. szám
, 209. szám.^ Budapest, vasárnap ^'PESTI NAPLÓ^ „ 1899. julius 30. - kérem elnök urat, hogy ezen érzelmeimet tolmácsolni méltóztassék. Beöthy Zsolt Riminiből ezt a levelet küldötte:«A távolság és állapotom miatt, fájdalom, magazásban kell ünnepelnem. Szívből köszöntlek mindanynyitókat. Fény nevére, aki fénye nevünknek. Beöthy Zsolt.» Jókai Mór beszéde. Az a beszéd, melyet Jókai Mór fonográfba mondott, s amelyet Segesváron Bartók Lajos fog felolvasni, igy szól: Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála! Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt. Aki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett a földön megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol a láncravert két börtön falára karcolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét otthagyta az égen fényszikrákban megörökítve, amelyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg! Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, házában. Mennél tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő, Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot! • • • A székelyek felvonulása. A Székelyudvarhelyit, Ugron Gábor elnöklésével alakult «Petőfi-emlékünnep» székely bizottsága nagy tevékenységet fejtett ki. Négy különvonatot bocsátanak a résztvevők rendelkezésére díjtalanul, egyenként 30 kocsiból állót, összesen több mint 4000 emberre valót. Azonkívül külön vonul le Székely-Kereszturról egyszerre indulva több száz kocsi székelyekkel, Ugron Gábor személyes vezetésével. A menetet kiséri egy diszbandérium Udvarhely városi és sz.-kereszturi polgárok és földbirtokosokból, kik a Fehéregyházán megérkező vendégeket fogják a csata-siremlékhez kisérni és az ünnep alatt a rendet fentartani a székelység között és az ünnep végeztével a kocsikon Segesvárra bevonult illusztris vendégeket fogják bekísérni. A székelyek, nagy tömegben lévén, a segesvári Petőfi-szobornál tartandó ünnepségben részt nem vehetnek s Fehéregyházáról zárt sorokban fognak az állami iskola udvarára bevonulni. Itt a székelységnek külön ünnepséget rendeznek s felkérték az ünnepi beszéd tartására Bartha Miklóst. Közreműködésre felkérték még Szász Gerőt és Endrődi Sándort. Sándor Domokos sz.-kereszturi képezdei tanár egy, ez alkalomra irt ódát fog elszavalni. Énekelni fogja a székely-udvarhelyi dalárda a Honfi dalt és Petőfi Trombita harsog dob pereg ... dalát, dr. Rátzkövy Sámuel vezetésével. Az ünnep végeztével elvonulnak a székelyek zárt sorokban Petőfi emlékszobra előtt s azután elszélednek a vármegyeház koronázta hegy oldalában lévő sétaterekre, elkölteni magukkal hozott elemózsiájukat. A költségekre az adakozások szépen folynak. Előljárnak 100—100 forint adománynyal az Első Székely Egyesület és az Udvarhelymegyei Takarékpénztár, de akiket jóval megelőzött Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter ki az egyik vonat költségét, 500 forintot, előre fedezte, mint udvar- helymegyei eredetű székely., Munkások Petőfi szobránál. .. Az V. kerületi Munkás-kaszinó ma este fél kilenc órakor testületileg vonult a Petőfi-szobor elé. Az utca közönségével számos ezerre növekedett ünneplősereg hazafias dalokat énekelt a szobor előtt. Azután Neugebauer László a Petőfi-Társaság nevében a következő beszédet mondotta: Tisztelt polgártársaim! A Petőfi-Társaság a legőszintébb örömmel vette, hogy önök is csatlakoznak azokhoz, akik ez emlékezetes napokon Petőfi szellemének hódolni jönnek e helyre. Mert nincsen az a koszorú, mely Petőfit meg nem illetné. Megilleti őt a hősök cserlombja, mert hős volt ő maga is, ki ott esett el a harc mezején. Megilleti őt a tudomány pálmaága, mert búvár volt, aki belehatolt a természet legelrejtettebb bájaiba és az emberi szív legmélyébe. Megilleti őt a hölgyek rózsafüzére, mert dicsőítője volt a szerelemnek. De egy koszorú sem illeti meg őt inkább, mint az, amelyet azok tesznek le szobrának talapzatára, akiknek nemesi címere a kérges kéz: a munkások koszorúja. Mert Petőfi nem volt magasztalója a hatalmasoknak és a pazar jólétben sütkérezőknek, hanem vigasztalója volt az elnyomottaknak, a létükért verejtéket munkában küzködőknek. Petőfi a munkásoknak barátja volt. És midőn azt irta, hogy: ' •; «Tiszt vagyok , ha lát a közlegénység , Tiszteltedve megyen el mellettem, — ? Én meg pirulok, gondolva magamban, * Nincs igazság, nincs igazság ebben: i. Nekünk kéne köszönteni őket. ■' Mert ők nálunk sokkal többet érnek.» ’ Midőn, mondom, Petőfi ezeket írta, nemcsak a katonaság, hanem a munkások közlegénységére is gondolt. A Petőfi-Társaság nevében üdvözlöm tehát önöket , Petőfi kedvenceit. Hadd legyen ő mindörökre eszményképük. Miként ő, úgy önök is tiporják sárba a fekete zászlókat, a türelmetlenség és fajgyűlölet zászlait. Miként ő, lobogtassák önök is fennen a piros zászlókat, a testvériség, egyenlőség és szabadság zászlóit! És ha esténkint a gyárból, a műhelyből hazatérnek a családi kör csendjébe, vegyék elő olykor-olykor a szent bibliát, Petőfi verseskönyvét, hogy abból nemcsak a haza- és emberszeretet magasztos eszméit újból és újból merítsék, hanem hogy lelküket füröszszék amaz örök szépség tengerében, mely Petőfi minden egyes verséből árad. Az , . víg színházak estéje. . . A budai színkörben Petőfi Sándor emlékét három alkalmi darabbal ünnepelték. A színpadon a szomorú nagy napok eszményített jelenetei váltakoztak, a szabadságharc utolsó napjai elevenedtek meg a színpad költői világításában s az ünnepi közönség a régi idők lelkesedésével tüntetett a nagyi idők tovatűnt költőjének emléke mellett s rajongó hódolatával járult a szabadságharc másik legkiválóbb szereplője, Jókai Mór elé, kinek hatalmas szárnyalású Apoteózisát szavalták el a színpadon, s ki eljött maga is, hogy lerójja kegyeletét halhatatlan költőtársa emlékének. A színház nézőterét előkelő közönség lepte el zsúfolásig. Az egyik páholyban a főváros képviselői ültek: Márkus József főpolgármester s Halmos János polgármester," de a figyelem főképp a proszcénium-páholy felé fordult, honnan Jókai Mór követte figyelemmel az ünnepi előadást. Vele voltak leánya, Fesztyné Jókai Róza és veje, Feszty Árpád is. Eisenbach Sándor Petőfi-uvertárje vezette be az ünnepi előadást, majd föllebbent a függöny és sorra került Verő György hazafias darabjának, a Hadak útjának egyik hatásos jelenete a Talpra magyar. Utána a másik alkalmi darab következett, melynek szerzője: Rudnyánszky Gyula, címe: Petőfi. Az egyfelvonásos darab a költő utolsó éjszakáját hozza színre. Petőfi előtt sorra jelennek meg életének kedves alakjai: Egressy Gábor, Csapó Etelka, majd Mednyánszky Berta. A költő Szendrey Júliát akarja látni, ki megjelenik — és nem tartóztatja, hanem inkább küldi férjét, hogy menjen a csatába. — S ha meghalok — szól Petőfi —meg fogsz-e siratni, enyém maradsz-e, vagy felcseréled-e nevemet más ifjúéval. — Nem tudok erre gondolni most, nem tudommit fogok akkor tennni! — felel Szendrey Julia. ■ S midőn költője bánatosan idézi Szeptember végének gyönyörű végső sorait, az asszonyból szilajon tör ki a szózat: — Én élni akarok, pompa, fény, ünneplés kell nekem ! Vedd a kardot, menj a csatába ! Kétségbeesetten ragadja meg Petit a kardját, Szendrey Julia eltűnik s helyette hirtelen ott terem Bem apó s viszi Petőfit a csatába, a halálba. E jelenet dacára, mely rövid időre nyomasztóan hatott, a darabot nagyon megtapsolták, a szerző s a szereplők, kik közül Szakács, Czikle Valéria, Jeskó Ariadne, Tárnoki Gizella és Szilágyi Berta tűntek ki, koszorút is kaptak s többször jelentek meg a lámpák előtt. A következő kép szintén Verő ünnepi darabjának egy jelenete volt: Petőfi halála. Most következett az est legünnepiesebb része, Jókai Apoteózisa, melyet mai Tűzhely rovatunk, élén talál meg az olvasó. A hatalmas verseket Nagy Bella szavalta. Plasztikus pózban állva, szépen csengő ! A költő halála. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Hajnalodik. A rónaság fölött ébredő madarak suhannak végig; a csillagok ezüstje sápadtan vész bele a szürkületbe. A síkon hajnali szellő támad ; az szunyadó virágokat bársonysima, tarka harmatcsöppek csókolják. • Harmatcsöppek-e valóban? A búzakalászokon, melyek a ködbevesző látóhatárt szegélyezik, vérvörös virágok csillognak. Nem harmatcsöpp ez, nem a nyári hajnal tüzelkedő csókja, hanem embervér. Ifjú honvédek vére. Tizenöt-tizenhat esztendős fiuké, akiket odahaza még anyai szívek siratnak. Mellükön még tegnap reggel büszkénfeszült meg a kávébarna atilla , ma már sápadtan, vértelen arccal merednek a világosodó mennyboltozat felé. A rónaság halottakkal van tele. Magyar fiúk, magyar honvédek vére festi pirosra a segesvári csatamezőt. . Amint az éjszaka sötét fátyola szertefoszlik, a síkság rémületes képet ölt. A fűben ágyucsövek hevernek. Eltört szuronyok acélján kacérul csillog az ébredő napsugár. Csákók, tarsolyok, puskák, amiket tegnap még lelkes magyar fiúk viseltek, most gazdátlanul, piros vérrel bevonva, feküsznek a letarolt vadvirágok közt. " Mert a virágokat is megölte a borzalmas alkonyat, nehéz orosz paripák taposták le őket viruló pompájukban. Most gyöngéden egymásra borulnak a véres sikon. A holt virág szeretettel simogatja a holt ember vértelen arcát. 1 . A látóhatár szélén kísérteties lidérctüzek égnek. Sárga lángok füstje kanyarog a kékellő égboltozat felédTalán temető van ott? Temető. Hétszáz holt katona temetője. Mosolygó, halavány gyermekeké, akik még hantolatlanul pihennek az anyaföld színén. Fölöttük ropogó búzakalászok, melyeket a muszkák gránátjai gyújtottak föl. Ez az égő, szikrákat hányó szántóföld csillogott itt az éjszaka sötétjében. Oly idegen, oly félelmetes csönd van még. Pedig a hajnal már végigsuhant az alvók fölött ; keleten aranyos csikók táncolnak a rubintszínű bárányfelhőkön. A nap, az élet ragyogó szimbóluma, már előre küldte száguldó heroldjait; a harmatcsöppek a szivárvány káprázatos színeiben csillognak. És mégis oly megdöbbentő a hallgatás , mint hogyha fájdalmas sóhajtások kelnének szárnyra a legelső hajnali szellővel. A kukoricásban egy fiatal honvéd fekszik. Ez már nem gyermek, mint a többi; lesült arcát fekete bajusz árnyékolja. Keblét megtépett I inge szabadon hagyja; atillájából szivárog a piros vér. Még él, még lélekzik, még mozdul; keze görcsösen szorongatja a sárguló leveleket. Tudja-e, hogy hol van és mi történt vele? Aligha. Fekete szeme szomjasan csüng az égboltozaton, mintha ezer meg ezer mértföldnyire járna innen. Lábánál, a kukoricás szélén, egy másik katona viaskodik a láthatatlan rémmel; egy öreg székely, aki már jóval túl van a hatvanon. A vén harcos verejtékes homlokkal fordul egyik oldaláról a másikra, míg száraz ajka lihegve így sóhajt: *■ v *'■ — Vizet! ___........... A kérésre senki se válaszol, a sik csöndérés elhagyott. De a fiatalabb honvéd, aki az imént még földöntúli régiókban járt, most tétovázva arra fordítja megtört szemét. — Ki vagy ? — kérdezi halkan, bágyadtan, mig kezével hasztalan mozdulatot tesz, hogy haldokló társa felé forduljon. A vén honvéd, akinek nyitott sebe még egyre vérzik, lassan a kérdezőre veti pillantását. Beszélni már alig tud, de azért valami különös humorral válaszol: — Én volnék cimbora, hogy a sátán cipelné el azt a muszkát, aki ezt a nagy léket vágá rajtam. Nekem ugyan jól beadának az este, már úgy vélem, hallom is a trombita szavát, amit körülöttem a szeráfok fújnak. Isten áldja meg önöket ! És most, tegyék le kegye letük, hódolatuk, rajongásuk koszorúját Petőfi lábaihoz! Egetverő éljenzés zúgott a beszéd után. A munkások azután rendben szétoszottak és visszatértek az V. kerületi Munkáskaszinóba is .