Pesti Napló, 1903. július (54. évfolyam, 177-207. szám)

1903-07-01 / 177. szám

2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ, 1903. julius 1. 177. szám, róla szónokolhatni. Azok, akik ki akar­ják fejezni egy nemzet elkeseredését, kétségbeesését. Ma azt láttuk, hogy még a házszabályok interpretálásához sem ért. Csak türelem, urak, ez a kormány­férfi fog még házszabályt és törvényt is interpretálni. Talán csak úgy, hogy új értelmet ad nekik, de talán úgy is, hogy az értelmükkel semmit sem törő­dik. Kár az ítélettel olyan hamar el­készülni, kár azt hinni róla, hogy az alakja is szánalmas, amiért a parla­menti viselkedése ma az volt. Majdcsak ezután fog elválni, hogy kinek kell szá­nakozni, kin kell szánakozni. Nem érzik-e a pillanatnyi fölvétel elkészítői, hogy az a kép, amelyet az új miniszterelnökről készítettek, rossz ?. Mert csak a megjelenése külső formáit ábrázolja. Csak azt a gyöngeségét, a­mely nem tud lesújtani a reája táma­dókra. Vájjon igazán gyöngeség-e ez, vagy pedig az erő tudatán táplálkozó nembánomság ? Lám az ügyefogyottság köpönyegébe burkoltan ez a tehetetlen szónok olyanokat mondott, amiket kerek frazeológiás­ államférfi ebben a házban nem mert volna elmondani. El­mondta, hogy fölforgatja a híres Széli­féle formulát, amely már-már szentsé­gévé lett azoknak, akik a Széli-féle ki­egyezési taktikát csodásan nagyszerű­nek és egyedül üdvözítőnek vallják. Gróf Khuen­-Héderváry törvényjavasla­tot akar beterjeszteni, amely a kor­mánynak megengedi, hogy a külálla­­mokkal a kereskedelmi szerződések dol­gában az autonóm vámtarifa megalko­tása előtt tárgyalásba fogjon. A kötő-, a föltételes- és az óhajtó módnak milyen intenzív kihasználásával jelentette be a miniszterelnök ezt a szándékát! Kü­­lönben is csupa «fognék» és «volna» az ő dikciója. Csupa csavarmenetes mon­dat, amelyben nemcsak az alany és az állítmány, hanem az értelem is eltéved. Talán nem is olyan rossz szónok gróf Khuen-Héderváry, amilyennek látszik! Ilyen csavarmenetes mondat fúró­dott bele a Széll-féle formulába. Amelyet garanciális törvénynek vallunk s amely­ben bízva váltották föl az 1903-iki dá­tumot az 1907-ikivel. Mennyi diadal­érzet és mennyi magyarázás fűződik ehhez a törvényhez! Mekkora meg­nyugvást hitettek el a nemzettel azok, akik ezzel a törvénynyel büszkélked­nek ! És most a monarchia tekintélyére, nimbuszára hivatkozva föl akarják rúgni ezt a nagyszerű garanciát. Már tudniillik gróf Khuen-Héderváry és a megbízói, valamint a benne tegnap óta hűségesen megbízók. Az egész minisz­terelnöki beszéden végigkísért a mon­archia tekintélye. Minden ezért a tekin­télyért történik. Nem az ország becsü­lete, hanem a monarchia point d’hon­­neur-je irányítja az új politikát. Ezért a bálványért buktattak és emeltek, en­gedtek és alkudoztak a hatalom kezelői. Ennek a bálványnak kultusza magya­rázza meg a múlt napok rejtvényeit, talányait. Már most tudjuk, hogy miért is engedtek «egyelőre» a katonai köve­telésekből. Mert megkapják érte cserébe a híres formula felét. Széll Kálmán nem fojthatta meg a maga édes csemetéjét, neki tehát nem adhatták meg az enged­ményt, a katonai követeléseknek egye­lőre való felfüggesztését. De megadták Khuen-Hédervárynak, aki nyugodtan megfojtja a formulát, a nevezetes ga­ranciát. Csak türelem, urak, fog ez az új kormányzó még más garanciákat is megfojtani! A monarchia,a­ hármas­ szövetség ... ezek a magyar országos politika irá­nyítói és kerékkötői. Nagy dolog az a hármas­ szövetség, de máris nagyobb minden alaptörvényünknél, országos szükségünknél, nemzeti lehetőségünk­nél. Még az 1867. XII. t.-cikknél is erő­sebb, talán még a szankció pragmati­kánál is hatalmasabb. Gróf Khuen-Hé­derváry nem is az ország miniszter­­elnöke, hanem a monarchia megbízottja, és a hármas­szövetség képviselője. Valamennyien hívei vagyunk a hármas­­szövetségnek, mert Európa békéjének garanciáját látjuk benne, de már az el­len tiltakozunk, hogy e szövetség állí­tólagos kívánalmai szentebbek legye­nek nekünk, mint az ország, mint a nemzet életkövetelményei. A monar­chiának a hármas­ szövetségben való szerepe kedvéért történt mindaz, ami az utóbbi hetekben ebben az országban nekirontott parlamentarizmusnak, jó­zan észnek, alkotmányosságnak. Nem­ is Bécs intézi az ügyeinket, hanem Bécsnek a berlini megszólástól való fé­lelme. Ez a félelem szólittatta ide Bécs­­csel Zágrábból Khuen-Héderváryt, hogy a horvát statárium kezelését abba­hagyva fogjon a magyar pacifikáláshoz. Ennek a félelemnek köszönheti a füg­getlenségi párt, hogy a vezére meg­köszönhette gróf Khuen-Héderváry­nak azt, hogy vele is tárgyalt a kibon­takozás dolgában. Miért is ne tárgyalt volna vele, amikor ennek a tárgyalás­nak sikerétől függ, hogy a pacifikáló kormányzó intra dominium jusson?, Az indemnitás és a költségvetés birto­kába. A többit majd csak elintézi a mon­archia tekintélyének és szükségességei­nek kirendelt gondozója a maga poli­tikai lelkiismeretével. El is fogja vele intézni, hacsak a függetlenségi párt­nak most utólag nem jön meg a jobbik r­észe. És e párt most nagy forrongás közepette keresi azt a jogát, hogy en­nek az utólagos megokosodásnak követ­kezményeit levonja. Azok, akik a párt nevében gróf Khuen-Héderváryval meg­egyeztek, hogy a szerencsétlen ex-lex­­állapotnak véget lehessen vetni, meg­döbbenve látták, hogy a pártjuk az in­dulat lázától megrázkódva fölháboro­­dott a miniszterelnöki beszédnek azor­ az «egyelőre» szaván, amikor pedig en­­nek a szónak nyomába az a magyarázat következett, amely teljesen megfelel a párt és miniszterelnök megegyezésé­­nek? Úgy vélekednek, hogy azt az «egyelőre» szót csakis az ügyefogyott mondat-konstrukció küldte a magyará­zat elé, s hogy a függetlenségi pártnak nem szabad ebbe az ügyetlenségbe bele­­kapaszkodnia, csakhogy szabaduljon a maga ügyefogyottsága nyomasztó ter­hétől. Véleményükkel magukra marad­­tak. A pártban is, a függetlenségi köz­véleményben is. Roszút áll rajtuk a po­litika mestersége, amely arra bírta őket, hogy hideg politikai aritmetikát végez­zenek, amikor nagy indulatok, izgalmas aggodalmak, lángra lobbant reményke­dések zaklatják a nemzet lelkét. Kos­suth Ferenc a papiroson kombinált és kombinációja közben megfeledkezett azokról a lelkületi erőkről, amelyek a nemzetet ebbe a válságba sodorták. Po­litikai művészetben remekelt és bele­botlott a hétköznapokba. Csodálatos jelenség volt a mai ülésen a miniszter­­elnök megostromoltatása azok részéről, akikről azt hitte, hogy belesegítették a várba. És csodálatos lett volna, ha a miniszterelnök ezen az ostromon el nem t­hetséges, pedig bizonyos, hogy te a pokolba kerülsz majd, én meg a mennyországba? Az egyik: Ami különbség kettőnk kö­zött van, az csak olyan, mint az egyik birka és a másik birka között. A juhász észreveszi, de azért a nem juhásznak van igaza: valamennyi birka és ha levágják, birkahús lesz belőlük. A másik: Elég volt, ha innen elmegyek, megfürdök és meggyónok. Bűnn csak hallgatni is ezeket a beszédeket. Ember, hát nem érzed-e, hogy ember vagy? Hogy más az legelni és ké­­rődzni, születni és megdögleni, és más dolgozni, eszmélni, érezni, tudni, hasznára válni a töb­binek, alkotni valamit, szolgálni a fajt, előbbre vinni, tökéletesíteni intézményeinket és örök dicsőségét hirdetni annak, aki mindent terem­tett és tudni Róla, aki teremtett minket; nem úgy, mint a barom, amely eszik és nem tud semmit. Az egyik: Ha inkvizitor volnék, mág­lyára vinnélek atheizmus miatt. Hogy a barom nem tud semmit? Úgy teszel, mintha barom lettél volna. A barom tudja, hogy a füvet az ő számára teremtette Isten, az embert az ő számára rendelte, hogy legyen, aki kaszáljon, szénát gyűjtsön, istállót tartson, elűzze a far­kast, almot csináljon a kölyköknek. Ha ezt tévedésnek mondod, akkor hitvány, bornirt istentagadó vagy, mert Isten előtt egyformák vagyunk mi teremtések mind, s egyikünk sem tud többet, mint a másik. A másik: De ember, csak van különb­ség, melyet te is láthatsz. Minden állat fölött ur egy másik, valamennyi fölött pedig ur az ember. A birka az enyém, élete is az enyém. Tenyésztem, táplálom a magam céljaira. Én pedig­­önmagamnak vagyok az ura, senkinek sem eszköze; ha élek, akkor a magam életét élem s nem szolgálok semmi más teremtésnek sem vagyonat. Az egyik: Bizonyosan tudod ezt? Akkor részeg vagy. Senkinek sem szolgálok eszkö­­­zül! Ugyanaz az elhittség, amely a marhának megédesíti életét a mészárszék javára. Neki­­eresztik szegényt, eszik, iszik, hízik és meg­esküdnek rá, hogy a maga életét éli, pedig csak marhahúst gyárt. Mennél jobban esik az élet, annál több marhahúst csinál. A boldog­ságával arányban érlelődik a vesztére. És te, te , ember? Eszel, hogy dolgozhass, dolgo­zol, hogy ehess, persze magadért. Nem veszed észre, hogy ha suszter vagy, cipőt csinálsz és táplálkozásod, iparkodásod ugyanaz, mint a mar­háé, csakhogy míg amaz a húsa kedvéért él, te arra való vagy, hogy ennyi meg ennyi cipő­nek adj életet. Nem a munka az eszköz éle­tünk föntartására, hanem mi vagyunk eszközök a produktumaink létrehozására. Ez a létért való küzdelem igazi értelme és ez Istennek a legfőbb mulatsága, amikor látja, hogy annyi nevetséges, kis pökhendi milyen büszke arra, hogy nem is tudja, minek él és mire való. Prozit! A másik: Szervusz! Ez már a nyolca­dik! Milyen vadakat beszélsz! Ezt nem tűrhe­tem tovább. Letérdepelek Isten előtt és imá­dom. Köszönöm, hogy embernek teremtettél, a te képed mására, halhatatlan lélekkel, hogy úrrá tettél a természet fölött, hogy megadod nekem... A­z e­g­y­i­k: ... mindennapi kenyeremet és a tiz parancsolatot, miket híven betartok. — Igyál, öregem, a nyolcadik pohárnál már mind­egy, én sem tudom már, hogy mit beszélek, az ötödiknél — istenucscse, még józan voltam!

Next