Pesti Napló, 1907. július (58. évfolyam, 156-181. szám)
1907-07-02 / 156. szám
Bucin névű, kodri lentállás tehát egyenesen forradalom. A magyar nemzeti ellentállás pedig védekezés volt a hatalom forradalma ellen. De a két obstrukció közt sincs semmi hasonlóság. A magyar obstrukció a magyar államiságból folyó katonai követelések érdekében folyt. Magyar törvény rendelkezéseinek teljesebb tartalommal való megtöltését célozta. A horvát obstrukció a magyar államegységet megtagadó elkülönzési törekvésekből folyik. Magyar törvénynek teljes tartalmától való megfosztását célozza. A magyar obstrukció a képviselőházat megválasztók óriás többségének meggyőződését fejezte ki, a horvát obstrukcióról ezt még a kárörvendő régi rendbeliek sem mondhatják. Az obstrukció a lényegnek a formával szemben való érvényesítése volt. Lehetetlen tehát, hogy a mostani obstrukciót tisztán csak formája alapján hasonlítsuk össze a volt magyar obstrukcióval. Ennek az obstrukciónak is a lényegét kell szemügyre venni. Ez a lényeg megdöbbentő. A megdöbbenésnek már a minap kifejezést adott Wekerle Sándor miniszterelnök. Beszédéből az sejthető, hogy annak a formalizmusnak, amely a lényeget semmibe veszi, s amelynek pártfogása mellett államfelforgatás is folyhatik, véget fognak vetni. A parlamenti jog logikája s az államegység szentsége nem állhatnak egymással ellenségesen szemben. Az a logika, az alkotmány keretében, bizonyára érvényesülhetne, ha nem a szenvedelem, hanem a bölcseség kutatná. A miniszterelnök beszéde azt sejtteti, hogy ez a bölcseség kutatta is és meg is találta. A kutatásról és sikeréről meglehetősen pesszimisztikusan nyilatkozott báró Dánffy Dezső az ő tegnapi szegedi beszédében. Nem a kárörvendők gúnyolódása, hanem a jóslása beteljesedésétől megdöbbent államférfi aggodalma szólal meg abbana beszédben. Bizonyos, konstatá azt, hogy horvát két magyar áll,kezését jeles látta, s mint később, mint küzdött ellene, sében örökletes legnagyobb bűn, nem ismerjük. Szőrét, Bánffy két Bánffy szívesebben is csalódott, mint Mert az, hogy agaza kiderült, a cának bekövetkudarcot előre ■nyező“, majd 'ó, elszántan idés közelévagyunk, s a kérdést át, sem a Vldh és Kérdés mélyébe igyekezett látni. Már régen fölismerte azt, amitől Wekerle most megdöbbent. Látta a horvát ellentállást munkára készülődni, látta a horvát forradalmat, amint lassan-lassan meghódítja a lelkeket, az embereket, az intézményeket, a hatóságokat, az állami közegeket. Látta a horvát országos apparátust a magyar államegység ellen áskálódni, vagy legalább az áskálódást fatalisztikusan eltűrni. Igyekezett megküzdeni ellene, s igyekezett a nemzet lelkiismeretét ébren tartani, s a veszedelemre figyelmeztetni. Tegnapi beszédében a horvát bán vicekirályi voltát emlegeti. S a kibontakozás legfőbb akadályának mondja. A magyar kormánynak vicekirály, Horvátországnak miniszterelnök a bán. Annak tartja, annak akarja elismertetni a horvát forradalom. Nem tartják magyar közjogi méltóságnak, hanem horvát közjogi hatalomnak hirdetik. Már tudniillik akkor, ha a forradalom kedvében jár. Rakodczay nem ezt cselekszi, őt tehát csakis magyar közjogi méltóságnak tartják. Mivel pedig az, elleneszegülnek s bojkottálni akarják. S akad olyan magyar politikus, aki ezt a forradalmi ellenszegülést a magyar alkotmányvédelemhez hasonlítja! Azt, hogy a zágrábi okvetetlenkedés milyen lesz, egyelőre csak sejtve képzelni lehet. A készülődés hangos, de nem egyöntetű. A forradalmi vállalkozás részesei gyanakszanak egymásra. Féltik egymástól a vállalkozás sikerét. Erre a féltékenységre érdekesen vetett világot a tegnapi zágrábi népgyűlés. Forradalmat szentesítő, ellentállást megáldó zsinatnak szánták, de csak egymásra gyanakvó vállalkozók civakodása volt. A jogpárt, a parasztpárt, a rezoluciós s a szocialista tábor egytől-egyig a maga számára akarja gyümölcsöztetni a zűrzavart. De valamennyi a törvény, az alkotmány ellen szegül. Valamennyi részese, vagy szitója annak a lázas gyűlöletnek, amelylyel horvát képviselők és horvát közvélemény vagy obstruálva, vagy ellentállva a magyar államegység ellen törnek Tegnap még rezoluciós hűségi színjátékban volt részünk, ma már a színjátszók egytől-egyig elhagyták a komédiát, más vállalatba fogtak, a gyűlöletet szolgálják ki. Tegnap még a magyar fatalizmussal, hiszékenységgel, könnyelműséggel volt dolguk. Ma már a magyar elszántság került velük szembe. Vájjon tud-e majd ez az elszántság olyan bölcs lenni, amilyen esztelen volt a könnyelműség? Budapest, július 1. A képviselőház holnap, kedden délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja a vasutasok pragmatikájáról szóló javaslat tárgyalását. Az alkotmánybiztosítékok. Néhány estilap ma elmondta, hogy a közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről szóló törvényjavaslat végre — annyi viszontagság utáni — leérkezett a király jóváhagyásával a kabinetirodából s még azt is tudták, hogy gróf Andrássy Gyula a legközelebbi napokban beterjeszti a képviselőháznak. Este azután a félhivatalos ,,Bud. Tud.“ megcáfolja az egész hírt. A törvényjavaslat még Bécsben van. A kvótabizottság jelentése. A képviselőház mai ülésén terjesztette elő Wekerle Sándor miniszterelnök a kvótabizottság jelentését. Ez a már ismertetett tényállást rekapitulálja s igy végződik: A két bizottság álláspontjának jelentékeny eltérése — Avagy talán magyarországi a tekintetes asszony? Az már más . . . Mert magyarországitól minden bolondság kitelik. Lemegyünk a malomhoz, a kis fekete vizhez, melyben kacsa mama fürdik kicsi kacsáival. Ott táplálkoznak a lovak, míg a kis szász egy darab csokoládét majszol, melyet a kocsi belsejében „talált“. A kocsi mellett szekér áll és a szekér tetején fehér daróc ruhás székely fiú fekszik. Lehet, vagy húszesztendős. Akaratos, vad fiúnak látszik. Eszik és haragosan néz felénk. Lent, a víz partján pedig fiatal leány nefelejcset szed. Erős, egészséges, barna leány. Olyan barátságos, okos szemei vannak és ha nevet, látszik hogy gyönyörű, hófehér a fogsora. Édes, üde, leányos leány, akinek az ember valami jó férjet kívánna, aki mellett jó dolga lenne örök életére, meg szép gyerekei. Nagyon beszédes és vidám, mint az olyan fiatal teremtések, akik nagyon szépnek és kívánatosnak látják az életüket. Megkérdeztük, hová megy ezen a szekéren. — Haza, kezeit csókolom, a szülőfalumba. Itt szolgáltam a fürdőn két hónapig a jegyzőéket, de ők most elutaztak. És úgy volt, hogy a jövő héten jön értem a névém meg az ura,de véletlenül átjött az — unokatestvérem, hát ő hazavisz. No majd néznek, tudom, ha megjövök! — És mikor érnek haza? — Nem tudom, de tán csak hazaérünk tizenegy órára! Azt hittük, hamarább is lehet, de nehéz a szekér, meg Andrisnak is volt dolga, a lovakat is pihentetni kell . • — Ejnye hát nem fél utazni éjszaka! — Kitől félnék, kezitcsókolom ? Tiszta az én lelkiismeretem! Meg az út sem olyan félős! — Hát a szeretője? A fiú meg akarna bennünket gyilkolni tekintetével. De a leány csak nevet, elfogulatlanul. — Oh, nem félek én tőle! Jó fia Andris. Meg aztán rokon. Tetszik tudni, rokon! Ezt annyira erősítgeti, mintha attól félne, hogy nem hisszük el neki. Honoráliának hívják, önérzetes, büszke név: Honorália. — Hát otthon majd mit csinál? — Pihenek egy hétig, aztán elmegyek szolgálni valami környékbeli urasághoz. — Nem jönne velünk? — Hová, kérem alázattal? — Budapestre. — Pestre! Jaj, dehogy mennék! Hogy is tetszik csak ilyet is gondolni! Nevet és megrázkódik egész teste, mint amikor valami hernyót dob le magáról az ember. — Miért nem jönne? — Jaj, hát nem megy mitőlünk jóravaló leány Pestre. Mert aki onnét visszajön, annak nincs semmi de semmi becsülete- Azt már nem veszi feleségül valami rendes ember. Meg a rokonai sem szivelik többé. Aki már egyszer Pesten szolgált Megvető kézmozdulattal fejezte be gondolatát. — De hát miért? A leány a vállát vonogatta és aztán megszólalt türelmetlenül: — Édes istenem, hiszen jól tudja a tekintetes úr! Pest csak Pest . . . Aztán odaszaladt a fiúhoz, felült melléje a szekérre és onnét mosolygott le ránk gyönyörű fehér fogaival. A fiú morgott valamit. Vad volt és haragos. Nem tetszett neki, hogy a leány beszélt velünk. Megrázta a gyeplőt, elindult velük a kocsi-Tudja az isten, hogy elszomorodtam. Most majd besötétedik és ők nekivágnak az erdőnek. Illatos az erdő, sötét, és a leány, csak leány. A hűvös éjszaka hangulata elfogja, — odahajtja fejét a fiú vállára . . . Éh mit, — mindenki a maga életét éli.. Nem vagyok tagja semmiféle „Sittlichkeitscomission“-nak. Meg hátha feleségül veszi a fiú. Mi másfelé megyünk, én nem vigyázhatok rá. Minek megy vele? Várt volna a nénjére ... Volna, volna . . . Meg is feledkeztem a szép, friss leányról, mint ahogy megfeledkezünk egy szép, nyíló pipacsról, mely a vasút mentén nyílik. Mikor elrobogunk mellette, nagyon tetszik nekünk, de aztán nem törődünk vele, mikor hervad el . . . Átmentünk a Tolvajoson, megnéztük a gazdag Csíkot, lementünk a határig, iparkodtunk megérteni embert, erkölcsöt, szokást, — hiába! Idegenek voltunk hozzájuk. NAPLÓ, 1907. július 2. 156. szám