Pesti Napló, 1909. szeptember (60. évfolyam, 206-231. szám)
1909-09-05 / 210. szám
Budapest, vasárnap 1909 szeptember 5. 210. szám. 15 PESTI NAPLÓ______ Rémes Jelenet következik. A szolgák a titokzatos férfiúval megtöltött zsákot a 16 farkához kötözik. Néhány hölgy elájul. Aztán eleresztik a lovat. A ló száguldani kezd. Körül. Köröskörül. A zsákot rángatja, rúgja, löki, veti,dobja, hányja, húzza, tépi, vonszolja, lóbálja, rázza, töri, zúzza, amint vad rohanással száguld vele. Újabb hölgyek ájulnak el. A ló megáll. És a szolgák előrohannak. És kibontják a zsákot. És kiugrik a zsákból mosolyogva, épen, fürgén a titokzatos férfiú, még vakító fehér ingmellé se horpadt be, még csak meg se gyúródott a frakkja, még csak meg se mozdult tükörsimára kefélt frizurája. Még csak meg se borzolódott a cilindere. Zúgó taps. — Ki ő? — kérdik az emberek. Senki nem tudja. Én tudom, ő az. Nem lehet más. Álruhában van, de a gyakorlott szem ráismer délceg alakjára és a finom mosolyra, mely ajkai körül leng. Az egyszerű darócfrakk alatt egy nagy államférfiú nemesen érző szive dobog. Ez is Wekerle. London—Páris, London, augusztus vége. Annyit hallott az ember már Londonról beszélni, annyit olvasott róla, s annyi sokféle képes ábrázolatban látta maga előtt különös utcáit, hogy azt hihetné, hogy legalább félig-meddig mint ismerőst fogja üdvözölhetni. Mily csalódás! Egy egészen új világ tárul a kontinensről jövő utas elé. S ha valaki, mint jómagam is, egy hosszú párisi tartózkodás után jön ide át, minekutána Páris raffinált kultúrájának fluiduma át meg át járta, a meglepettség érzése még nagyobb! Londonra gondolva, mindig az óriási méreteknek súlya nyűgözi le az embert s tölti el aggodalommal. Londonba megérkezve, elhelyezkedve s körültekintve, mindenekelőtt az elfogultságnak s félelemnek ez az érzése tűnik el. Különösen akkor, ha elég elővigyázók vagyunk s lakásunkat nem a város közepében, hanem szépen valahol a Hyde-park szomszédságában veszszük. Mily kedves, barátságos s hangulatos girbe-görbe utcák! Mily keskeny, dísztelen s egyforma külsejű, kormosfalu téglaházak? S a párisi 7—10 emeletes bérpaloták után mily szerények s igénytelenek az itteniek, legnagyobbrészt 3—4 emeletükkel! Gyakran az egész utcán ugyanaz az ósdi házminta vonul végig. A földszinten a keskeny ajtó mellett, melyet oszlopos erkély árnyékol, egy széles ablak, utána a következő ház, azaz lakás bejáró ajtaja erkélyével, mellette az ebédlő ablaka s igy a végtelenségig szép egyformaságban s egymásutánban. Az ajtók mind gondosan bezárva, a közepén az elmaradhatatlan réz vagy vaskalapácscsal ellátva, melylyel a levélhordó a hagyományos kettős ütéssel jelzi, hogy levelet dobott a szekrénybe. A mi nagy bérkaszárnyáink helyett, ahol az egyik lakó a másiknak a gyomrába néz, ezek aránylag kis és békés családi házak, ahol mindenki magában és zavartalanul húzódik meg. „My house is my castle!“ A házam a váram. Most érti meg az ember valójában ennek a mondásnak a jelentőségét A város központja, a City felé közeledve persze a házak méretei is nagyobbodnak s némi változatosságot mutatnak fel, különösen a főbb közlekedésiútvonalakon. De általában ott is elég keskenyek s Katitektúrájuk bizonyos ódonszerű jelleggel bír. A XX. század lázasan nyüzsgő forgalma mellett e középkorias házak örökzölddel néha teljesen befutott falaikkal s a kacagó virágokkal teli ablakokkal, mindez oly különös hangulatba ringatja az embert. Szinte látjuk, hogy az angol, ha már nem lehet kint, valahol az erdő melletti lankáson épült romantikus kis cottage-ában, falusi lakában, ha már nem szívhatja a házát körülvevő mezők virágainak illatát, legalább egy, egy kis örökzölddel s az ablakait, erkélyét ellepő sok szép virággal iparkodik a szabad természetet maga körül varázsolni a ködös, kormos óriási London kellős közepébe! Ah, miért kell ezt Párisban nélkülözni! Ott óriási bérpaloták ,szakadatlan sora egymás mellett, de sehol virág .Zs.ablakokban, sehol valami zöld a falakon, ahol felpihenhetett volna a fáradt szem! Azt mondják, hogy drága! Hát a muskátli!? London azzal van teli. Nincs annál hálásabb s igénytelenebb virág. Virít az egész nyáron s buja húsos zöld leveleiből kikandikáló vörös, vagy rózsaszínű virágai mennyire élénkítik a ház frontját. S egy kis örökzöld galy elültetve a fal tövében, amint lassan kint bevonja zöld szőnyeghez hasonlóan a rideg kőfalat, mily hangulatos, léleküditő s barátságos. Mindez nem drága, ’de érzék s a természet szeretete kell hozzá! Az az örökzöld, amely ezt a füstös s nagyon kevés ízléssel összehordott rengeteg téglarakást — mit Londonnak neveznek — befutja s az a virág, mely ez egyhangú, komor házak ablakaiból s erkélyeiről felénk integet, eszünkbe juttatja, hogy a szabad természetet szerető angol ősrégi, csúnya, de kedves és hangulatos Londonjában vagyunk. Ha a város centrumában most újonnan épülő óriási bérkaszárnyák el is ütnek London ősi jellegétől s a kontinens nagy városaira emlékeztetnek, pár lépést kell csak tennünk, mely egy közeli squarehez, (kis kertféle) vezet s máris újra az a különös hangulat részén körül, amely e hét milliós város kellős közepén egy csendes kis vidéki városka békés milienjét varázsolja elénk s belénk. S ezt az érzést még fokozza az a relativ csend s nyugalom, amely a főközlekedési artériáktól félreeső e helyeken uralkodik. Ez a hangulat talán az, amely még leginkább kárpótolja az embert a széles, egyenes, levegős s lombos fák által szegélyezett utak hiányáért ebben az összevissza város konglomerátumban Még idejövetelem előtt felhívta a figyelmemet egy telivér párisi arra a sajátságos körülményre, hogy Londonban nincsenek avenuek és boulevardok; más szóval, hogy a fával szegélyezett széles utak itt ismeretlenek. Hogy ezt párisi lelke, szomjúhozva nélkülözte, magam is értem. De ha csak ez hiányoznék! A Parisból ideszakadt halandó úgy érzi magát, mint a madár, mely kanickájába van zárva. A" kalicka kedves, kényelmes, zöld lombsátor árnyékolja, türödhet is bőven benne, amikor csak akar, szép zöld folyondár fut végig zöldre festett rácsozatán s ah! mégis, mégis csak kalicka az. Kedvesek itt az ósdi stilusu házak, hangulatosak örökzölddel befutott virágdiszes erkélyei s ablakai, de amikor órákhosszat közöttük bolyongva szemünk mindig beleütődik valami házba, bizonyos nyugtalanság érzése fog el. Körülnézünk önkénytelenül és öntudatlanul is valami rést keresünk e kőtömegben, amelyen át szemünk tekintete a végtelen messzeségbe kisurranhat s lelkünk egy szép perspektíva elmosódó harmonikus vonalaiban megpihenhet. Hol vannak Páris gyönyörű út és tér távlatai, melyeket a francia zseni páratlan ízlésű ösztöne teremtett meg? Aki Párisban a Louvre előtt Gambetta szobrának lábánál állva, nem nézett még a Tuilleriék kertjén és az Avenue de Champs-Elysée-n végig az Arc de Triompheig, mely a távol messzeségben levő Place de l’Etoile közepéből emelkedik a felhők felé, az nem látta a világ legszebb útját. A Place du Carrouselen előttünk álló kisebb diadalív körül bársonyos zöld pázsiton különféle színes levelű bokrok s fák keretei között márványszobrok, mint megannyi megkövesült pogány istenek, fehérjenek. Hatalmas kővázákban zöld levelek között vérpiros virágok nyilanak. A diadalív egyik ívnyilásán áttekintve, a Lutori obeliszk karcsú alakját látjuk, amint felnyúlik a párázatos levegőbe, s mintegy felette lebeg a messze távol ködéből kiváló hatalmas Arc de Triomphe szürkés-kékes silkouetteje. Két oldalt a Champs- Élysées fáinak sűrű zöldje, a középen meg a hangyabolyszerüleg nyüzsgő s a végtelenségben eltűnő kis pontjai az embereknek s fogatoknak. Vagy ki ne emlékeznék arra a mély benyomásra, amelyet a szemlélőre a Place de l’Etoilera csillagsugárként torkolló 13 gyönyörű szép avenue gyűr kőröl. Ki felejtené el az Avenue de l’Opéra művészies szép képét a távlatban az Operával, a világ legszebb színházával. Aki megfigyelte, hogy az Opera felé közeledve a folyton változó szemszögeknek megfelelően mily harmonikusan fejlődik ki e gyönyörű épület képes arkitektonikus koncepciója, bámulva fog feltekinteni azon nemzet Géniuszára, amely ily művészeket szül. Itt Londonban még a legújabb nagyobb méretű utcaszabályozó munkálatok sem sikerülnek. A Buckingham-palota előtti széles és lombos fasorral szegélyezett Mail, mely szemmel láthatólag a Champs-Elyséest szeretné utánozni, egy félkörszerűleg újonnan épült nagy épületnek fut neki ahelyett, hogy a Trafalgar Square-re nyílnék a távlatban a Nelson-oszloppal. Az óriási költséggel csinálódó Kingsway pedig, mely a várost kelet-nyugati irányban kettészelő Oxford-street közepéből dél felé elágazik, szintén egy ormótlan háztömb félkörbe fog ütközni, ahelyett, hogy a Themze partjáig terjedne. Bezzeg Párisban, ahol csak lehetséges, mindenütt valami szép távlatban gyönyörködhetik az ember. Majd az Eiffel-torony csipkeszerfl karcsú alakja, majd az Observatoire gömbkupolás fehér tetője, majd a Notre Dame csonka tornyai, majd még a Place de la Bastille, Républikue, vagy Vendom, karcsú bronz oszlopkolosszusai vannak szinte beállítva végpontokul, ahova már a végtelen messzeségből nyílegyenes irányban odajuthat szemünk tekintete. A Quartier Latin-ben a Pantheon dominál kupolájának messze-messze látszó hatalmas oszlopsorával. Mintha kinőne a Sorbonne s a körülötte levő egyéb sok világhírű tudományos gócpont közepéből. A Szajna túlsó oldalán meg a „Sacré Coeur“ óriási méretű új templomé mint valami hófehér hindu pagoda emelkedik ki a Mont Martre zegzugos utcalabirintsei között a magas dombtetőn. A Szajna partján pedig ott lebeg a Hotel deS Invalides aranyozott kupolája a „l’emperent“ sírja felett, aki utolsó kívánsága szerint ott pihen: „sur, les bords de la Seine au milieu de ce peuple francais que j’ai tant aimé". Itt Londonban hiába keresünk hasonlót. A híres Trafalgar-square egy aránylag szökés, formátlan, sivár aszfaltfelület, középen a Nelson szobrát hordó oszloppal. Az Oxford-street, mely London legszebb utcája s legfőbb közlekedési útvonala, talán a párisi „me ’de Rivoli“-ra emlékeztet. De emennél a Louvre s a Turiernek, szemet-lelket üdítő oázisok, addig amaz különféle nevek alatt óriási gilisztaként húzódik végig London közepén s órák kellenek, míg még kocsival is végigszáguld rajta az ember. Az arisztokratikus Pikkadilly nem szebb Bécs belváros akármelyik közepes girbe-görbe ódon utcájánál. A hires Regent-street szót sem érdemel ugyanazon sárgás olajfestékkel bekent egyforma sablonos házaival s az „Oxford-circus“ (körönd) paródiája a mi Andrássy-uti köröndünknek. A házak külsejében itt rögtön szembeszökő monoton egyformaságnak megvan a maga természetes oka. London területének legnagyobb része majoritás s néhány főurnak tulajdonát képezi. Ezek azután egész városrészeket ugyanazon sémára a lehető legolcsóbban, vakolatlan sima sivár téglafalhomlokzattal felépíttettek. "