Pesti Napló, 1912. november (63. évfolyam, 258–283. szám)
1912-11-01 / 258. szám
_______ 63-ik évfolyam. 258. szám. PESTI NAPLÓ IV KOLÜUJEXBÄÄK ilil Egy.. .z« * fillér, r.sCagabb o»tüv»l 10 fillér. 'inltésex idillimé!« nlmlMé «al. o ijsabái «érint. Metislenik téffft kivétegv« naponkint ünnep irtán it. Budapest, 1912. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utcaPéntek, november 1. Bolgár diadal — bécsi kudarc. A török fősereget megverték Lüle- Burgásznál is, így szólnak a szófiai jelentések, melyeket hiteleseknek kell elfogadnunk, miután megszoktuk már, hogy minden hit igaz, amely a török haderő vereségéről szól. Lüle-Burgász volt a hármasszövetség diplomáciájának utolsó reménysége, itt várták a török hadiszerencse jobbra fordulását s ezzel együtt a zavarok elsimulását. Ha Lüle-Burgásznál a török hadsereg megveri a bolgárokat, ez egyértelmű lett volna a szövetséges Balkán-államok vereségével. Diplomáciánk ebben a vereségben reménykedett, mert ez a vereség lehetővé tette volna a státuslvó fenmaradását a Balkánon. Monarkiánk és az egész hármas szövetség a törökök erejére alapította politikáját a mostani konfliktus alkalmából: ettől az erőtől várta, hogy legyűri aszövetségesek aspirációit s egymaga helyreállítván a rendet a Balkánon, feleslegessé tesz minden idegen beavatkozást. Ez a politika volt a legolcsóbb, de az eredmények mutatják, hogy a leghelytelenebb és a legslkárosabb is. Törökországot megverték s ez ,a vereség a hármas szövetség külpolitikájának a vereségét jelenti. A diplomáciánaktehát irányt kell változtatni. Az új irány dolgában aligha tudott már megállapodni a diplomácia. A külügyi hivatalok lassabban dolgoznak, mint a szövetséges Balkán-államok, noha még ezek sem vádolhatók jogosan azzal, hogy mindent elkövettek volna a diplomácia zavarba ejtésére. A szövetséges államok nem siettek: lassan, szinte mulattató lassúsággal mozgósítottak s ez alatt igazán elég ideje lett volna a hármas szövetség diplomáciájának azt a formulát megtalálni, mely a békét továbbra is biztosította volna a Balkánon. Ha ezt a formulát nem tudták ennyi idő alatt megtalálni, vájjon remélhetjük-e, hogy megtalálják azt az új irányt, melyben politikájuknak a változott helyzetre való tekintettel mozogni kell. Pedig az elhatározások órája ütött már. A bolgárok Konstantinápoly felé igyekeznek s már most elutasítanak minden idegen beavatkozást. Nem kérnek a közvetítőkből s maguk akarnak tárgyalni a törökökkel. Ami pedig igényeiket illeti, nem titkolják, hogy ők is, mint a másik három szövetséges, territoriális kompenzációra tartanak számot. A státuskvót tehát, mely a mi külpolitikánk gócpontja volt, a felborulás veszedelme fenyegeti s úgy lehet, hogy ez a veszedelem immár el sem hárítható a monarkia horizontjáról. Mert valószínű, hogy a balkán-szövetségesek egy idegen hatalom támogatásával kezdettől fogva e veszedelem felidézésére dolgoztak. De hogy ha ez volt a céljuk, feltehető-e, hogy akkor mondjanak le erről a célról, amikor azt annyi áldozat után végre elérték. Ha az európai diplomácia egységes lett volna abban a törekvésben, hogy a státuskvr fentartandó a Balkánon, a négy szövetséges állam aligha mert volna szembeszállni ezzel a törekvéssel. A háború bizonyítja legjobban, hogy a hatalmak közt hiányzott a harmónia s ebből önként következik, hogy a harmónia hiányzani fog akkor is, amikor a hatalmaknak meg kell majd állapítani, hogy a győztes államok követelései mily mértékben honoráltassanak. A jövő képe tehát korántsem fest rózsás színekben. Monarkiánk szemben találja magát azzal a törekvéssel, mely a Balkánon egy nagy szláv szövetség kialakulását tartja szem előtt. Ha csakugyan bekövetkeznék, hogy Albánia északnyugati részét felosztják Szerbia és Montenegró között, ez a felosztás azt eredményezné, hogy a Balkánon a szövetségesek egy külön vámterületet alkotnának s monarkiánk elöl elzárnák a Törökország felé vezető utat. Ennyit jelent gazdasági szempontból a balkán-szövetségesek igényeinek kielégítése. Ami pedig az új alakulás politikai oldalát illeti, csak rá kell pillantanunk a térképre, hogy felismerjük a monarkia helyzetét. A monarkiát háromnegyed részben szlávok vennék körül s komoly időkben észak, kelet és dél felől kellene a szláv erők ellen védekezni, ami nemcsak a monarkia, de a hámasszövetség érdekeivel is homlokegyenest ellenkezik. A hármasszövetség már ma is a triple-entente politikájának az expozitúráját látja a szláv Balkán-államokban s hogy ez a feltevése mennyire jogosult, kiviláglik abból, hogy a diplomáciai tárgyalásokat eddig is Oroszország és politikai barátai juttatták zátonyra. Látva a jövő veszedelmeit, azt kell mondanunk, hogy monarkiánkra nézve az adott körülmények közt az a megoldás lenne a legkedvezőbb, ha Albániából és Macedóniából két új balkán-államot alakítanának. Ez a megoldás csak a pillanatnyi zavarból mentené ki Európát, de végleges nyugalmát épp oly kevéssé biztosítaná, mint a hatalmak által régen kimondott státus kre. Ez is szükségmegoldás volt s annak kell mondanunk a tervbe vett új balkánállamokat is. A súrlódási pontokat nem küszöbölné ki ennek a tervnek a megvalósulása, de legalább egyelőre elhárítaná az európai bábom veszedelmét. Hogy mi következnék később, talán néhány évtized múlva, ez a jövő titka. S a jövő fürkészése, mint az események mutatják, nem tartozik diplomáciánk feladatai közé. Ha a Ballplatzon nem hiányoztak volna a nagy koncepciók, monarkiánk ma páholyból nézhetné a balkáneseményeket. Évekkel ezelőtt VII. Edvárd azzal a prepozícióval közeledett Ferenc Józsefhez, hogy lépjen ki a hármasszövetségből s álljon Anglia mellé. Ferenc József nem tudta és nem is akarta megtagadni régi szövetségeseit. Kitartott a hármasszövetség mellett, amiben kétségenkívül nagy szerepe volt Bosznia-Hercegovinának, noha valószínű, hogy Oroszország az annexióval szemben akkor sem viselkedhetett volna másként, ha Anglia és Franciaország a barátunk s nem Németország. Diplomáciánk elszalasztotta ezt az alkalmat, mert nem látta előre a fejleményeket, amelyekkel pedig már akkor számolnia kellett volna. Ez a vakság jellemzi most is politikáját s mert egy vak diplomáciától igazán elég, ha a jelen szükségleteit tudja kielégíteni, mi is beérjük, ha kisegít a mai zavarokból s nem kívánjuk tőle, hogy a jövőnkről is gondoskodjék. Érje be két uj állammal, mert két uj állam sokkal kevesebb, mint egy nagy szláv birodalom. Mai számunk 36 oldal. Lukács flottademonstrációja Lukács László ma újabb flottademonstrációt rendezett: beterjesztette a darabonttestőrség felállításáról szóló törvényjavaslatot. Ez a bőre tervezgetés, a munkapárti gályák kormányosának neuraszténiás kapkodása éppen úgy nem változtat a kormány helyzetén, mint a mandátumfosztó kardcsörtetés. Ki ijed meg ma már a politikai ingoványban erkölcsi súly nélkül tévelygő Lukács Lászlótól, a beszámíthatatlanság bélyegével tántorgó Tisza Istvántól és a többségtől, amely reszkető léptekkel közeleg a megsemmisülés felé? Álljunk vitába velük? Magyarázzuk, hogy a nemzetőrség felállításáról szóló törvényt 1868-ban hatályon kívül helyezte a közös hadseregről szóló törvény? Szögezzük le, hogy Lukács László ma délelőtt beismerte, hogy Tisza István a Ház elnöki székéből tudatosan valótlant állított? A napló tanúsága szerint ezt mondotta az elnök: „a karhatalom csak a haza megmentésére történik, jogalkotó például nem szolgálhat!“ A parlamenti rendőrség felállításával pedig állandósítani, rendszeresíteni, törvényesíteni akarják a június negyedike óta dühöngő parlamenti abszolutizmust... A mellékutcák imbolygó árnyai visszariadnak a körutak fényétől, megrettennek a világosságtól és fázósan borzongnak össze a reggeli hűvösség első leheletétől. Ezekhez a tragikus jelenségekhez hasonlók a jogtipró rezsimnek minden megnyilvánulásai. A munkapárti klubban még ragyogónak, ellenállhatatlannak, elragadónak tetszett az ötlet, reggelre azonban lemállott róla a festék és az igazság világításában megroppant a terv, elhányadt, megbukott nemcsak az ellenzék, a munkapárt józanabb tagjai is tudják, hogy soha sem lesz belőle testet öltött valóság. Ha jön egyszer egy elfogulatlan író, aki Tacitus lélekbe markoló tollával írja meg az utolsó évek magyar közéletének történetét, ne felejtse el, hogy a parlamenti rendőrség gondolata Tisza István beteg agyából