Pesti Napló, 1913. június (64. évfolyam, 129-153. szám)
1913-06-08 / 135. szám
Elutazás előtt vegye meg a PESTI NAPLÓ-t a városi hírlapárusítónál, mert a kormány a pályaudvarokon nem engedi árusítani. ""'if •- ------- " Geszler — miniszterelnök. Az első kérdés, amely Tisza deszignálásának hírére fölmerül, hogy ha ő miniszterelnök lehet, akkor tulajdonképpen miért nem maradhatott meg Lukács László? Mi a különbség kettejük között? Egyazon gépezetnek kerekei gyanánt működtek ők ketten s alapjában Lukács csak Tiszának az intencióit szolgálta abban az akcióban, melyet a bíróság megbélyegzett. A legelemibb jogi alapelvek szerint az, aki a létrát tartja, csak olyan felelős, mint az, aki az ablakon bemászik. Moralitás szempontjából tehát bajos megérteni, hogy ha Lukácsnak le kellett köszönnie, Tiszát hogy lehetett kinevezni? Ám hagyjuk ezt. Mikor a nemzetnek egy nagy ágyúgolyót helyeznek a gyomrába, valóban nem időszerű rébuszokat feladni. Majd valamikor az oknyomozó történelem vitatkozhatik azon a rejtélyen, mi érdeke lehetett a dinasztiának Tisza kinevezésével megalázni a magyar közvéleményt? Miért éppen Tiszával? Mikor saját pártjának legkomolyabb elemei se akarták ezt? Mikor legfanatikusabb hívei őt magát féltették ettől? Mikor ő az egyetlen ember, aki végképp és teljesen elzárja az ellenzék elől a békéhez és kiengesztelődéshez vezető utat, mert hiszen azoknak, akiket porig alázott, erkölcsi lehetetlenség vele szóba államok? Egykoron — igaz, hogy sok száz év előtt — a Habsburg-politika Geszler Hermannt küldte a svájci nép nyakára, aki ottan olyan rendet teremtett, hogy a szabad hegyi nép még a kalapját is urnak ismerte el. De jó volt-e ez a politika? Babérokat és gyümölcsöket termett-e az osztrák háznak. Tény, hogy a magyar nemzet elképpedve és értetlenül áll a legújabb uralkodói elhatározással szemben. Mit akarnak velünk? Miknek tartanak bennünket? Elvégre a legabszolutabb birodalomban is némileg respektálni szokták a közhangulatot és az orosz cár sejt nyomós ok nélkül rabnépének arcába. Csak mi volnánk az az utolsó csőcselék, melyet megrugdalni kormányzati bölcseség, kétségbeesésbe kergetni politikai raison lenne? Úgy látszik, hogy így van. Sőt talán még rosszabbul. Ha körültekintünk Budapest utcáin, sok-sok ezer lovat látunk rohanni, meg cammogni a nyüzsgő világvárosi zajban. A legkülönfélébb társadalmi állásban lévő lovakat, az arisztokratikus trappertől a félholtra hajszolt teherhordó állatig. De egyformán szorítja mindnek nyelvét a zablya, a hátán pedig ott az ostor. S felettük a kocsis, jóakaratai, vagy kegyetlen, ki törődik vele? S várjon megkérdeztek-e valaha, egyetlen egyet is a sok ezer lóból, hogy kit takar maga fölé a Lakra? Meghallgatták-e panaszát, ha úgy találta, hogy ok nélkül ráptogatják a zablyáját s az ostorcsapások igaztalanul hasítják a hátát?... Nyilván mi is ilyen lótársadalom vagyunk,melyre nem tartozik, hogy akinek a gyeplőt a kezébe adják, arra való-e, tud-e bánni a reá bízott jószággal? Nem él-e vissza a hatalommal, amit zablya és ostor jelent? A fő, hogy menjen a szekér, amerre a gazda parancsolja. Majd ha egyszer az árokba fordul az alkotmány, akkor talán elhiszik, hogy rossz volt a kocsis, addig azonban nyeríthetünk, amennyit akarunk, nem fogjuk befolyásolni se a gazda, se a kocsis elhatározásait... Híresztelik különben, hogy Tiszát békeangyalnak szemelték ki. Ez a mulatságos híresztelés némileg belevilágít azokba a praktikákba, amikkel a királynál kierőszakolták e szerencsétlen választást. Alighanem elhitették az agg uralkodóval, hogy Tiszával szemben, akitől félni kell, engedékenyebb lesz az ellenzék, mint valami átmeneti ember irányában, akinek megbízatása talán megnövesztené a rebellisek szarvait. Szomorú, hogy nem engedtek senkit a királyhoz, aki ennek az érvelésnek szillogisztikus értelmetlenségéről felvilágosította volna és megmagyarázza, hogy akármilyen békekabinetnek nehéz leendett rendet teremtenie a feldúlt kedélyek között, de Tiszának egyenesen lehetetlen. Hanem azért kár volna kétségbeesni. Csak arra kell gondolni, hogy voltak már nemzetek, melyeknek nyakába valóságos dühöngő őrültek kapaszkodtak bele, akik lekaszálták fajuk virágát s szörnytetteikre prédálták országuk javait. Se szánandó nemzetek mégis túlélték kínzóik átkos eljüékfélétét. S nem volt-e idő, mikor a magyar nép fölött is egy Haynau volt az úr? Kibírtuk, elviseltük és félünk. Hát Tiszát is ki fogjuk bírni. Sőt erősen bízunk benne, hogy ő maga fogja megrövidíteni szenvedéseink kálváriáját. Amit az ellenzék az ő gyengeségében nem tudott kivívni az országnak: — egy kárhozatos rendszer elpusztítását, — azt Toto újjászületése. Irja: Bródy Miksa. 'ft Totot tizenhat éves korától kezdve egy öreg úr nevelte szín- és életművészetre. Tehetséges növendék volt és rövid idő alatt mindent elsajátított, amit mesterei tudtak. Totónak azonban nem volt szerencséje, mert a mesterek tudása szegényes kis körre korlátozódok. Nevelőatyja kezéből csakhamar kisiklott és egy soffőr karjain át hanyatlott egy kedélyes és jószívű matróna nyárspolgári keblére. A matrónának rengeteg ismerettsége volt, vasárnapi délutánokra pedig egy bérautója, melyen Totot a Stefánia-úton megkocsikáztatta. Szegény Toto bankárokról és egyéb királyfiakról álmodozott, a valóságban pedig szerény fizetésű hivatalnokokra, vállalkozó szellemű vagyontalan ifjakra volt kénytelen elbűvölő mosolyokat pazarolni. Mire húsz esztendős lett, végleg letűnt a láthatárról és a Stefánia-korzóról; az ismerősök kivonültek mellőle, új ifjak jöttek, akikre a zsáner nem volt hatással és öreg barátnőjéből is kiégett a jóindulat melege. Ebben az időben kezdődött Toto renaisszancea. Lemondott fáz életművészetről és férjhez ment Koródy Szaniszlóhoz, egy erotikus hajlandóságú államhivatalnokhoz, aki Toto múltja és a saját jövője ''érdekében áthelyeztette magát Radnára pénzügyigazgatónak.________ Toto bevonulása Radnán impozáns volt. Nem amikor rengeteg podgyászával a vasúton megérkezett és utána ötszobás lakásában elhelyezkedett, hanem amikor harmadnap délben először vonult végig a piactéren. Ez futótűzként terjedt el a városban és félóra múlva az összes tanárnők és nagykereskedőnők egyenesen a konyhából rohantak ki korzózni a piactérre. A katonatisztek a cukrászda előtt egymást lökdösték, valahányszor Toto a férje karján elhaladt mellettük, a polgári ifjúság pedig, mely a takarékpénztár-épület előtt foglalta el a járdát, sorfallá rebbent szét, mihelyt Toto közeledett. És Toto megsejtette, hogy valakivé lett a mai naptól fogva. Érezte, hogy az élet terén szerzett tapasztalatait egy nagyszerű tevékenységben fogja a város megreformálására felhasználni. Ahogy végignézett a nyájasan feléje mosolygó asszonyokon és lányokon, tudatára ébredt a maga fölényének és biztonságának asszonyának veszélyes és játékos meredekein. — Mit tudják ezek, mi az élet? — súgta oda a férjének, aki ebben a pillanatban nem is sejtette, hogy Totóban nagyszabású elhatározások fogantak meg. Toto diadalútja hetekig eltartott, Radna ünnepnapjai voltak azok. A szép pesti asszony vizitelései, a viszontlátogatások, a sétatéren és cukrászdában történt ismerkedések, kezdődő flörtölések és Toto elmésségei állandó tárgya voltak a város érdeklődésének. Lánykák rajongással beszéltek róla, asszonyok szerelmet vallottak neki, a férfiak pedig azon igyekeztek, hogy pezsgős vacsorákon mutassák meg előtte mulatós voltukat és romantikus duhajkodásukat. Toto azonban nagy megvetést tanúsított a hódolat eme naiv formáival szemben. — Mit tudják ezek, mi az élet? — mondta az urának, aki ilyenkor megértéssel mosolygott, de alapjában véve nem értett semmit. Egész lényét az foglalkoztatta, hogy a kisvárosi kedélyekbe beoltsa a maga nyugtalanságát és azt az erkölcsi felfogást, melylyel az életet érzékiségek és szerelmi játékok forraló katlanának nézte. Boldog ábrándozással álmodott arról, hogy ugyanolyan mértékben, ahogy nagyvárosi ízlésre fogja szoktatni az asszonyokat, az életművészet iskoláján is végigvezeti őket és férfiakat egyaránt. Az első csalódás akkor érte, amikor megtudta, hogy majd minden asszony Bécsből és Párisból hozatja a toalettjeit; a végső csapást pedig egy rettenetes tapasztalat mérte rá: az urinek legjava szeretőt tartott és megcsalta a férjét. Még a szelíd lelkű és fanatikusan vallásos főigazgatóné is fájdalmasan édes , mély tragikummal vegyes randevúkon sírta ki magát a postafőnök húszéves fiának a keblén. Toto egészen oda volt a megbotránkozástól. — Hiszen ez csupa métely. — mondogatta az urának. Szégyelte önmaga előtt magát, mint a fa, 64-ik évfolyam. 135. szám. VAmOnzsTíBi Ara Kt E i vre 28 kot — Bűi --------I« . - . ívre— _ 1 . — Ec bóra — — S . «0 * Egye* _ 10 fii AFKÓHIRDETÉSEK Ittt^ Egy mm ni A flUir, vastagabb betűvé 10 flUtA Hirdetitek milliméter szároltással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. Ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Vasárnap, junius 8. Mai számunk 52 oldal.