Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)
1914-10-27 / 268. szám
v 8 Budapest, te a PESTI KAPLÓ 1914. október 27. (268. szám.) azért adott Puskin az ő hősnőjének, hogy ezáltal a szép európai regényt oroszszá, nemzetivé tegye. A név eljutott a legfelsőbb korokig is és most már a cár leányát szólítják az egykori cselédnéven. Tatjánából hercegnő lett és a hercegnő most csak nővér, egyszerű nővér, aki a bal karján vöröskeresztet hord. Az irgalom jele, amit visel, ugyanaz, mint a mi hölgyeinké, ámde a gonoszság, amely ezt a háborút megindította és amely az ő irgalmát most verejtékes munkára szólította, mégis csak az ő apjának lelki redőiből ered. Agyonlőtt rendőrellenőr A gyilkos egy rendőr (Saját tudósítónktól.) A budapesti gyilkosságok krónikájában ritka eset az, amely hétfőn este az Egressy-úton történt. Egy rendőr megölte a feljebbvalóját, az ellenőrt, aki vele szemben szolgálati ügyben eljárt Az Egressy-ut 27-ik számú ház előtt volt Csont Domokos rendőrnek a posztja. Este Bányai Mihály rendőrellenőr szemlét tartott és a rendőrt nem találta a helyén. Későbben, tiz órakor ismét arra ment az ellenőr s ezúttal már rátalált a rendőrre. Felelősségre vonta s miután a rendőr nem tudta igazolni távollétét, kijelentette, hogy a mulasztásért följelentést tesz ellene. Csontos könyörögni kezdett, de az ellenőr hajthatatlan maradt. Mikor a rendőr látta, hogy a följelentést nem háríthatja el, gorombáskodni kezdett s a szóharc oda fejlődött, hogy az ellenőr elvette a rendőr kardját, hogy bekísérje az őrszobába. Elindultak. Elől a kardjától megfosztott rendőr, utána az ellenőr. Alig tettek azonban néhány lépést, a rendőr kirántotta szolgálati revolverét és kétszer rálőtt az ellenőrre. A lövések a mellén érték az ellenőrt, aki hang nélkül lerogyott és meghalt. Most következik ennek a gyilkosságnak rendkívüli, érdekes részlete. Miután Csontos végzett a feljebbvalójával, felébredt benne a rendőr. Szabályszerűen intézkedni kezdett, úgy, mintha az utcán egy holttestet talált volna. Odament a legközelebbi telefonhoz és bejelentette a főkapitánysági ügyeletesnek, hogy Bányai Mihály ellenőr holtan fekszik az utcán. Bejelentette azt is, hogy a mellébe fúródott golyók ölték meg s ezeket a golyókat ő lőtte bele. Jelentette továbbá, hogy minden szükséges intézkedést megtett s vár a holttest mellett, amig kijönnek érte. Pokrócot kerített, betakarta vele a holttestet, azután nyugodtan strázsált mellette, amig a főkapitányságról ki nem mentek. Ekkor megismételte a gyilkosság történetét, átadta a revolverét s beszállt az autóba, amely röpült vele a főkapitányságra. Epizódok kárpáti harctérről A háború krónikájából valók ezek a színes képek, amelyeket a kárpáti harcokban résztvett Szigeti László küldött nekünk. (Orosz tiszt a templomi szószéken) Ung megye egyik községébe szeptember 27-ikén vonultak be az oroszok rövid vendégszereplésre. Október 3-ikán már kivertük őket. A ruthén lakosság körében kérdezősködtem az orosz vendégjárásról s érdekes részleteket mondtak el. Először a kozákok jelentek meg. Körülvettek minden házat és kizavartak mindenkit a mezőre. A legénység, ami eleséget talált, mind elvitte az Isten nevében. A tisztek kissé jobban vigyáztak arra, hogy ne mondhassák őket rablóknak. Fizettek, de mennyit. Negyven-ötven krajcárt adtak egy libáért, vagy csirkéért, de csak sült állapotban. Mikor már mindenkit kizavartak a házakból, a falu egész lakosságát beterelték a templomba. Ott az egyik tiszt felment a szószélére és kihirdette, hogy mától kezdve a falu a cár őfelsége birodalmához tartozik s a lakosság már orosz alattvaló. Élénk színekkel ecsetelte ezután, hogy mennyivel jobb lesz most a helyzet. — Nem kell — mondta — annyit dolgozni, mint most. Nem lesz drágaság. Egy zsák finom lisztet hat koronáért fogtok kapni, fél liter pálinkát három krajcárért, a házakat a cár, a jó atyuska, aki mindig gondoskodik népéről, újra fel fogja építtetni. Ne féljetek, jó dolgotok lesz! Ezután szélnek eresztették őket, azzal a fenyegetéssel, hogy ha egy orosz katonának csak a haja szála is megörbül, felégetik az egész falut. A legtöbb kárt a falu egyetlen zsidó családjának okozták. — Talán elvitték mindenüket? — Semmit sem vittek el, hanem minden edényemben főztek — panaszolta a lengyel zsidó asszony. — Most minden edényem tréfli, nem tudok főzni. Mi lesz velem! A harmadik napon jöttek azután a mieink és az oroszok isielve hagyták el az atyuska nevében elfoglalt falujukat új alattvalóikkal együtt. (Kis gyermek a golyóesőben) Előőrsnek küldtek ki azzal a feladattal, hogy lehetőleg még aznap érjünk el egy kijelölt várost. Kiindulási helyünktől a város mindössze huszonkét kilométerre volt, ami, ha valami közbe nem jön, öt-hat órányi utat jelent. Mikor elindultunk, nem gondoltam semmi rosszra, hiszen az ember mindig a legjobbat hiszi, de meg bátorított az a tudat, hogy ilyen nagy feladat elé állítottak. Büszkém mentünk előre. Nem voltunk sokan, mindössze huszonhatan. Hét óra felé elértük az első falut. Eddig egyáltalában nem történt semmi, nem láttunk egyetlen oroszt sem. Amint azonban az első házakat elértük, mint az égből az eső, egyszerre úgy hullott reánk a golyó. Az ellenséget nem láttuk, a harcot felvenni úgy sem tudtuk volna, hiszen nagyon kevesen voltunk Beugrottunk a házak közé és óvatosan, udvarról udvarra vonultunk előre keresni az ellenséget hogy megállapítsuk az erejét. Vagy tizenöt házon nagynehezen még keresztülvergődtünk, akkor azonban lelőtték két emberünket Beláttuk, hogy tovább menni az ilyen golyózáporban teljesen céltalan dolog. Behúzódtunk egy házba és az ablakok mögül, a falu lakosságával vártuk, hogy mi lesz, hová fejlődnek a dolgok. Kint pedig hullott a golyó mint a záporeső. Ekkor különös dolog történt. Az egyik házból egy három-négy éves kis leány, mintha mi sem lenne odakint, nyugodtan kiment az utcára és az út közepén egy üveggolyóval kezdett játszani. Megrémültünk s minden óvatosságról megfeledkezve, az ablakból reákiáltottunk, hogy jöjjön be. De nem mozdult, nem értette a nyelvünket Körülötte pedig csak ugi porzott a föld a lecsapódó golyóktól. Szorongva lestük, mikor ért egy golyó s a leányka csak játszott tovább. Háromnegyed óráig tartott ez az izgalom, akkor azután a kis leány megunta a dolgot és szépen, nyugodtan visszament a házba. Egy óra múlva, amikor beláttuk, hogy tovább menni lehetetlen, elhatároztuk, hogy visszatérünk az ezredünkhöz. Óvatosan, ahogyan jöttünk, házról-házra surrantunk. Mikor keresztülmentünk azon az úton, amelyen a leányka játszott, kis csapatunk öt emberét találták el az ellenség golyói. WVWWW'vWWVV^'lA'V\''/WVVWVAA/VV Kérjük azokat a t. c. előfizetőinket, akiknek előfizetése október 1-én lejár, hogy a lap megrendelését minél előbb megújítani szíveskedjenek. A PESTI NAPLÓ előfizetési ára a magyar korona országaiba, Alusztriába és Bosznia Herczegovinába : Egy hóra 2.SO korona Negyedévre 38.— „ Fél évre 16.— „ Egész évre 32.— „ a „Divatszalon"-nal együtt negyedévre 1O korona SO fillér szeli asszonyka sírt. Valaki panaszkodott, hogy tegnap Ostendében még azt is eltagadták, hogy „ők" Gentben vannak, ma reggel pedig kihirdették, hiogy meneküljön, aki tud. „ők" már Furnes-ban és Brüggeben vannak. Hol van a belga hadsereg? Mások nevettek. Vasárnap óta az angol hajókon. És az angolok? Az angolok! Meghökkennek. Egy utas ki is jelenti, hogy itt valami nagyon piszkos dolog történhetett. Tovább megy a vonat? Visszamegy? Itt marad? Én Ostendébe akartam menni. A brüsszeli fiatal asszonynyal és négy másik Utassal leszálltunk és gyalog mentünk tovább. Az út hosszabb volt, mint gondoltuk. Lassan kint sötét lett. Már egy órája mentünk. Ostende sötéten, szürkén nyújtózkodott a félhomályban a távoli tengerparton. Láttak, amint két hajó kifutott a kikötőből. Egy őrjárat jött velünk szemben. — Mit akarnak? — Ostendébe megyünk. — Forduljanak vissza! Az egyik utas elmondta, hogy a belga seregbe akar beállni. Előszedtük az útleveleinket. Hiába. A katonák egyszerűen visszalökdöstek. Nem is tárgyaltak többet. Idegesen, némán kémlelték a ködös, sötét vidéket. Mintha attól félnének, hogy az elmosódott, szürkülő lombú fák hirtelenében német ulánusokká változnak. Megindultunk visszafelé. A vonat már nem volt az állomáson. Nem is indult több. Ostendébe senkinek nem szabadott bemenni. Mi öten mentünk tovább a pocsolyás országúton Blankenberge felé. Az egyik belgának adtam egy hollandi forintot, hogy hozza a brüsszeli asszony táskáját. Körülöttünk nyüzsgött, tolongott a népvándorlás. Egy alávaló spekuláció áldozatává esett, nyomorult, szerencsétlen nép menekült. Mindkét flamand tartomány lakossága ott rohant, jajveszékelt az országúton. A nehéz, erős flandriai lovak is kimerülten emelgették a lábaikat. M megeredt az eső és egyhangú morajjal zuhogtak a kövér cseppek. Két fiatal pap a kezében vitte a táskáját. Egy fiatalember a hegedűjét hozta a vállán. Egy fehérruhás, kivágott cipős fiatal lány közönyösen, fásultan lépett bele a mély pocsolyába. Gyémánt-nyakékes, elegáns hölgyek hallgatva gázoltak át a locs-pocson, piszkosan. Egy asszony egy szép, színes virágú vázát cipelte a vállán. Sokáig tanakodott, hogy mit mentsen meg: a ruháit, vagy a szőnyegét. Végül is a vázát találta legbecsesebbnek. Az eső szünet nélkül zuhogott. A brüsszeli asszonyka cipője rongyos volt, a fáradtságtól már lépni is alig tudott. A karomat ajánlottam neki. Rám támaszkodott és édesen mondta: kedves barátom. Egy asszony egy összecsukott ágyat cipelt magával. Végül nem birta tovább, letette az út közepén, ráült és elkezdett keservesen sírni. Körülötte részvétlenül nyüzsögtek az emberek és sűrü cseppekben hullt az eső . . . Egy faluban megpihentünk. Kaptunk kávét és egy nagykalácsot Azután mentünk tovább. Sötét éjjel volt már. Végül egy kis falu templomában találtunk szállást. A földre hat sorban szakmát hintettek, a menekülők előzőn, lőttek minden kis helyet. Mellettünk egy fekete selyemruhás hölgy feküdt a szalmán, kimerülten, sárosan. Egy padban egy kövér férfi ült és aludt. A szalma hangosan zizegett a mozgolódó emberek alatt, a levegő tűrhetetlenül nedves volt és meleg. Mégis azonnal elaludtam, amint lehajtottam a fejem. Reggel korán felkeltem. A brüsszeli aszszonyka mélyen aludt, kimentem az utcára és egy pocsolya vizében megmostam az arcomat Az állomásra mentem, de vonat nem indult. Gyalog indultam el az országúton. Egyszerre egy vonat robogott el mellettem, rogyásig megrakva menekülőkkel. Visszamentem az állomásra és vártam két, három óra hosszat. Végre megint jött egy vonat. Egy nyitott teherkocsiba befurakodtam. Mellettem állt egy belga katona, fegyverét vállán hozta. Egy férfi valami viccet mesélt el, az antwerpeni ostrom napjai- ról. A körülállók nevettek és ők is mondtak új vicceket. Az egész után nevettek. Sluisban a belga katona kiszállt és megkérdezte: Hollandiában vagyunk? — Igen. Meg volt mentve Egy hollandi katona lépett hozzá és udvariassan elvezette. A belga menekültek nem is néztek oda, valamennyien természetesnek tartották ezt a gyávaságot. A kis hollandi várost teljesen elöntötték a menekülők. Az utcákon, a templomokban, az iskolákban, a csatorna kis hajóin szalmát hintettek el, és mindenütt emberek hevernek, alszanak.