Pesti Napló, 1915. június (66. évfolyam, 151–180. szám)

1915-06-15 / 165. szám

­ Kedd tart itt orosz lankadtság, léleknélüliség és tu­nyaság fölött. Keserves árkok törték fel egész télen át Galicia testét, a troglodyták most on­nan kizavartatván, sík földön keresik az utat Besszarábia felé. A világháború első hadi­technikai meglepetése volt a lövészárok. A má­sodik a szövetségeseknek az a harci tehet­sége, amely hetek alatt a múlt emlékévé avatta a háború nagy meglepetését, a gyáva, a földbe bújt fedezéket. „A magyarok és az ő államuk" A Frankfurter Zeitung ma ideérkezett számába budapesti keltezéssel egy K. jegyű úr cikket ír ezzel a címmel: A magyarok és az ő államuk. Valóban helyes, hogy ebben a háborúban, amikor német és magyar katonák vállvetve és vérüket úgyszólván egymásnak oldalán hullajtva szabadítják fel Galiciát, a nagy né­met világlap bő és terjedelmes cikket közöl­t a magyarokról és az ő államukról." Szó sincs róla, szebb lett volna, ha a műveit és szabadelvű német kereskedők lapjának nem most kellene fölfedznie Szent István államát és annak közjogát, ám nem akarjuk, hogy igazuk legyen azoknak, akik túlságos nem­zeti érzékenységgel vádolnak és most hallga­tunk arról, hogy a hozzánk földrajzilag is oly közel eső nagy szövetséges nemzet tulaj­donképpen csak most a háború alatt vesz minket észre és nem bánt minket a rólunk írott cikkek „fölfedező" hangja sem. A Frankfurter Zeitung cikke nagyon jó­hiszeműen és nagyon részletesen ismerteti a magyar közjogi viszonyokat, az újabb párt­alakulásokat, parlamentnek és delegációnak azt a furcsa viszonyát, amely f­elismerjük a monarkián kívül élő ember számára kuriózumként hathat. A cikk eleje szinte ma­gyar soviniszta, hiszen maga K. ar is fur­csálja, hogy a hadsereg lobogója csak a monarkia egyik államának, Ausztriának szinét viseli. Későbben is teljes jóhiszeműséggel ír rólunk és a közjogi és politikai viszonyokat ösm­ertetvén, nem ritkán hivatkozik gróf Apponyi Albertra és amig a német cikkíró ilyen forrásból merít, addig bizalommal lehe­tünk iránta. Későbben a cikk bizonyos erősebb kriti­kát gyakorol a magyar birtokviszonyok elosz­tásáról és a gentryről szólva ő is körülbelül olyan hangon beszél erről a nagy és fontos társadalmi osztályról, mint egy klikkről, amely jogtalanul bitorolja az ország politikai uralmát. Bizonyos bírálattal emlékezik meg a m­i nemzetiségi politikánkról is, noha azt hisszük, hogy éppen ezekben az időkben és éppen a szövetséges német nemzet láthatná be, mily üdvös volt az a mi nemzetiségi poli­tikánk, amely nem egy alkalmi ötlet, nem egy konjunkturális idea, hanem amely az ezeréves nemzet géniuszának ereje, őrködése, szent fél­tékenysége és diadalmas fentartó ösztöne. Mondjuk, hogy nem jól estek már ezek a bírálatok sem, de egy szót sem szóltunk volna még ezért, hiszen gyakran mi magunk is éles bírálatot mondtunk a magyar agrárviszonyok­ról és mi sem vagyunk hívei annak a válasz­tói rendszernek, amelyet a Frankfurter Zei­tung a nemzetiségekre tart károsnak, noha tudjuk, hogy ez a mi választótörvényünk nem a nemzetiségiek, hanem igenis az államfen­tartó magyar faj rovására olyan, amilyen. Igaz, hogy aki éles belső bírálatot mond, az ennek a bírálatnak leghalványabb árnyalatát sem igen tűri el, ha az külső helyről jön. A hazafiság szívesen szeretne javítani belül, de ugyanez az érzés teszi őt érzékenynyé a külső bírálattal szemben. Ám a szoros szövetség miatt, amelyben nem csupán a német biro­dalommal, hanem a német néppel is vagyunk, még e fölött is szó nélkül elmentünk volna. De van a cikknek egy passzusa, amelyet sem­miképpen sem hagyhatunk szó nélkül. Ez a passzus a következő: „Minden hadviselői állammal együtt Ma­gyarországnak is leltároznia kell a háború után, vagy talán már előbb is, összes politi­kai gondolatait. Már most is érezhetően me­rül fel az a kérdés, vájjon az eddigi magyar nemzetiségi politika változatlan fentartása nem jelent-e bizonyos veszélyeket nemcsak az or­szág belső fejlődésére, hanem a birodalom (ez természetesen Ausztria-Magyarországot je­lenti. A szerk.) nemzetközi vonásaira is és ha helyes az, hogy a magyar minden más nép­nél élénkebben kivánja a politikai zavartalan­ságot és a politikai elzárkózást és ha ostoba­ság is volna a népléleknek ilyen tényeivel számolni, mégis mindjárt ezután következik az a másik probléma, hogy miképpen lehetne az egyik rész elzárkózási politikáját az egész­nek szükségleteivel összhangba hozni, és össz­hangba hozni szükségleteivel a modern nagy­hatalomnak, amelynek eleven létre, akció­képes, jól kifejlett saját testre van szüksége és tartósan nem boldogulhat a láthatatlan asztrá­lis testeknek egy egész tömegével. A háború Magyarország és Ausztria között váratlanul erős kötelékeket fűzött és Magyaroszágon is a jövő béke egyik feladatának azt fogják tar­tani, hogy ezeket a szálakat el ne szakítsák, hanem hogy a magyar országos öntudat mel­lett egy osztrák-magyar közösségi érzetet is növesszenek, egy olyan közösségi érzetet, amely a két birodalmi fél (!) szoros állami kötelékének a felbonthatatlanság legjobb biz­tosítékát adná." Minden éles hangot elmellőzve, az egy­szerű valóság, a puszta tények alapján tilta­kozunk e passzus állításai ellen .Az osztrák­magyar monarkia nem birodalom, hanem két teljesen független és teljesen egyenlő rangú állam közjogi szövetsége. A magyar állam vi­szont nem egy láthatatlan asztrális test, amely összecserélhető illirizmussal, cseh közjoggal, délszláv törekvésekkel, vagy egyéb monarkia­beli ideológiákkal. A magyar állam az a való­ság és az az igazság. A magyar állam eszme, de erő is. Egy halhatatlan eszme és egy reális erő, amelynek nagy értékét éppen a németek és éppen mostan tanulják és becsülik. Hogy a háború után miként fogjuk leltározni politi­kai gondolatainkat és hogy egyáltalában fog­juk-e őket leltározni, ez tisztára a mi legsajá­tabb belügyünk. Természetes, hogy ez a nagy népháború szükségessé fogja tenni a politikai életmnek egy általános és nagy demokratizáló­dását, de ezt a követelményt jóval K­­nn és jóval a Frankfurter Zeitung előtt a magyar el­lenzék állította fel a magyar képviselőház háborús ülésszakában. De a demokratizálás nem kell hogy okvetetlenül megváltoztatását . A megtért pesszimista írta: Zöldi Márton Élt Budapesten a nagy háború idejében — így fogják ezt az esetet száz év múlva meg­írni — egy Kaisch Anzelm nevű ékszerész, ki, képletesen szólva, a pesszimizmus áldatlan szellemének hódolt. Budapest akkor fontos kereskedelmi, de túlnyomó részben kávéházi város volt. A kávéházakból irányították a tár­sadalmi, politikai, művészi, irodalmi és val­lási mozgalmakat. Sőt hadügyieket is. Minthogy a kávéházak látogatói nagyrészt kibicek voltak, a háborúban is inkább kibicek, mint aktív résztvevők óhajtottak maradni. Kaisch Anzelm is a kibicek elterjedt szek­tájába tartozott. Ebben a minőségében csinálta meg karrierjét is. A kávéházban ugyanis ál­landóan Dach Jónásnak kibicelt. És Dach Jónás, a gazdag posztókereskedő, állandóan nyert. Minthogy sokkal smucigabb játékos volt, semhogy kibicpénzt adott volna, oda­adta kibicének, Kaisch Anzelmnek egyetlen leányát, a szépséges Fridát, egy krajcár hozo­mány nélkül. A jó kibic jó férjnek is bizonyult; házas­ságuk boldognak volt mondható mindaddig, míg a nagy háború ki nem tört . . . Ekkor Kaisch Anzelm lelkivilágában végzetes forduló állott be: ráragadt a budapesti kávéházi kibi­cek gyatrasága, gyávasága és kishitűsége, el­veszítette bizalmát magában és másokban. Félni kel­­llott oroszoktól, a franciáktól, az angoloktól, nemkülönben a belgáktól, kik nemzeti életüket akkoriban beszüntették. Mindez hagyján, de a szerencsétlen ember komolyan félt, remegett az olaszoktól. Hiába mondották neki barátai, hogy az olaszoktól való félelem nevetséges. Az olaszo­kat még az abessziniaiak is megverték, úgy, ahogy akarták .Sőt egy afrikai verzió szerint a boldogult Menelik király az olaszokra oly vég­zetes háború idején felpofozott néhány abesz­sziniai generálist, mert túlságosan verték meg az olaszokat, amit Menelik, mint az egyetlen keresztény szerecsen király nem tartott össze­egyeztethetőnek a humanitás magasabb köve­telményeivel. Ismétlem, mindez nem használt, Kaisch Anzelm pesszimista lett. Ehhez képest koholt és terjesztett mindenféle rémhíreket. A leg­ragyogóbb diadalok napján is tele volt aggály­lyal és a közeli katasztrófák bekövetkezésének halálfélelmével. Felesége, a szép szőke Frida, sokat szen­vedett férjének állandó elcsüggedése miatt. Valósággal idegbeteg lett. Álmaiban sokat sze­repeltek a nőgyalázó kozákok és sokáig nem tudott szabadulni attól az üldöző gondolattól, hogy egy kozák lóháton fogja elrabolni és a végtelen hósivatag közepén dobja el, mint meg­fagyott liliomot. Kaischéknak szép ékszerüzletük volt a Nagy­körúton. Délután, míg a férj a kávéház­ban kibicelt, az asszony szolgálta ki a vevő­ket. Történt, hogy egy vezérkari ezredes jelent meg az ékszerboltban és több apróságot vá­sárolt. A magasrangú katonatiszt már idős úr volt, de daliás megjelenéssel, tele udvariasság­gal és gavallér hajlamokkal. Amellett beszédes, közlékeny, mint a háborúból most hazaérke­zett szakaszvezető. A szőke ékszerésznő kérdé­­seire készséggel elmondta az akkori harctéri helyzetet. — Pompásan állunk, szép asszony, — mondotta állandóan.­­— Tehát nem kell remegnem? — Senkitől és semmitől, szép asszony! — hangzott a válasz szilárd hangon. — Az olaszoktól sem? — Azoktól akkor sem kellene félni, ha rosszul állanánk. A vezérkari ezredes ettől kezdve igen gyakran megjelent az ékszerboltban. Eleinte vásárolt egyetmást, később mellőzte a vásárlá­sokat s az udvarlás terén fejtet ki intenzívebb tevékenységet. A szép Frida ellenállása — az akkori ve­zérkari jelentések tömör nyelvén szólva — az udvarló első tüzelésében összeomlott. És az ékszerészbolt siket, öreg segédje a siketek alat­tomos maliciájával jelentette főnökének, hogy becses neje (t. i. a főnök neje) minden este rövidebb és hosszabb látogatást tesz a vezér­kari ezredes úrnál, ki éppen szemben lakik a félemeleten. A pesszimista arca a rendesnél is söté­tebbre szomorúit és keserű szemrehányások­kal halmozta el a hitelen asszonyt, ki termé­szetesen megkísérelte a tagadást. — Mit? Hogy én nála voltam? Hisz azt sem tudom, hol lakik! Micsoda szemtelenség! Ki meri azt mondani? — Magam láttalak, mikor besurrantál hozzá, — sziszegte a férji PESTI NAPLÓ WI8. m­niu­s TS.

Next