Pesti Napló, 1915. június (66. évfolyam, 151–180. szám)
1915-06-15 / 165. szám
Kedd tart itt orosz lankadtság, léleknélüliség és tunyaság fölött. Keserves árkok törték fel egész télen át Galicia testét, a troglodyták most onnan kizavartatván, sík földön keresik az utat Besszarábia felé. A világháború első haditechnikai meglepetése volt a lövészárok. A második a szövetségeseknek az a harci tehetsége, amely hetek alatt a múlt emlékévé avatta a háború nagy meglepetését, a gyáva, a földbe bújt fedezéket. „A magyarok és az ő államuk" A Frankfurter Zeitung ma ideérkezett számába budapesti keltezéssel egy K. jegyű úr cikket ír ezzel a címmel: A magyarok és az ő államuk. Valóban helyes, hogy ebben a háborúban, amikor német és magyar katonák vállvetve és vérüket úgyszólván egymásnak oldalán hullajtva szabadítják fel Galiciát, a nagy német világlap bő és terjedelmes cikket közölt a magyarokról és az ő államukról." Szó sincs róla, szebb lett volna, ha a műveit és szabadelvű német kereskedők lapjának nem most kellene fölfedznie Szent István államát és annak közjogát, ám nem akarjuk, hogy igazuk legyen azoknak, akik túlságos nemzeti érzékenységgel vádolnak és most hallgatunk arról, hogy a hozzánk földrajzilag is oly közel eső nagy szövetséges nemzet tulajdonképpen csak most a háború alatt vesz minket észre és nem bánt minket a rólunk írott cikkek „fölfedező" hangja sem. A Frankfurter Zeitung cikke nagyon jóhiszeműen és nagyon részletesen ismerteti a magyar közjogi viszonyokat, az újabb pártalakulásokat, parlamentnek és delegációnak azt a furcsa viszonyát, amely felismerjük a monarkián kívül élő ember számára kuriózumként hathat. A cikk eleje szinte magyar soviniszta, hiszen maga K. ar is furcsálja, hogy a hadsereg lobogója csak a monarkia egyik államának, Ausztriának szinét viseli. Későbben is teljes jóhiszeműséggel ír rólunk és a közjogi és politikai viszonyokat ösmertetvén, nem ritkán hivatkozik gróf Apponyi Albertra és amig a német cikkíró ilyen forrásból merít, addig bizalommal lehetünk iránta. Későbben a cikk bizonyos erősebb kritikát gyakorol a magyar birtokviszonyok elosztásáról és a gentryről szólva ő is körülbelül olyan hangon beszél erről a nagy és fontos társadalmi osztályról, mint egy klikkről, amely jogtalanul bitorolja az ország politikai uralmát. Bizonyos bírálattal emlékezik meg a mi nemzetiségi politikánkról is, noha azt hisszük, hogy éppen ezekben az időkben és éppen a szövetséges német nemzet láthatná be, mily üdvös volt az a mi nemzetiségi politikánk, amely nem egy alkalmi ötlet, nem egy konjunkturális idea, hanem amely az ezeréves nemzet géniuszának ereje, őrködése, szent féltékenysége és diadalmas fentartó ösztöne. Mondjuk, hogy nem jól estek már ezek a bírálatok sem, de egy szót sem szóltunk volna még ezért, hiszen gyakran mi magunk is éles bírálatot mondtunk a magyar agrárviszonyokról és mi sem vagyunk hívei annak a választói rendszernek, amelyet a Frankfurter Zeitung a nemzetiségekre tart károsnak, noha tudjuk, hogy ez a mi választótörvényünk nem a nemzetiségiek, hanem igenis az államfentartó magyar faj rovására olyan, amilyen. Igaz, hogy aki éles belső bírálatot mond, az ennek a bírálatnak leghalványabb árnyalatát sem igen tűri el, ha az külső helyről jön. A hazafiság szívesen szeretne javítani belül, de ugyanez az érzés teszi őt érzékenynyé a külső bírálattal szemben. Ám a szoros szövetség miatt, amelyben nem csupán a német birodalommal, hanem a német néppel is vagyunk, még e fölött is szó nélkül elmentünk volna. De van a cikknek egy passzusa, amelyet semmiképpen sem hagyhatunk szó nélkül. Ez a passzus a következő: „Minden hadviselői állammal együtt Magyarországnak is leltároznia kell a háború után, vagy talán már előbb is, összes politikai gondolatait. Már most is érezhetően merül fel az a kérdés, vájjon az eddigi magyar nemzetiségi politika változatlan fentartása nem jelent-e bizonyos veszélyeket nemcsak az ország belső fejlődésére, hanem a birodalom (ez természetesen Ausztria-Magyarországot jelenti. A szerk.) nemzetközi vonásaira is és ha helyes az, hogy a magyar minden más népnél élénkebben kivánja a politikai zavartalanságot és a politikai elzárkózást és ha ostobaság is volna a népléleknek ilyen tényeivel számolni, mégis mindjárt ezután következik az a másik probléma, hogy miképpen lehetne az egyik rész elzárkózási politikáját az egésznek szükségleteivel összhangba hozni, és összhangba hozni szükségleteivel a modern nagyhatalomnak, amelynek eleven létre, akcióképes, jól kifejlett saját testre van szüksége és tartósan nem boldogulhat a láthatatlan asztrális testeknek egy egész tömegével. A háború Magyarország és Ausztria között váratlanul erős kötelékeket fűzött és Magyaroszágon is a jövő béke egyik feladatának azt fogják tartani, hogy ezeket a szálakat el ne szakítsák, hanem hogy a magyar országos öntudat mellett egy osztrák-magyar közösségi érzetet is növesszenek, egy olyan közösségi érzetet, amely a két birodalmi fél (!) szoros állami kötelékének a felbonthatatlanság legjobb biztosítékát adná." Minden éles hangot elmellőzve, az egyszerű valóság, a puszta tények alapján tiltakozunk e passzus állításai ellen .Az osztrákmagyar monarkia nem birodalom, hanem két teljesen független és teljesen egyenlő rangú állam közjogi szövetsége. A magyar állam viszont nem egy láthatatlan asztrális test, amely összecserélhető illirizmussal, cseh közjoggal, délszláv törekvésekkel, vagy egyéb monarkiabeli ideológiákkal. A magyar állam az a valóság és az az igazság. A magyar állam eszme, de erő is. Egy halhatatlan eszme és egy reális erő, amelynek nagy értékét éppen a németek és éppen mostan tanulják és becsülik. Hogy a háború után miként fogjuk leltározni politikai gondolatainkat és hogy egyáltalában fogjuk-e őket leltározni, ez tisztára a mi legsajátabb belügyünk. Természetes, hogy ez a nagy népháború szükségessé fogja tenni a politikai életmnek egy általános és nagy demokratizálódását, de ezt a követelményt jóval Knn és jóval a Frankfurter Zeitung előtt a magyar ellenzék állította fel a magyar képviselőház háborús ülésszakában. De a demokratizálás nem kell hogy okvetetlenül megváltoztatását . A megtért pesszimista írta: Zöldi Márton Élt Budapesten a nagy háború idejében — így fogják ezt az esetet száz év múlva megírni — egy Kaisch Anzelm nevű ékszerész, ki, képletesen szólva, a pesszimizmus áldatlan szellemének hódolt. Budapest akkor fontos kereskedelmi, de túlnyomó részben kávéházi város volt. A kávéházakból irányították a társadalmi, politikai, művészi, irodalmi és vallási mozgalmakat. Sőt hadügyieket is. Minthogy a kávéházak látogatói nagyrészt kibicek voltak, a háborúban is inkább kibicek, mint aktív résztvevők óhajtottak maradni. Kaisch Anzelm is a kibicek elterjedt szektájába tartozott. Ebben a minőségében csinálta meg karrierjét is. A kávéházban ugyanis állandóan Dach Jónásnak kibicelt. És Dach Jónás, a gazdag posztókereskedő, állandóan nyert. Minthogy sokkal smucigabb játékos volt, semhogy kibicpénzt adott volna, odaadta kibicének, Kaisch Anzelmnek egyetlen leányát, a szépséges Fridát, egy krajcár hozomány nélkül. A jó kibic jó férjnek is bizonyult; házasságuk boldognak volt mondható mindaddig, míg a nagy háború ki nem tört . . . Ekkor Kaisch Anzelm lelkivilágában végzetes forduló állott be: ráragadt a budapesti kávéházi kibicek gyatrasága, gyávasága és kishitűsége, elveszítette bizalmát magában és másokban. Félni kelllott oroszoktól, a franciáktól, az angoloktól, nemkülönben a belgáktól, kik nemzeti életüket akkoriban beszüntették. Mindez hagyján, de a szerencsétlen ember komolyan félt, remegett az olaszoktól. Hiába mondották neki barátai, hogy az olaszoktól való félelem nevetséges. Az olaszokat még az abessziniaiak is megverték, úgy, ahogy akarták .Sőt egy afrikai verzió szerint a boldogult Menelik király az olaszokra oly végzetes háború idején felpofozott néhány abeszsziniai generálist, mert túlságosan verték meg az olaszokat, amit Menelik, mint az egyetlen keresztény szerecsen király nem tartott összeegyeztethetőnek a humanitás magasabb követelményeivel. Ismétlem, mindez nem használt, Kaisch Anzelm pesszimista lett. Ehhez képest koholt és terjesztett mindenféle rémhíreket. A legragyogóbb diadalok napján is tele volt aggálylyal és a közeli katasztrófák bekövetkezésének halálfélelmével. Felesége, a szép szőke Frida, sokat szenvedett férjének állandó elcsüggedése miatt. Valósággal idegbeteg lett. Álmaiban sokat szerepeltek a nőgyalázó kozákok és sokáig nem tudott szabadulni attól az üldöző gondolattól, hogy egy kozák lóháton fogja elrabolni és a végtelen hósivatag közepén dobja el, mint megfagyott liliomot. Kaischéknak szép ékszerüzletük volt a Nagykörúton. Délután, míg a férj a kávéházban kibicelt, az asszony szolgálta ki a vevőket. Történt, hogy egy vezérkari ezredes jelent meg az ékszerboltban és több apróságot vásárolt. A magasrangú katonatiszt már idős úr volt, de daliás megjelenéssel, tele udvariassággal és gavallér hajlamokkal. Amellett beszédes, közlékeny, mint a háborúból most hazaérkezett szakaszvezető. A szőke ékszerésznő kérdéseire készséggel elmondta az akkori harctéri helyzetet. — Pompásan állunk, szép asszony, — mondotta állandóan.— Tehát nem kell remegnem? — Senkitől és semmitől, szép asszony! — hangzott a válasz szilárd hangon. — Az olaszoktól sem? — Azoktól akkor sem kellene félni, ha rosszul állanánk. A vezérkari ezredes ettől kezdve igen gyakran megjelent az ékszerboltban. Eleinte vásárolt egyetmást, később mellőzte a vásárlásokat s az udvarlás terén fejtet ki intenzívebb tevékenységet. A szép Frida ellenállása — az akkori vezérkari jelentések tömör nyelvén szólva — az udvarló első tüzelésében összeomlott. És az ékszerészbolt siket, öreg segédje a siketek alattomos maliciájával jelentette főnökének, hogy becses neje (t. i. a főnök neje) minden este rövidebb és hosszabb látogatást tesz a vezérkari ezredes úrnál, ki éppen szemben lakik a félemeleten. A pesszimista arca a rendesnél is sötétebbre szomorúit és keserű szemrehányásokkal halmozta el a hitelen asszonyt, ki természetesen megkísérelte a tagadást. — Mit? Hogy én nála voltam? Hisz azt sem tudom, hol lakik! Micsoda szemtelenség! Ki meri azt mondani? — Magam láttalak, mikor besurrantál hozzá, — sziszegte a férji PESTI NAPLÓ WI8. mnius TS.