Pesti Napló, 1915. december (66. évfolyam, 335–364. szám)
1915-12-28 / 361. szám
. Kedd külön tébolya ez, már csak a saját legközvetlenebb céljai iránt elvakult, Ostendétől Nisig igen józanul, mondhatnók tiszteletreméltó komolysággal ítéli meg szövetségeseinek helyzetét és a hallgatásban, amely nekik szól, annyi a fanyarság, hogy azt megirigyelhetné egy cinikus bölcs is. Szóval ez a téboly már haladás a józanság felé és aki szűkebb kerületen bár, de mégis ennyire felfokozza igényeit, az csak azért teszi ezt, hogy az alkuban engedhessen. Oroszország a békéről szólván, már csak a saját szempontjait helyezi előtérbe, nem mint entente, hanem mint Oroszország beszél a békéről, az általános tébolyból a külön tébolyba redukálódott, a nyilatkozatok és vallomások felszíne alatt az általános háborúból a külön béke felé törekszik. WVVWWWWVWW\^AAVWWVVVVVWW Oroszország új kudarca Romániában Az orosz kormány tudvalevően legutóbb egyik legjobb diplomatáját, Sebekot, a volt bécsi követet küldte Bukarestbe, hogy Romániát együttes akcióra bírja a központi hatalmak ellen. A világháború óta fáradhatatlan volt a román nép felizgatásában az orosz diplomácia, orosz és román ügynökeik, különböző nagyszabású ígéreteket tett Poklevszki-Koziel, bukaresti orosz követ, azonban Sebeko ajánlata az összes eddigieket felülmúlta változatosság és fantázia dolgában. A cári megbízott a következőket kérte a román kormánytól: 1. Románia csatlakozzék seregével az oroszokhoz. Ha ez a kérés Románia részéről nem talál kedvező fogadtatásra, ebben az esetben 2. engedje Románia a saját területén átvonulni az orosz sereget Bulgária ellen. Bármely pont teljesítése esetén Oroszország a május 1-én tett ajánlatot megújítja a besszarábiai földterület tekintetében, ezenkívül 500.000 (?) orosz katonát ad segítségül Romániának. Nem lehet tudni hányadszor könyörög a cár a világháború kezdete óta a román segítségért. Ugyanakkor, mikor Szaszonov külügyminiszter kijelenti Miljukov interpellációjára, hogy Oroszország nem teszi le a fegyvert, míg le nem veri Németországot, közben pedig elfoszlik a konstantinápolyi álom, az orosz háború tulajdonképpeni végcélja. Romániában óriási benyomást tett maga a gallipoli-i visszavonulás s az entente győzelmében szentül hivő Filipescu-párt már csak mesterséges merénylet-trükkökkel tengeti politikai életét Bizonyos romáin költők hitték a Dardanellák áttörésének lehetőségében, de ez a hiszékenység már akkor kezdett megsemmisülni, mikor ,annak idején az első német tengeralattjárók jelentek meg a Dardanellákban és egyre-másra sülyesztették és fenyegették a nagy cirkálókat és más csatahajóegységeket, de különösen számos csapatszállító, muníciós és élelmiszerekkel megrakott hajókat. Úgy látszik, Románia végleg elhatározta, hogy sorsát a futó orosz sereghez nem kötheti; az eredmény Maiorescu Titusz, az illusztris román államférfiú szerint az lett volna, hogy Románia újra feláldozza magát Oroszországért, mint 1878-ban. Bármily erős is a russzofilia Romániában, ez az illuzórius politika rettentő leckét nyert Szerbia sorsával. Ha Románia belépett volna az orosz szövetségbe, ebben az esetben e kis balkáni ország szintén „pártfogoltja" lett volna Oroszországnak. A mostani háborús helyzetben tényleg az a különös helyzet állott volna elő, hogy a pártfogoltnak kellett volna kirántani katasztrófába állapotából Oroszországot, mint 37 év előtt. Ámde most nem egy kifáradt Törökországról van szó és mindentől eltekintve, úgy látszik, a román vezető körök nem sokat bíznak az orosz ígéretekben. Besszarábia ígért részét mindenkor visszaveheti Oroszország, ha pedig fölösleges félmilliónyi katonája volna a cárnak, nem támadná egy volt pártfogoltját, hanem Hindenburg elllen állítaná. Az egész Sebeko-akció, úgy látszik, nem más, mint Oroszország katonai gyöngeségének elpalástolása egy teoretikus diplomáciai akció keretében. Valószínű, hogy ez utolsó kísérlete volt Oroszországinak; az entente a balkáni „meglepetésről" beszélt s aromán visszautasítás az entente szempontjából valóban keserű meglepetésére változott. Veronika ajándéka Írta: Vándor Iván Egyszer volt, hol nem volt, szép volt, szőke volt és szegény , olyan szepesi, kívánatosan szegény, mint a mesében szokás. Sokat dolgozott, de ujja hegye annál finomabb, hegyesebb és puhább lett tőle, sokat sirt, de szeme annál fényesebb és melegebb lett tőle, alig evett, de a bőre fehér volt, üde volt, mintha tejben fürödne. Valaki volt, messze a valóságtól, mesekisasszony, ábrándos finom, mint egy szomorú mosolygás. Furcsa kis zobában élt: a fal mellett komót , a komótfiókokon két-két oroszlánfej rézből; a tetején tűzszinü régi poharak és üveg alatt sárgult fátyoldarab, melyet kis mirtuszkoszorú ölelt Volt egy kis óra a falon, régi furcsa kis óra, mely hangosan ketyegett és néha kedves bécsi valcereket muzsikált. Az óra alatt fekete ovál keretben két kicsi furcsa arckép: fehér alapon két fekete profil, egy hegyesálló, hegyesorru borzas kisasszony és egy gavallér, ki csupa gallér és a nyakkendőjét úgy viselte, mint Goethe. És volt még a szobában egy politúros szekrény, tetején három pár csésze és két piros alma, egy festett ágy, egy varrógép, egy rossz dívány, előtte régi kerek asztal és egy öreg aszszony barnaszínű ruhában, olyan, mint egy falra vetődő árnyék. A kis szoba ablaka szürke falra nézett, melyen végig folyt a mocskos hólé, az eső és olyan volt, mintha óriás ecsettel csíkba meszelték volna rajta a piszkot. A kis szobába soha se sütött a nap és hamar leszállt a teste. Hyenkor mesekisaszszony ölébe ejtette kezét, az öreg árnyék halkan imádkozott, néha ájtatoskodásából kiszólott: — Mit csinálsz Anna Márta Katalin Mária Veronika? — Várok — felelt Anna Márta Katalin Mária Veronika. Az árnyék bólintott fejével. — Én is mindig vártam, anyád is egyre várt. Te is vársz. Mit vársz, kis unokám? Az öt nevű leány, mindegyik nevét más szent után kapta, ilyenkor keményen maga elé nézett és biztos hangon szólott: — A csudát várom. Az árnyék sóhajtott: — Az ember várja a csudát és legjobb esetben jön egy férfi ... De néha az se jön, csak az idő megy el és az öregség jön, az jön, jön. Minden szónál bólintott a fejével és szárazon, röviden köhintett. Egy estefelé, mikor még sajnálták égetni a drága petróleumot, a nagy homályban azt kérdezte Veronika: — Nagyanyám, hány esztendős is vagyok én tulajdonképpen? •— Mikor nem hallja senki, harmincadik.— Sok ez, vagy kevés? — Nekem kevés, neked — elég. Bizony férjhez mehetnél már. De hát kihez? Egy részeges szobafestőhöz, vagy egy bolondos borbélyhoz? A szobafestő operaénekes szeretne lenni, a borbély táncmester. Jobb, ha nem megy inkább soha férjhez. Az ilyen ember mind szerencsétlen és bánatában megveri az asszonyt. És a család . . . Anna Mária Márta Katalin Veronika felállott Magas volt és vékony. Mikor nagyanya a családot kezdte emlegetni, borzongás járta át a tagjait Ez részben harag volt Hogy lehet így lecsúszni? Ennyire elpusztulni, hogy a régi dicsőségből ne maradjon más, mint egy pár fotográfia, két csésze és néhány rokon, kik nem köszönnek az utcán,Veronika megrázkódott és kiment. — Hová mégy? — szólt utánna az öreg árnyék. Hallotta, nem hallotta? Nem felelt Nagy kendőt vett vállára, melynek szélébe rózsák voltak szőve és hosszú kecses rojtja leért a földre. Lement a lépcsőn, a kapuban megállott egy percre, jobbra nézett, balra nézett, aztán indult. Nem tudta, hová, nem tudta miért csak ment Az utca fehér volt, az emberek mintha felhőből lettek volna . . . Köd volt, fehér köd, nem sötét, nem szürke, hanem mint a tejüveg, olyan áttetsző, olyan világos. A színek elvesztek benne, az alakok bizonytalanok lettek és a lámpák a négy hídon csillagok. Veronika a Dunához tartott, ő is olyan volt, mint egy karcsú felleg, a parton megállott. Várt. Azért jött ide ezen a csodás alkonyon, hogy valakivel találkozzon, valakivel, akit soha se látott és akit tíz éve hívott és remélt, a Boldogsággal akart találkozni. Állt egy darabig, aztán elunta és Lefess- PESTI NAPLÓ t91t. december TS. Román vallomások A kamara üléséből Bukarest, december 27. A kamara tegnapi ülésén Dan képviselő viselő még a következőket mondtta: — Előttem szóló azon a nézeten van, hogy a Marne-menti csata alkalmul szolgálhatott volna Romániának a beavatkozásra. A Marne-menti csata tulajdonképpen nem voltmás, mint a franciaországi német offenzíva feltartóztatása, de semmiesetre sem Németország leverése, amely azután hatalmas offenzívát indított Oroszország ellen. Láthatják Önök, hogy ugyanazt a tényt különböző szemüvegen át lehet nézni. Egy másik illúzió volt Olaszország beavatkozása. Önök azt hitték, hogy az olaszok Valonán át benyomulnak Szerbiába, hogy, Ausztria-Magyarországot megtámadják. De eből semmi sem lett. A legutóbbi momentum is, a Szerbia elleni támadás szintoly kedvezőtlen volt, mert ha Románia bevonult volna a Bánátba, Bulgária megtámadta volna. Nem volt biztosítékunk arra nézve, hogy Görögország segíteni fog bennünket. Moldoveanu igen megindultan beszél a Marosról és Erdélyről. Mi is szeretjük ezeket, de ha a nemzeti egységet el akarjuk érni, első feladat megtartani azt, amink van. Az államok egymás közötti viszonya csak az erőn alapszik. W\A^VWCVWWWWWWWWWWWW Budapest, deoember 27. Idegen valuták átadása. Bécsből jelentik: A külföldi fizetőeszközökben való szükséglet kielégítésének megkönnyítése érdekében az osztrák pénzügyminisztérium az érdekelt intézményekkel és a magyar pénzügyminisztériummal egyetértve, a brünnni kereskedelmi és iparkamara kezdésének megfelelően azt az intézkedést tette, hogy az exportőrök a jövőben kiviteli engedélyeik megadása alkalmával kötelezzék magukat, hogy a külföldi pénzeket az osztrák-magyar banknak adják át. Az a szándék, hogy ez a rendszabály 1918 január 1-én lépjen életbe és ez időponttól kezdve a kiviteli engedélyt attól teszik függővé, hogy az exportálásból várható idegen valuták átadása az osztrák-magyar bank számára biztosítva van-e.