Pesti Napló, 1925. január (76. évfolyam, 1–25. szám)
1925-01-01 / 1. szám
8 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1925 január 1 Egy úriasszony megölte magát, amikor milliárdokat örökölt Egy szerelmi házasság és egy nagy végrendelet tragikus története Egy fájó, szerelmes asszonyi szív, a numerus clausus, egy árvaház és egy halál (Saját tudósítónktól.) Szerelem, féltékenység, nyomor, milliárdos örökség s végül az örökös öngyilkosság — jelzőkövei annak a tragédiának, amelyről a főváros előkelő társaságában az utóbbi napokban gyakran esett szó. Egy asszony nem tudta elviselni életeknélküli fizikai életét A cím alatt megemlékezett a Pesti Napló is egy hivatalnokasszony filozofikus öngyilkosságáról. Megírtuk, hogy Popper József magánhivatalnok 29 éves felesége, Flesch Irén, vasárnapra virradó éjjel szüleinek Horthy Miklós út 18. szám alatti lakásán luminállal megmérgezte magát. Reggel vették észre, hogy a fiatalasszony valóságos ravatalt rendezett magának ezüst gyertyatartókkal, fehér lepellel, földrehullott imakönyvvel. Az ebédlőasztal márvány lapján nyolc levelet találtak, amelyekben visszapillant életére és bocsánatot kér tettéért. Szerelem, házasság, hisztéria, pénz Flesch Lajos gyári főmérnök a háború előtt a középosztályt jellemző jómódban élt, előkelő rokonai voltak és Budapest társadalmában is ismert egyéniség volt. Szakmájának mestere, aki egyik legnagyobb gépgyárunk műszaki munkáit vezette. Egyetlen leányát, Irént, kiválóan neveltette. A háború alatt felkerült a vidékről egy csínos fiatalember, akit Fleschék pártfogásba vettek. Ott élt náluk, ott kosztolt s lassankint a leány halálos szerelemre gyulladt a szobaúr iránt. A szegény ifjú talán nem is viszonozta ennyire ezt a szerelmet, mint inkább a sok támogatásért lekötelezettnek érezte magát s létrejött a házasság. Az asszony szerelme még akkor sem csökkent, mikor férje a nehéz gazdasági viszonyok közepette alig tudott elhelyezkedni. Közben azonban megtörtént a baj, beteg lett a kenyérkereső apa. Nyugdíjazták s természetesen nyugdíja a korona romlásával nem tartott lépést, egyre kevesebbet ért és a nagy háztartás eltartásának gondja mindinkább a vő vállaira nehezült. Popper József becsületesen megfelelt feladatának, szorgalmasan dolgozott s lassanként s az Első Alföldi Konyakgyár cégvezetőjévé küzdötte fel magát. A csinos fiatalember azonban nagyon sokat maradt el hazulról és az asszony, aki még mindig halálosan szerelmes volt férjébe, napról-napra betegebbé, idegesebbé és főképpen féltékennyé vált. A nagy jelenetek egymást érték és a helyzeten az sem változtatott, mikor remény mutatkozott a várva várt gyermek, az unoka megszületésére. A folytonosan gyengülő asszonyon mind erősebben mutatkoztak a súlyosodó hisztéria jelei, hónapokig feküdt az ágyban, orvosokra, ápolónőkre és egyéb súlyos összegeket jelentő kiadásokra volt szükség és bizony ezek megszerzése mind nehezebbé vált. Az egyetlen reménye az egész családnak a gazdag nagybácsi volt, Flesch Lajosnő bátyja, aki ugyan az év legnagyobb részében külföldön, Csehországiban tartózkodott, de állandóan azzal biztatta rokonait, hogy nagy vagyonát rájuk hagyja. Nyolcvan év körül járt már ez a nagybácsi, Leitner Ottó Gyula bankigazgató, és így nem is vehető rossznéven a szűk viszonyok között élő örökösöktől, hogy nagybácsijukat 1923 november 19-én történt elhunytakor tiszta szív Magyar ima újévre írta: Jókai Mór liszin fehér a föld, rónál, hegyet eltakar a hó, Mint egy tiszta fehér lap, melyen semmi betű nincs, Úgy terül e hon most, Te előtted, mennyei Bíró." Még e négy folyam is betakarva e chartablancán: Hogy még az se legyen, ami rubrikákra szakassza. .. .óh, Uram: ítélet minden szavad! áld, vagy elátkoz; Vagy fölemel, vagy elejt; örökít, vagy örökre kipusztít. —Nem perelénk véled: csak imádtunk; — nem tagastánk meg, — Hogyha gonosz sorssal meglátogatod fejeinket, Csókoltuk vessződ, amidőn még sarga ütésed. Tűrtünk, nélkülözénk, tanulónk megválni reményül. Voltunk népek közt legutolsók. És fejeinket Porba aláztuk meg. Békében élni tanultunk. Elfeledünk mindent, ami fájt, ami bánt a szívünkig... Egyet nem feledénk el csak: hogy e hont mi szeretjük! S hogyha kihullt könnyünk, az a fájó honszerelem mit. . — Bűnünk volt-e e könny, vagy erényünk? azt Te ítéld el! ... Tiszta fehér lapként áll hóval-fedte határunk. Most született évnek még nincs története írva. Óh, te hatalmas kéz! aki népeket úgy letörültél A földről, mint elfeledett írást; s aki újra beírtad A lesimult táblát: ah, írj fel e lapra csak egy szót, Egy áhított szót, mely mindent ád, mit imánk kért, Mely egy igében: jutalom és bűnért kegyelem-szó: ( s'A magyar eztán lesz.' A jéglap elolvad e szótól! És kivirágzik a föld; elzárt szivek is tavaszodnak; Átmelegíti e szó a sirok fenekén aluvót is. Mert a szülőföldet az is áldja, kit a hideg hant fed.. Mennyei kéze szót írd e síófedte mezőre. ! Ez a jó asszony! Irta: Móricz Zsigmond A Bakcsi- és Penyige-család kétszáz év óta együtt harcol a földdel és a parasztokkal és egymással. S együtt is örül, mikor egy-egy kövér disznó torára összegyűlnek, vagy ha lakodalomra gyűlhetnek, keresztelőre, vagy legalább névnapra. Egész életük oly mély csöndben folyik le, a mindennapi munka egyirányú lefoglaltsága, a falusi élet szakadatlan garasspóroló feszültsége: ezek az alkalmi kirobbanások csapolják le a vér és a lélek gőzeit. Múlt télen történt, hogy a jegyzőéknél voltak toron, éjfél után a falu cigánya beállított jó napra, nem zavarták el a bandát, hanem táncra perdültek s tánc közben Bakcsi Pista és Penyigéné nagyon megértették egymás tempóját. Jó táncos volt mind a kettő és úgy összeillettek, hogy Bakcsi azt mondta az asszonynak: — Nézd Klári, hónap láthatnálak. — De hol? — Nálatok. — De hogy! — érint egyik galamb a másikat. Az asszony nevetett. Sose volt szebb és vidámabb, mint ma este fekete szemei szikráztak és ráfogta a borra, táncra. —Taj de ki vagyok melegedve. — s megölelte Bakosinét. — Jaj te Zsóka, de nagyon ki vagyok hevülve. Bakosiné az urát nézte. — Maga is: sokat ivott Pista. — Hát akkor még többet iszok. Másnap délelőtt itt volt az állatorvos és a bikabornyúkat kivezették a vágóhídhoz. Összekötötték a bornyúk lábát, földredöntötték, a doktor előszedte műszereit s a finom késsel megkezdte az operációt, valami különös szerszáma volt, amely mindyárt be is varrta a sebet. — Nem jó kötél az, — mondta Bakcsi Pista — én a Szőkét nem merem rábízni, hanem Hozok másat. Penyige kis angol pipából pipázott, úgy nézte a műveletet. — Ha nem vagy lusta, hozhatsz. — Nálad láttam azt a sűrűn sodrott kötelet, az lenne jó. — Hát jöjj be érte, az asszony odaadja. Bakcsi elment. Igyekezett oly nyugodtan lépni, hogy ne lássa meg senki rajta, hogy rohanni tudna s szeretne. Mikor visszajött a kötéllel, ki volt tüzesedve az arca, odavetette. Ép akkor került a sor az ő Szőke nevű fiatal bikájára. Azután, minduntalan került valami ilyen ürügy, egyszer a dohányvágót kérte, mikor nem volt otthon a gazda, máskor az alispáni hivatalban járt, hát meghozta az új híreket. Ide az asszony egyre szenvedélyesebb lett s szüret után már oly vakmerő, hogy Bakcsi Pistának minden hajaszála az égnek állt. Szép is, jó is a tilos, de ha eszébe villantak a következmények, bele tudott volna halni a rémületbe. — Legyen vége, Klári. — mondta végre. — Nincs ennek semmi értelme. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. — Nem. Soha. — Soha. — Soha. — Megtudna az urad. — Tudja meg. A férfi hallgatott. Belőle hiányzott a szenvedély. Felesége, gyerekei előtt égett a szégyentől. Az asszony oly ártatlan és jó volt, oly természetesen, gyermeki együgyűséggel élt körülötte, hogy már nem bírt hazamenni, éjjel nem aludt, nappal dolgozni nem tudott, nem ízlett az egész élet. — Klári, legyen vége. — Soha. — Hát én megmutatom, hogy vése lett. ből megsiratták ugyan, egyben azonbanga örökség iránt is érdeklődni kezdtek. Nagy meglepetés A temetés után összejöttek az örökösök, akik valamikor a háborúú előtt a jómódú középosztály sorába tartoztak, de a viszonyok eltolódásával bizony rá voltak szorulva a várható örökségre. Megjelent Holitscher Sziegfried közjegyző és közölte, hogy nála van letéve az elhúnyt Leitner Ottó Gyula végrendelete, amelyet a törvényes formák között fel is nyitottak. Itt azután nagy meglepetés érte az örökösöket, mert az elhúnyt bankár teljes vagyonát a magyar államra hagyta azzal, hogy felekezeti különbség nélkül árvagyermekek felruházására és nevelésére fordítsa . A végrendelet még a háború előtt kelt s rokonainak, akiket az örökség reményével hitegetett, a végrendelet keltekor talán még számottevő 1000—10.000 koronát hagyott, amely összegek azonban természetszerűleg az idők folyamán teljesen elértéktelenedtek. Végrendelet, mely a numerus clausus miatt kitagadja a magyar ádámot A közjegyző felolvasván az első végrendeletet, megjegyezte, hogy egy későbbi, a háborúutáni időkből kelt záradékot is fűzött hozzá az örökhagyó. A rokonság fellélegzett, azt hitték, hogy most jön a gondoskodás róluk. Kiderült azonban csakhamar a nagy csalódás, mert a záradék egyáltalában nem emlékezik meg a rokonokról, hanem a következő érdekes végakaratot tartalmazza. Miután a magyar kormány közben a numerus clausustörvényt életbe léptette és egyáltalán a végakaratom kelte idejében nem akadályozza meg teljes erejével a zsidók üldözését, egyedüli és kizárólagos örökösömül a Budapesti Izraelita Fiúós Leány árvaházat jelölöm ki. A végrendelet végrehajtóiul báró Weiss Manfrédot, Wolffner Józsefet és Holitscher Sziegfrid közjegyzőt jelöli meg. Csalódott örökösök, csalódott szerelmes asszony Az örökségből kizárt rokonság érthető módon kínos meglepetéssel vett tudomást a végrendelet tartalmáról. Megindultak a tanácskozások, amelyek eredményeképpen azt határozták, hogy a végrendeletet perrel támadják meg. Természetesen, az elúszott örökség semmiesetre sem járult hozzá a reménybeli örökösök kedélyhangulatának megjavításához. Popperéknál hasonlóan alakult a helyzet és úgy látszik, a férj jókedvét is alaposan elvette a reménybeli nagy értettségi elmaradása. A viszony még jobban elhidegült a házastársak között, hangsúlyozzuk, csak a férj részéről, mert az asszony férje iránt érzett szerelme nem csökkent. Megszületett a kisbaba, Edit, aki most tizenegyhónapos és a szülés, úgy látszik, súlyosan kihatott a szegény asszony idegrendszerére. Annyira ment végül a dolog, hogy a Moravcsik-klinikára kellett Flesch Irént beszállítani, ahol néhány hónapig szigorú orvosi felügyelet alatt tartották, mert állandóan öngyilkossági kísérlettel fenyegetőzött. Egyetlen öröme volt, ha férje meglátogatta. Állapota szépen javult, úgyhogy néhány héttel ezelőtt hazaengedték szülei lakására, ahol különben a házaspár maga is otthonhoz jutott. A férj azonban, Isten tudja, mi okból, arra határozta el magát, hogy feleségétől elválik. Az asszony hallani sem akart eleinte a válásról, végre is azonban, hosszas rábeszélés után hajlott rá azzal, hogy neki már minden mindegy. Egy gyors válópereiről ismert ügyvéd, dr. Bálint Mózes vette kezébe az ügyet, megállapodtak már a havonta fizetendő apanázsról is, s január első napjaiban kellett volna a budapesti törvényszéken az első tárgyalásnak megtörténnie. Csodálatos, hogy az egész család, szülei, akik annyira szerették egyetlen lányukat, nem vették észre rajta, hogy ismét a halálra ítészül. Szombaton este egyedül hagyták, megcsókolta tizenegy hónapos kislányát. Elkészítette ravatalát és véget vetett szomorú életének. Jó vagyon felosztása Talán ugyanebben az időben jutottak megállapodásra az örökösökkel a rokonok. Egy hagyatéki tárgyalás során, amelyen a törvényszék által hagyatéki biztosként kirendelt dr. Jeszenszky és dr. Holitscher is megjelentek, sikerült létrehozni azegyességet. A Dessewffy utca 41. számú ház, valamint a hagyatékban maradt hatalmas értékpapírtömeg háromnegyed része a fiú és leányárvaházé maradt, míg a rokonság beleegyezett abba, hogy a hagyaték l