Pesti Napló, 1925. január (76. évfolyam, 1–25. szám)
1925-01-18 / 14. szám
f . Vasárnap Úgy járnak együtt Időben ás Emlékezésben, mint egymáshoz láncolt, örök ellenfelek. K kibékíthetetlenek, de talán mégse ellenségek. Inkább kiegészítői egymásnak. Fény és árny. »Egy Igen és egy Nem«. Egyik a legnépszerűbb, másik a legnagyobb, összetartoznak, akár Michelangelo híres ikerszobrai,—a lappai és az Kisfaia — a fenkiemlék közös márvány-talapzatán. Életükben az ellentét elve kapcsolta őket egymáshoz: romantika és realizmus. S most, a jubiláris esztendő mécseseinek kigyúló fényénél újra összekerültek: Jókai, a százéves élő és kemény, a félszázados halott. A múló ide ját 1'- os szeszélye rendezte meg ezt a nevezetes találkozót. Jókai Mór születésének centennáris esztendeje ugyanis egyben báró Kemény Zsigmond halálának ötvenedik évfordulója. Jókai 1825 február 18-án született. Kemény 1875 december 22-én halt meg. S míg Jókait az egész ország ünnepli, Keményről senki sem beszél. Róla megfeledkeztek. De akármennyire kesernyés érzést ébreszt, mégis csak így stílusos ez a találkozás. így illik mindkettőjükhöz: az optimistához s a peszszimistához. S így illik a nemzethez is, amely ma is szívesebben fordul el a sivár valóság képeitől, fellengző álmok délibábja felé, ami ellen Kemény annyit és olyan hiába küzdött, irodalomban, politikában. Stílusos, mondom, így az ünnep, mert hiszen Jókai születésének centennáriuma keresztelői gyertyák örvendező világát lobbanthatja fel árva Magyarországon. Viszont Kemény halálának ötvenéves dátuma legfeljebb a gyászoló emlékezés temetői fáklyáját füstölögtetné, komor borongással. A mesemondó és az emberi lélek kegyetlen analizálója akarva se rendezhette volna ezt meg szebben, szomorúbban, magyarabban. * Az egyik Komáromban született. Nyugatról indult keletnek. Walter Scott és Victor Hugo csillogó ékkövei duzzadtak tarsolyában. Megteremtette az új magyar prózát s mégis a multat szolgálta. A másik Alvincon látta meg a napot. Keletről tartott nyugatnak. Öröksége csak a maga lelkének sötétgyémántja volt, amelyben nemzedékeken át elfáradt fejedelmi vér tüze irizált. Nyelve már akkor is inkább a múlté, de mondanivalója, jövőt sietteti. S tán ismeretlenül is nagy rokonai: Stendhal, Balzac felé közelgett. Ellentétük már itt kezdődik. Az ország két ellenkező végéről, a Dunántúlról s Erdélyiből indulnak el. Természetes, hogy utaiknak keresztezni kellett egymást, bárha összeütközéseik nem is voltak. Legalább forma szerint nem. Kemény ugyan kritikáiban őszintén nyilatkozott Jókai egy-egy munkájáról, főképp színdarabjairól, de ezt nem tette olyan kiélezett, lekicsinylő módon, mint Gyulai. Komolyabb súrlódás tehát nem támadt köztük. Igaz, mélyebb és bensőbb barátság se. Tudomásul vették egymást s tudjuk, hogy Kemény gyakorta volt vendége a svábhegyi Jókai-háznak. Ám egymásra úgy tekintettek, mint kölcsönösen idegen, szinte érthetetlen világ hordozóira, akik tulajdonképpen nepi is lehetnek egymásnak riválisai. És mégis azok lettek, féltékenység nélkül. Nemcsak abban a vonatkozásban, amelyben Gyulai állította őket szembe egymással, hanem az ösztönösen megnyilvánuló köztudatban is; egyéniségük, világszemléletük, művészi felfogásuk, egész emberi és írói adottságuk különbözősége révén. Sőt — nem utoljára — irodalomtörténeti jelentőségük ellentétes volta miatt is. Jókai: a született mesemondó. Ábrándos, szertelen, könnyed és érzelmes. Költői lényének alapvonása: a játék. Nem az emberek érdeklik, hanem a változatosságban kifogyhatatlan események. Sokszor a groteszkig, a lehetetlenig. Hősei régi ismerősök: sárkányt győző királyfiak és gonosz fattyúgyerekek. Tökéletesek jóságban és rosszaságban, szépségben és rútságban, tudásban és korlátoltságban. Ideális plakátfigurák: egyszerre felfoghatók. Inkább az érzéshez, mint az értelemhez szólók. Olyanok, amilyeneket csak a tömegekből és tömegeknek született népmese, — ez a drámához hasonló kollektív művészet, — tudott kiformálni. Ezzel szemben Kemény: a született pszichológus. Költészetének lényege: az analízis. Nehéz és komor. Nem a külső, — a belső érdekli: a valóság princípiuma, eseményben, emberen egyaránt az indító motívum, az ok és okozat pragmatikus láncolata. Nem elégszik meg a változás konstatálásával. A fejlődés titkát feszegeti, boncolja. Hősei ezért úiak s mindaddig ismeretlenek, amíg ki nem bontják előttünk lelkük sokrétűségét, amelyben erény és bűn nem primitív szétosztottságban, hanem szerves vegyületben jelentkezik. A Gyulai Pál első kötetében önmagának pompás jellemzését is adja mikor egy lélekbúvár festőről a következőket mondja: »Ő a vonalak titkos írását, az arcizmok rejtélyeit, a írta: Kárpáti Tűvel küzdő szenvedélyek szinvegyitéseit s azon kinyomatokat, melyeknek hüvelyében jelennek meri érzéseink, indulataink, a rögeszmék s uralkodó hajlamok, — szóval: a lélek befolyását a szervezetre tökéletesen ismerte.« Nála nincs mese a meséért. Alakjai karakterükben determinálják a történetet, amely szinte drámaian szükségszerű. Nyilván erre célozva mondotta róla Gyulai: Kemény a regény formájában tragédiákat írt... Jókai elbeszélt, Kemény kritizált. * Világirodalmi beállításban tekintve a múlt század magyar regényirodalmát, még inkább kidomborodik előttünk Jókai és Kemény ellentétes írói egyéniségének jelentősége. A két nagy irodalmi áramlat, — romantika és realizmus, — döntő összecsapását az ő különbözőségük néma harca beszédesen szemlélteti. S ennek a harcnak érintésénél nem lehet kikerülni azt az irodalompolitikai kérdést, amely Jókainak a sikert, Keménynek viszont a kudarcot juttatta osztályrészül. Kemény első regénye, a Gyulai Pál, 1847-ben jelent meg. Az utolsó, a Zord idő, 1862-ben. Ez a két dátum pedig azért fontos, mert a magyar regény történetében a nyugati irodalommal való együtthaladást jelzi. Azok az írói célok és törekvések, amelyek kemény regényeiben megnyilatkoznak, szoros rokonságban állanak Balzac realizmusának módszerével. S itt most nem annyira a rokonságon, mint inkább az egyidejűségen van a hangsúly. A magyar regény, amely addig, Jósikával az élén, Walter Scott kissé vizenyős romantikájának nyomában kullogott. Kemény jelentkezésével váratlanul utat vált s határozottan a realizmus irányába fordul. Még perliig egyszerre, egyidejűen Balzaccal. A Gyulai Pál bekapcsolta a magyar regényt a nyugati kultúra fejlődési vonalába s a két vonal, itthon és külföldön, ezentúl parallel haladt, egészen Kemény utolsó regényéig. Akkor a magyar fejlődés vonala megszakadt. Kemény realizmusának nem akadt folytatója, továbbfejlesztője. A felemelt zászló elbukott, részvétlenül mint ahogy másfél évtizedig csaknem hatástalanul lengett. Jókai győzött, S vele együtt — a romantika. Az a romantika, amelytől Balzac után Flaubert, majd Zola és a Goncourtok egyre távolodtak s amelynek szinte egyetlen reprezentánsa már csak az öregedő Hugo maradt nyugaton. És ekkor játszódott le nálunk, a múlt század hatvanas éveiben, az az irodalomtörténeti monstre-dráma, amely a magyar regénynek az euópai versenyből való lemaradásában nyilatkozott meg. Jókai, mesélő zserijének, kincses fantáziájának aranyával, újra ragyogó pompába vonta Victor Hugo kifakult zászlaját s a romantika diadalszekere vele együtt robogott egész a századvégig, a legyőzött realizmus tetemein keresztül. Szegény Justh Zsigmond és Tolnai Lajos ott véreztek el a vágtató biga kegyetlen kerekei alatt. De míg a diadalmenet ujjongva tapsolt a győztes mesemondónak, a szekér útja egyre távolabb, vissza a múltba fordult, elhagyva az európai irodalom fejlődésének jövőbetörő irányát. A romantika győzött, Jókai zsenije diadalmaskodott, a magyar legény nagyszerűen induló karrierje pedig a derékba tört. Végzetes, áthidalhatatlan szakakadék támadt a magyar és az európai liiteratúra között. Lemaradtunk. Tudom, ez súlyos vádnak tetszik. _ Éppen azért komoly bizonyításra szorulna. Mégse bizonyíték. Mert valójában nem vádemelésről van itt szó, hanem ismert tények puszta konstatálásáról. S ha egy pillantást vetünk a korra, amelyben ez a dráma lejátszódott, mindjárt világos lesz mindenki előtt: miért kellett szükségképpen győznie Jókai romanticizmusának s elbuknia kemény realizmusának? Az abszolutizmus két évtizede inkább hitt a színes mesékben, mint a sivár valóságban. Szívesebben nézte az idealizált, álmok hazugságaival teleszőtt múltat, mint a pesszimista lélek kiábrándult, fanyar kedvének látomásait. Amellett, Jókai a kiegyezésig egyre kacérkodott a forradalommal, míg Kemény szinte ellenforradalmár-számba ment, objektív bírálataival, amelyek a bécsi politika erőszakossága és vaksága mellett, Kossuth tévedéseit is számbavették. Kemény sohase tudott kritikátlanul lelkesedni a szabadságharc romantikájáért, Jókait viszont örökre megbabonázta a görögtüzes külsőség s ettől később sem bírt megszabadulni, túlzott aulikus voltában, »udvari költő« korában sem. Elsősorban itt dőlt hát el a siker és a kudarc kérdése, nem szólva a nemzeti psziche ősi sajátosságéról, amely — keleti örökség ez — mindig jobbfin hajlott káprázatos mesék csillogása felé. De van még valami: a nyelv, a forma, a kifejezés szöges ellentéte a két írónál. Jókai prózája sima, kedves, fordulatos, behízelgő, könnyed és szellemes. Koloritja utolérhetetlen. Nem csoda, ha ő tanította meg igazán olvasni a magyar közönséget. Kemény nyelve darabos, nehézkes, fárasztó. Mondatai bonyolultak, akár Balzacéi. Művészi zártsággal komponált, sokkal művészibben, mint Jókai, a formának mégse volt mestere. Ha valamelyik könyvét kézbevesszük, az első harminc oldalon úgy kell áttörni magunkat, csákánnyal, mintha harmincöves sziklaréteget vágnánk keresztül. Nehéz munka. De megéri a fáradságot, mert alatta dús aranytellérre bukkanunk, ahol — hozzászokva a gránitnyelv kifejező erejéhez— többé semmi sem zavarja, gyönyörűségünket Mégis: eszembe jut Flaubert levelének híres passzusa, amely Balzac haláláról emlékezik meg: »Nagy író volt. Hát még ha írni tudott volna . . .« Gyilkosan találó megjegyzés. De azért mindkettőjük nyelve anyagszerű. Jókaié festői, Keményé plasztikus. S az ember" Az antipódus itt is jelentkezik. Minden erőltetettség nélkül, hiánytalanul. A báró komor, zárkózott, magába süllyedő és tépelődő volt. Vaskos, robusztus egyéniség. Szeretett bőven étkezni. Erős, fűszeres ételek, nehéz borok a kedvencei. Meg az örökös feketekávé. Balzaci kedvtelései szembeötlők. Ha olykor bizalmas társaságban, fehér asztal mellett fölengedett, zord szilajsággal csapott ki belőle a szikrázó éle, csípős gúny és borsos adoma. De csak ritkán s kevesen látták őt mosolyogni. Borús kedélyén legtöbbször ott barnultak szűkebb hazájának, Erdély hegyvidékének mély árnyai. Örökös kétely gyötörte. S amilyen határozott, biztos és fölényes politikai írásaiban a követendő irányelvek megjelölésénél, olyan tétova és habozó, mint magánember, ha a maga ügyeinek elrendezése vár rá. Följegyezték róla: egyszer szerelmes volt s komolyan gondolt a nősülésre. Hosszas töprengés után végre döntött. Elindult a választott lakása felé. De mikor a kapuhoz ért — visszahökkent. Nem merte vállalni a felelősséget, vagy férfiszemérme riadt-e meg a vallomástól, — ki tudja? Visszafordult a küszöbről s agglegény maradt, élete fogytáig. Jókaiban, a csentriben, sokkal több volt az arisztokratikus vonás. Előzékeny, finom s szinte nőiesen engedékeny. A nyers, kémén: Petőfihez úgy simult, mint engedelmes rózsató a merev karóhoz. Gyöngéd, félénk és nyíltszívűen mosolygó. Derűs, akár a Dunántúl szelíd lankájú, napsütötte tájai. Problémák kínzó tövisei nem gyötörték túlságosan, sem írás közben, sem houligondjai között. Optimista kedélye simán átsegítette minden akadályon. Sokszor volt következetlen, csélcsap és szeszélyes, mint író és politikus. Ám ha a maga dolgairól volt szó, meglepő erélyt, kitartást és határozottságot tanúsított. .Itt-ott megingott, de aztán a makacsságig következetes tudott lenni. Gondoljunk csak házasságára, akár az elsőre, akár a másodikra. Micsoda csatákat kellett érte vívnia, anyjával, rokonaival, legjobb barátaival és hozzátartozóival. A szelíd, kékszemű, rózsásatén embernek fészekrakása nem ment vihar nélkül, de ő állotta a vihart, keményen és győzelmesen. Végül is az történt ,amit ő akart, a puha cs erélytelen. Jókai szikár volt. Álomlátó, hősi hevületű Don Quijote. Kemény zömök, elhízott. Külsőre, a valóságot megbecsülő Sancho Pauzának tetszik mellette. De ez a Sancho Pauza nem fegyverhordozó. Fegyverkészítő. Most, írás közben érzem, látom csak, milyen tételszerűen bizonyítható, gazdag és részletekbe menő közöttük minden téren az ellentét. Még életük végső szakaszában is. Jókai műveit hasábos dicséretek rajtongták körül, Keményt elintézték pár soros, tiszteletteljesen hűvös recenzióval. S az utolsó évek? Jókait fejedelmi ünneplésben részesítette a millennium lázától mámoros nemzet. Babért és aranyat szórt lábai elé. Kemény 1870 óta elborult lélekkel, kopottan, csaknem ismeretlenül bolyongott Pest utcáin. S mikor öt évvel később, a pusztakamarási kis kúrián, f eljött érte a megváltó halál, már csak egy szegény élőhalottat szabadított meg szenvedéseitől, aki ápolónője után gyermekes kétségbeeséssel kiáltozott: Anyám, anyám! ... A törékeny, gyenge szervezetű Jókai nyolcvan éves volt, mikor kimondta utolsó kívánságát: aludni akarok. Az atléta Kemény még innen volt a hatvanon, hogy kezében eltört a legnagyszerűbb magyar toll. Fény és árny, öröm és gyász. — így találkoznak most is, kibékíthetetlen ellentétben, a jubiláló óriások. De talán mégse... Egyben mégis közös sors jutott ki nekik a százados születés s a félszázéves halál ünnepve: a komáromi bölcső s a rosztokamarási sír körül egyformán suttógára halkult a magyar szó, ezerkilenszázhuszonötben. Ebben a matyar tragédiában most is csak összeforrtak ők, szomorú, édes egy-testvérekké. S ezért, ha akad két szál szerény virág ebben az írásban, az egyiket a komáromi bölcsőhöz küldöm, a másikat a pusztakamarás» sírbolt rozsdás vasajtajára. PESTI NAPLÓ 1925 január 15