Pesti Napló, 1925. november (76. évfolyam, 247–271. szám)
1925-11-01 / 247. szám
udapest, 1925 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50 000 K Negyedévre . . 135 000 K Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 2000 K Vasárnap 4000 K Egyes szára Ára Ausztriában hétköznap és vasárnap 25 garas (2600 osztrák korona.) ddl^ 76. évfolyam 247. szám : 1 flyfflA*^ 4orgo korona Vasárnap, november 1 NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFÓN I József 62-30,6?-31, 62-32. Szerkesztőség Bécsbeni I., Kohlmarkt 7. Budai Dunapart Írta: Móricz Zsigmond Különös ősz van az idén, egész májusi fény egyes napokon. Végigsétálni déli napsütésben a Ferenc József-hídtól a Lánchídig: valami bűbájos, végtelen szép és komoly panoráma. A fák lombja rőt és színes, zöld, lila, bordó, s ösztövér avar és a Gellérthegy furcsa, irdatlan sziklái közt üdezöld pástok kacagnak. Mily szép ez a Gellérthegy. Ily közelről talán még szebb, mint távolról, bár alacsony kősüvege, a Citadella, oly komolyan s méltósággal köszön az áldott rónáknak. S mily csodálatos, hogy ép itt van helyben, a főváros kellő közepén ez a megdöbbentő nagy magyar Emlék: a magyar kultúra legelső fóruma-Ezeréves félelmes emlék. Nem vad, nem cordon, nem dermesztő, hanem valahogy barbárul esetlen, robusztusan tehetetlen, olyan amilyen maga ez a nagy Rög. Micsoda "pogány , fényes ötlet volt az a hordó, amelyben szent Gellértet levetették az ősmagyarok a Dunába. Ezer év beszélt róla; ezt soha nem lehetett elfelejteni s mintha máig szimbolikus ténye volna a fajnak: hordóba rakni minden kultúrát , hajrá, fel vele a boszorkányok Szentgellért hegyére s egyszerre végezni minden bajjal: lepi Dunába! * Pedig mily szépségesen szép ez a hegy, ha jól megnézi az ember. Régiói vannak, a barlangtól északra mohos, barna hegyhátakon túl már ott fehérlik a fentről hulló napfényben a mészkősziklás szakasz. Mily tündér meseszerűen szép a fehér kövek fala, az emberi szív valami fölemelkedést érez, mint villódzó boldogságban, úgy torlódik fel a hegyoldal, az ember nem érzi a keménységét, hidegségét, nem érzi a követ, csupa felszökellő vonalak s. formák, mint duzzadó fehér jácintok, egymást fel-felemelve s burjánosan... A karsztok, a Jura, a Jungfrau motívumai lebbennek elő, csak soká kell nézni s megengedni, hogy a teremtő fantázia szabadra repüljön, inspirál. A Gellérthegy oly kövér és életszerű, mint egy nagy tömeg tavaszi kelrózsa . . És hogy áll itt évezredes konok nyugalmában a város és a magyar Élet fölött. Mily gazdagon vagyunk ellátva a természettől s mily harmonikusan... Nem értem, miért keveslik ezt a megmaradt országdarabot a politikusok, akik pedig még ezzel sem tudnak mit kezdeni. Jól van, nekem fáj, én öt év óta nem vagyok képes átlépni a trianoni határokon. Családi, gazdasági, szeretetbeli okokból sem tudok átmenni; nem bírom elszánni magam, hogy a kisfiam sírját , felkeressem Rozsnyón: még mindig fáj, annyira fáj csak rágondolni is, mintha testemnek, életemnek, személyes tulajdonomnak elvesztése,lett volna a Feldarabolás s erőszakkal csitítom magamat, hogy ne gondoljak a Gyászra, de ha már így van s ennek, hogy ma Igi van, évszázados okai vannak, akkor mégis csak ez a legjobb rész s a legjobb lehetőség minden romlásban, hogy megtarthattuk az ország kellős közepét, az síkságot a fővárossal, az eresznek a szívét, a krémjét, a délibábos tündérkertet. A termőföld maradt a kezünkben s magunk vagyunk: semmi idegen, aki utunkba álljon. Tiítenem: kéz kézben s kor korban s egymás mellett fiznál az ásóval, kapával és a józan ésszel. Európa argenszyszeme lehetne ebből az országból, amely magához vonznn» mindent, ami elveszett « mindent, ami lehetőség csak egy ország fejlődésénél lehet Ne gondoljunk ma politikára, milyen szép a Duna. Erzsébet híd. Mi lágykék felettes az ég, fehér bástyája, sárgás, bimbózó öklű pillérei a szende, édes, jó, bárányfelhős égbe feszülnek. Ez a híd a város legúribb pontja. Különös, hogy a korzó még nem fedezte fel, milyen szép, üdítő és gazdagító, végigsétálni s vissza a víz fölött, ezen a tiszta és kellemes hídon. Elegáns. Este voltam itt tegnap, mikor millió csillag fényét veri vissza, s láttam, ahogy az őszi ködben titokzatos és orgiás fények lobognak a víz éjszakáján: ez oly szép, amit semmi művész, semmi építész, semmi hatalom megteremteni nem tudna, ezt csak elfogadni s beinni lehet . . . Mert is nem adja magát oda az ember a természetes hatásoknak . . . Lehet ennél megrendítőbb s mégis kedvesebb érzés, mint ezt a Dunát, a föld vizeinek Legszebbikét alattam érezni szédítő mélységben s nézni a csodálatos képet, a Lánchíd szép korlátjáig, balról a tér tobzódó színes fáit, felette napfényben a zöldpatinás várkoronákat, s jobbról a Parlament nagyon szép s komor sziluettjét... Milyen szimbolikus ma, hogy éppen a vár ragyog és az országháza füstbe, ködbe, tompa sötétségbe takarva áll . . . A ragyogó királyi vár alatt most egy komor s tömör allé a Dunaparton. Alegpáratlanabb ellentét: balról bronzveres vadgesztenyefák, jobbról a Duna kék levegője, balról masszív, nyomott házsor, jobbról valami ájult szabad kilátás, balról a nehéz valóság, jobbról az álom... Szerelmesek el ne mulasszák andalogni a minden aranynál édesebb lombok alatt, a fehér Duna őszi káprázatán , míg lábuk alatt a lepergett avar dús szőnyege zizeg, élet, élet gyúljon fel bennük, nemes energia munkás éltte a fényben fürdő királyi vár alatt. Mert itt a királyi vár, világraszép lépcsőivel, de milyen különös ez !a barokk palota a magasban... Az a reanek nyárfa mégis megszépíti ... Mi ez?... ez az épület itt?... Egy ország lukszusa?... Jött egy nép, hogy fáradt s közönyös Urának csábító kéjlakot emeljen! Boldogtalan elszánás: egy nagy X-et eltartani, aki nem ilyen országok és életnívók közt nőtt... Mosolyogva és vállveregetve és bókolva fogadta a Monarchia Ura a finom ajándékot, mely oly sok az ajándékozónak, amily kevés az elfogadónak, s maradt tovább a maga Burgjában, ahol a nép nem nézett fel rá félő imádattal, de fesztelenül járt keresztül udvarán... S íme, a nép, mely gemütlich hétköznapiságban élte a Habsburg-ház szerelmét, hogy elhagyta s elfelejtette a döntés pillanatában: ellenben mi, mint a boldogtalan szerelmes, a kielégítetlen vágy szenvedélyével imádjuk tovább, ferde álmaink tündér királyálmát. »* És a Halászbástyáról még letekinteni: ott lent a város, a Magyar Küszködés városa. Mily nyugtalan, szedett-vedett, hamarénült, sokat igérő s mily szép... szebb Budáról Pest, mint Pestről Buda... Kivált ma, ebben a mély fehér, lapályi ködben, mintha nem is reális valóság volna, csak fényjáték, mozi s nem volna föld, talaj alatta, csak fények hullanak itt-ott, sárgult házsorokra, barnult tornyokra s kupolákra, minden belevész ebbe az opálos és szomorúan szép magyar ködbe, mint egy halk fénylemezbe, melyre csak föl van szórva a kén! De a Duna! Ez a hatalmas ár, mily nyugodt vonal, mint egy roppant tenszely, amely juhosr s sorosra halad, hogy elviselje a zónákat és alföldi szárnyakat. Milyen semmisé? hozzáképest a történelem magasztossá emelte Tiberis, és a világ szemének sugaraiban jelentőségesen dagadt Szajna... Mindennél szebb !a Duna! milyen levegős és gazdag és erős!... Ebben az, országban mindent a Dunára kell koncentrálni, mert ez mindent elbír. Viziereje, politikai jelentőséire, szépsészes nagvsága képes mindnyájunkat megmenteni... Mint zászlórudat kell a Dunát életünk fölé emelni s mint selyemlepel suhogjon rajta az Alföld kettéosztott nagyszerű sík lobogója. A Fiatal pár nézi a Dunát s a Tündérvölgyet... Mily szép a boldog szerelem... Mily boldogság volna a magyar jövőt ilyen szemmel nézni, ahogy ezek nézik az Életet. A százéves Akadémia Irtás Rákosi Jenő E héten üli meg akadémiánk alapításának századik évfordulóját. Egy fiatal huszártiszt, gróf Széchenyi István azzal kezdte meg tüneményes, de tragédiába fordult pályafutását, hogy a diétán indítványozta egy akadémia alapítását és e célra felajánlotta birtokainak egy évi jövedelmét. Et verbum caro factum est, a magyar kultúrának létrejött az első intézménye. Eleintén főleg a nyelv csinosítását és pallérozását látták céljának s első évtizedeiben inkább is szépirodalmi, mint tudományos intézmény volt. De lassan kialakult a magyar tudományos élet templomává, ha tetszik fellegvárává s egy viszontagságos élet után végre ma egy nagy intézmény, mely névvel és összeköttetésekkel bír Európa hasoncélú intézményeinek világában. Palotáját a hatvanas években kapta — mint jóformán minden kultúrintézményünk — közadakozásból. Én mint jogász még hallgattam heti üléseit a Trattner— Károlyi-ház első emeletén és évi közüléseit a múzeum dísztermében. Viszont láttam az országgyűlést ülésezni az Akadémia dísztermében. Az Akadémia e százéves ünnepének középpontjába természet szerint megalapítója, gróf Széchenyi István kerül. Elvégre az Akadémiais csak egy intézmény, amelynek van változatos története, vannak érdemei és erényei, és vannak hibái és gyengeségei, mint akár az embernek. Minden dolga, kideríthető, eredményes mérlegre rakhatók, sorsa lehet a hanyatlás és az emelkedés; de természtes halállal soha meg nem hal és élete továbbszövődik az egymást követő nemzedékekkel. Az ember ellenben egyén és halandó. Lakik testében egy titokzatos lélek, amely olyan mélységeket tartalmaz, melyek fenekére se szem, se mérően el nem jut soha. Egy intézmény történetének a megírása olyan munka, melynek lehetetlenségei nincsenek. Egy ember, természetesen nagy ember történetének a megírása időről-időre megújuló feladat, mert olyan szerszáma vagy búváreszköze embernek nincsen, amellyel egy más emberi lélek egész tartalmát feltárhassa. Széchenyi Istvánról már könyvek írtak, de soha, amíg a magyar nemzet él, nem fognak megszűnni róla könyveket írni, ő maga könyveket írt, újságpolémiákat folytatott, beszédeket mondott és naplót és leveleket írt. Azt hinné az ember, hogy lelke minden rejtelmét kizárta, hogy szavai és cselekedeteit igazgató motívumairól mind leszedte a leplet, érzelmeit mind ki-