Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)
1927-08-24 / 190. szám
Szerda PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 21 . SZERDAI LEVÉL Kedves Grosavescuné! Hallom, hogy emlékiratokat ír! El vagyok ragadtatva! Tényleg, üres óráimban sokszor gondoltam arra: vajha ön emlékiratokat írna! Nem tudtam, mi hiányaik nekem és általában a világnak! Ön kitalálta. Ezek az emlékiratok kellenek! Olyan kevés érdekes könyv van! Az ember nem is tudja már igazán, hogy mit olvasson! A régi írók olyan unalmasak! Tolsztoj, Balzac, Dosztojevszky, Dickens, D'Annunzio — csupa unalom és avultság! Az ember szelleme, ugy-e bár, nem frissül fel ezektől a régi íróktól! Valami újat szeretne, valami érdekeset és izgatót! Már az asszonyok is kezdenek unalmasak lenni az ő irka-firkáikkal! Miről írhatnak az asszonyok? Lehet azoknak valami érdemes mondanivalójuk? A legtöbb jó írónő, akiket ismerek, békés családanyák, s amikor nem írnak, kézimunkáznak, a háztartásukkal bíbelődnek, a gyermekeiket nevelik! Fidonc, — mondjuk finoman! — Hát gratulálok Önnek, kedves Grosavescuné! Ön kitalálta e korszak szellemi szükségletét és lepipált mindannyiunkat! Az a Glynn Elinor és társai, a németek, az olasz Grazia, Dedda és Sibilla, Aleramo, Collette és madame Rachilde, pedig ezek se kutyák, mit tudják ők valamennyien, miről kell írni! Ön tudja, megérezte, hogy a korszak irodalmi ízlése az emlékiratok felé hajlik! Talán sohasem írtak annyi emlékiratot, mint most. Elűzött császárok, nyugalomba merült hadvezérek, hűvösre tett politikusok mind mind az emlékirataikat írják. Jól teszik! Valamiből csak élniök kell nekik is! De senki annyi joggal emlékiratot nem írhat, mint ön, aki annyi érdekeset tudhat magáról írni, amenynyit egyetlen írónője sem a földnek! Ön aztán igen! Nem kell az agyát megerőltetnie, hogy valami szépet találjon ki az olvasói számára! Nem kell a fantáziáját idegen életek talajába beleültetni! Csak leül és megírja, a saját becses élményeit és köztük a legfőbbet: azt, hogyan és miképpen és milyen lelki okokból nyivasztotta meg kedves férjeurát! Hát ilyen élménye igazán kevés írónőnek van, mondhatnám, egynek sem! Jól teszi, hogy értékesíti az irodalom számára! Igen szép eszme. Mi az, hogy szép? Fölöttébb hasznos is.. Hallom, hogy egy amerikai kiadó százezer dollárt kínált fel önnek ezekért az emlékiratekert! Százezer dolár, per Bacco! Ha jól tudom, ez hétmilliárd magyar korona! Szédülök! Egyetlen könyvért hétmilliárd! Hiszen Courtsh Mahler, aki legalább négy tucat regényt írt életében és akiről azt mondják, hogy a legtöbbet kereső írónője a földnek, nem kereshetett ennyit az összes könyveivel! És Nicholson, az ő Abbies Irish Rose-ával, nem tudom, hogy nagyon túlhaladta-e önt. Hét millliárd! Hát önnek igazán érdemes írni! Ha ezt mi, szegény magyar írónők olvassuk, nem tehetünk egyebet, mint hogy borzongó csodálattal és elismeréssel nézzünk fel önre! Ha száz évig élnénk is és minden évben írnánk egy regényt, akkor sem keresnénk vele hét milliárdot! Csak azt nem tudom: mit fog ön ezzel a rengeteg pénzzel csinálni? Valószínűleg egy monumentális mauzóleumot építtet belőle annak a férfinek az emlékére, akinek ezt a dicsőséget köszönheti. Ha véletlenül nem áll önnek közvetlen közelében, mikor a revolvert a kezében szorongatta s ha véletlenül meg nem hal az első lövéstől, ön ezeket az emlékiratokat nem írhatná meg! Derék ember volt, aki gondolt az ön jövőjére és szem előtt tartotta rejtett írói képességeit. Megérdemli, hogy ön hálával gondoljon reá és egy örökbecsű, művészi emléket állítson neki! De félre a tréfával! Itt komoly dolgokról van szó, miután Amerika fedezte fel önt s a német kiadó, akinek ön már előbb odaígérte emlékiratait, joggal perli önt szerződésszegésért.Amerika minden igazán áglgot elharácsol Európa elől. Mi az? Hát nekünk semmi se maradjon? Vagy Amerikában olyan tehetségtelenek azok az asszonyok, akik az urukat lepuffantották, hogy még egy rongyos emlékiratot sem tudnak írni az esetről? Ide kell jönniök az amerikai kiadóknak, hogy felfrissítsék egy kissé egyhangú irodalmukat? Hét milliárd! Nem megy ki a fejemből! S ha még csak ennyi volna! De bizonyos vagyok benne, hogy ott akad majd egy másik amerikai, aki ezt a regényt dramatizálni fogja és filmvállalat, amely megfilmesíti. Az a hétmilliárd megduplázódhat, sőt megtriplázódhat és akkor kedves Grosavescuné, ön lesz Európa egyik legjobb partija! Hát szó sincs róla, szép karrier az öné. Különösen ha az ember elgondolja, hogy egészen másképpen is történhetett volna, önnel, ha az az esküdtszék, mely ön fölött bíráskodott, egy kissé keményebb szívű. Ha — föltéve, de meg nem engedve —egy kis tíz évi fegyházat nyomott volna Önre, mely idő alatt ön megtanulhatta volna ugyanazokat a munkákat, melyeket a női gonosztevők szoktak tanulni a fegyházban, de semmiesetre sem írhatott volna emlékiratokat. De a sors nem akarta,, hogy az esküdtek keményszívűek legyenek, nyilván mert szükség van az Ön zsenialitására a földön. Ezekre az emlékiratokra szükség van. Az asszonyok pedig majd gondolkodóba esnek e dolog fölött, a szegény asszonyok, akik mindenha féltékenyek és veszekednek is az urukkal, ha az más asszonyok után futkos, de rendszerint mégis inkább megbocsátják a kutyáskodásukat, semminthogy lelőjjék őket. Most az asszonyok látni fogják, hogy az, ahogy ön a dolgot megoldotta, sokkal érdekesebb, szebb és jövedelmezőbb. . . Ön tehát az úttörője egy irodalmi irányzatnak, amelyre igen szép jövő vár! A derék háziasszonyok, akik eddig legfölebb ha egyegy csirkének tekerték ki a nyakát, most, ha az Önéhez hasonló dilemmába kerülnek, azt hiszem nem fognak habozni afölött, hogy mit tegyenek. Tudják, hogy ami reájuk vár, az a népszerűség, a dicsőség és a vagyon! Csak annyi kell, hogy egy kis helyesírást tudjanak. Még annyi se! Miután a nők rendszerint hadilábon állnak a helyesírással, az élelmes kiadó majd ad melléjük egy jó korrektort, aki megfésüli a mondataikat. A fő,hogy van mit mondaniok. Igen! És látja, ez az, amit mi hivatásbeliek irigylünk öntől! Nem is a honorárium, bár az is csak valami! De az, hogy ön ilyen könnyűszerrel jutott ilyen kitűnő témához és első személyben beszélhet a regénye hősnőjéről! Én tudom, mit tesz az: regényt írni! Az ember úgy kikapcsolja magát az alakjai életéből, mintha azok a holdból jöttek volna! Olyan görcsösen kell ragaszkodni az objektivitáshoz ! Annyira nem szabad sem szimpátiát, sem antipátiát érezni egyes szereplők iránt! Önnek egészen máskép áll a dolga! Ön a hőséből olyan sötét gazembert csinálhat, amilyent csak akar és a hősnőjét olyan rokonszenvessé teheti, amennyire csak jólesik. És mikor nem esik jól magunkról jót mondani? És minél több jót mond magáról és mentől több rosszat az áldozatáról, a könyve annál kitűnőbb és annál jobban igazolja az ön eljárását! Akárhogy nézem a dolgokat s akármilyen rosszakaratú asszonyi szemmel, be kell látnom, hogy ön a helyén van, hogy mindig és mindenben önnek van igaza. Az a korszellem, amely önt büntetés nélkül felmentette, az, amely önnek vagyont kínál ezért az emlékiratért s mely az olvasók ezreit kényszeríti arra, hogy egy delikvens agyának termékeiből, táplálkozzék, ez a korszellem megérdemli önt. Sőt csakis önt érdemli meg! És ön bízvást mondhatja, hogy az irigység beszél belőlem és mindazokból, akik az ön hirtelen magasbajutását talán kritizálják. Hol "van ön tőlünk! Micsoda magaslatban! A korszak csúcsán! A legesleg csúcsán! Ön e korszak géniusza, hogy ne mondjam: lelki megszemélyesítője! Alacsony és avult szempontjaink mélységéből borzongó tisztelettel nézünk fel önhöz, aki számunkra mindenkor elérhetetlen marad. Hála istermel&is.,c ^ filailai* . " ' Erdős Renée PAPÍR HÜVELY felin veOM- je.