Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)
1928-10-14 / 234. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1928 október 14 37 Valóban az volt az általános vélemény, hogy a könyvemet le kell fordítani tranclára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon mindenki ezt tanácsolta. Azzal a mély bölcsességgel s azzal az üde könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában ellátják egymást tanácsokkal. Legszegényebb honfitársaim is ezt tanácsolták, olyan üde könnyedséggel, olyan optimisztikusan, olyan tájékozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar kikalkulálásával a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, mert nem tudnak ezek magukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzonegy lidérctüzekben, egy jobb sors és boldogság eszménye! Letörve, sajnos, csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához szükséges s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitűnő tanácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe. A küzdelembe! Szaladtam a könyvemmel. Mindig csak szaladtam a könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Párizsba s hozzá is szaladtam a könyvemmel. "Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba, ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyűjteményes csór portozatban. — Beöthy Zsolt nagyon dicséri a könyvemet, — mondtam. — Apponyinak is küldtem egy példányt. — Le kell fordítani franciára! — mondta Justh hasonlóképpen könnyedén, de a finom szőke szakálla rezgésével. — Én is lefordíttattam A puszta című könyvemet, — mondta. — Le livre de la Pousta! — így mondta finom franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. — De Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, — mondta még, de már ezt kevésbé lendületesen. Drágát gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre, mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, Le livre de la Pousta! Neki van pusztája, Justhnal! Magyarországon, nekem is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz, hogy vele is megtárgyaljam az esetet. x — Nagyon fontos dolog ez, — mint"' Türr barátsággal, holott sejtelme nem v róla, miről van szó. Annyira nem volt séjtelme, hogy Massenethez adott egy levelet. — Itt lakik a szomszédban! — mondta, mintha csak azon múlna az egész, hogy Massenet hol lakik. — Mit tehet Massenet ebben az ügyben? — kérdeztem ámulva. — Hiszen az zenész. — Magyarország barátja! Ez már valami, — felelte Türr katonásan. De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör minden bajt és nehézséget ebből a világból. Megint mentem a könyvemmel, me,,int mentem, Bertha Sándor! Ez már olyan reménytelen volt, hogy már "semmi sem olt reménytelenebb s akkor megint neki ágtam a térnek, a nagy utaknak, a régi , innék, hogy lejárjam benne a két lábat is valahogy összetörjek minden idegetlen, „Párizsi 'ny"-ból írta : Szomokry Dezső ahogy azt szoktam,a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy olyan spontán félmozdulatom volt, hogy eléljük vessem magamat. Energiák nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá, csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom. Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet. — Nincs mit olvasnom! — mondta. Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre nyilt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyen, koromsötétben festötték volna őket, amúgy látatlanba! — Akarod ezt? — kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig kérdezte: »Akarod ezt?«, »vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel anyanyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbé látszottak. Amellett mind, tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen, de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszűnt közösségük s korespondenciájuk, az élettel, nem! még illúziókkal s kimérákkal is megszűnt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették. Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénije. Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a könyvemet egy percre sem csak vittem a hónom alatt a kertbe. Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben, ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is ami van a kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt, amelyek tetejében, a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek, amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának. De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és gatyákkal, egy fiatal ember állott e vásznak árnyában, mint levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatal ember, Knowles skót festő, felejthetetlen Knowles, aki Ripplnek lakótársa volt. A fa alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat,a vásznakat, a szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatal ember volt, igazi skót fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből ibolyaszín szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő, karcsú, nyúlánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a fa nem igen adta oda magát a tulajdon regé-i alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át nyének s nem igen kedvelte, az élet útján, eretnekségéből a római apostoli vallásra s azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben, melyek a képein oly, közelről lobogtak. Soha ember, legalább a neuilly-i időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve, farvakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen aki nem tanácsolt semmit. Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, — »azt a hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében«.), ahogy írta. Ez sem kellett, nem is tudom mérni? Nem kutatom mi zárta el a szívemet e művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen! ' / - ' , - 1 ' 1 1 Ov^ t rut^t Jif^rx+A * (Zc - T^tei^. CT* ~ • /S u Milionistusan csak az a nő öltözködhet, aki Az egyetlen garantáltan mosható trikófehérnemü. Ügyeljen a védjegyre / Qrabsehi*v/ fehépnemüt hord. m