Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)
1930-08-10 / 181. szám
r Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 10 23 MŰVÉSZET ÉS IRODALOM „Csak oda tudok jutni és csak odáig tudok jutni, ahova és ameddig rajtam kívül álló erők sodornak" Beszélgetés Szomory Dezsővel a Margitszigeten Margitsziget. Kora délután. A nap áttör a felhőkön és csillogó aranyfoltokat dobál a füvekre, a kék, fehér és piros virágokra. Jóleső csend. Itt találom a nagyvendéglő terraszán Szomory Dezsőt intim ünnepi ebéden Miken Lajossal. Szomory Dezsőtől interjút kérek. Ezeket mondja: — Ön tudja, hogy nem vagyok barátja az, interjúknak. Több okból nem. Mindenekelőtt a férte, mert alait mond az ember, azt rendszerint elferdítve kapja vissza Erre nézve van egy szomorú tapasztalatom. Egy nap, itt a Margitszigeten, a legmélyebb tisztelettel nyilatkoztam két igen kitűnő írótársamról egy vidéki újságírónak, és ezt a tiszteletteljes nyilatkozatomat néhány nap múlva olyan elferdített és torz formában olvastam nyomtatásaiban, hogy szállodabeli szobájából át kellett költözködnöm a szanatóriumba, hogy enyhülést és feledést találjak. Továbbá: művész számára az ilyen külön megszólaltatásnak voltaképpen semmi értelme sincsen, mert hiszen egybeforrván műveivel, mindazt, amit gondol és ez érez, ezekben a művekben kell, hogy koncentrálja. Azonfelül az ilyen megszólaltatás nagyon pretenciózus is, mert olybá tünteti fel az embert, mint aki a maga felsőbbrendű véleményével valami különb és felsőbbrendű emberiséghez tartoznék, holott az író is csak olyan szegény, szerencsétlen, nyomorult ember, mint minden embertársa. • N Negyven éves koromtól fogva, megvallom, erősen konzervatív vagyok a magam személye tekintetében, s rájöttem arra, hogy nálamnál vannak különb örültek is és most már ezeken a sor, hogy valami szélsőséges vagy eredeti állásfoglalással, teóriákkal brillírozzanak. Magam részéről szeretek mérsékelt, megfontolt és higgadt lenni s minden merészebb gondolatot és ötletet a zsenikre bízni. A zseni tekintetében van Renannak egy elmélete, hogy tudniillik bizonyos embereknek úgy van zsenijük, mint az elefántoknak ormányuk, következéskép nagyon könnyen felismerhetők. Aki a maga zsenijét nem tudja kimutatni ilyen külső formában, annak már jóval nehezebb a dolga és ezek közé az ormány nélkül valók közé számítom magamat is. — A tavasz óta irodalmi munkásságon kívül nagy terveket kovácsoltam, amelyeket a nyár folyamán meg akartam valósítani, de amennyiben az embernek rendszerint minden sikerül, csak az nem, ami terve volt, én is hajótörést szenvedtem. Beértem azzal, hogy lessem az időt, hogy elolvassam a meteorológiai jóslásokat és átengedjem magam annak a bizonytalanságnak, ami a mai idők jellemzője. Semmiféle pretencióm nem lévén, nem kívánok a magam számára semmiféle jelentősebb politikai jogokat, sem érvényesülést, mert az őskori zsidóknak nem volt sem titkos választójoguk, sem sajtószabadságuk, de még csak sajtójuk sem volt s ennek ellenére tudtak adni az emberiségnek egy végérvényes vallást. Rájöttem arra is, történelmi példák tanulsága szerint, hogy nem is kell olyan sokat kívánni, hogy nagy dolgok bekövetkezzenek, mert az életet és az emberiséget olyan vak erő hajtja évezredeken át, hogy ezekhez egyéni akarat talán nem is szükséges és mindenki elérkezik oda, ahova sorsa elvezeti. (Méltóztatik látni, hogy — filozófus vagyok!) — Ez a történelmi gondolat vezérel engem szerény ^iToi'totfi^aiijibaTi'Wreil^ia^you jól tudom^hogy^jind^n| töprengésem', akaratom, alibbeiem da'eara esete oda tu' iilMsiiWnif«fcjetf^fertitöte tudok jutni*«ehoam^,am^ddigi rajtam kívül álló erők sodornak. Vannak bizonyos elemek az emberi szív és érzet legmélyén, amelyeket semmiféle cselekvés nem tud kifejezni s amelyek apránként, sőt atomszerűen lerakódva az ember lelkére, egy nap a maguk összességében kirobbannak. Ez az a nap és az a perc, ami művész számára olyan becses, mert erre vár olykor egy életen át. Ez az a perc továbbá, amikor a művész alkotni képest, alkotni, őszintén és a becsülettel. És ez az a perc végül, amely bizonyos írók számára sohasem érkezik el. — Ha tényleg barátja volnék interjúknak és ilyen differenciált megszólaltatásoknak, bővebben nyilatkoznék az alkotó pere mámorító felségéről és azt merném mondani, hogy míg egyrészről körülöttem ez az idei nyár véget ér, másrészt egy másik nyár ébred bennem. Ehez a perchez valószínűleg Takács Alice című munkám fonalán jutottam el s innen próbálok továbbmenni egy másik eszmény felé, természetesen: női eszmény felé. — Az orvoskisasszony körülhatároltsága mellől elvágyódom azok felé a távoli horizontok felé, ahol egy női alak minden lelki salaktól megtisztultan a maja teljes függetlenségében és szabadságában tűnik fel. — Ez a női szabadság az, ami nagyon érdekel és ami új munkámnak vezérvonala. Mert rájöttem arra is, hogy minden nehézségek között a legnehezebb szabadnak lenni és lerázni szívről és lélekről minden béklyót, törvényt és szabályt. — Azt mondhatnám még: sok tervem közül erre a nyárra csak az maradt meg, hogy dolgozzam. El akartam utazni Párizsba, Párizsból a Bretagneba, ahol hajdan sokat jártam, el akartam utazni Olaszországba, ahol ugyancsak sokat jártam, el akartam utazni Karlsbadba, ahol sohase voltam, s a vége az, hogy ittmaradtam a Margitszigeten, egy női figurával, aki most minden gondolatom, minden szerelmem, az egész életem. Fazekas Imre Szomory Dezső (Fazekas Imre felvétele) Mikes Lajos és Szomory Dezső a Margitszigeten, (Fazekas Imre felvétele) Lehár Ferencet ünnepli kedden Budapest a Budapesti Szihitban Kláll aftzstszakta világhírű táncoperettjének bemutatója alkalmából Olyan gyönyörű a zenéje, mint a Víg özvegy, Ciganyszerelem, Éva, Luxemburg gráfja és Paganinié Előadás kiállítása ragyogó lesz. Vasárnap d. u. és este 8/ 9-kor utoljára Kehé« »«Idónak lenni A költő virágos kertje Írta: Hevesi Sándor Stratford-on-Avon, augusztus. Londonban csatangolva, a Victoria Station közelében megállított egy vakító fehérségű, vadonatúj emlékszobor. Foed tábornagynak, a világháború nagy francia hősének emelte a hálás angol nemzet. Abban a pillanatban eszembe ötlött, hogy Shakespearenek, a viláirodásom nagy angolköltőjének veixi emeli emlékszobrát a balse anszoliemzet. Megfordulok, hogy odább sétáljak szemem fennakad egy háromemeletes épület homlokzatának arany betűin. Összeolvasom a betűket S ez jön ki belőle: SHAKESPEARE-HOTEL .. • Milyen szép és milyen érdekes. Szemben a BoeS marsall vakító márványszobrával, van egy vöröstéglából rakott vendégfogadó, amely Shakespeare nevét viseli... Chesterton azt mondja, hogy olyan nagyságnak, mint Shakespeare, — nem is kell, mert nett is lehet szobrot emelni. Túlságosan élő és túlságiasan aktuális ahoz, hogy kőből faragott vagy ércből öntött képmása előtt megállhasson és eltűnődhessen az ember. S van ebben a paradoxban igazság. Mond nekünk valamit Petőfi vázoló szobra a Dunaparton. El Ami valamit is a haza, a szerelem, az Alföld költőjéből? Megörökít valamit is a szívéből és a képzeletéből? Nem lehetne inkább akárki más, mint Petőfi Sándor. S ha Kiskőrösön Petőn szülőháza és a házatája eleven múzeumnak volnlt berendezve, ha benn a házban ott volnának a relikviák, s aházon kívül mindaz, ami az Alföldből átáramlott és poézissá szűrődött az ő verseiben: nem volna ez mindennél kedvesebb és előbb emléke a csodálatos lírikusnak... Shakespearenek van egy ilyen, szobornál, monumentumnál, mauzóleumnál és mindenféle mesterkélt és költséges műalkotásánál elevenebb és érdekesebb, megható és mosolygó emléke —és ez az ő virágos kertje Stratfordban, azon a helyen, ahol ő 1609-ben mint gazdag ember házat és telket vett magának, ahol üres óráiban fákat és virágoka ültetett, többi között a híres eperfát, amelyet1758-ban a ház akkori gazdája. Ő egy Francis Gastrell nevű rossz természetű lelkes, kivágatott, s amely alatt Shakespeare — de nem bizonyithat,a hagyomány szerint — életének utolsó éveiben a Téli regét irta, sőt talán a Vihart is, amelyben elbúcsúzott a saját dicsőségétől és a nagyvilágtól hogy Stratford idilli csöndjében élje le hátralevő napjait, a fák és világok között. Shakespeare viszonya a virágokhoz: nem egy drámaíró viszonya a földnek e színes csillagaihoz, hanem egy mélyen lírikus és páratlanul költői lélek testvéri és művészi érzése, — amely a drámaiak kortittemeldtt P.,HHW 'Vrtárix- Wwm talal-Jiátó. És ez természetes is. A drámaíró elsősorban olyan ember, aki végleg elszakadt a természettől, vagy talán sohasem is volt köze hozzá. A dráma emberek küzdelme, emberek sorsa, emberek szomorúsága vagy mulatsága," — s ha a görög tragikusokban túl-fölbukkannak is természeti képek, ha Szofoklész ajkán fölcsendül is a csalogány dicsérete, mely az ő szülőföldjének a csalogánya, ezek alkalmi mozzanatok. Calderon, Moliére, Racine s a többi nagyok messze kerültek a természettől, Schiller és Goethe is — drámáikban — ott vannak közel hozzá, ahol Shakespeare-re gondolnak és Shakespeare nyomán ráeszmélnek a maguk lírai lelkére. Hogy Shakespeare mint drámaíró ennyire a természet fia maradhatott, ehez az ő nagy adott tehetségén kívül kettő kellett: az, hogy angolnakszülessék és hogy ne végezzen egyetemet, mert azok a nagy tehetséges angol drámaírók, akik közvetlenül előtte vagy vele együtt indultak el a pályájukon, az egyetemen annyira, belemélyedtek a latinba, görögbe s egyéb tudományokba, hogy megfeledkeztek gyermekkori környezetükről, míg Shakespeare, aki csak elemi iskolát végzett s úgyszólván fél életét az Avon partján és az arden-i erdőkben töltötte, magával vitte a vidéket Londonba s a főváros kellő közepében, a kultúrélet zajában az a strafordi fiú maradt, aki minden állatnak, minden fának, minden növénynek és minden országnak tudta a nevét — s valamennyit beleírta a darabjaiba. És hogy ez mennyire angol dolog s milyest speciálisan angol, azt szinte felesleges magyarázni. Mondom, az összes székvárosok között ma is azzal tűnik fel legjobban, hogy egy csomó kisváros és falu van benne. A Hyde Park közepén tehéncsordák és juhnyájak legelésznek s bár csak néhány hete annak, hogy a postaiszolgálatból kikapcsolták az utolsó lovat (én még láttam Londonnan, egész véletlenül), egy legutóbb közzétett statisztika szerint a lovak és a fogatok évről évre szaporodnak Londonban. Igaz, hogy ebben része van a snobizmusnak is. Amerikában a nagyon gazdag emberek újra kezdik a lótartást, a kettős vagy négyesfogat elegánsabb kezd lenni, mint az autó, mert hiszen Angliában minden huszadik k...ora esik egy autó, — de azért a »lovasítás« mögött ott van a tradíciónál«, a kitörölhetetlen, elpusztíthatatlan angol hajlam, amely a világvárosban pest enged — a faluból. S ha Petőfi, aki rajongott Shakespeare-ért és utálta az angolokat, azt írta fantasztikusan érdekes cikkében, hogy Shakespeare, — ez a csillag véletlenül hullott le Stratfordban. —Petőfinek nem volt igaza. Shakespeare csakis angolnak születhetett — és csakis Stratfordban, az Avon mellett, abban az idilli és bűbájos környezetben, amelyet százszor meg százszor írt le vígjátékaiban és drámáiban. Több mint háromszáz esztendő telt el Shakespeare halála óta, s ma is majdnem minden angol ember kertész, amint Shakespeare is az volt.