Pesti Napló, 1933. január (84. évfolyam, 1–25. szám)

1933-01-08 / 6. szám

Vasárnap n — Hetekig itt feküdt az ágyban, — ruhogott rá szakadatlanul Prydevsky forró beszéde — itt fekü­dt tehetetlenül és halálra sebezve s egyálta­lán nem­ tudott magáról. Sem azt nem tudta, hogy él, sem azt, hogy halott Én tudtam, hogy él, de ön semmit sem tudott ön élt a születése előtt is, de mit tud arról az időről! Ha pedig nem hiszi el, hogy élt akkor hinnie kell Istenben, aki egyedül tud a semmiből valamit egy olyan csodálatos lényt is teremteni, amilyen az ember. És mit tud­nak magukról az élők! Van egy bizonyos tapasz­talatuk és sok hízelgő elképzelésük magukról. Azt hiszi, hogy ezek a megfigyelések és képzelődések a valóságot tartalmazzák! Mi mind a ketten is­merjük Klotildot. De mind a ketten máskép ismer­jük. Ha tanúvallomást kellene tennünk arról, hogy milyen ez a lány, vallomásunk teljesen kü­lönböznék. A fizikai létét nem tudjuk egyformán meghatározni, önnek rózsaszínű a szája, nekem vérpiros, ön kéknek látja a szemét én kéknek, pi­rosnak és feketének. Hát akkor milyen volt! Vagy annyi Klotild van, ahány ember látja! Vagy ahány ember szereti! És mindenki olyannak látja, a­milyen érzést kelt benne! De hány árnyalata van a szeretetnek és gyűlöletnek! Én lehet-e egy élő­ről annyit vitatkozni, álmodozni, gondolkodni, képzelődni, mint amennyit mi erről a lányról vi­tázunk, akit ön halottnak tart egy egy­szerű hír miatt amit én közöltem önnel! Lehet-e egy élőre úgy vágyakozni, mint ahogy vágyódik Klotildra, akiről el akarja hitetni magával, hogy meghalt mert néhány katona belelőtt a vtak fegy­verével... Az a Klotild, akit eddig ismert és sze­retett változatlanul megvan. Ott van magában. A fejében, a lelkében. Ne ölje megl ^ Juhász Terenc aggódva !" figyelt a szavakra, meg akarta isz !"azt ragadni az értelmüket »Ne ölje , a meg!« Elakadt a lélegzete, előre otte haj°lt" különös fényeket­ villogó , fehér pontokat és vonalakat lá­tott a sötét térben... fel akart ugrani, hogy elme­neküljön. Az ajka mozgott hangtalanul: fuss, menekülj, most csavarnak ki gyökerestől a föld­ből és elhajítanak egy olyan világba, amelyben nem tudsz lélegzeni, nem tudsz mozogni, amely­ben vak vagy, minél erősebben nézel, süket leszel, minél jobban hegyezed a füled. De nem tudott megmozdulni. — Hallgasson arra a belső hangra, amely időnként megszólal. Ez a hang hív, biztat útba­igazít Nem hazugság ez a hang, nem is egy má­sik világ. Ez az egyetlen és igazi világ, csak kevés ember veszi észre. Belső látóképessége van min­den embernek és ez jó igazi látás, csak a legtöbb ember nem tud róla, mert nem elég erős, nem elég tehetséges és tiszta. Ha ön kinyitja ezt az igazi szemét és van bátorsága ahoz, hogy lásson, akkor meglátja Klotildot aki époly erősen és valósá­gosan él önben, mint bennem. Nem olyan egyszerű a halál, nem lehet máról holnapra, egyik percről a másikra meghalni, nem elég belelőni abba a gyenge testbe és eldugni egy kissé, egy-két méter mélyre a föld alá. Nemcsak magunkban élünk, ha­nem másokban is. Sok-sok emberben, akivel talál­koztunk és akikben ez a találkozás mindig végze­tes nyomot hagy. Klotild 61, hiába tiltakozik ellene! A fiatal férfi ekkor már mozdulatlanul ült és­­végtelen távolságból úgy gondolt önmagára, mint egy halottra, aki most van feloszlóban. Van teste is, amely érez és gondolkodik, de ez a test már nem önálló... inkább csak emlék és gyönge eszköz a látásra, figyelésre, hangok és egyéb jelenségek közvetítésére. Az, ami benne lényeg, ő maga, aka­rat lélek, valahogyan kiemelkedik belőle és ide­gen erők, akaratok, érzések zsákmányává válik. Egyre homályosabbá vált benne az a tiltakozó ér­zés, hogy valaki megfosztja az akaratától, saját magától, hogy olyan elszánt és veszedelmes befo­lyás alá került amely kísérteties kísérletekre használja fel s azzal sem törődik, ha belepusztul. — Semmit sem kell tennie, csak engedelmes­kedjék és higgyen. Ne legyen élettelen szekrény, amelybe holt tárgyakat gyömöszöl a véletlen. Ne legyen néma ház, amely bazárja kapuit és abla­kait Legyen hívő és szabad! Tárja fel magát és engedje élni azokat, akiket magába zárt. És akkor ön is élni fog és ön is boldog lesz. Nem érzi Klo­tildot! Nem hallja a hangját! Int önnek és szólítja. Valamely fénylő, lebegő fehér foltot látott kö­rülbelül a szoba közepén, talán két méternyi ma­gasságban: olyan volt, mint egy gyöngén ökölbe hajolt kéz, vagy inkább könnyű, fehér kendő, ame­lyet láthatatlan ujjak lengetnek. Itt-ott koppant törrent rezzent valami. Mintha egy fájdalmas és mégis felszabaduló változás történt volna a szo­bában: olyan zárak nyíltak ki, olyan pecsétek sza­kadtak le, amelyeket eddig nem is ismert. Mintha mélyen sóhajtottak volna a falak, bútorok és fel­ébredtek volna az anyag álmából Mintha minden, amire ezekben az órákban gondolt élő valóságá­ban itt nyüzsögne körülötte és szót kérne. Varázs­lat ez! Vagy ez a valóság! Megmozdul az asztal és közben sétál. Az asztalhoz tapad Lichtenfeld tábornok és vérző nyakát a gallérjába rejti. Itt van Korn törzsorvos is és megsimogatja fejét ahol a golyó érzi. Mindenki megjelenik és min­denki él A barátai. Az ellenségei. Egy kozák su­han át a szobán és lándzsáját forgatja. Már zsú­folt a terem. És valamely finom zene hull a fénylő alakokra, halk és megnyugtató zene, amely szinte keretbe foglalja a megelevenedett szobát és min­den lakóját A kandallóban most láng villan, majd meg­világosodik fölötte a kép. Megszilárdulnak a le­omló redők, megvastagszik a test Duzzad a kép és percről percre nő. Kiemelkedik a falból, de még hozzá tapad Fájdalmas ébredés, különös születés! A kardok és régi fegyverek megmozdulnak körü­lötte a falon. A kardok markolatán megjelennek az öklök, melyek valaha szorongatták, a sebek, melyeket ejtettek, a fejek és szívek, melyeket va­laha irtottak. A vár lángja párolog rajtuk. Most már olyan duzzadt és nagy a kép, hogy árnyék ve­tődik róla a falra. A bő szövet testtel telik meg. Gömbölyödik a térd, megfeszül a derék, a váll megrezzen és lassan, határozottan felemeli kar­ját Felemeli a kezet, mely eddig a levágott fejet tartotta. Egy-két pillanat még­­ a szép és ismerős fej szervesen és élen a nyakhoz tapad. A fény megsűrűsödik, a keret elhalványul és eltűnik, az arcba vér szökken, a szem megvillan... ez Klotild, Klotild, alig kéznyújtásnyira... mintha intene neki valaki, hogy már indulhat... bólint moso­lyog és jön, jön a magasból, megemeli kissé a szoknyáját, amelyben utoljára látta, előre hajol, mintha az utat nézné, lelép a kandallóra, onnét a padlóra... mosolyog, kedves, boldog, szinte sze­relmes... kitárja karját Juhászhoz siet az ölébe, a mellére veti magát átöleli és olyan forrón, olyan szenvedélyesen, olyan csillapíthatatlan vággyal csókolja meg a fiatal férfit, hogy az tehetetlenül omlik el a soha eddig nem érzett boldogságban. ...v Égtek a csillárok, mikor fel­ébredt s fáradtan és nyugtai a­ A harmadik n­p vizsgálódott Elégedetlent . , get és szégyent érzett Emléke­zett arra, ami történt, hogy ott ült a kandalló előtt megelevenedett a szoba, meg­telt emberekkel, a bútorok is éltek s Klotild meg­csókolta. Megint Agyba fektette valaki. Csüggedt és ke­serű volt . Ni, Prydevsky is itt van a szobában. Csak a háta meg a feje látszik. Feje mellett kétoldalt egy-egy reflektor. Előtte festőállvány, rajta a kép. A reflektorok rávetik fényüket — Mit csinál! — kiáltott rá Juhász. Dolgozo­m. Juhász kiugrott az ágyból, Prydevskyhez sie­tett és megfogta karját . — Ne bántsa ezt a képet! Prydevsky megbocsájtan mosolygott. — Előbb nézze meg, mit művelek. Tegnap este maga rámu­tatott néhány tévedésemre. Most kijavítom. Nem mondom azt hogy a képnek egy szobornak tel­jesen hasonlítania kell ahoz, akit ábrázol. Ez lehe­tetlen is. De egy kép sem feledkezhetik meg a lé­nyegről: arról, hogy emlékeztető, hogy jelkép, hogy helyettesíti az élőt. Helytartója valakinek, tehát lelke és mágikus ereje van. Persze, annak a lelke is benne él, aki alkotta. Minden jó festmény egy kl­­eeküvű. Nézze meg most a száját Figyelje meg a bőrét színét A foamét és nézését A kép valósággal új volt Eltűnt a régi hallo­ványsága és kísértetiessége; a gyermekies lény­ből viruló leány lett. Boldog Klotild. Az ördögi festő letörölte a vért a túlvilági szépséget; a fej fent volt a helyén és aranyló haja finom árnyékot vetett fénylő, nagy homlokára; ez a szépség már a földön járt — Tetszik! Juhász hallgatott — Egész éjszaka és ma egész nap itt dolgoz­tam maga mellett. Azt akartam, hogy meg legyen elégedve. Én rosszul láttam Klotildot A maga képe a helyes, nem az enyém. Ez Klotild. , És most mit kezd ezzel a képpel! — Semmit Visszatesszük a helyére. Juhász a kép és Prydevsky közé állt, ellensé­gesen és elkeseredetten. — Itt volt te - -rind­végig! — Itt Látta Klotildot! — Láttam. — Azt is, hogy megcsókolt? — Azt is láttam. Szép és finom jelenet volt... helyenként mély és bűnös. De persze önnek nem volt ideje gondolkodni és ereje ítélkezni. Segítsen, tegyük helyére a képet Vagy jobban szeretné itt hagyni! A fiatal férfi rosszkedvűen forgolódott A ké­­­pet nézte, az emlékeiben kutatott, Prydevskyt für­készte... rabláncok csörgését hallotta és meg akart ütni valakit — Kire haragszik! — kérdezte Prydevsky. — Megdöbbent — jajdult fel Juhász — hogy­ ennek a találkozásnak szemtanuja is volt — Féltékeny! — Azt nem mondhatnám. Klotild oly határo­zottan mutatta meg érzéseit hogy én nem kétel­kedhetek többé az érzéseiben. De helyesebb lett volna, ha magunkra hagy bennünket . Túlságosan szigorú hozzám. Ilyen tökéletes boldogságot ritkán lát az ember. Miért kellene megfosztania engemet ettől a látványtól! Azt hit­tem, hogy egy kis hálát fog érezni irántam. Nem hiszem, hogy nélkülem el tudott volna jutni a bol­­dogságnak ebbe a tökéletes állapotába. Nem em­lékszik már arra a zűrzavarra, amelyre abban az ágyban ébredt! Arra a rettenetesen sok kérdésre, amelyet önmagára zúdított anélkül, hogy egyet-­­len egyre is válaszolni tudott volna! Tegnap ilyenkor még azt sem tudta, hol találhatja meg Klotildot Én mutattam meg az utat. Én fogtam meg a kezét én vezettem el hozzá. Belátom, hogy Klotild magát szereti, de azért önnek tudnia kell, hogy ez a Klotild nemcsak az öné, hanem az enyém is. Szerényen visszavonulok, de annyit csak megengedhet hogy lássam a boldogságukat és gyönyörködjem a szépségükben! — Mindig itt akar lenni, amikor Klotild be­jön hozzám! — Bevallom, szerettem volna magukkal élni. — Nem gondol arra, hogy zavar engemet! Nem gondolja, hogy egy olyan finom lény, mint Klotild, szégyelli magát? — Ó, szégyenről alig lehet szó... Klotild most tökéletes. Ilyen nő nincs több a világon. A női nem összes szépségei megvannak benne, de vala­mennyi hibái hiányoznak. Föltétlenül engedelmes és egyetlen követelése sincs. Megjelenik, mihelyt hívjuk és eltűnik, mihelyt unjuk. Csak akkor be­szél, ha kérdezzük és mindig azt érzi, amit mi aka­­­runk. Szemérmetlen, ha kívánjuk és erkölcstelen, ha erre vágyódunk, de rögtön elrejti előlünk ki­csapongó kedvét mihelyt eltompulunk és tiszta­ságra áhítozunk. • Hangulatai és érzései tőlünk függnek, jókedvét és bánatát tetszésünk szerint csökkenthetjük és fokozhatjuk, arca fénylik vagy sötétbe borul, teste kitárul vagy beburkolódzik, megjelenik vagy eltávozik... ahogy nekünk tetszik. A fiatal férfi megállt a szoba közepén, resz­kető karját kinyújtotta és rekedten kiáltotta: — Akkor most jöjjön ide! — Én vagy Klotild? — Klotild! Azonnal jöjjön. (Folytatása következik.) REGÉNY - Irta: FÖLD! MIHÁLY PESTI NAPLÓ 1933 január 8 45 Kéziratot nem őrzünk meg ás nem adunk vissza «LB.ÖS SZERKESZTŐ MESTER SÁNDOR SZERKESZTŐ FÖLDI MIHÁLY KIADÓTULAJDONOS • A­­PESTI NAPLÓ- RÉSZVÉNYTÁRSÍILAO FELELŐS KIADÓ DR SZEGŐ ELEMÉR

Next