Pesti Napló, 1933. január (84. évfolyam, 1–25. szám)
1933-01-08 / 6. szám
Vasárnap n — Hetekig itt feküdt az ágyban, — ruhogott rá szakadatlanul Prydevsky forró beszéde — itt feküdt tehetetlenül és halálra sebezve s egyáltalán nem tudott magáról. Sem azt nem tudta, hogy él, sem azt, hogy halott Én tudtam, hogy él, de ön semmit sem tudott ön élt a születése előtt is, de mit tud arról az időről! Ha pedig nem hiszi el, hogy élt akkor hinnie kell Istenben, aki egyedül tud a semmiből valamit egy olyan csodálatos lényt is teremteni, amilyen az ember. És mit tudnak magukról az élők! Van egy bizonyos tapasztalatuk és sok hízelgő elképzelésük magukról. Azt hiszi, hogy ezek a megfigyelések és képzelődések a valóságot tartalmazzák! Mi mind a ketten ismerjük Klotildot. De mind a ketten máskép ismerjük. Ha tanúvallomást kellene tennünk arról, hogy milyen ez a lány, vallomásunk teljesen különböznék. A fizikai létét nem tudjuk egyformán meghatározni, önnek rózsaszínű a szája, nekem vérpiros, ön kéknek látja a szemét én kéknek, pirosnak és feketének. Hát akkor milyen volt! Vagy annyi Klotild van, ahány ember látja! Vagy ahány ember szereti! És mindenki olyannak látja, amilyen érzést kelt benne! De hány árnyalata van a szeretetnek és gyűlöletnek! Én lehet-e egy élőről annyit vitatkozni, álmodozni, gondolkodni, képzelődni, mint amennyit mi erről a lányról vitázunk, akit ön halottnak tart egy egyszerű hír miatt amit én közöltem önnel! Lehet-e egy élőre úgy vágyakozni, mint ahogy vágyódik Klotildra, akiről el akarja hitetni magával, hogy meghalt mert néhány katona belelőtt a vtak fegyverével... Az a Klotild, akit eddig ismert és szeretett változatlanul megvan. Ott van magában. A fejében, a lelkében. Ne ölje megl ^ Juhász Terenc aggódva !" figyelt a szavakra, meg akarta isz !"azt ragadni az értelmüket »Ne ölje , a meg!« Elakadt a lélegzete, előre otte haj°lt" különös fényeket villogó , fehér pontokat és vonalakat látott a sötét térben... fel akart ugrani, hogy elmeneküljön. Az ajka mozgott hangtalanul: fuss, menekülj, most csavarnak ki gyökerestől a földből és elhajítanak egy olyan világba, amelyben nem tudsz lélegzeni, nem tudsz mozogni, amelyben vak vagy, minél erősebben nézel, süket leszel, minél jobban hegyezed a füled. De nem tudott megmozdulni. — Hallgasson arra a belső hangra, amely időnként megszólal. Ez a hang hív, biztat útbaigazít Nem hazugság ez a hang, nem is egy másik világ. Ez az egyetlen és igazi világ, csak kevés ember veszi észre. Belső látóképessége van minden embernek és ez jó igazi látás, csak a legtöbb ember nem tud róla, mert nem elég erős, nem elég tehetséges és tiszta. Ha ön kinyitja ezt az igazi szemét és van bátorsága ahoz, hogy lásson, akkor meglátja Klotildot aki époly erősen és valóságosan él önben, mint bennem. Nem olyan egyszerű a halál, nem lehet máról holnapra, egyik percről a másikra meghalni, nem elég belelőni abba a gyenge testbe és eldugni egy kissé, egy-két méter mélyre a föld alá. Nemcsak magunkban élünk, hanem másokban is. Sok-sok emberben, akivel találkoztunk és akikben ez a találkozás mindig végzetes nyomot hagy. Klotild 61, hiába tiltakozik ellene! A fiatal férfi ekkor már mozdulatlanul ült ésvégtelen távolságból úgy gondolt önmagára, mint egy halottra, aki most van feloszlóban. Van teste is, amely érez és gondolkodik, de ez a test már nem önálló... inkább csak emlék és gyönge eszköz a látásra, figyelésre, hangok és egyéb jelenségek közvetítésére. Az, ami benne lényeg, ő maga, akarat lélek, valahogyan kiemelkedik belőle és idegen erők, akaratok, érzések zsákmányává válik. Egyre homályosabbá vált benne az a tiltakozó érzés, hogy valaki megfosztja az akaratától, saját magától, hogy olyan elszánt és veszedelmes befolyás alá került amely kísérteties kísérletekre használja fel s azzal sem törődik, ha belepusztul. — Semmit sem kell tennie, csak engedelmeskedjék és higgyen. Ne legyen élettelen szekrény, amelybe holt tárgyakat gyömöszöl a véletlen. Ne legyen néma ház, amely bazárja kapuit és ablakait Legyen hívő és szabad! Tárja fel magát és engedje élni azokat, akiket magába zárt. És akkor ön is élni fog és ön is boldog lesz. Nem érzi Klotildot! Nem hallja a hangját! Int önnek és szólítja. Valamely fénylő, lebegő fehér foltot látott körülbelül a szoba közepén, talán két méternyi magasságban: olyan volt, mint egy gyöngén ökölbe hajolt kéz, vagy inkább könnyű, fehér kendő, amelyet láthatatlan ujjak lengetnek. Itt-ott koppant törrent rezzent valami. Mintha egy fájdalmas és mégis felszabaduló változás történt volna a szobában: olyan zárak nyíltak ki, olyan pecsétek szakadtak le, amelyeket eddig nem is ismert. Mintha mélyen sóhajtottak volna a falak, bútorok és felébredtek volna az anyag álmából Mintha minden, amire ezekben az órákban gondolt élő valóságában itt nyüzsögne körülötte és szót kérne. Varázslat ez! Vagy ez a valóság! Megmozdul az asztal és közben sétál. Az asztalhoz tapad Lichtenfeld tábornok és vérző nyakát a gallérjába rejti. Itt van Korn törzsorvos is és megsimogatja fejét ahol a golyó érzi. Mindenki megjelenik és mindenki él A barátai. Az ellenségei. Egy kozák suhan át a szobán és lándzsáját forgatja. Már zsúfolt a terem. És valamely finom zene hull a fénylő alakokra, halk és megnyugtató zene, amely szinte keretbe foglalja a megelevenedett szobát és minden lakóját A kandallóban most láng villan, majd megvilágosodik fölötte a kép. Megszilárdulnak a leomló redők, megvastagszik a test Duzzad a kép és percről percre nő. Kiemelkedik a falból, de még hozzá tapad Fájdalmas ébredés, különös születés! A kardok és régi fegyverek megmozdulnak körülötte a falon. A kardok markolatán megjelennek az öklök, melyek valaha szorongatták, a sebek, melyeket ejtettek, a fejek és szívek, melyeket valaha irtottak. A vár lángja párolog rajtuk. Most már olyan duzzadt és nagy a kép, hogy árnyék vetődik róla a falra. A bő szövet testtel telik meg. Gömbölyödik a térd, megfeszül a derék, a váll megrezzen és lassan, határozottan felemeli karját Felemeli a kezet, mely eddig a levágott fejet tartotta. Egy-két pillanat még a szép és ismerős fej szervesen és élen a nyakhoz tapad. A fény megsűrűsödik, a keret elhalványul és eltűnik, az arcba vér szökken, a szem megvillan... ez Klotild, Klotild, alig kéznyújtásnyira... mintha intene neki valaki, hogy már indulhat... bólint mosolyog és jön, jön a magasból, megemeli kissé a szoknyáját, amelyben utoljára látta, előre hajol, mintha az utat nézné, lelép a kandallóra, onnét a padlóra... mosolyog, kedves, boldog, szinte szerelmes... kitárja karját Juhászhoz siet az ölébe, a mellére veti magát átöleli és olyan forrón, olyan szenvedélyesen, olyan csillapíthatatlan vággyal csókolja meg a fiatal férfit, hogy az tehetetlenül omlik el a soha eddig nem érzett boldogságban. ...v Égtek a csillárok, mikor felébredt s fáradtan és nyugtai a A harmadik np vizsgálódott Elégedetlent . , get és szégyent érzett Emlékezett arra, ami történt, hogy ott ült a kandalló előtt megelevenedett a szoba, megtelt emberekkel, a bútorok is éltek s Klotild megcsókolta. Megint Agyba fektette valaki. Csüggedt és keserű volt . Ni, Prydevsky is itt van a szobában. Csak a háta meg a feje látszik. Feje mellett kétoldalt egy-egy reflektor. Előtte festőállvány, rajta a kép. A reflektorok rávetik fényüket — Mit csinál! — kiáltott rá Juhász. Dolgozom. Juhász kiugrott az ágyból, Prydevskyhez sietett és megfogta karját . — Ne bántsa ezt a képet! Prydevsky megbocsájtan mosolygott. — Előbb nézze meg, mit művelek. Tegnap este maga rámutatott néhány tévedésemre. Most kijavítom. Nem mondom azt hogy a képnek egy szobornak teljesen hasonlítania kell ahoz, akit ábrázol. Ez lehetetlen is. De egy kép sem feledkezhetik meg a lényegről: arról, hogy emlékeztető, hogy jelkép, hogy helyettesíti az élőt. Helytartója valakinek, tehát lelke és mágikus ereje van. Persze, annak a lelke is benne él, aki alkotta. Minden jó festmény egy kleeküvű. Nézze meg most a száját Figyelje meg a bőrét színét A foamét és nézését A kép valósággal új volt Eltűnt a régi halloványsága és kísértetiessége; a gyermekies lényből viruló leány lett. Boldog Klotild. Az ördögi festő letörölte a vért a túlvilági szépséget; a fej fent volt a helyén és aranyló haja finom árnyékot vetett fénylő, nagy homlokára; ez a szépség már a földön járt — Tetszik! Juhász hallgatott — Egész éjszaka és ma egész nap itt dolgoztam maga mellett. Azt akartam, hogy meg legyen elégedve. Én rosszul láttam Klotildot A maga képe a helyes, nem az enyém. Ez Klotild. , És most mit kezd ezzel a képpel! — Semmit Visszatesszük a helyére. Juhász a kép és Prydevsky közé állt, ellenségesen és elkeseredetten. — Itt volt te - -rindvégig! — Itt Látta Klotildot! — Láttam. — Azt is, hogy megcsókolt? — Azt is láttam. Szép és finom jelenet volt... helyenként mély és bűnös. De persze önnek nem volt ideje gondolkodni és ereje ítélkezni. Segítsen, tegyük helyére a képet Vagy jobban szeretné itt hagyni! A fiatal férfi rosszkedvűen forgolódott A képet nézte, az emlékeiben kutatott, Prydevskyt fürkészte... rabláncok csörgését hallotta és meg akart ütni valakit — Kire haragszik! — kérdezte Prydevsky. — Megdöbbent — jajdult fel Juhász — hogy ennek a találkozásnak szemtanuja is volt — Féltékeny! — Azt nem mondhatnám. Klotild oly határozottan mutatta meg érzéseit hogy én nem kételkedhetek többé az érzéseiben. De helyesebb lett volna, ha magunkra hagy bennünket . Túlságosan szigorú hozzám. Ilyen tökéletes boldogságot ritkán lát az ember. Miért kellene megfosztania engemet ettől a látványtól! Azt hittem, hogy egy kis hálát fog érezni irántam. Nem hiszem, hogy nélkülem el tudott volna jutni a boldogságnak ebbe a tökéletes állapotába. Nem emlékszik már arra a zűrzavarra, amelyre abban az ágyban ébredt! Arra a rettenetesen sok kérdésre, amelyet önmagára zúdított anélkül, hogy egyet-len egyre is válaszolni tudott volna! Tegnap ilyenkor még azt sem tudta, hol találhatja meg Klotildot Én mutattam meg az utat. Én fogtam meg a kezét én vezettem el hozzá. Belátom, hogy Klotild magát szereti, de azért önnek tudnia kell, hogy ez a Klotild nemcsak az öné, hanem az enyém is. Szerényen visszavonulok, de annyit csak megengedhet hogy lássam a boldogságukat és gyönyörködjem a szépségükben! — Mindig itt akar lenni, amikor Klotild bejön hozzám! — Bevallom, szerettem volna magukkal élni. — Nem gondol arra, hogy zavar engemet! Nem gondolja, hogy egy olyan finom lény, mint Klotild, szégyelli magát? — Ó, szégyenről alig lehet szó... Klotild most tökéletes. Ilyen nő nincs több a világon. A női nem összes szépségei megvannak benne, de valamennyi hibái hiányoznak. Föltétlenül engedelmes és egyetlen követelése sincs. Megjelenik, mihelyt hívjuk és eltűnik, mihelyt unjuk. Csak akkor beszél, ha kérdezzük és mindig azt érzi, amit mi akarunk. Szemérmetlen, ha kívánjuk és erkölcstelen, ha erre vágyódunk, de rögtön elrejti előlünk kicsapongó kedvét mihelyt eltompulunk és tisztaságra áhítozunk. • Hangulatai és érzései tőlünk függnek, jókedvét és bánatát tetszésünk szerint csökkenthetjük és fokozhatjuk, arca fénylik vagy sötétbe borul, teste kitárul vagy beburkolódzik, megjelenik vagy eltávozik... ahogy nekünk tetszik. A fiatal férfi megállt a szoba közepén, reszkető karját kinyújtotta és rekedten kiáltotta: — Akkor most jöjjön ide! — Én vagy Klotild? — Klotild! Azonnal jöjjön. (Folytatása következik.) REGÉNY - Irta: FÖLD! MIHÁLY PESTI NAPLÓ 1933 január 8 45 Kéziratot nem őrzünk meg ás nem adunk vissza «LB.ÖS SZERKESZTŐ MESTER SÁNDOR SZERKESZTŐ FÖLDI MIHÁLY KIADÓTULAJDONOS • APESTI NAPLÓ- RÉSZVÉNYTÁRSÍILAO FELELŐS KIADÓ DR SZEGŐ ELEMÉR