Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)
1936-01-26 / 21. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 január 26 37 is költöztetik a Sándort.. Budapesten van számos ucca, és a Rákóczi út, Sip és Dohány uccák szomorú sarkán van egy három uccára nyíló, ütött-kopott, komor, öreg épület, melynek földszinti boltkirakataiba néhány nap előtt kiaggatták a cédulát: házlebontás miatt árleszállítás. Ennyi az egész. A házlebontás ténye, az építészeken, vállalkozókon, az öreg háznak felmondásban levő lakóin s az árleszállítás iránt fogékony közönségen kívül, egyelőre — úgy látszik — nem igen érdekel senkit. Budapestnek nincs hagyománya, — ugyan ki tartja itt számon, hogy ezzel a hajdan Marczibányi-féle házzal Petőfi Sándor fővárosi életének utolsó tanuja tínik el a föld színéről! Mikor ezelőtt néhány évtizeddel lebontás előtt állt az ugyancsak dohányutcai Schiller-ház, melyben Petőfiék, mint fiatal házasok, a koltói mézeshetek után Jókaival laktak, maga a koszorús, egykori albérlő lepte meg látogatásával a változatlanul megmaradt lakás ámuló lakóit, hogy a nevezetes szobáknak 1848 márciusában való állapotát festői szavával felidézze. A Marczibányiak halálraítélt házának — fájdalom — nem akadt köztünk többé ily otthonos és varázsos szavú siratója. Idegenül és megrendülve lépem át az épületnek Kerepesi, illetve Rákócziúti kapuját (mert a ház Petőfi idejében, kinek a kortársak mindig dohányuccai lakását emlegetik, alighanem átjáróház volt, valóban: a Dohány ucca felöl láthatni még az épületnek befalazott hátsó kapuját), szorongva haladok a mai lerongyolódott állapotukban is ünnepélyes boltívek és oszlopok közt a lépcsőházig, aztán a grádicsok ütött-kopott kövein keresem Petőfi lábanyoumát s amint a lépcsők empírkorlátjához érek, elhamvadt kezének érintését. A második emeleti folyosóról meghatva szemlélem az udvart, ahol még ott búsong magában a régi pesti házaknak jellegzetes kútja, melynek márványkövét ugyanezzel a rózsaszínnel tüükrözte vissza Petőfi szemének retinája. Most jobbra, a hátsó lépcső felé tartok, ahol a vasszagú, félhomályos boltív alatt, a háttérben meghúzódva lelem a költő lakásának szerény kis ajtaját... Itt minden a régi, semmi sem változott... Csöngetek. De mielőtt átlépném Petőfi küszöbét s leírnám azt a szomorú hónapot, melyet négy héttel halála előtt ezekben a szobákban töltött, a költő kétségbeesett hangulatának megértetésére, előbb röviden össze kell foglalnom a csalódásoknak, megaláztatásoknak és kudarcoknak szakadatlan sorát, melyeket a forradalmi március óta a tragikus végkifejlés felé rohanó napokig átélt. Petőfi a nép embere volt, aki komolyan vette a tizenkét pontot, természetes, hogy már a március tizenötödikét követő napokban, királyellenes verseiért és nyíltan hirdetett republikánus hitvallásáért, el kellett veszítenie népszerűségét mindazok előtt, akik az ország függetlenségéért vívott politikai küzdelmet annak szociális következményeitől féltették. Ennek köszönhette, hogy a pozsonyi országgyűlésen, rémhírek terjedtek el az új Dózsa Györgyről, aki negyvenezer fegyveres paraszttal a főváros elfoglalására készül, s hogy utóbb a kormány részvétlenül nézte bukását, midőn képviselőnek lépett fel. Majd amidőn a nemzetgyűlést — az ismert vezényszó-ügyben — kritizálni merte, összekülönbözött atyai jóakarójával, Vörösmartyval és testvéri jóbarátjával, Jókaival. Aztán meg kellett ismernie a szabad sajtót, mely a szabadságát mindenekelőtt felszabadítója ellen fordítja; minduntalan támadások érték, amiért roppant kardját, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpölt, hüvelyében hagyja rozsdásodni. Amikor tiszti kinevezését közli a hivatalos lap s a költő bevonul, nem kap elégtételt, lévén azért olyan szabad, a sajtó, hogy szabadsága legyen, még Petőfi példát adó gesztusának agyonhallgatására is. Katonáskodása — mint várható volt — a fegyelem és féktelen művészi temperamentum összeütközéseinek sora. Egyszer már úgy volt, hogy haditörvényszék elé állítják, mert a hadseregfőparancsnokság véleményével szemben különvéleménye van s azt táborszerte lázító beszédekben hirdeti. Másszor mint katonaszökevényt keresik s tiszti rangjától akarják megfosztani, mert engedelem nélkül látogatja meg szülés előtt álló feleségét. Majd amikor ezt az ügyet elintézi s még előléptetést is mer kérni, a helyettes hadügyminiszter gorombán utasítja vissza kérelmét. Ekkor írja Kossuthnak: »A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltánytalanságot szenvedjenek...« és már nem előléptetést, hanem csupán Bem táborába való áthelyeztetését kéri. Azonban bármily jóakaró fogadtatásban volt is része Bemnél, mégis már az első csata folyamán, kisül, hogy a költő nem katonák közé való, mert amidőn a vezér visszavonja csapatait, Petőfi »Honvédek! Előre!« kiáltással bontja meg a csaterendet. Ez volt oka, hogy a finom érzésű generális, különböző megbízatások ürügyével, futárként küldi a rendbontót Debrecenbe vissza. Következik a hadügyminiszterrel való ismeretes jelenet, amidőn Mészáros Lázár megrója a költőt nyakravló nélkül való kihajtott inggallérja s »dla Hamleti viselete miatt. Mire Petőfi megírja lemondó levelét tiszti rangjáról: »...önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot... teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona; csak arra vagyok bátor önöket figyelmeztetni, ne iparkodjanak a honvéd egyenruhából kirázni az olyan tiszteket, kik minden erejükkel arra törekszenek, hogy e ruhának elvesztett becsületét visszaszerezzék, mert az ilyen emberek úgyis nem nagy számmal vannak.« Ez a célzás alighanem Mészárosra megy, aki bármily derék, jószándékú ember volt, forradalmi szerepe mégis a német vezényszó fenntartására és néhány vesztett csatára szorítkozott. Mindazonáltal volt a hadügyminiszterben annyi kegyetlen humor, hogy ne csak a lemondást fogadja el, hanem a költő kompromittálására ki is adja annak poétás lemondólevelét a hivatalos közlönyben. De ugyan mit érnek a hatalomnak árva, napi eszközei az örökkévalóság elleni A zsenivel szemben senkinek, még annak sem lehet igaza, akinek igaza van. Mert Petőfi már másnap megfelelt a miniszternek a »Nyakravaló« című híres epigrammájában, mely a hadügyminisztert az örökkévalóság előtt marasztalja el. Petőfi ezek után elvében tért vissza Bemhez, meg is kapott tőle minden elégtételt, mert érdemjelet főzött mellére, őrnaggyá nevezte ki, hogy jóságát tetézze,midőn az események véresre fordultak, atyai kímérletben Kossuthhoz szóló meleg ajánlással, újra mint futárját Debrecenbe küldte vissza az örök rendbontót. Sajnos, rosszkor. Bem ugyanis — a forradalmi idők szokása szerint — nyilt levelet irt tábornoktársa, Vécsey ellen s azt franciából magyarra Petőfivel fordíttatta le. Mivelhogy Bem is, Petőfi is számítottak rá, hogy a Hivatalos lap nem ad nyilvánosságot a jelentésnek, Petőfi azt — Bem beleegyezésével — egy kolozsvári újságnak küldötte be. Kossuth, kinek a vezérek versengése sok zavart és kellemetlenséget okozott, sértő hidegséggel fogadta a költőt. Majd midőn Petőfi jövője miatt kérdést intézett hozzá, azt a lakonikus választ adta, hogy az nem tartozik rá, forduljon a hadügyministerhez. Petőfi és Klapka összekoccanásának emlékét Petőfinek a Parnassus magasáról legurított mázsás vádakkal és gorombasággal Klapkára hengerített levele s a Goromba tábornokhoz írt verse őrzi meg s egyszersmind a jelenet leírásai, melyeket a költők a tábornok különbözőképpen adnak. Klapkának Görgeyhez írt jelentéséből az látszik, hogy megint Klapkának volt igaza, már amennyire valakinek zsenivel szemben igaza lehet. Mert a tábornok károsnak mondotta, hogy a vezérek egymást a nyilvánosság előtt helyezzék vád alá s azt tanácsolta Petőfinek, hogy: »...ha journalisztikai hajlamát ilyetén nyilvánosság elé nem tartozó tárgyakra nézve nem képes fékezni, nyújtsa be inkább tisztéről lemondását, megjegyezvén egyszermind, hogy őt egy őrnagynek sem rangja, sem öltözete nem illeti, miután még a hadügyminisztérium által őrnaggyá kinevezve nincs...« Petőfi ezek után mégis őrnagyi uniformisban vett részt Buda ostromában, ahol is a Svábhegyen a véletlen Klapkával hozta össze, hogy végső megalázásul szobaáriszomot kapjon, melyből csupán akkor engedték ki, mikor két tiszt útján bocsánatot kért a tábornoktól. A költő anyja különben, mint köztudomású, ép Buda ostromának napján, 1849 május 21-én követte a halálba pár héttel előbb elhalálozott férjét. Ennyi bú, baj, gond, gyász és sérelem után kapta Petőfi a hírt, hogy Arany János Pestre akar költözni, lakását feloszlatja s így nem tarthatja magánál tovább szalontai biztonságban barátjának feleségét és kisfiát. A költő tehát kénytelen volt Szalontára utazni, ahol, hogy a visszautazást lehetővé tegye, Bemtől kapott lovát, — így ir a generálisnak — »mely annyira kedves volt előttem, mert ön adta nekem, kénytelen vagyok eladni, hogy kenyeret vehessek magamnak, mely különben elesvén katonai fizetésemtől, teljesen hiányoznék«. Alig kétnapos szalontai tartózkodás után Petőfi családostul május 29-én érkezett Pestre, ahol is Egressy Gáborék mellett megüresedett lakásban fogadott szállást ... s ezzel elkísértük a költőt a végzet útján egészen a Marczibányi-házig... Az életrajzírók azt mondják, hogy keveset tudnak Petőfi utolsó pesti hónapjáról, mégis egyéb adatok alapján is elképzelhetjük, hogy mit ért át ennek a háznak öreg falai közt. Jókai mondta a Petőfi-szobor leleplezésekor tartott beszédben, hogy Buda visszafoglalása utánMagyarország a szabadság diadalát ülte, de Petőfit elfeledte mindenkit. Kortársai izgága, fazsitás embernek ismerik, ki másféléves közszereplés után végkép lejáratta magát Irodalmi barátaival, kikkel összezördült, megbékél ugyan, de ez már, nem a régi, lelkes, márciusi barátság. Jókai, a másik márciusi ifjú, kit szintén elfeledtek, bevallja, hogy midőn Petőfivel kibékült, a* semmiségben találkoztunk újra«. Azonban még emberi megaláztatásánál és művészi hiúságának sérelmeinél is jobban nyomasztotta az a felelősség, melyet mint ifjú családfenntartó, elkényeztetett feleségével és gyermekével szemben érzett. Vagyona: a Bem-féle lóért kapott kétszáz forint, jövedelme havi száz forint, melyet kiadójjától kap. S ha versekt — immár ötven forintjával — legjobban fizetik is, a költészet zavaros időkben nem kelendő áru, nincs újság s éppenséggel nincs folyóirat a költő számára. Az anyagi gond, amely megtermékenyítheti az epikust, mint Balzac és Dosztojevszky esetében, nem líratermő állapot. Azért tudunk oly keveset Petőfinek utolsó pesti napjairól, mert életének legbensőségesebb verses krónikáját halála előtt két hónappal a nyomor szakítja meg. A végszükség mégis felkelti Petőfiben az üzleti leleményt. Megírja »Honvéd« című versét s ugyanakkor egy levelet Szemere minszterelnökhöz: »Versem olyan, hogy azt minden honvédnek leírnia nem lenne haszontalan, úgy hiszem, legalább ötvenezer példányt megrendelhet belőle a haza. Annyival inkább, mert egy példány ára csak egy bankó garas lesz. Petőfi tervét a miniszterelnök úgy tette magáévá, ahogy azt irodalompártoló kormányférfiak szokták: ötvenezer példány helyett csak huszonötezret rendelt, úgyhogy Petőfi ezer forint helyet, melyre pedig oly égető szüksége lett volna, csak ötszáz forintot keresett egyetlen üzleti vállalkozásán. A másik írásmű, mely a Marczibányi-házban készült, nem vers, hanem próza, Petőfinek Buda ostroma után egy hónappal, június 17-én a Közlönyben megjelent nyilatkozata, mely arra mutat, hogy megérttették a költővel odafönn, amit tőle már oly rég vártak Kossuth, Klapka, kormány és hadvezetőség: »Ismét lemondtam, és pedig most nem csak őrnagyi rangomról, hanem a katonaságról egészen és örökre...« Petőfi azt üzeni rágalmazóinak, hogy nem cáfolja meg őket, mert cáfolatával zavarokat idézhetne elő, melyeket elkerülni hazafiúi kötelesség. ».... inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbíteni azon ideig, midőn körülményeim változtával elmondhatom lépésem okait, elmondhatom, hogyan bántak velem hazafiúi áldozataim, irataim és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a nemzetet, hogy rágalmazóim ollyan embereki, kik egyik másik sutban hunyászkodtak, mig én Bem oldalánál, Bem által megkoszorúzva harcoltam az erdélyi csatatereken ...« Midőn e szokatlan hangú, szenvedélyes ujságnyilatkozat után három nappal Bem levelét és hozzá mellékelt kétszáz forintnyi új költséget kap, azzal a felszólítással, hogy térjen hozzá vissza Erdélybe, a poéta még abban a hiszemben van, hogy lemondása kötelez s hogy nem szolgálhatja többé fegyverrel hazáját. Ezért küldi vissza hálás köszönettel a pénzt szeretett generálisának... Bár maradt volna meg ennél az elhatározásnál, mely mellett — úgy látszik — még a muszka közeledtének hírére is kitartott. Mert amikor megjelent a menekülésre fölkészült íróknak a Procla-vendtglőben rendezett komor búcsúlakomáján, Jókai és Kerényi előtt így fakadt ki: «Csak már vége volna valahára... gyűlölöm ezt a sok vérontást.« Már másnap azonban — mert ilyen a művészember — a kormány proklamációjára, hogy Veszélyben a haza, megírta »Föl a szent háborúra« című verset s éppenséggel, midőn június 30-án Kossuth hívatta őt magához Arannyal, Egressyvel, Vas Gerebennel, hogy népgyűléseken tüzelje a népet utolsó keresztes háborúra, a duzzogó, félrevonult, mndenről lemondó poétában mégegyszer fölébrednek mindig kijátszott politikai ambíciói és mindig megcsalatott reményei. Lángbaborult képzelmének utolsó nagy tüzijáréja ez, mikor itt, ezek közt a falak közt, meg egyetlen éjszakán azt hihettem, hogy amikor már az orosz agyúk dörgik az utolsó szót, akkor még szónoklatával és tollával az általános összeomlás fölé kerülhet. Ó, micsoda beszélgetések folyhattak itt a nagy letörés után felbuzdult Sándor és nagyratörő Júliája közötti Még álmaikban is hallhatták zúgni a múzeumnak másfél év óta elcsöndesült udvarát, ahol a presztízse vesztett költő felé minden elégtételt megadó éljenek riadnak ... Hiszen már Kossuth is csak költőktől és művészektől várja a haza üdvét, könyörög nekik, megalázkodik előttük. Reggelre virradva már hozza is az újság a hirdetést: Holnap, július 1. 1849. Délután hat órakor népgyűlés a Múzeum udvarán. Tárgy: az orosz betörés... Petőfi, Egressy Gábor, Arany János, Fáncsy Lajos. Ugyanaznap már a Honvéd különlenyomatának gyújtó strófáit is hirdetik a lapok... Van még igazság a földön, hogy a hatalmat, dicsőséget, győzedelmet s mindazt, mi szép és kívánatos e főidőn, a költő elébe hullassa De mi ezt Mielőtt a népgyűlés összegyűlt s a szónokok az orosz betörés tárgyát kimeríthették volna, a kormány falragaszokon hirdeti, hogy hadműveletek okából kénytelen elhagyni a fővárost... Július 2-án a múzeum tere néptelen és csöndes, július 3-án pedig Petőfiék is menekülnek a közeledő muszka elől. A költő ez utolsó rettentő csalódás után Mező-Berényre viszi mérgét, melyet Aranyhoz írt levélben július 11-én így fut ki: »Én ezen komiszságra (már t. i. hogy a kormány elhagyta Pestet s a népgyűlés elmaradt) teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövöm, megemlékezvén még előbben sebeimről, fölszedtem sátorfámat ... Vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom ... most itt vagyunk s amely percekben végkép feledem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok Ezek a káromló szavak, bármily megdöbbentőek is Petőfi tolla alatt, mégis nem tehetünk máska, másodszor is ki kell mondanunk, hogy bár változhatatlanul állandó és igazi hangulatát fejezték volna ki. S bár a Közlönynek lett volna igaza, mikor július hó 13-án, tehát a költő halála előtt három héttel, az élő Petőfi nevét utolszor abban a lakonikus hírben nyomatja ki, melyben A 13.019. alatt tudtul adja, hogy: »Petőfi Sándor honvédfogagy, saját fc^vonatfor^ a magyar hadsereg- Petőfi a a Utolsó pesti lakását lebontják