Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)

1936-01-26 / 21. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 január 26 37 is költöztetik a Sándort.. Budapesten van számos ucca, é­s a Rákóczi út, Sip és Dohány uccák szomorú sarkán van egy három uccára nyíló, ütött-kopott, komor, öreg épü­let, melynek földszinti boltkirakataiba néhány nap előtt kiaggatták a cédulát: házlebontás miatt ár­leszállítás. Ennyi az egész. A házlebontás ténye, az építészeken, vállalkozókon, az öreg háznak fel­mondásban levő lakóin s az árleszállítás iránt fo­gékony közönségen kívül, egyelőre — úgy látszik — nem igen érdekel senkit. Budapestnek nincs ha­gyománya, — ugyan ki tartja itt számon, hogy ez­zel a hajdan Marczibányi-féle házzal Petőfi Sán­dor fővárosi életének utolsó tanuja tínik el a föld színéről! Mikor ezelőtt néhány évtizeddel lebontás előtt állt az ugyancsak dohányutcai Schiller-ház, mely­ben Petőfiék, mint fiatal házasok, a koltói mézes­hetek után Jókaival laktak, maga a koszorús, egy­kori albérlő lepte meg látogatásával a változatla­nul megmaradt lakás ámuló lakóit, hogy a neve­zetes szobáknak 1848 márciusában való állapo­tát festői szavával felidézze. A Marczibányiak halálraítélt házának — fáj­dalom — nem akadt köztünk többé ily otthonos és varázsos szavú siratója. Idegenül és megrendülve lépem át az épületnek Kerepesi­, illetve Rákóczi­úti kapuját (mert a ház Petőfi idejében, kinek a kortársak mindig dohányuccai lakását emlegetik, alighanem átjáróház volt, valóban: a Dohány ucca felöl láthatni még az épületnek befalazott hátsó kapuját), szorongva haladok a mai lerongyolódott állapotukban is ünnepélyes boltívek és oszlopok közt a lépcsőházig, aztán a grádicsok ütött-kopott kövein keresem Petőfi lábanyoumát s amint a lép­csők empírkorlátjához érek, elhamvadt kezének érintését. A második emeleti folyosóról meghatva szemlélem az udvart, ahol még ott búsong magá­ban a régi pesti házaknak jellegzetes kútja, mely­nek márványkövét ugyanezzel a rózsaszínnel tüük­rözte vissza Petőfi szemének retinája. Most jobbra, a hátsó lépcső felé tartok, ahol a vasszagú, félho­mályos boltív alatt, a háttérben meghúzódva lelem a költő lakásának szerény kis ajtaját... Itt­ min­den a régi, semmi sem változott... Csöngetek. De mielőtt átlépném Petőfi küszöbét s leírnám azt a szomorú hónapot, melyet négy héttel halála előtt ezekben a szobákban töltött, a költő kétségbeesett hangulatának megértetésére, előbb röviden össze kell foglalnom a csalódásoknak, megaláztatások­nak és kudarcoknak szakadatlan sorát­, melyeket a forradalmi március óta a tragikus végkifejlés felé rohanó napokig átélt. Petőfi a nép embere volt, aki komolyan vette a ti­zenkét pontot, természetes, hogy már a március tizen­ötödikét követő napokban, királyellenes verseiért és nyíltan hirdetett republikánus hitvallásáért, el kellett veszítenie népszerűségét mindazok előtt, akik az ország függetlenségéért vívott politikai küzdelmet annak szo­ciális következményeitől féltették. Ennek köszönhette, hogy a pozsonyi országgyűlésen, rémhírek terjedtek el az új Dózsa Györgyről, aki negyvenezer fegyveres paraszt­tal a főváros elfoglalására készül, s hogy utóbb a kor­mány részvétlenül nézte bukását, midőn képviselőnek lépett fel. Majd amidőn a nemzetgyűlést — az ismert vezényszó-ügyben — kritizálni merte, összekülönbözött atyai jóakarójával, Vörösmartyval és testvéri jóbarátjá­val, Jókaival. Aztán meg kellett ismernie a szabad saj­tót, mely a szabadságát mindenekelőtt felszabadítója el­len fordítja; minduntalan támadások érték, amiért rop­pant kardját, mellyel a márciusi napokban annyira csö­römpölt, hüvelyében hagyja rozsdásodni. Amikor tiszti kinevezését közli a hivatalos lap s a költő bevonul, nem kap elégtételt, lévén azért olyan szabad, a sajtó, hogy szabadsága legyen, még Petőfi példát adó gesztusának agyonhallgatására is. Katonáskodása — mint várható volt — a fegyelem és féktelen művészi temperamentum összeütközéseinek sora. Egyszer már úgy volt, hogy haditörvényszék elé állítják, mert a hadseregfőparancs­nokság véleményével szemben különvéleménye van s azt táborszerte lázító beszédekben hirdeti. Másszor mint ka­tonaszökevényt keresik s tiszti rangjától akarják meg­fosztani, mert engedelem nélkül látogatja meg szülés előtt álló feleségét. Majd amikor ezt az ügyet elintézi s még előléptetést is mer kérni, a helyettes hadügyminisz­ter gorombán utasítja vissza kérelmét. Ekkor írja Kos­suthnak: »A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltánytalanságot szenvedjenek...« é­s már nem előléptetést, hanem csu­pán Bem táborába való áthelyeztetését kéri. Azonban bármily jóakaró fogadtatásban volt is része Bemnél, mégis már az első csata folyamán, kisül, hogy a költő nem katonák közé való, mert amidőn a vezér visszavonja csapatait, Petőfi »Honvédek! Előre!« kiáltással bontja meg a csaterendet. Ez volt oka, hogy a finom érzésű ge­nerális, különböző megbízatások ürügyével, futárként küldi a rendbontót Debrecenbe vissza. Következik a had­ügyminiszterrel való ismeretes jelenet, amidőn Mészáros Lázár megrója a költőt nyakravló nélkül való kihajtott inggallérja s »d­la Hamleti viselete miatt. Mire Petőfi megírja lemondó levelét tiszti rangjáról: »...önök le­téphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki ke­zemből a kardot... teljesíteni fogom hazafiúi kötelessé­gemet egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona; csak arra vagyok bátor önöket figyelmeztetni, ne iparkodja­nak a honvéd egyenruhából kirázni az olyan tiszteket, kik minden erejükkel arra törekszenek, hogy e ruhának elvesztett becsületét visszaszerezzék, mert az ilyen em­berek úgyis nem nagy számmal vannak.« Ez a célzás alighanem Mészárosra megy, aki bármily derék, jószán­dékú ember volt, forradalmi szerepe mégis a német ve­zényszó fenntartására és néhány vesztett csatára szorít­kozott. Mindazonáltal volt a hadügyminiszterben annyi kegyetlen humor, hogy ne csak a lemondást fogadja el, hanem a költő kompromittálására ki is adja annak poé­tás lemondólevelét a hivatalos közlönyben. De ugyan mit érnek a hatalomnak árva,­ napi eszközei az örökké­valóság elleni A zsenivel szemben senkinek, még annak sem lehet igaza,­ akinek igaza van. Mert­ Petőfi már másnap megfelelt a miniszternek a »Nyakravaló« című híres epigrammájában, mely a hadügyminisztert az örökkévalóság előtt marasztalja el. Petőfi ezek után elvében tért vissza Bemhez, meg is kapott tőle minden elégtételt, mert érdemjelet főzött mellére, őrnaggyá nevezte ki, hogy jóságát tetézze,midőn az események véresre fordultak, atyai kímérletben Kossuth­hoz szóló meleg ajánlással, újra mint futárját Debrecenbe küldte vissza az örök rendbontót. Sajnos, rosszkor. Bem ugyanis — a forradalmi idők szokása szerint — nyilt levelet irt tábornoktársa, Vécsey ellen s azt franciából magyarra Petőfivel fordíttatta le. Mivelhogy Bem is, Petőfi is számítottak rá, hogy a Hivatalos lap nem ad nyilvánosságot a jelentésnek, Petőfi azt — Bem bele­egyezésével — egy kolozsvári újságnak küldö­tte be. Kos­suth, kinek a vezérek versengése sok zavart és kellemet­lenséget okozott, sértő hidegséggel fogadta a költőt. Majd midőn Petőfi jövője miatt kérdést intézett hozzá, azt a lakonikus választ adta, hogy az nem tartozik rá, forduljon a hadügyministerhez. Petőfi és Klapka össze­koccanásának emlékét Petőfinek a Parnassus magasáról legurított mázsás vádakkal és gorombasággal Klapkára hengerített levele s a Goromba tábornokhoz írt verse őrzi meg s egyszersmind a jelenet leírásai, melyeket a költő­k a tábornok különbözőképpen adnak. Klapkának Görgeyhez írt jelentéséből az látszik, hogy megint Klap­kának volt igaza, már amennyire valakinek zsenivel szemben igaza lehet. Mert a tábornok károsnak mon­dotta, hogy a vezérek egymást a nyilvánosság előtt he­lyezzék vád alá s azt tanácsolta Petőfinek, hogy: »...ha journalisztikai hajlamát ilyetén nyilvánosság elé nem tartozó tárgyakra nézve nem képes fékezni, nyújtsa be inkább tisztéről­ lemondását, megjegyezvén egyszermind, hogy őt egy őrnagynek sem rangja, sem öltözete nem illeti, miután még a hadügyminisztérium által őrnaggyá kinevezve nincs...« Petőfi ezek után mégis őrnagyi uni­formisban vett részt Buda ostromában, ahol is a Sváb­hegyen a véletlen Klapkával hozta össze, hogy végső megalázásul szobaár­iszomot kapjon, melyből csupán ak­kor engedték ki, mikor két tiszt útján bocsánatot kért a tábornoktól. A költő anyja különben, mint köztudomású, ép Buda ostromának napján, 1849 május 21-én követte a halálba pár héttel előbb elhalálozott férjét. Ennyi bú, baj, gond, gyász és sérelem után kapta Petőfi a hírt, hogy Arany János Pestre akar költözni, lakását feloszlatja s így nem tarthatja magánál tovább szalontai biztonságban barátjának feleségét és kisfiát. A költő tehát kénytelen volt Szalontára utazni, ahol, hogy a visszautazást lehetővé tegye, Bemtől kapott lovát, — így ir a generálisnak — »mely annyira kedves volt előt­tem, mert ön adta nekem, kénytelen vagyok eladni, hogy kenyeret vehessek magamnak, mely különben elesvén ka­tonai fizetésemtől, teljesen hiányoznék«. Alig kétnapos szalontai tartózkodás után Petőfi csa­ládostul május 29-én érkezett Pestre, ahol is Egressy Gá­borék mellett megüresedett lakásban fogadott szállást ... s ezzel elkísértük a költőt a végzet útján egészen a Marczibányi-házig... Az életrajzírók azt mondják, hogy keveset tudnak Petőfi utolsó pesti hónapjáról, mégis e­gyéb adatok alap­ján is elképzelhetjük, hogy mit ért át ennek a háznak öreg falai közt. Jókai mondta a Petőfi-szobo­r leleplezé­sekor tartott beszéd­ben, hogy Buda visszafoglalása után­­Magyarország a szabadság diadalát ülte, de Petőfit el­feledte mindenkit. Kortársai izgága, fazsitás embernek ismerik, ki másféléves közszereplés után végkép lejá­ratta magát Irodalmi barátaival, kikkel összezördült, megbékél u­gyan, de ez már, nem a régi, lelkes, márciusi barátság. Jókai, a másik márciusi ifjú, kit szintén el­feledtek, bevallja, hogy midőn Petőfivel kibékült, a* semmiségben találkoztunk újra«. Azonban még emberi megaláztatásánál és művészi hiúságának sérelmeinél is jobban nyomasztotta az a felelősség, melyet mint ifjú családfenntartó, elkényeztetett feleségével és gyermeké­vel szemben érzett. Vagyona: a Bem-féle lóért kapott kétszáz forint, jövedelme havi száz forint, melyet kiadó­jjától kap. S ha versekt — immár ötven forintjával — legjobban fizetik is, a költészet zavaros időkben nem ke­lendő áru, nincs újság s éppenséggel nincs folyóirat a költő számára. Az anyagi gond, amely megtermékenyít­heti az epikust, mint Balzac és Dosztojevszky esetében, nem líratermő állapot. Azért tudunk oly keveset Petőfi­nek utolsó pesti napjairól, mert életének legbensősége­sebb verses krónikáját halála előtt két hónappal a nyo­mor szakítja meg. A végszükség mégis felkelti Petőfiben az üzleti le­leményt. Megírja »Honvéd« című versét s ugyanakkor egy levelet Szemere min­szterelnökhöz: »Versem olyan, hogy azt minden honvédnek leírnia nem lenne haszon­talan, úgy hiszem, legalább ötvenezer példányt megren­delhet belőle a haza. Annyival inkább, mert egy példány ára csak egy bankó garas lesz.­ Petőfi tervét a minisz­terelnök úgy tette magáévá, ahogy azt irodalompártoló kormányférfiak szokták: ötvenezer példány helyett csak huszonötezret rendelt, úgyhogy Petőfi ezer forint he­lyet, melyre pedig oly égető szüksége lett volna, csak ötszáz forintot keresett egyetlen üzleti vállalkozásán. A másik írásmű, mely a Marczibányi-házban készült, nem vers, hanem próza, Petőfinek Buda ostroma után egy hónappal, június 17-én a Közlöny­ben megjelent nyi­latkozata, mely arra mutat, hogy megérttették a költő­vel odafönn, amit tőle már oly rég vártak Kossuth, Klapka, kormány és hadvezetőség: »Ismét lemondtam, és pedig most nem csak őrnagyi rangomról, hanem a kato­naságról egészen és örökre...« Petőfi azt üzeni rágal­mazóinak, hogy nem cáfolja meg őket, mert cáfolatával zavarokat idézhetne elő, melyeket elkerülni hazafiúi kö­telesség. ».... inkább hagyom magamat rágalmazni, ki­sebbíteni azon ideig, midőn körülményeim változtával elmondhatom lépésem okait, elmondhatom, hogyan bán­tak velem hazafiúi áldozataim, irataim és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a­ nemzetet, hogy rá­galmazóim olly­an embereki, kik egyik másik sutban hu­nyászkodtak, mig én Bem oldalánál, Bem által megko­szorúzva harcoltam az erdélyi csatatereken ...« Midőn e szokatlan hangú, szenvedélyes ujságnyilat­kozat után három nappal Bem levelét és hozzá mellékelt kétszáz forintnyi új költséget kap, azzal a felszólítással, hogy térjen hozzá vissza Erdélybe, a poéta még abban a hiszemben van, hogy lemondása kötelez s hogy nem szolgálhatja többé fegyverrel hazáját. Ezért küldi vissza hálás köszönettel a pénzt szeretett generálisának... Bár maradt volna meg ennél az elhatározásnál, mely mellett — úgy látszik — még a muszka közeledtének hí­rére is kitartott. Mert amikor megjelent a menekülésre fölkészült íróknak a Pro­cla-vendtglőben rendezett ko­mor búcsúlakomáján, Jókai és Kerényi előtt így fakadt ki: «Csak már vége volna valahára... gyűlölöm ezt a sok vérontást.« Már másnap azonban — mert ilyen a művészember — a kormány proklamációjára, hogy Ve­szélyben a haza, megírta »Föl a szent háborúra« című verset s éppenséggel, midőn június 30-án Kossuth hí­vatta őt magához Arannyal, Egressyvel, Vas Gerebennel, hogy népgyűléseken tüzelje a népet utolsó keresztes há­borúra, a duzzogó, félrevonult, m­ndenről lemondó poé­tában mégegyszer fölébrednek mindig kijátszott politi­kai ambíciói és mindig megcsalatott reményei. Lángba­borult képzelmének utolsó nagy tüzijáréja ez, mikor itt, ezek közt a falak közt, meg egyetlen éjszakán azt hihettem, hogy amikor már az orosz agyúk dörgik az utolsó szót, akkor még szónoklatával és tollával az általános össze­omlás fölé kerülhet. Ó, micsoda beszélgetések folyhattak itt a nagy letörés után felbuzdult Sándor és nagyratörő Júliája közötti Még álmaikban is hallhatták zúgni a múzeumnak másfél év óta elcsöndesült udvarát, ahol a presztízse vesztett költő felé minden elégtételt megadó él­jenek riadnak ... Hiszen már Kossuth is csak költőktől és művészektől várja a haza üdvét, könyörög nekik, meg­alázkodik előttük. Reggelre virradva már hozza is az újság a hirdetést: Holnap, július 1. 1849. Délután hat órakor nép­gyűlés a Múzeum udvarán. Tárgy: az orosz betörés... Petőfi, Egressy Gábor, Arany János, Fáncsy Lajos. Ugyanaznap már a Honvéd különlenyomatának gyújtó strófáit is hirdeti­k a lapok... Van még igazság a földön, hogy a hatalmat, dicsőséget, győzedelmet s mindazt, mi szép és kívánatos e főidőn, a költő elébe hullassa De mi ezt Mielőtt a népgyűlés összegyűlt s a szó­nokok az orosz betörés tárgyát kimeríthették volna, a kormány falragaszokon hirdeti, hogy hadműveletek oká­ból kénytelen elhagyni a fővárost... Július 2-án a múzeum tere néptelen és csöndes, jú­lius 3-án pedig Petőfiék is menekülnek a közeledő muszka elől. A költő ez utolsó rettentő csalódás után Mező-Berényre viszi mérgét, melyet Aranyhoz írt levél­ben július 11-én így fut ki: »Én ezen komiszságra (már t. i. hogy a kormány elhagyta Pestet s a népgyűlés el­maradt) teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövöm, megemlékezvén még előbben­ sebeimről, fölszedtem sá­torfámat ... Vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom ... most itt va­gyunk s amely percekben végkép feledem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok Ezek a káromló szavak, bármily megdöbbentőek is Petőfi tolla alatt, mégis nem tehetünk másk­a, másod­szor is ki kell mondanunk, ho­gy bár változhatatlanul állandó és igazi hangulatát fejezték volna ki. S bár a Közlöny­ne­k lett volna igaza, mikor július hó 13-án, te­hát a költő halála előtt három héttel, az élő Petőfi ne­vét utolszor abban a lakonikus hírben nyomatja ki, melyben A 13.019. alatt tudtul adja, hogy: »Petőfi Sán­dor honvédfogagy, saját fc^vonatfor^ a magyar hadsereg- Petőfi a a Utolsó­­ pesti lakását lebontják

Next