Pesti Napló, 1936. április (87. évfolyam, 76–99. szám)
1936-04-01 / 76. szám
Ma: Tudományos és Technikai Napló (Melléklet) Am te ««&• @ Budapest, 1936 87. évfolyam 76. szám Szerda, április 1 ELÖFIZETESI ARAK» Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ara Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 füle* NAP10 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL« VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon 455 50-től 57-1« »64-18. 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, utazási- és könyvosztály VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben L. Kohlmarkt 7- A KOLOZSVÁRI EGYETEM A kolozsvári egyetem a magyar akarat, áldozatkészség és kultúrerő alkotása. A magyar tudomány új hódító útra indult a kolozsvári egyetem megnyitásával. Nagy profeszszorokban dúskált, friss képzett nemzedékek szállottak ki belőle, világhírű könyvtára, klinikái, kutató intézetei egy megdönthetetlen nemzeti kultúra előretörését példázták. Nincs bennünk semmi káröröm, hogy most azt kell hallanunk, hogy a románosított egyetemet költségvetési meggondolásokból talán be kell zárni. Nagy igazságtalanság történt a kolozsvári egyetemmel, amikor abból a magyar szellemet és szót kívülrekesztették. Egyetlen szerény katedra maradt meg Erdélyi magyarságának. Minden más főiskolája is elveszett. De hogy egyáltalában felmerült az az eshetőség, hogy ezt az egyetemet meg kell talán szüntetni, az egyetemes kultúra veresége. Romániának van még három egyeteme: Bukarestben, Iassiban és Csernovitzban.'' Miért nem hagyta meg a román impérium a kolozsvári egyetemet a magyarság számára? Ha a román állam nem tudja vagy nem akarja fenntartani, úgy Erdély magyarsága részére meg kellene adni a kulturális autonómiát és az önmegadóztatás jogát és a kétmilliónyi magyarság megmentheti és biztosíthatja magának Erdély tudományos várát, amelyet egyébként is magyar pénz és ész alkotott. A kis Magyarország rendkívüli erőfeszítéssel hord a vállán négy egyetemet. És ha Magyarországon kétmillió lélekre esik egy egyetem, miért ne juthatna Erdély kétmillió magyarjának is egy főiskola? Megértjük, hogy Erdély románsága és elsősorban az egyetem tanári kara és a román értelmiség minden követ megmozgat, hogy megvédje az egyetemet. A főiskolák évszázadokon át állanak fenn és nem tudunk reá adatot, hogy az utóbbi időben bárhol a világon egyetemet megszüntettek volna. A román intelligencia agitációjában most sem hiányoznak a hivatkozások arra, hogy a kolozsvári egyetem bukása milyen blamázs volna a románság terhére a magyarság előtt. Az egyik kolozsvári hazafias egyesület nyilvános gyűlésben tiltakozott az állam zsugorisága ellen, amely az egyetemet válságba sodorta. 1928 óta a román állam 78 millió lejről 10 millió lejre apasztotta az egyetem szubvencióját. »Az egyetem bezárása — mondta ezen a gyűlésen Marineseu egyetemi tanár — rettenetes pofon volna a román nemzet arcán a kisebbségek előtt, akik között élünk.« A diákotthonok államsegélye hiányában a tanár szerint katasztrofálisan esett a román diákok száma, míg a kisebbségeké emelkedik, mert jobban elbírják az anyagi megterheltetést. Ezt állítja egy egyetemi tanár a szegény magyar diákokról, akik minden segély nélkül, vézna eredményű gyűjtésekből tengődnek nyomorult diákszobáikban és fekete kenyér a mindennapi eledelük! »Telik a költségvetésben — folytatta Marinescu — arra, hogy a Fekete-tengeren 28 millió lejért a kéj jachtoknak kikötőt építsenek, három millió lej a román nemzeti bank egy-egy ügyvezető igazgatójának évi fizetése, de a kolozsvári klinikákat nincs miből fűteni. Erdély egykori urainak meglesz a legnagyobb elégtételük, ami egyben számunkra a legborzalmasabb szégyen. A magyarok elégtétellel fogják látni a kolozsvári román egyetem megszűntét, mialatt a szegedi egyetem, amelyet tiltakozásképpen és gúnyként alapítottak, állani fog egy kicsi és szegény országban. A gyűlés határozati javaslata felszólítja a kormányt az egyetem fenntartására, mert nem fogjuk megengedni, hogy Románia és a román kultúra e tartomány régi urainak örömére az életerős egyetem bezárásával pofont szenvedjen el.« Gocmann Aurél újságíró, az Universul című nagy lap erdélyi szerkesztője, a magyar ügyek nagy ellensége, lapjában azzal is igyekszik bizonyítani a kormány mostohaságát az egyetem iránt, hogy a kisebbségek előretörését akarja bizonyítani az egyetemen a románság rovására. Érdekes statisztikai adatokat közöl az egyetemi diákságról nemzetiségi alapon. Ismernie kell a magyar közönségnek is ezt a kimutatást. íme, így fest az ő számoszlopai szerint a diákság eloszlása: Románok: 14% 1914-ben, 71% 1929-ben, 56% 1932-ben, 55% 1934-ben. Magyarok: 12% 1924-ben, 20% 1929-ben, 21% 1931-ben, 23% 1932-ben, 25% 1933-ban, 26% 1934-ben. Szászok: 2% 1924-ben, 4% 1929-ben, 5% 1931-ben, 5.5% 1932-ben, 6.5% 1934-ben. Zsidók: 5% 1929-ben, 7% 1931-ben, 10% 1933-ban, 10.25% 1934-ben. Vagyis amíg a román diákok száma leesett 74%-ról 55%-ra, az összes kisebbségeké felszökött 26%-ról 45%-ra. Az író ezt annak tulajdonítja főleg, hogy amíg a kolozsvári diákotthonok 1928-ban 7 millió 800 ezer lej államsegélyt kaptak, addig most csak 900 ezer lej a segély és azt is le akarják szállítani. Vajha igaz volna, hogy ezek a számok, amiknek valódiságát egyébként senki sem ellenőrizte, azt igazolják, hogy a magyar kisebbség számára nagyobb anyagi források nyíltak meg ahhoz, hogy gyermekeit felsőbb oktatásban részesítse. Csakhogy ez a növekvő szám éppen a sanyarú sors bizonyítéka. A magyarság látva, hogy fiai számára az egyetemi diploma nem jelent állást s kenyeret, megpróbálkozott az első tíz évben azzal, hogy gyermekeit praktikus pályákra küldje, iparost és kereskedőt neveljen belőlük. De reményeiben csalatkozott, mert a boldogulás nem jelentkezett a számára itt sem és mióta a gazdasági nacionalizmus vicsorítja a fogait, azóta a kilátások még sötétebbek. Nem volt mit tenni: visszatért a régi mesgyére, elküldi utolsó falatjával is az új nemzedéket az egyetemre, hátha mint szabad értelmiség, orvos vagy ügyvéd megkeresheti kenyerét. A román diákság amellett azért kevesebb Kolozsvárott, mint eddig, mert az ifjúság Bukarestbe tódul, ahol több a kecsegtetés, hogy összeköttetésre tesz szert, főleg politikai fészkekben és gyorsabban el tud helyezkedni. Az erdélyi román intelligencia válsága nem annak tulajdonítható, hogy a magyarok nyomulnak a helyükbe. Ez csak agitációs jelszó, hogy eltereljék a baj igazi forrásáról a figyelmet. Az erdélyi román középosztály tragédiájára éppen a napokban világított reá Virgil Muntean, az új erdélyi román írónemzedék egyik művelt tagja »Gyarmati uralom« című dolgozatában. Ebből kiderül, hogy nem a magyarok foglalják el az erdélyi románság munkahelyeit, hanem a régi királyságbeli, az úgynevezett regáti románok, akik az író szerint gyarmatnak tekintik Erdélyt. Az utolsó két évben közel 200 új román tanítót neveztek ki Erdélybe, de ezek között egyetlen erdélyi román sincs. Ezeknek azt mondták, amikor állás után kilincseltek, hogy nincs üresedés és a munkanélküliség hősi magatartását ajánlották nekik. Az utolsó két évben az erdélyi közigazgatásba 1600 tisztviselőt neveztek ki, amiből 67 volt csupán erdélyi, a többit mind a regátból hozták. De ugyanekkor Erdélyben mintegy kétezer jegyzői, tanítói és egyéb állást szüntettek meg és ezeknek gazdái mind kenyér nélkül maradtak. Az adóztatásban éppen fordított szerep jut Erdély számára. De nézzük az építkezéseket, — mondja a szerző — Erdélyben az utóbbi két évben 4800 magánházat "építettek, de ebből csak 1200 az erdélyi embereké. A többi ama kiváltságos világé, amelyet ideküld a kormány, hogy a gazdasági parancsnoki posztokat hódítsák meg mint egy keleti gyarmat mandatáriusai. Ezek azok az urak, akiket megkímél a finánc szigora, míg a hunyadmegyei parasztnak elárverezik a párnáit, ezek a kormány rögtönzött arisztokra- tái, mert az ország a szerencsés latifundiáris urakból és kétségbeesett jobbágyokból áll.« Ha valóban sivár tehát az erdélyi román értelmiségi társadalom képe, úgy abban a magyarságnak nincs semmi vétke, ha ugyan egyáltalában vétek az, hogy követeli a helyét Erdélyben is a nap alatt és élni akar. Nem a mi feladatunk, hogy síkraszálljunk az erdélyi románságért, ha valóban úgy állana is a helyzet, ahogy a számadatok beszélnek Gocimann és Moldován román közírók írásaiban. Ellenben a mi kötelességünk ebben az értelmiségi válságban is követelni a magyarságnak azt, ami megilleti. Nem lehet kétmillió magyart a végtelenségig saját főiskolája nélkül hagyni. Csehszlovákiában van német egyetem, Lengyelországban nem titkolja a kormány azt a meggyőződését, hogy a lembergi egyetemet át kell engednie az ukrán kultúra és tudomány számára. A horvátoknak van egyetemük Zágrábban, igaz, hogy a magyar rezsimből örökölték azt és enélkül talán ma sem volna. Van egyeteme a maroknyi lett vagy észt népnek és kiharcolták maguknak az egyetemet Belgiumban a flamandok. De a magyarságnak semmiféle gazdasági főiskolát nem hagytak meg Romániában. Várjon ha feltennék a román kormánynak azt a kérdést: inkább becsukja-e az egyetemet, inkább ne legyen semmiféle egyetem Erdélyben, mintsem magyar egyetem, mit válaszolna? Az erdélyi magyarság soha nem mondott le a főiskolájáról, hanem azt megkérdezése nélkül vette át a román állam, illetve átvette annak idején a magyar egyetem tanári karának ünnepélyes tiltakozása mellett. A méltó gesztus az volna, ha most visszaadná. Az a csekély államsegély, amit a román kormány most a kolozsvári egyetemre szánt karöltve a magyarság önadóztatásával, amely biztosan felszínre vetné e leszegényedett magyarság áldozatkészségének minden ékességét és csodatevő erejét, megmenthetné ezt az egyetemet, amely felett ma Bukarestben ridegen kongatják a vészharangot !