Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-25 / 143. szám

Vasárnap L­ONDONI ESŐ Írta: BÁLINT GYÖRGY »’Attól tartok, hogy esik«, — mondották reg­gel, azzal a sajátosan udvarias angol szólásmód­dal, mely megtörtént tényeket is úgy kezel, mintha csak lehetőségek volnának. »Attól tartok, hogy esik«, — mondják, holott csak attól lehet tartani, ami még nem következett be. »Sajnos, esik« — e megállapítás túlságosan határozott volna, túlságosan éles és agresszív állásfoglalás az esővel szemben. Ez talán nem is volna igaz­ságos, hiszen itt az eső is udvarias. Lágyan és légiesen esik, csendesen, alig észrevehetően, szinte feltételes módban. »Attól tartok, hogy esem«, — mondja a londoni eső és gyengéden el­mossa az éles körvonalakat és a túl­élénk színe­ket. Az emberek nem igen nyitják ki esernyőjü­ket — nem nyitják ki, de nem is hagyják ott­hon. Ennyi az egész, de ez tulajdonképpen na­gyon sok, mert már ez is állásfoglalás. Egyelőre csak esőköpenyeiket tartják üzemben, e kissé gyűrött, de tartós ruhadarabokat, melyeket ha­nyagul viselnek, feltűrt gallérral, begombolatla­­nul. Százezrével, milliójával tolongnak halkan a főútvonalakon. Csaknem hangtalanul és mozdu­latlanul nyüzsögnek az esőköpenyes angol töme­gek, kényelmesen, szinte álmosan és mégis ered­ményesen. Színes lámpák szabályozzák nyüzsgé­süket minden uccasarkon: e jelzőkészülékek egy­szerre gyulladnak fel a város minden pontján, valami láthatatlan központ kormányozza őket. A parkok most kihaltak; a Regents parki tó zöldes-szürke ólomlapján zavartalanul úsznak a hattyúk. Boldogan ázik a fű, a dús, ruganyos és szabad fű, melyre mindenki ráléphet és leheve­­redhet, ha nem esik az eső. És ázik a vöröskabá­tos gárdisták magas medveborsüvege is a királyi palota előtt. Mozdulatlanul állnak őrhelyükön, szétvetett lábú »vigyázz«-ban, a XVIII. század emlékét idézve. Vörösen és szilárdan állnak őr­helyükön a magas levélgyűjtő hengerek is, me­lyeken át szerelmes levelek mennek Polinéziába és előzékeny üzleti ajánlatok a Sarkvidékre. Kint a dokkokban exotikus hajókémények áznak mél­tóságteljesen és a szűk uccák apró kocsmáiban kínai rakodómunkások isszák szótlanul a teát. A Hyde Park szélén néhány szónok harsog, de most csak kevesen hallgatják őket. Az állatkert dísz­ketrecében dideregve alszik az óriás­panda, a fe­kete-fehér foltos tibeti medve, a város legújabb vendége és kedvence. Ma kevés látogatója van és nyilván senki sem búcsúztatja majd délután öt­kor, amikor rendes szokása szerint taxin távozik éjszakai szállására. A földalatti állomások mozgó­lépcsőin mozdulatlanul áramlik föl és le a soka­ság. Simán és zavartalanul tolonganak és nem vesznek esze. Nem beszélnek egymással, de tisz­telik, sőt szeretik egymást még a legforgalma­sabb órákban is. A néma rikkancsok nyakában kis plakátok hirdetik a legújabb szenzációkat. Hampstead egy vöröstégla-villájának ablakában Freud ül és újságot olvas; fehér körszakálla csil­log a félhomályban. A Westminster apátság egyik fülkéjében Shakespeare hajol tűnődve és fehéren a világ fölé. Néhány lépéssel odább Dis­raeli és Gladstone áll kimérten, hűvösen. Glad­stone kissé hátat fordít Disraelinek, ami érthető. Valamivel messzebb, a Downing Street 10. alatt, egy kis palaszürke téglaházban Chamberlain teá­zik, kezében táviratok. »Beszéljen újra Tokióval« — mondja kedvetlenül egy feketeruhás úrnak. »Attól tartok, hogy esik« — mondja látogatójá­nak egy bankelnök a Cityben és tíz perc múlva néhány árfolyam is esni kezd egy görögös hom­lokzatú nagy épületben. »Attól tartok, hogy esik, holnap pedig már Singapore-ba kell utaznom« — mondja egy fiatal lány a telefonba és szórakozot­tan nézegeti piros lakk-körmeit. Egy távoli me­zőn fiatal katonák nézegetik egy bonyolult ágyú szerkezetét. »Köszönöm, ennyi az egész« — mondja mosolyogva a tiszt az oktatás végén — »Viszont­látásra délután a kriket-pályán.« A Strand-en, nem messze az Australia House-tól feketeruhás, feketekalapos, törékeny öreg hölgy áll a sarkon és kísértet-hangon énekel. Szakadatlanul énekel, vékony hangja vég nélkül gombolyodik, mint a cérna. Nem néz senkire és alig észrevehető moz­dulattal veszi át a ritkán lehulló pennyket. Az acélgyár bárjában néhány munkás kávét és szendvicset fogyaszt és a rádiót hallgatja. »Nem helyeslem a védkötelezettséget, de attól tartok, hogy szükség van rá« — mondja csendesen az egyik. Az eső puhán, tapintatosan, de szívósan esik tovább. Egy fák mögé rejtőző épületben a PESTI NAPLÓ 1939 június 25 31 M­unkácsy magyarsága Azt mondja Gorombach tanár úr, akivel teg­nap a kávéházban találkoztam, hogy Justh Zsig­­m­ondnak nincs igaza, amikor a maga »úri mo­­dorá«-ban, meglehetős felületesen és pongyolán Munkácsy Mihály művészi és emberi egyéniségé­ről nyilatkozik párizsi naplójegyzeteiben. Külö­nösen nincs igaza, amikor azt írja nagy festőmű­vészünkről, hogy »magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg s ez utóbbi lacune-je (tudniillik, hogy nem tanult meg franciául), meg fütyülése teszi őt a legnagyobb hazafivá«. — Hát nézze kérem, — magyarázza Gorom­bach tanár úr — először is, ha valaki a más ma­gyarságát s különösen magyar nyelvtudását eb­ben a modorban bírálgatja, jobban írjon magya­rul. Nem is azt mondom, hogy művésziebben, csak valamelyest jobban. Figyelje csak meg, micsoda tévelygései, gátlásai és nehézségei vannak Justh­­nak azokban az ő napló jegyzetei­ben, hogy egy rendes magyar szót találjon gondolatai vagy érzé­sei kifejezésére. Minden második szava francia szó. S ez majdnem ösztönös benne. S még ilyen­formán is, ezzel a tarka-barka franciasággal, hogy van az fogalmazva! Hogy van az odavetve, mi­csoda könnyed készséggel, magabízással, mintha így írni és írhatni az ő külön privilégiuma volna. Ha nem adná hozzá az ember ehhez az ápolatlan szalonprózához az író finom egyéniségét s ennek lelki tulajdonait, olykor egészen kétségbeejtő volna, ez! Nem kívánom mindezt komolyabban ele­mezni, nem is lehet, nem is szükséges, nem is sza­bad. De ahogy azt mondja például: »ez utóbbi lacune-jet, ez maga egy lacune! A legkirívóbb. De mi is az a lacune? mondja csak! Hiba, hiány, hé­zag! Ördög tudja! Semmiesetre se való ide, — Kérem, tanár úr, — mondom bölcsen­­— ezek a naplójegyzetek talán nem is a nyilvánosság szá­mára készültek. Ezeket Justh talán csak önmagá­nak írta, hogy úgy mondjam, önönmagával inti­mitásban. — Ez nem mentség kérem. Mert éppen az ilyen legszűkebb intimitás, amelyben az író közvetlen közelről adja önmagát önmagának, kötelezné leg­inkább a színvonal betartására s a művészi mél­tóságra. És akkor kötelező ez, mikor az írót senki más nem figyeli, csak tulajdon lénye, ízlése és lelke. Szellemi értelemben szólván, ezek úgyszól­ván élettani pillanatok és funkciók. Olyan élettani funkciók, melyekről nem is lehet szólani. Aki csakugyan finom ember és finom író, akkor se enged magatartásának előkelőségéből s rezervált­­ságából, mikor egy zárt helyen senki se látja, se hallja. Amit én elnézek például Rabelaisnak, vagy Balzacnak a munkáik masszivitásával, fizikai masszivitásukat, azt nem nézem el az olyan na­gyon kényes s könyörtelen sznobnak, aki a Mun­kácsy festményeit a spanyol reneszánsz szemszö­géből nézi. Amellett ezek a naplójegyzetek nyil­vánvalóan a Goncourt-ék hatása alatt készültek, ha nem csalódom. Természetesen leszámítva e test­vérpár »Journal«-jának megmunkált stílusát s művésziességét. — Oh, kérem — feleltem erre a kissé ideges szóáradatra, — nem kell olyan szigorúan venni a dolgokat mai válságos s ingatag világunkban. . .— Pardon, — szólott Gorombach tanár úr, — talán mégsem lehet közömbös számunkra, még mai válságos és ingatag világunkban sem, a Munká­csy magyarsága! Hogy nagy művészünket »az te­szi legnagyobb hazafivá«, hogy nem tanult meg franciául s a »Magasan száll a daru« nótát fütyüli! Hát lehet ilyet mondani? Munkácsy magyarsága abban az ő magyar lelkében, magyar érzésében van, abban a magyar zsenijében, amellyel meg­alkotta a »Siralomház« s a »Honfoglalás« című re­mekműveit. Azontúl, mit számít itt a daru, ame­lyik magasan száll s általában a magyar nóta, meg a fütyülés! Naiv dolgok ezek, kérem! — Pardon! — mondtam most én, — olykor az ilyen naiv dolgok is, mint kis részletigazságok hozzátartoznak a valóság teljességéhez s a s jellem megismeréséhez. Mikor én a Gondviselés jóvoltá­ból a tanár úrral s a többi tanár urakkal együtt lehetek a kávéházban, név szerint Tunyogh Ba­lázs, Temety József, Apa-Palásthy, Bujdosó Gá­bor, Réz Richárd és last not least Kandorffy tanár urakkal, s mikor a tanár urak az ő magas és ma­gasztos Graal-asztaluknál a múltakat bírálgatják s felsorolják a mai világesemények füzérén a tör­ténelmi paralettákat, sohasem merem kifejteni előttük, szerény ember létemre, azt a kedvenc gon­dolatomat és szent meggyőződésemet, hogy ez a kritikai módszer és példálódzás talán a leghelyte­lenebb szisztéma mai drámai napjainkban a dol­­ ga: SZOMORY DEZSŐ sok helyes megítéléséhez. Tudniillik a múltak ,a maguk történelmi valóságában, karakterében és jelentőségében aligha azonosak azzal a föl­fogás­sal és képzettel, amit alkotunk róluk. A történelmi távlatok és mélységek teljes és tökéletes bevilá­­gításához, a való igazság megismeréséhez s fel­mutatásához épúgy hiányoznak a kutatás s búvár­­kodás csalhatatlan eszközei és műszerei, mint egy búvárhajó kiemeléséhez száz m­éternyi mélységből a tenger fenekén. Az ember azt mondaná: a törté­nelem, mint katasztrofális tanulság, nincs hozzá­szabva az emberi értelemhez s mint általában minden katasztrófa, majdnem mindig túlnő mére­teiben, konstrukciójában s rejtélyeiben meg a leg­magasabb vagy legmélyebb megértésen is. Még inkább áll ez, ha egy ember, egy művész, egy festő, egy író esetében a szellemi vagy erkölcsi diagnózisról van szó. Meg kell jegyeznem az igaz­­ság kedvéért, hogy Munkácsy nem a »Magasan száll a daru« nótát fütyülte előszeretettel, (ez Justhnak tévedése vagy tájékozatlansága a ma­gyar dalkincs világában). A művész kedvenc, mondhatnám kizárólagos nótája a »Csak egy kis­lány van a világon« kezdetű híres magyar dal volt, amelynek mély és bánatos dallamrajzát s a szövegét is a legközelebb érezte tulajdon érzelmes­­ségéhez, vérmérsékletéhez és férfiasságához. Aki hallotta valaha ezt a dalt Munkácsy ajkáról, azzal az angyalian lágy és melodikus hangzással, mintha egy tüneményes fuvolából szólna, az mindjárt meg is érezte elsóvárgó bánatosságában, a művész lelkének izzó magyarságát. Azt hiszem, nem is tu­dott más nótát, ezzel beérte egy életre, soha senki, nem is hallotta más nótáját, csak ezt az egyedi re való kislányt ezen a világon. Mert ebben úgyszól­­ván szintetikusan zengett igazi magyar álma, el­vágyódása, ábrándja s nosztalgiája. Mindig ezt frityülte, ezt a »Kislány«-t, ha festett is, órák hosz­­szat, beszéd közben, hallgatás közben, mindig. Va­lami titkos mélye soha be nem vallott dolgoknak, valami derűs és fájdalmas költészet sóhajtozott el messzi távolokba ebben az epekedő furulyaszóban, legfinomabb szólamvezetéssel, leheletnyi árnya­latozással, kifürkészhetetlen lelki húrokon, kivé­teles dallamboldogságban! Technikailag szólván, úgy tudott fütyülni a szakállából, a levegő előre- s visszaszippantásával a két ajka­s szőrbozótjai közé a két ajkán, hogy egyszerre csengett élesen és hal­kan, a hangszínezet derűjével, felcsattogásával s elapadásával, mint a kanári roulade-ja.. Mint egy fülemüle nyári éjjel párzási kívánságban, úgy tu­­dott fütyülni, espresso e con dolore. S még ennél is szebben. Erre a fütyre írhatta Hugo híres verssorát: Une flute invisible, Soupire dans les vergers ... — Na lássa! — szólt lelkesen Gordm­bach tanár úr, — ha ezen a hangon írt volna Justh­a Munká­csy fütyörészéséről, egy szót sem szóltam volna, noha még ezzel sincs megvilágítva nagy művé­szünk törhetetlen s ősi magyarsága. No de nem is mi vagyunk hivatottak, hogy ezt a magyarságot kellőkép megvilágítsuk. Másrészt, megvallom, ami már most önt illeti, ezt nem nagyon szeretem, ezt a hasonlatát: »mint a kanári roulade-ja­«. Igaz, ha azt mondom: »mint a kanári hangfutama«, talán nem mondok annyit, — magyarázta. — Végül le kell szögeznem egy dolgot, egy tüneményszerű dolgot, — mondta a tanár úr valami benső elra­gadtatással, — egy olyan tüneményszerű dol­got, ami egyenesen kizárja azt, hogy Munká­csy elfelejtett magyarul. Tudniillik a magyarnak, mint anyanyelvnek, megvan az a titokzatos, az az átitató, az az eltörölhetetlen sajátsága, az a ve­lőkig ható olthatatlansága, hogy egyszerűen nem lehet elfelejteni! Még aki évtizedekig nem gyako­rolta, elmaradván tengerentúli világokban, az is megőrzött belőle, ha­nem többet, mint szó- és mondatfoszlányokat, mint egy hajótörés idejéből egy szalmaszál emlékét, egy virág­szál emlékét elveszve a habokban,­­ mint az egész nagy múl­hatatlan emlékből egy sóhajt. Már nem tudom, hol olvastam azt, hogy az embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos, mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden szó olyan magától értetődő, olyan szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak idegen­? Ezt olvas­tam, sajnos, már nem tudom, ki írta? — Én írtam. — mondtam alázattal. — Ki van zárva! — fakadt ki Gordm­bach ta­nár úr s szörnyen bánta, hogy éppen ezt citálta, éppen azt, amit én írtam... Mingyá­t hívta is a pincért, fizetett és ment. kü­lföldi elmebeteg félrevonja orvosát. »Látja a falon azt a sok V-betűt? — magyarázza makacsul. — V annyi mint valóság, vagy latinul Veritas. De ezenkívül azt is jelenti: vízió. Érti most már? Valóság és vízió, a V-betű két szára. A kiinduló­pont közös, de aztán elválnak útjaik. Én igyek­szem egyszerre mind a két úton járni, de belát­hatja, hogy ez egyre nehezebbé válik. Előbb­­utóbb választanom kell, mert a kiindulóponthoz nem lehet többé visszatérni. Az a szörnyű, hogy időnként összetévesztem a V-betű két szárát. Mondja, előfordul ez néha angolokkal is?« »Hogyne« — feleli gyorsan az orvos. — »De azért jobban tenné, ha most lemenne az udvarra és egy kicsit sportolna.« A város felett repülőgép berreg de nem látni a felhőktől. A villák kapuiban kövér, fekete macs­kák ülnek, tarka szalag a nyakukban. A tej­bárok magas székein indusok ülnek angolok mellett. A Tower tornyos hídja lassan szétnyílik egy tom­pán bőgő hajó előtt. Az autóbusz tetején szem­üveges fiatal lány hajol tankönyv fölé. Metodista papnő és fogászatot tanul, mert misszionáriusnak megy Hátsó-Indiába. Kint Richmondon túl, a Bushy Park nagy tisztásain összeverődve állnak az antilopok és bársonyos bőrük gőzölög az esőben.

Next