Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1948-01-03 / 1. szám
II. évf. 1. szám, 1948 január 3. 1977 M(1 1 Ára: 2 forint FÖMszjaji^ej^^ A TARTALOMBÓL: Részletek Laval titkos feljegyzéseiből * A magyar romantika utolsó hőse * Mi a helyzet Csehszlovákiában? * A két Görögország és Amerika * Az elfelejtett szövetséges * Paál Ferenc, Gogolák Lajos, Dallos Sándor cikkei Az év Írta: PETŐFI SÁNDOR Indulsz, pályavégezett év, Menj... de várj, ne menjmagad, Sötét van a más világba, Jó lesz egy kis égő lámpa, Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom. Megpendítem húrjaid, Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál, megpróbáltam. Tudnál-e még valamit ieni valaha szépen szóltál. Most legyen szép éneked: Légy méltó neved híréhez. Tedd még ünnepibbekké ez ünnepélyes perceket. lés ki tudja? tán utósó, legutósó lesc dal: Tán ha téged most leteszelek, Többé majd föl sem vehetnek. Hangod, életed kihal. .. hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek. Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes f lantom. Zengd ki, ami benned van. Szólj vadul és szólj szelíden. Ragyogóan és sötéten. Szomorúan és vígan. Légy vihar, mely harangában Ősi tölgyeket szakit, Légy szellő, mely masalyogva Csendes álomba ringatja .1 mezők fűszálait. Légy tükör, melyből team Egész, egész élelem, A né: Melynek legszebb két svirága .4 múlandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot. Irom, Ami benned még maradt... A nap is midőn lemégyen, Pazarolva földön égen. Szétszór minden sugarat S szólj erősen, lántom, lhogyan Már utolsó e dalod: Ilirtelen ne haljon ő meg.' Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok. és 848) A Tiberis partján írta: KATONA JENŐ E római utunk előtt, mely a sors egyik meg nem érdemelt, ritka ajándéka, egyik napilapunk, — természetesen nem a dolgozó magyar tömegek lapja, — azzal a feltevéssel tisztelt meg, hogy útbaejtjük Canossát, Tuscini Mahid elomlott várát, amelynek erkélyéről valamikor VII. Gergely nézte végig az udvaron penitenciát tartó Henrik bűnbánatát. Nos közöljük, hogy nem jártunk Canossában, mint ahogy nincs is okunk semmiféle kanosszát járni. De itt járunk a Tiberis partján, ahol Balsac szerint egy órát álmodozni több, mint máshol éveket szorgos tanulásban tölteni. * Az első, ami az olasz társadalomban feltűnik, hogy nincs tele „sértődöttekkel". A vész és a vihar, amely átviharozott Italián, itt nem hagyott annyi sérülést a lelkekben. Nem sértődöttek a zsidók, akiknek legnagyobb részét ez a tisztességes társadalom megmentette. Nem sértődött a dolgozó nép, amely öntudatosan keresi jobb jövőjét a népfrontban Togliatti és Nenni vezetése alatt és tudja, hogy amit még ma nem azt s bárd akarattal e guruló dollárok ellenében,s, holnap el fogja érni. Nem sértődött, fájdalom, a birtokos osztály sem, mert a nagybirtok — amely Tacitus szerint valaha Itália vesztét okozta — máig megvan abban a mértékben, ahogy háború előtt volt és a nagytőke is él és virul, kivéve azt a részét, amely tengeren túlra vándorolt. Nem sértődött a Vatikán sem, amely politikailag a denvertizia cristiana-t — ék nem az egykori Don Sturzo-félét, hanem a De Gasperi-et és a Scelba-féle postfasiszta sólymákat — támogatja és anyagilag kitűnően részes a Banco di Santo Spirito-ban, a Szentlélek bankjában éppúgy, mint a Banca Commerciale Italiana-ban és a Montecatini-művekben. Az evangéliumi szocializmust hirdeti a Democrazia cristiana, amely a keresztet szemérmesen egy pajzs mögé rejti — áll szemben az osztályharcos szocializmussal. De a történelem menete valóban az osztályharc és a nagy „spiritualisták“ rendszerint igen jól rejlik „idealista“ meggyőződésük mögé érdekeiket. Míg furcsa paradoxonként a gyakorlatban a materialisták azok, akik tudják, hogy aki nem megy minden körülmények között a néppel, az előbb-utóbb együttmenni kényszerül a fasisztákkal. * A Vatikán tövében emlékezünk egy régi Aisisztor Zorán-cikkre: „A nyilas bárányok és a született ellenségek“, amelyben a jelenleg itt a magyar propagandát vezető szökevény prelátus azt fejtegette, hogy a nyilasok előbb-utóbb mégis igaz báránykái az Egyháznak, míg a baloldaliak, sőt horribile dictu esetleg zsidó baloldaliak annak született ellenségei. Nos meg kell vallanom, hogy ellenére az akkori körülmények engedte heves polémiánknak, az idő Don Nyisztrosót igazolta. Ugyanezt a politikát vallják nemcsak Mindszenti bíboros érsek, de sajnos a Vatikán monsignorei is. És ebben nem kis része van a fentebb említett Montecatini-Banca Commercial /in/tema-kapcsolatoknak, amely részvények jelentékeny része ma már az amerikaiak kezén van, akik ilyképpen újra életképessé teszik a már-már elomlott olasz nagyipart és banktőkét. És ezekhez a monsignorekat igen benső kapcsolatok fűzik. Della Torre gróf, az Osservatore Romano főszerkesztője hiába írta meg híres négy cikkét, amelyben hidat próbált verni a szocializmus felé. Jelenleg néma csend burkolja körül alakját. Most a Tiberispart magános töprengője, Silone: „Vino e pane", Bor és kenyér főhősére emlékezik, aki egy alkalommal ilyképen szól egy monsignorehoz: Mi mindannyian együtt nőttünk fel katolikus papi iskolákban. Becsületes, öreg tanáraink az evangéliumotállították nekünk. Ti nem vettétek a gazdagok ét, farizeusokra százszoros jajt kiáltó Lukács evangélium Krisztusát a szigetekre és így monsignorék lehettek. Én komolyan vettem őt, a szegények Krisztusát és evangéliumát, ezért lettem szocialista. * A Montecitorio egy ülése, az oly hosszú diktatórikus megszakítás után újra ülésező olasz, parlament, elég vigasztalan látvány. A jobboldal és jobbközép valóban semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Mintha újra hallanék a régi keservet és meddő kínt.. Látnák a gironde-ot, amely se jobb, se bal, amely nem hajlandó kiszélesíteni az alkotmány alapjait, amely ma sem tudja, hogy nem lehet a kapitalizmus krízisével újratámadó fasizmussal autoriter módon küzdeni, csak demokratikus alapon, — mint egykor Muzzini és Garibaldi akarták, — amely fél a munkásságtól, a népfronttól, mint az ördög a szenteltvíztől és a maga részéről már azt is kommunistának tartja, aki ezt az elemi igazságot felismeri. Régi beszélgetések emléke elevenedik fel bennőnk a cs effény Petk" S.'ndorroljak, megoá"-h -r. nem értette meg a bécsi alpolgármester. Vámiért, aki a közeledést az ottani Keresztes Fischerék helyett, akiket Bécsben Schuschniggnek és Zernattonak hívtak, inkább a dolgozó munkásság felé kereste. Sajnos épp oly későn, mint ahogy nálunk 1939-ben már Pethő is elkésett. A Winterek, Matejkák, Schnieperek, az egykori szociálkatolikusok azóta pedig már elmondották azt, amivel valamikor Romolo Murzi ment át itt a Montecitorioban a jobboldalról a baloldalra: lo vada verso la vita — Én az élet felé megyek . .. * A Via Appia Anticán, a sírok királyi útján, ami megállt az idő és él a múlt, körülfog valami mondhatatlan időtlenség, melyben minden valóság álomra játszódik át, miközben a távolról a havas Abbruzzók és a kéklő Albánok hegyeik körülölelik a világtörténelem legnagyobb temetőjét. Milyen szenvedélyek, álmok, csaták, díjjások arénája ez a tér, melynek lassan elvész vadon költészete. A campagmiolo, aki méla egykedvűséggel teregeli nyáját, vájjon milyen gót, vandál, spanyol, leütöm, francia porráomlott katona álmát rengeti fel? És az alkonyatban, ahogy a leszálló olaszországi nap színei utánozhatalan változatban kígyólnak, a távoli utas szívét egy régi emlék fogja körül. Milyen rég is volt az a nemrég, amikor át a Csallóközön, szuronyos öröktől terelve, mint a Háború és béke Pierre-je, folyton hallotta maga mögött dörögni a fegyvereket és remélte a kiszabadulást, már alig tudott vánszorogni és az éjjelt fegyveres kísérőjével egy szegény háromholdas paraszt tanyáján töltötte. Vájjon hol lehet az is azóta, aki szeretettel és részvéttel szánta meg sebeit bekötözte és az éhezőnek falatot és egy nyugalmas sarkot adott. Meg is akarta szöktetni, mert, mint mondotta: akiket ezek meggyötörnek, azok csak jót akarhatnak a népnek. Nem volt ennek az egyszerű kisanyai parasztnak nagy és mély szociológiai tudása, de volt rontatlan ösztöne és amikor jóakaratos terve nem sikerült, még búcsúzásul átöleli. Lakatos barátom, jótetted Isten áldja meg. Az világított az elkövetkező napok sötétjében, az vigasztalt meg azon az ólmosszürke napon, amikor a Medve hídon átterelve, életemben először rohant meg az öngyilkosság vágya. Milyen jó lenne is lenn a hideg habokban elmerülve örökre megpihenni, elringatnának az örökkévalóság csendje és nyugalma felé... A te alakod világított a sötétben és világit ma is még felém itt a Campagna-i alkonyatban is és ha valami, ez nem enged soha ügyeddel, a magyar szegénység ügyével ■,szemű-”ndóvá vagy akár csak megalkudóvá lennünk