Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1861-01-03 / 1. szám
lap elismeri, hogy okt. 20-a óta, habár ekkor még ily szándék nem is mutatkozott, most már törvényhozási és közigazgatási tekintetben a birodalom kétfelé van szakítva. „Nyolc hó előtt — írja — azok, akik Ausztriában a birodalmi parlament összehivatását tanácsják , félig forradalmiaknak, félig ábrándozóknak tartattak. — Híresztelék, hogy elvileg a korona sohasem fog lemondani azon jogáról, hogy a törvényeket, a nép meghallgatása nélkül, szabad tetszése szerint diktálhassa, gyakorlatilag pedig ellenveték, miszerint a magyarokat sohasem lehetene arra bírni, hogy a bécsi parlamentbe követeket küldjenek! — Most már egészen elkésett dolog volna afelett vitatkoznunk : vájjon ily makacsságot mutattak volna a magyarok tíz évvel ezelőtt is, ha a márczius 4-ről szóló engedélyezett alkotmány 1851-ben vissza nem vétetik? A helyzet most már egészen más, miután az absolut uralkodás, mely a birodalom részeinek összetartása végett volt foganatba véve, időközben tarthatlan rendszernek bizonyodott be, s a dualizmus, melytől féltünk, tényleg előállott.“ Ezek előrebocsátása után, az idézett lap egyszerűen azt indítványozza, hogy a német-szláv tormányok is mindenben az 1848-as magyar alkotmányhoz hasonló politikai intézményeket nyerjenek, aminek teljesedéséhez részünkről mi csak szerencsét kívánhatunk, lajtántúli szomszédunknak; ám nyerjék meg, de aztán tudjanak is élni azzal. (Mind kilátással biztatnak a pénzügyek?) Az 1861-ik év jan. 1. napja az ausztriai pénzügyi viszonyokat illetőleg nevezetes fordulópontot képez. Tudniillik a kormány az ezüst agrónak 44-re lett felszökése által, nincs azon helyzetben, hogy a pénzcsarnokon annyi ezüstöt vásárolhasson, amennyire az olaszországi hadsereg tartása s a nemzeti kölcsön kamatainak fizetése végett szüksége van. Ez okból Plener pénzügyminiszter, legfelsőbb helyen kieszközlötte, hogy a két következő rendszabály kivitelére felhatalmaztassék. 1) Hogy jan. 1-én a nemzeti kölcsönnek ezüsttel fizetendő kamatai, bankjegyekben, de mégis az agio felszámításával, fizettessenek ki, egyszersmind az agio 40-re határoztatván, az említett kötelezvények birtokosai, minden száztól, 5 forint ezüst helyett, 7 forint bankjegyet kapnak. 2) Elhatároztatott, hogy jan. 1-től fogva a bankjegyek kényszerített forgalma, a lombard-velenczei tartományokba is behozassák. (Lombardia alatt, jelenleg csak a mantuai kerületet kell érteni.) Nem lehet tagadni, hogy tekintve az idők izgalmas voltát, ezen utóbbi rendszabály kivitele nagy nehézségekre fog találni, s félni lehet, hogy a papírpénznek megjelenése Velenczében a piacot egyszerre a legnagyobb mértékben megdrágítandja, amihez természetesen még az izgatók mesterkedései is járulni fognak. (Mit mondhatunk a külpolitikai helyzetre, a jelen év kezdetén?) Átalában úgy mutatkozik, hogy ezen évben a 10 év óta emlegetett európai háború elvégre is kitörhet, ok és kedv van rá, itt is, ott is, ha nem is mindenütt. Francziaország magatartásáról alább közlünk egy félhivatalos nyilatkozatot. Ami pedig Olaszországot illeti, ez már annyira ment, hogy még a kormány közlönyei is, mindennap a közelgő háború elkerülhetlen voltáról beszélnek. Turinból írják, hogy legközelebb minden fegyverfogható ember a 18 évestől kezdve a 40-ig, hadseregi vagy mozgó nemzetőrségi szolgálatra fog felhivatni. Cavour gróf, miniszterelnök lapja pedig, az Opinione, az utóbbi időkben ily katonás hangon szokott írni : „Az olasz nép, és kormány eddigi magatartása eléggé meggyőzhette már Európát, hogy Olaszország el van határozva, óvakodva előre menni, de visszafelé soha sem, ha mindjárt a diplomaták ellene szövetséget is kötnének. ,,A kabinetek néhány nap óta rendkívüli tevékenységet fejtenek ki, s bizonyos egyezséget akarnak létrehozni. Azonban Olaszország mit sem akar kiegyezkedésekről hallani, s csak nemzeti felszabadulása művét kívánja befejezni. Viktor Emánuel király az olasz függetlenség eszméjéért saját koronáját teszi kockára. Európa legszabadabb országának (Angliának) kormánya mellénk nyilatkozott, s ezért Olaszország egységét csak külső erőszak által lehetne megakadályozni. „Azonban Olaszország el van határozva a végsőségig harczolni, s erre nézve ellensége irányában minden létező fegyvert használni is fog. Ha elveszti a csatát, akkor Európa népei ne is reméljék, hogy a béke valaha viszszatérjen, a kormányok pedig biztosan nem uralkodhatnak. „Olaszország saját erejének öntudatával bir; a hatalmak ugyan protestálhatnak fellépésünk ellenében (értsd Velencze megtámadása tárgyában) azonban Olaszország népei a szerződések (1815.) által nem érzik magukat lekötve; ők nem vettek részt ezek hozatalában s azért maguk is lesznek cselekedeteiknek bírái.“ Ily hangok után a hadszenet sem lehet tán nagyon messze. Francziaország ellenséges hangulata Ausztria irányában. Múlt számunkban közlöttük a franczia félhivatalos „Constitutionnel“ egyik czikkét, s tartalmából bőven kitűnt, hogy mily ellenséges hangulat uralkodik ez idő szerint Parisban a bécsi kabinet irányában? Ezóta a nevezett lap egy második, sőt harmadik czikket is hozott ez értelemben, s ezekben, a franczia kormánytól sugalmazott közlöny, nem kevesebbet igyekszik bebizonyítani, mint hogy Ausztria, a jövő tavaszra, ha a háború csakugyan kitörne, ismét önmagára lesz hagyatva, és sehonnan sem számíthat pártolásra. E nevezetes nyilatkozat tartalma itt következik : „Vegyük a dolgokat, Ausztriára nézve a legkedvezőbb alakban. Ám higyjük, hogy az 500.000 emberből álló osztrák hadsereg, az új háborúban, az olasz hazafiak ellenében nem félhet nagyobb veszteségtől, s ezért, győzelme után, e hatalom annál inkább fog igyekezni Velenczét elnyomni, az osztrák tábornagyok pedig időről időre kiadandják proklamatióikat, melyeknek hallatára a polgárisodott világ elbámul és elszomorodik. „Azonban ez csak új szerencsétlenség lesz, anélkül, hogy az olasz kérdést megoldaná, mert a függetlenségért küzdő népek rendesen a legnagyobb áldozatokra is készek szoktak lenni. Rövid időn az olaszok, habár veszteségüket előre is látnák, újra megjelennének Velencze kapui előtt. És ha újra megveretnének is, meddig tarthat az ily háború, melynek végét senki előre meg nem határozhatná ? Meddig nézné Európa egykedvűleg ezen folytonos emberáldozatot? „Mondják, hogy erre nézve legjobb politika volna, ha Francziaország magukra hagyná a verekedőket, hogy intézzék el perüket a felek, ahogy tudják : „ne akadályozzuk, hogy, úgymond, Ausztria hadd válaszsza maga az ütközet mezejét, Lombardiában, vagy az olasz herczegségekben, s akkor az olasz kérdés csakhamar letűnend a napirendről.“ Ismerjük azokat, akik így beszélnek, de ki kell jelentenünk, hogy Európa bár különböző okokból is, nem így gondolkodik. „Francziaország híven megtartotta a villafrankai békét, és nem oka annak, hogy e szerződést Ausztria és Piemont egyiránt megszegték. Francziaország soha és semmi körülmények között nem fogja eltűrni, hogy Ausztria ismét bevonuljon Lombardiába. Francziaország érdeke kívánja ezt, mert ha az ausztriaiak Piemontot legyőznék, előőrseik két napi távolra állnának Grenoble falaitól! Továbbá Francziaország becsülete forog itt szóban, mert Napóleon császár nem engedheti meg, hogy Lombardiát, melyet 1859-ben elnyert, s melyet ugyanakkor Piemontnak ajándékozott, 1861-ben ismét visszavétetni lássa. Győzelme eredményét fel nem áldozhatja, s nem engedheti meg, hogy a francziák vére hiában folyt legyen. „Lássuk a hatalmak állását. „Anglia, a lefolyt évben annyit beszélt az olasz függetlenség javára, hogy elvégre erkölcsileg lekötötte magát. Ma már nem mondják az angolok, hogy Olaszország szabadsága nem ér egy shillinget, vagy egy csepp vért. Talán maga Derby gróf, ha a minisztériumba lépne, szövetkeznék Garibaldival, Ferencz József császár ellen. Ezt ne feledje Ausztria, mert elmúlt azon idő, a midőn e hatalom Angliának „szárazföldi hadseregét“ képezte. „Tehát Oroszországra, vagy Németországra számítanak? Lehet, hogy az utóbbi időben Bécsben komolyan számítottak az északi két udvar gyámolítására. Azonban ha eddig e kellemes csalódásban éltek is, a varsói találkozás alkalmával valóban igen kegyetlen módon kellett kiábrándulniok. Most már tudva van, mily csekély segítséget ígértek onnan, s azt is mily roppant áron! „Minden arra mutat, hogy Oroszország boszut akar állani, s azért épen oly politikát követ, mint Ausztria a krími hadjárat alkalmával. Egykor Schwarzenberg herczeg mondá, hogy Ausztria, háladatlanságának nagyságával bámulatba ejtendi a világot. Ezt Gorcsakoff herczeg nem feledte el, sőt tanult belőle. De még akkor is, ha Sándor czár megbocsátani tudná, mégsem lehetne oly mindenható, hogy az orosz nép és nemesség közvéleményét megvesse. Poroszország ugyan nem érzi magát megsértve, hanem reményeket táplál szívében, miket még nem mer bevallani. Sajnos, de ki kell mondani, hogy Ausztriának újabb lealáztatása csak előnyös lehet Poroszországra. A vész perezében német vetélytársa irányában mutatna ugyan némi rokonszenvet, de azért mégsem sietne segítségére. Amidőn pedig a csata el volna vesztve, legfölebb sajnálkozó levelet küldene Bécsbe, ha ugyan nem tartaná helyesebbnek, hogy a legyőzöttet, elhamarkodásai miatt, még szemrehányásokkal is illesse. „Ami Németország egyéb tartományait illeti, lehet ugyan, hogy egy pár apró kormány s még apróbb hírlap, nagyon fel van ingerülve az olasz dolgok miatt, de igazán gyermekség volna, ezektől komoly segítséget várni. Vége van azon időnek, amelyben hitték, hogy Lombard-Velencze birtoka Németország biztonlétére elkerülhetlenül szükséges. „Németországban nincs oly valamirevaló katonai tekintély, ki ma is állítaná, hogy a Mincio-vonal országuk védelmére elkerülhetlen. Németország valódi határa az Isonzo és Tagliamento és az ezek közötti hegyek. E határon túl a német érdek megszűnik, s csak Ausztria nagyravágyása veszi kezdetét. „Szóval, Ausztriának nincs módjában, ezen háborút sikerrel folytatni