Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1868-06-10 / 24. szám
Előfizetési feltételek : a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. VAT* Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. IUP“ Hirdetési dijak, a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9.—Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 újkrajczár. Napóleon herczeg európai körútja. E pillanatban Európa minden valamirevaló politikusa azon töri fejét, vajon mit keres Napóleon herczeg Bécsben. Néhány héttel ezelőtt a berlini udvar vendége volt, most az ausztriai uralkodóházat látogatja meg, jelenleg még Bécsben mulat, de amire lapjaink a sajtó alól kikerülnek, megláthatjuk őt színről színre mi pestiek is. Napóleon herczeg igen érdekes férfi. Kissé elhízott ember, de azért élénk, elmés és igen szellemdús. Tudjuk, hogy korábbi időkben Magyarországon is sokat foglalkoztak ezen fejedelmi parj személyével, amidőn a haza megmentésére nézve a legkétségbeesettebb eszközök választásán kívül más mód nem mutatkozott a szabadulásra. Mai nap a híres szabadelvű franczia császári herczeg mint kellemes vendég jelenik meg a bécsi burgban és a budai kir. palotában. De mit keres itt? Mert hiszen csak nem pusztán azért utazik, hogy országot-világot lásson, miután száműzetése idejében úgy sem tett mást, mint a helyszínen tanulmányozá a nemzetek jellemét s az államok alkotmányát. Annyi sok hivatalos, félhivatalos, jól értesült vagy csak a saját esze után járó hírlapi levelező létezik a világon, de közülök egyetlenegy sem derítheti ki: mi dolga volt Napóleon herczegnek Berlinben? Annak felvilágosítására, hogy mért küldi híres politikus nagybátyja ezen öcscsét, kivel egy év alatt kétszer összevesz, kétszer kibékül, most már Bécsbe és Pestre is, még senki sem vállalkozott. Kivévén, ha elhinné valaki azt a hivatalos mendemondát, hogy a herczeg a török szultán múlt évi párisi látogatását akarja, bátyja nevében, viszonozni. Igaz, hogy elmegy ő Konstantinápolyba is, de bizonyára nem azért, hogy ott megmutassa a szultánnak, mint komprementiroznak a francziák Párisban, s nem azért, hogy megtraktáltassa magát a szerálj konyhájából került sorbettel és kövérfarkú juhhúsból készült pillánál. Az ily regényes dolgokon öreg Napóleon császár már rég túl van, s kezébe sem vesz oly követ, melylyel csak egyet dobhat. Ha a nagy mester mozgat valamit, méltán figyelmezhet rá az egész világ, mert rendesen valami új meglepetés szokott abból származni a kiváncsi világ számára. Vannak, akik Napóleon herczeg útjában nem kevesebbet látnak, mint egy közelgő borzasztó nagy háború előjelét. A többi között suttogták, hogy a franczia kormány a fél világot szándékoznék felizgatni a muszka ellen, Lengyelország javára. Ez azonban oly szép és nemes eszme volna, aminő a mai diplomáczia elúszott kertjében épen nem szokott megfogamzani. A mellett szó a mi szó, de Berlinnek sem lehetne nagy kedve Posent, Ausztriának pedig Galicziát odaadni menyasszonyi hozományul az újra feléledő Lengyelország számára. Mások csekélyebb fontosságú tervelődéseket gyanítanak. A kereskedelmi érdekeket támogató lapok czikkírói pedig azzal biztatják olvasóikat, hogy a herczeg egy átalános európai vámegyezmény létrehozásában fárad, melynek alapja és kiinduló pontja a lehetőségig korlátlan, szabad kereskedelmi rendszer volna. De ha az egész világ találgatja ezen nevezetes látogatás rejtélyeit, miért ne volna szabad e sorok írójának is elmondani egyszerű véleményét. Lehet, hogy csalódunk; lehet, hogy már a közeljövő világos cáfolatot hoz mai tévedésünkre, de a ki, mint csekély magunk, régóta szemlélgetjük a világ hatalmas urainak folytonos incselkedéseit és figyelemmel követjük kifogyhatlan cselszövényeiket, utoljára is azon gondolatban kell megállapodnunk, hogy Napóleon császár megint csak valami új, de ártatlan spektákulumot talált fel a párisiak mulattatására, kikről tudja, hogy soha sem veszedelmesebbek, mint mikor nagyon elunatkoznak. Avagy nem láttuk-e, hogy Napóleon császár az egyik háborútól a másikig terjedő időközt mindig igen sokat ígérő, de rendesen önmagában szétoszló érdekes látványokkal szokta kitölteni? Egyszer a római kérdést rántja elé; máskor Luxemburg háta mögött látszik háborút kezdeményezni. Ilyen volt a gondolat Mexikóban, a respublikából császárságot alakítani, mely nagyúri időtöltés tömérdek vér és pénzáldozatba került, s a választott fejedelem életével lakott vállalata miatt, melyet itthon valami nagyszerűnek, dicsőségesnek és az ottani népet boldoggá tevő kísérletnek tartott. A merész dráma gyászos véget ért, de azalatt elmúlt egy pár év, s a kiváncsi francziák figyelme át volt játszva tengeren túli mesés távolságú világrészekbe. A lapok minden érkező postahajóval bő leírásokat hoztak a mexikói vállalat további fejlődéséről ; a párisi képes újságok tömegestől hozták a csinos rajzokat: hogy fogadták Miksa császárt a fővárosban? milyen szép palotában lakik, minő tündérkertjei vannak tropikus égöve alatt, s a franczia jó darabig elfeledte, hogy tulajdonkép nem az a kérdés: mi történik Mexikóban, hanem hogy, mint sinylik az óriás nagy Francziaország, az ő értelmes polgárosodott, vagyonos, sőt dúsgazdag népével, még most is valóságos politikai szolgaságban, ahol egyetlen egy embernek tetszésétől függ a roppant ország összes anyagi és szellemi erejének olyan irányt adni, aminőt épen akar. A múltkor a párisi félhivatalos buzgolkodók a „mainczi kérdést“ találták fel, azonban a „luxemburgi kérdés“ szegényes megoldása után a nagyközönség épen nem sok érdekest látott az új találmányban. De most Napóleon császár arra van utasítva sorsától, hogy folyvást port hintsen francziáinak szemébe, miután minden más látványosság rendezéséből kifogyott: valami jobb gondolat hiányában útnak indítja kedvelt unokaöcsét, s ezzel kész anyagot vet a sok újságíró tolla alá, s a közönség legalább egy pár hétig naponta kérdeni fogja: ugyan mi sül ki végre az egészből? Egy pár hét kevés idő, de mégis csak egy része az az ember életének. Aztán olyan tünemény egy ily fejedelmi találkozás, melyből sok mindenféle nevezetes esemény származhatik, de másfelől nem kötelezi a látvány rendezőit arra, hogy csakugyan nagy dolgoknak legyen kezdete és kiinduló pontja. Lehet, hogy Napóleon herczeg megköti az állítólag rábízott fegyveres szövetségeket, de még valószínűbb, hogy útja bevégzése után lassanként minden feledésbe megy, aminek ma szemtanúi valánk. A fődolog, hogy a változást szerető francziának legyen mivel foglalkoznia. Vélje, hogy császárja megint világrázó eseményeket forgat elméjében; lássa, hogy akinek egymillió katonát s majdnem kétezer millió frankot bocsátott szabad rendelkezésére, azon ember, nem azért bírja e szörnyű hatalmat, hogy otthon csak pompázhassék fényes kastélyaiban, s hívei között osztogassa kegyeit, hanem bátor tenni is oly dolgokat, miket kívüle, Európában senki sem