Politikatudományi Szemle, 2020 (29. évfolyam, 1-3. szám)
2020 / 2. szám
GAZSÓ DÁNIEL a világháború után felbomlott, lazán integrált birodalmak lakossága igen kevert volt: a különböző nyelvi és etnikai közösségek elszórtan éltek vagy ugyanazon a településen évszázadok óta több nyelvi és etnikai közösség élt együtt. Másrészt a birodalmi területeken létrejött új államalakulatok vezetői a történelmi jogokra hivatkozva legtöbbször túl kiterjedt, a meglévő nyelvi és kulturális határokon átívelő területekre tartottak igényt. Harmadrészt a nemzetiségi elv gyakorlati alkalmazásának talán legnagyobb akadályát azok a gazdasági és politikai érdekek képezték, amelyeket a háború alatt az antanthatalmak titkos szerződésekben és megállapodásokban szentesítettek potenciális szövetségeseikkel, és amelyek több esetben felülírták úgy a történeti status quo, mint a nyelvi, etnikai hovatartozás szempontjait (Cartledge, 2011; Romsics, 2017; Gazsó, 2015/a). A politikai tér második nagy átrendeződésére hetven évvel később, a kétpólusú világrendszer megszűnését és a hidegháború végét követően került sor, a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesésével, valamint Csehszlovákia kettéválásával. Mindezek következtében emberek millió kerültek kisebbségi státusba az anyaországukon kívüli területeken. Kelet-Közép-Európában ezek a határváltoztatások és a velük járó nemzetközi konfliktusok adják a kisebbség-többség viszonyának sajátos jellegét (Kymlicka, 2001; Brubaker, 2006). Az eddigiekben ismertetett történelmi és politikai kontextusból adódó regionális sajátosságok nem hagyhatók figyelmen kívül a diaszpórapolitikák elemzésénél. Ellenkező esetben fennáll a veszélye annak, hogy egyes gyakorlatokat félreértelmezünk. Például az egyszerűsített honosítási eljárás - amely az egyik legelterjedtebb törvényes szinten megjelenő diaszpórapolitikai gyakorlat a világon - minden bizonnyal mást jelent a Kárpát-medencében, mint Nyugaton, ahol az állampolgárság (citizenship) és a nemzetiség (nationality) fogalmai sokszor egymás szinonimájaként jelennek meg a szóhasználatban. Következésképpen az anyaországok besorolása aszerint, hogy rendelkeznek-e etnikai alapon megfogalmazott egyszerűsített honosítási eljárással vagy sem, vajmi keveset árul el az egyes országok diaszpórapolitikájáról, sőt akár félrevezető is lehet: általa egészen más diaszpórapolitikai stratégiával rendelkező államok kerülhetnek egy kategória alá sorolva. Ezért inkább érdemes a regionális, illetve országos sajátosságokra koncentrálni és a diaszpórapolitikai gyakorlatokat a történeti partikularizmus elvét követve értelmezni. Kelet-Közép- Európában ezek a gyakorlatok - mint az a fentiekből is kiolvasható - elválaszthatatlanok a tágabb értelemben vett nemzetpolitikától, amelyben erőteljesen megjelenik a kultúrnemzet eszméjének dominanciája, és elsősorban a XX. századi határváltoztatások következtében kialakult ún. őshonos (autochton) kisebbségi közösségek felé irányul. A határon túli nemzetrészek és az anyaország kapcsolata a negyven évig tartó államszocializmus alatt tabunak számított ebben a térségben. A második világháborút követően kialakult kétpólusú világ keleti féltekéjén úrrá lett