Postás Dolgozó, 1967 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
BÍRÁL A POSTAI NÉZŐ Kérdez: az ördög ügyvédje A Vígszínház új, nagy sikere: Az ördög ügyvédje. Így nevezi tudvalevőleg a katolikus egyház azt a magas rangú papi személyt, akit azzal bíz meg, hogy kötelességszerű kétkedéssel vizsgálja a bizonyítékokat egy-egy szentté avatási eljárásban. A darab címe és alaphelyzete adta az ötletet: ezúttal mi játsszuk „az ördög ügyvédjének” szerepét, már ami a színházat, a művet illeti. A postás nézőknek így tettük fel a kérdést: — Mit érdekli 1967-ben a színházlátogatót a néhai boldogtalan szerzetesjelölt, a fiatalon elhunyt Kaszap István (a darabban: Gregor Pista) szentté avatási pere? Lekötheti-e a mai nézőt annak a katolikus egyházi méltóságnak a vívódása, akit a negyvenes évek elején a vizsgálattal megbíztak? Szól-e egyáltalán ez a darab a mához, tanít-e valamire, befolyásolja-e a néző világnézetét? Wessel Lászlóné a Helyközi Távbeszélő Igazgatóság kezelési osztályán nem lepődik meg a kérdésen: — Amikor hallottam, hogy a Kaszap-ügyről Thurzó Gábor könyvet ír A szent címmel, bennem is felmerült ilyen gondolat. Azután elolvastam — és már alig vártam, hogy színpadi változatát is lássam. Nagyon tetszett. S a feltett kérdésre a válaszom egyértelműen: igen! A szentté avatási história szerintem itt másodlagos. Úgy gondolom, a színházba elmegy hivő és hitetlen, katolikus és protestáns, de az a probléma, hogy szent-e Gregor Pista vagy sem, azt hiszem, ma már mindegyiket hidegen hagyná. A perben folyó vizsgálat során azonban széles körképet kapunk a korabeli úri Magyar Országról. Arról a rendszerről, amelynek akkor már vesztésre állt a Szovjetunió ellen a nárcik oldalán indított rablóháborúja, amely üldözte az ártatlan állampolgárok százezreit, s amelynek napjai akkor már meg voltak számlálva. Világosan kitűnik a darabból: az akkori rendszernek szüksége lett volna egy magyar szentre, hogy a vallásos tömegeket a bolsevizmussal ijesztgethesse, s ezzel serkentse ellenállásra, amire másképp már nem voltak hajlandók. Leleplező erejű mű ez: lerántja a leplet a jezsuiták erőszakosságáról, s a magas klérusról is, amely összefonódott az államhatalommal Gondolok itt az öreg megyéspüspökre, aki a prelátust arra kényszeríti, hogy meggyőződése ellenére javasolja a szentté avatást. S ezzel, azt hiszem, a kérdés második felére is válaszoltam. Hiszen a darab a mai nézőt sok mindenre megtanítja, felvilágosítja a múlt rendszer lényegéről, meggyűlölteti azt, s ezáltal világnézetileg is hat. Patkó Józsefné, a 70-es postahivatal könyvtárvezetője szintén olvasta a regényt, s ugyancsak attól kapott kedvet, hogy a drámát megnézze. A kérdésre ő is határozott igennel válaszol, megcáfolva minden kétkedésünket. — Bár Gregor Pistáról sok szó esik — mondja —, a dráma főhőse félreérthetetlenül a prelátus. Igazszívű, talpig becsületes, tiszta ember, akinek rokonszenvessége Páger Antal élményszerű alakításában még csak fokozódik. Milyen megrázó, amikor rágalomhadjáratot indítanak ellene, politikailag „be akarják mártani” baloldali kapcsolataival, csak azért, mert nem volt hajlandó a csúnya betegségben meghalt ,szerzetesjelöltből szentet kreálni!... Könyörtelenül megmutatja a dráma, mennyire álszent volt nálunk a régi világ, hogyan igyekezett a hatalom a tömegek vallásosságát a szennyes háborús, politikai célok érdekében kihasználni. Kitalálták például a „kéz a város felett” legendáját, kihasználva azt, hogy a szövetségesek egy ideig nem bombázták Gregor-Kaszap Pista városát. Bezzeg, Székesfehérvár első bombázása óta már hallgattak róla... No meg itt van a „szent” sógora, aki gyönyörűen megszedi magát az emberek ostobaságán... A dráma nagy érdeme szerintem az, hogy úgy bírálja az egyházat, annak magasabb köreit s a tömegek vakhitét, hogy egyetlen embert sem sért meg esetleges vallásos érzületében. — Még pár szót az alakításokról: Págeren kívül főként Sulyok Mária tetszett, aki remekül játssza meg Benigna anya pálfordulását, továbbá Tomanek Nándor, aki félelmetes jezsuita páter. A 90 éves püspököt alakító Darvas Iván az évad egyik legnagyobb élményét nyújtja: csak úgy csöpög belőle a kenetteljes ravaszság. Nagyszerűen segíti mindegyikük az írói mondanivaló érvényesülését! Szó, ami szó: ezt a darabot mindenkinek ajánlom, mert gondolkodásra, önvizsgálatra késztet, amellett, hogy kitűnően szórakoztat. „Az ördög ügyvédje”, mármint a kérdés felvetője tehát kudarcot vallott. Győzött Az ördög ügyvédje, a dráma. G. Szabó László Vidékre akartam telefonálni. Nem tudtam! A vonal túlsó végén közölték: a Szajna megyei távbeszélő-alkalmazottak sztrájkolnak. Vajon miért? A választ hamarosan megkaptam egy sajtótájékoztatón, amelyet a Francia Postai és Távközlési Szövetség rendezett; előadója a szakszervezet főtitkárhelyettese, Ginette Le Borgne elvtársnő volt. Számos újságíró jelent meg, így többek közt a L’Aurore, L’Humanité, Combat, Le Figaro, Tele-Deffense, Usine Nouvelle és a Postás Dolgozó munkatársa. — Azért sztrájkolunk — mondatta a többi között —, mert rosszabbodtak a munkakörülmények, indokolatlanul növelték a munkaintenzitást. A PTT eljárt a minisztériumnál és a Párizsi Távközlési Igazgatóságnál ez ügyben, de minden törekvésünk, amelyet a dolgozók érdekében tettünk, meghiúsult. Ezért hát a munkabeszüntetéshez folyamodtunk, s 24 órás sztrájkot hirdettünk Szajna megyében. A tények a következők — s Le Borgne elvtársnő sorolja az adatokat —: 1949 óta az automatizálás növekedésével egyidejűleg az igazgatóság jelentős létszámcsökkentést hajtott végre, pedig ez idő alatt a forgalom jelentős arányban növekedett. 1958 és 1964 között a belföldi távbeszélő-forgalom megkétszereződött, a nemzetközi pedig megháromszorozódott. Ugyanakkor pedig a távközlési vezérigazgató nyilatkozata alapján a létszám csupán hét százalékkal emelkedett. Tehát a feladatokat csakis a dolgozók munkaintenzitásának növelésével tudták végrehajtani. Mivel a személyzet sok esetben nem tudott megbirkózni a megháromszorozódott igényekkel, állandósultak a zaklatások, megtorlások, a szerzett jogok megvonása vagy csorbítása. Emelték az esti szolgálatok számát, módosították, illetve szűkítették a vasárnapi és ünnepnapi pihenőidőt. Automata órával mérték a szüneteket. Csökkentették az ünnepnapi díjazásokat. Egyszóval a szervezési hibákat a távbeszélő-kezelők sínylik meg. Mit gondolnak még, meddig lehet elmenni!? A túlzott igénybevétel miatt 1947-ben 76 dolgozót kellett kórházi syógykezelésben részesíteni, 1955-ben már 751-et. 1959-ben 1132, 1960-ban 1081, 1961-ben 1161, 1962-ben 1242, 1963-ban 1700 dolgozót gyósztottak kórházban, tehát öt év alatt a foglalkozásból adódó megbetegedések száma 40 százalékos emelkedést mutat. Ugyanakkor a többszöri betegszabadságot az igazgatás a minősítés lerontásával bünteti. Ha sok valakire az ilyen irányú panasz, kitesznek egy táblát kezelőasztalára: „Szorgalma megfigyelendő” felirattal. Frázisokat pufogtatnak, nem létező jóléti szervezetekről. Ugyanakkor több mint ötezer párizsi távbeszélő-kezelő számára egyetlen vállalati bölcsőde sem létezik. Egyetlen óvoda működik 30 férőhellyel, az Inter- Archives-ban, ahol 3000 asszony dolgozik együtt. A távbeszélő-kezelők nagy részének a szünetekben és a munkamenetek között nincs pihenőhelyük. Jó néhány öltöző állapota, a munkahelyek szellőzöttsége, a fűtés tűrhetetlen. Hogy mit követelünk a sztrájkban? Hosszabbítsák meg a pihenőidőt, hatálytalanítsák az állandó megszorításokat, vegyék számba a megnövekedett munka ütemét és természetét, s díjazzák kétszeresen a vasárnapi és ünnepnapi munkát. Hát ennyit akartam csak mondani. Harcunk igazságát bírálják el önök, s úgy írjanak lapjaikban — fejezte be Ginette Le Borgne a tényeken alapuló rövid, de tartalmas tájékoztatóját. Az újságírók sűrűn jegyezgettek. S másnap a francia lapok — még a jobboldaliak is — vezető helyen ítélték el a francia postaigazgatás munkásellenes törekvéseit. A sztrájk eredménye: 2 nappal a megmozdulás után a francia postaügyi minisztérium utasította az illetékes postai vezetőket a dolgozók panaszainak részbeni orvoslására, egyes korlátozó intézkedések visszavonására vagy módosítására. Ilyen egy sztrájk Párizsban. Harcban megedzett szakszervezeti aktivisták számára ez a harc nem valami újdonság, mert hiszen ott voltak ők akkor is, amikor fegyverrel a kézben küzdöttek a betolakodó náci diktátor véres kezű hóhérlegényei ellen. Bent a CGT központjában találkoztam egy elvtárssal, aki éppen a Rue-Lafayette-i partizáncsoportnak volt a parancsnoka. — Valóban, a harc nem újdonság számunkra. A fasizmus elleni küzdelemben a németek 800 postást megöltek, 1500-at pedig deportáltak. Emlékük örökké beleíródott a francia nép történelmébe. Talán látta azokat a kis táblácskákat Párizs utcáin: egy név, egy dátum és egy szám. (Már írtam erről.) Nos, e sok-sok tábla közül 800 a francia postások emlékét őrzi Párizs utcáin. — Epizódról? Már amennyire epizódnak lehet nevezni az ilyen emlékeket. A francia kommunisták mindenkor tájékoztatták a népet a nácibarát kormány árulásairól, manővereiről. 1940. július 10-én — miután a belügyminiszter közzétette, hogy 620 szakszervezeti szervet feloszlattak, 11 ezer házkutatást tartottak, március 7-én 3400 pártmunkást letartóztattak, 10 ezer ellen pedig intézkedést foganatosítottak — a parlament Pétain kedvéért elsüllyeszti önmagát, s hitleri ügynökökből álló kormányt alakít. Ebben a zűrzavarban jelent meg illegálisan a francia „Postás Dolgozó” című újság. Felhívást intéztünk a dolgozókhoz, szabotázsra, ellenállásra buzdítottunk. Szakszervezeti vezetőnk Jean Grandel volt akkoriban. Ő irányította a harcot, de náci golyó oltotta ki életét. Utolsó levelét feleségéhez és a posta pártmunkásaihoz írta: Teljesítse mindenki a kötelességét! " 1942. június 8-án a német haditanács 9 elvtársunkat ítélte halálra. Válaszunk: a távbeszélő-kezelők megszervezték a fasiszták beszélgetéseinek lehallgatását. Eltérítették és bontották a megszállók számos beszélgetését. Titkos telefonközpontokat és hálózatot szereltek fel az ellenállóknak, kommunistáknak. Az utolsó napokban a harc még jobban fellángolt. 1944. június 9-én a postások a legnagyobb szabotázsakciót hajtották végre: a Saint-Amand-i fasiszta katonai központ 35 kábelét robbantották fel. Július 8-án lerombolták az orly-i távbeszélő és postai kábeleket, felrobbantották a Párizs—Strasbourg vonal híd alatti kábeleit. Augusztus 11--án a posta a vasutasokat követve általános sztrájkba lép. Augusztus 24-én, csütörtökön bevonult Párizsba az első francia katonai egység, s mi, a nép, lebontottuk barikádjainkat, hogy szabadon magunkhoz öleljük hazánk fiait, felszabadítóinkat. Tagadhatatlan, hogy a gaulleista hatalom mostanában nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy a nép részvételét a haza felszabadításában elbagatellizálja. Meg szeretnék hamisítani a tényeket, a történelmet. A CGT minden eszközzel leleplezi ezeket a manővereket, szem előtt tartja a dolgozó nép felemelkedését, s tiltakozik mindenfajta elnyomás ellen. Dióhéjban néhány mozzanatában kívántam csak bemutatni azoknak életét, akikkel Párizsban találkoztam. Bérces György (Vége) SZTRÁJK illusztrációk: Bakallár József Realizmus a Benczúrban II. A java alkotó korában elhunyt, nagy tehetségű festőművész, Zilahy György emlékére rendezte meg a Postás Művelődési Ház képzőművészeti köre első nagyszabású, úgy mondhatnák reprezentatív kiállítását. Olajfestmények, akvarellek, pasztellrajzok: az egykori mester tanítványainak munkái emlékeztettek reá ... A kiállítás ünnepélyes megnyitása alkalmával vették föl a Zilahy György nevet. A megnyitó beszédet Xantusz Gyula mondotta és ő értékelte a kiállított munkákat. A zsűri négy díjat adott ki: Dombi Lívia, Fehér Ágnes, Ferk Ilona, Banga Ferenc részére. Érdekes momentuma volt a kiállítás megnyitásának, hogy azon részt vett egy lengyel vendég is, az éppen nálunk időző Stanislaw Skraba, a wroclawi amatőr művészeti klub képviseletében. A lengyel vendéggel a művelődési ház, illetve a képzőművészeti kör vezetősége megállapodott, hogy a jövőben szoros kapcsolatot tartanak fenn. Március végén a kiállítás anyagát, körülbelül ötven képet, bemutatják Wroclawban, ezt követően nyáron tíz lengyel amatőr művészt hívnak meg a tokaji művésztelepre, a mi festőinket pedig az Északitenger mellett egy művésztelepen látják vendégül. A kiállítás azt bizonyította, hogy új, jelentős korszaka kezdődik a képzőművészkörnek. Legutóbbi számunkban beszámoltunk arról, hogy milyen jogos várakozással tekinthetünk a megújhodott Irodalmi Színpad munkájára. Nos, most ugyanezt tapasztaltuk, amikor a nagy sikerű kiállítás után meglátogattuk a harmincnyolc főnyi alkotó kollektívát. Horváth Ferenc, aki Zilahy halála után a kör vezetését átvette, tulajdonképpen már jó néhány évvel ezelőtt a Népművelési Intézet instruktoraként hivatalosan foglalkozott a kör munkájával. — Az eddigi tapasztalatokat és a modern képzőművészeti pedagógiai elveket figyelembe véve — mondja — semmiesetre sem helyes, ha iskolásan képzeljük el egy képzőművészkör munkáját. Érdekes, hogy most a kiállításon lengyel vendégünk is ugyanezt hangoztatta. ők is Wroclawban és másutt inkább klubjellegűvé formálják a képzőművészkört, semmint fiatal és idősebb felnőttek iskolájává. Úgy vélem, két csoportra oszthatjuk a kör tagjait. Az egyikbe azok tartoznak, akik hivatali munkájuk mellett valóban amatőrként foglalkoznak a képzőművészet valamely ágával. Ők időről időre járnak be a körbe, hogy együttesen megvitassuk a műveikkel kapcsolatos művészi kérdéseket, esetleg korrigáljuk azokat. A másik csoportba tartoznak elsősorban azok a fiatalabbak, akik megélhetést nyújtó állásuk mellett, tehetségük, adottságuk alapján hivatásszerűen készülnek arra, hogy aktív festők, grafikusok, szobrászok legyenek. Nagymértékben egyet lehet érteni Horváth Ferencnek az-zal a törekvésével is, hogy igyekszik a mindkét csoportba tartozók egyéniségét megőrizni és kibontakoztatni. Az alkotóművész és az éles szemű pedagógus érzékenységével és biztos ítélőkészségével ismeri fel az egyéni törekvést, hangot és éppen ezen a vonalon akarja őket támogatni, hogy ne csak ösztönösen, hanem tudatosan megtalálják saját kifejezési formáikat. Az idősebb nemzedékhez tartozó tagok közül Ligeti Miklóssal, a Postai Tervező Iroda osztályvezetőjével beszélgettünk. Ő az alapító tagok közé tartozik, már 1947-ben is részt vett a kör munkájában. Szeretettel emlékezik meg Tamás Ervinről, aki az 50-es évek közepétől vezette a kört és ő volt az első, aki annak rendszeres munkáját megalapozta. Ligeti Miklós visszaemlékezik arra, hogy az 50-es évek derekán volt egy nagyobb szabású postás képzőművész-kiállítás, amelyen nemcsak a kör tagjai vettek részt, hanem olyanok is, akik otthon, egyénileg festenek és rajzolnak. Ő maga szintén a kör fent említett klubjellegét tartja helyesnek, hangsúlyozza azonban: a jövőben az eddiginél jobban be kell vonni a munkába a postához tartozó amatőröket , klubdélutánok, viták, konzultálások formájában. A fiatalok közül Fehér Ágnessel beszélgettünk. — 1964 tavaszán Zilahy Györgynél jelentkeztem — emlékezik vissza. — Akkor még a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam. Zilahy először egy csendéletet, majd egy fejmodellt rajzoltatott velem. Érdekes, hogy mindjárt, úgyszólván az első órákban arra hívta fel a figyelmünket, hogy amit csinálunk, azt ne csak stúdiumnak tekintsük, hanem olyan képnek, amelyben a valóságot akarjuk ábrázolni. Sokáig dolgoztunk szénnel, majd pasztellal és most tértem át az olajfestésre. h. gy. SIKÁTOR ÚJ MAGYAR FILM A boldogság keresése. Rényi Tamás új filmje, amely Kertész Ákos regényéből készült, ezt a köznapi és mégis oly bonyolult problémát boncolgatja. A főhős, Vince, egy vidékről városba felkerült fiatal munkás, aki azonban magával hozza, minden sejtjében hordozza a faluból városba szakadt ember ellentmondásos egyéniségét. Az új körülmények, a városi élet, az új munka- és ismeretségi kör különösen összebonyolódik múltjával, a megváltozott körülmények között is tovább hat benne a szerzési ösztön, a számítás és végül is elszalasztja boldogságát. Szereti Gabit, a szűkös körülmények között fiát nevelő elvált asszonyt, de fél a felelősségtől, a családtól és ez megbéklyózza érzéseit. Hiába él a városban, hiába szakmunkás, csak térben lépte át a falu mezsgyéjét, gondolatvilága visszahúzza. Az asszony nem bírja a szerelem nélküli házasságot és boldogtalanságában Vincéhez menekül. Ennél a jelenetnél megtörik a film logikája, megcsorbul az idáig töretlen jellemrajz. A férfi most sem meri vállalni ugyanis szerelmét, a boldogságot, eltávolítja magától az asszonyt. Gabi visszamegy férjéhez, aki egy váratlan indulat kitörésében megöli. Rényi Tamás új filmje jelentős előrelépés a munkásélet ábrázolásában. Légköre hiteles, valóságszerű, erőteljes képsorai pillanatok alatt beleviszik a nézőt a történet hangulatába, lírája megragadó és őszinte. A rendező színészvezető tehetségét is dicséri a két főszereplő Koncz Gábor és Törőcsik Mari gazdag, finoman árnyalt alakítása. Forgách Ottó operatőr megkapó erejű képei híven szolgálják a rendező célkitűzéseit. v. i. POSTÁS DOLGOZÓ 3