Premier, 2000 (1-7. szám)

2000-12-01 / 7. szám

együtt­­ sokat jártam gospelkórusokba, egyet­len fehérként együtt énekeltem a sok-sok feke­tével. Egyébként énekeltem nekik magyar nép­dalokat. Teljesen kibuktak, fantasztikusnak tartották, amit hallottak, és azt mondták, hogy „igazi soul lelkem" van. - Hány évig éltél Amerikában ? Azt szokták mondani, hogy oda könnyű kimenni, de csak győztesként szabad visszajönni. - Én is így érzem. 1981 -től 1994-ig éltem Amerikában. Nagyon jól éreztem magam, ren­geteget tanultam, és egészen más emberként tértem haza. A hazajövetelemben egyébként személyes okok játszottak közre, de nem ez a fontos, hanem az, hogy kinn megtaláltam ön­magam, megtaláltam azt az utat, amelyet jár­nom kell. Ám a legnagyobb élmény az volt, hogy mindennel egyedül kellett megbirkóznom, s nem tévedtem el abban a nagy dzsungelben. - Nemrég jártam­ Amerikában, és az egyik legizgalmasabb tapasztalatom az volt, hogy az emberek borzasztóan vigyáznak magukra. - Húsz év fölött már mindenki nagyon vi­gyázzon magára. Figyeljen arra, hogy mit eszik, mit iszik, mit olvas, meg arra is, hogy kik a ba­rátai. - Miként jön ide a könyv? - Én nagyon átélem, amit olvasok, ezért a rossz, negatív könyvet azonnal leteszem. Olyan könyvekre van szükségem, amelyek segítenek, építenek engem, ezért elsősorban az önéletraj­zokat keresem, azokat, amelyek arról szólnak, hogy különböző történelmi korokban az embe­rek miként viselkedtek, hogyan éreztek. Ezekből lehet tanulni. - Térjünk vissza a hétvégi koncerthez. Még sohasem énekeltem színpadon, nem is fogok, de rengeteget voltam kamera előtt. Imádom a han­­­gulatát. Mi a jó egy koncertben? -A repülés. Én imádok repülni. Egy pici helyen teljesen más a légkör, mint egy nagy csarnokban, de itt is, ott is elérheted azt a han­gulatot, hogy repülj. Az a hitvallásom, hogy engedjük el magunkat, törekedjünk a maxi­mumra, engedjük magunkat repülni. Nagyon remélem, a Generállal is meglesz ez az élmé­nyem, meg kell, hogy legyen. Ígérem, hogy a színpadról tömény energia árad majd a kö­zönség felé, és mert a közönség borzasztóan érzékeny, közös lesz a fantasztikus élmény, a repülés. - Bocs, de az asszociáció kikerülhetetlen. Jó sok zenészt ismerek, aki nem feltétlenül a zene szárnyán akar repülni, ha érted, mire gondo­lok... - Ne aggódj, értelek. A legelején nagyon sokszor ittunk. Volt egy lengyelországi turné, azt végigkísérte a vodka, aztán jött egy szovjet­­unióbeli turné, napi három tojással és egy üveg pezsgővel, mert egyszerűen nem volt más. Az­tán én is eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy elég volt, jól éreztem magam, de itallal már nem lehet továbblépni, és különösen nem kábító­szerrel. - Azt hiszem, ehhez elég erősnek kell lenni. - .Amikor kimentem Amerikába, min­dent kipróbáltam, és nagyon gyorsan rájöt­tem, hogy én önmagamtól is jól tudom érezni magam. Annak ellenére is kitartot­tam emellett, hogy adódtak problémáim. Egy-két koncertről pontosan azért marad­tam le, mert a társaság nem fogadott be. Egy kábítószerező csapatban másfajta élet­érzés az uralkodó, másképp gondolkodnak, kiszámíthatatlanok és talán érzékenyebbek. Én nem éreztem velük jól magam, ez fordít­va is így volt. - Te olyan lemondós fajta vagy? Fogadjunk, hogy húst sem eszel. - Csak részben van igazad, mert egyrészt imádok főzni, másrészt nem vagyok totálisan vegetáriánus, néha bekapok egy kis csibe­vagy kacsahúst. Szeretek újítani. Van egy kí­nai edényem, abban keverek össze egy kis brokkolit, zöldségeket, kínai fűszereket, mo­gyorót, mazsolát, mézet, hozzá egy kis szója­szószt, az egészet megsütöm, és valami fan­tasztikus lesz. - Hogy állsz az italokkal? -A keményet nem bírom, a vörösbort szere­tem. Márkát ne kérdezz, az a lényeg, hogy jó le­gyen, ja, meg száraz. Nem iszom ok nélkül, kós­tolgatni szeretek, nálam a bor és a hangulat össze­tartozik. - Egyszer meséltél nekem arról, hogy' Ikszel a lélekvándorlásban. Hány előző életedről tudsz? - Egyszer például a­z ill. században bíró voltam Svájcban. Egy nagyon nagy darab férfit képzelj el, magasat, kövéret, egy 7150 kilós pa­sast, baromi nagy csizmával, aki a városban élet és halál ura. Van egy vékonyka felesége, akivel egyébként rosszul bánik, és hozzá rengeteg gye­rek.­­Nyilván megöltek a végén. Leszúrt egy fél­tékeny férj. - Tévedsz, szívroham végzett velem. - Nő sohasem voltál? - De, a múlt század végén egy nagyon gaz­dag bécsi családnak voltam a kislánya, hosszú, fekete hajjal. Ha hiszed, ha nem, Bécsben egy­szer elmentem abba az utcába, ahol laktam, meg is találtam a házat, csodálatos nagy fekete kapuja volt. - Hogyan haltál meg Bécsben ? -A szomorúságba haltam bele, mert hozzá­adtak egy olyan emberhez, akit nem szerettem, és bár volt egy­ fiam meg egy kislányom, egyál­talán nem élveztem az életet, szomorú voltam és meg akartam halni. Egy szanatóriumban, ahol maiden fehér volt, ott haltam meg nagyon fia­talon, harmincévesen. - Na és milyen élet vár rád a XXI. század­ban? - Nem tudom, viszont gyűjtöm az angyal­kákat, lehet, hogy a következő életem „angyali” lesz. - Talán azért hiszel ebben, mert énekeltél kórusban, és azt mondják, hogy a gyermekkó­rus az angyalok hangja. - Biztosan. Tényleg a rádió gyerekkórusá­ban repültem először. - Éreztél kórustagként olyat, hogy angyal vagy? - Igen. Még mostanában is sikerül ezt az ér­zést egy-egy koncerten elérni. Néha előfordul, hogy könnyes szemmel jönnek oda hozzám. „Magdikám, ez fantasztikus volt.” Egyszer te is eljöhetnél a koncertemre. 36 PREMIER

Next