Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-01 / 1. szám
A mi lapunk viszonyát a tudományhoz illeti, az leginkább eszméltető, iránymutató akar lenni. S azért a terjedelmes, tudományos értekezéseket ezennel egyszerre mindenkorra a becses „Sárospataki füzetekhez utalván, részünkről resumée-szabásu, vagy a tudomány egyes részleteit felvilágosító dolgozatokat óhajtunk közölni és az itészetet ugy kezelni, hogy a közönségnek tájékozásul szolgáljon a nélkül, hogy a szerzőnek törvényeket szabni és útját kimérni akarni látszanék. Ez irányban, ez ösvényen haladva, akarjuk mi a nemesb erőket egyesíteni s az értelmiségnek egyház és iskola ügyében munkatért nyitni. Vajda mindnyájan, a viszonyok tekintetbevételével, férfias állhatatosságot, komoly tanulmányozással praktikus életrevalóságot összekötni, s ez által szavunknak oly hatóerőt adni tudnánk, hogy fent és alant egyformán győző és megnyerő lenne. 'Faxit deus! Szerkesztő. —: ——— . Az egyházalkotmányozás alapfeltételei. 1. Hol az urnák lelke vagyon, ott van a szabadság. 2. Kor. 3, 17. Idegen kéz által megköttetni csak cérnával is, kettévágja a szabadságot. Gr. Széchenyi István. (B.M.) A világ sokat változott az utolsó évtizedben s különösen hazánk sok tekintetben más alakot öltött. A régiek elmúltak, a mi volt, nincs többé, és mi lesz, jövendő? nem tudjuk, nem is a mi dolgunk tudni az időket. A téren, amelyen mi mozgunk, nincs, nem szabad változásnak lenni. Krisztus ma és holnap s mindörökké, ez az egyháznak jelszava s alapja, a melyen áll, s melyről letérnie semmi körülmények közt nem szabad. Még ama viszonyokra nézve is, hol a látható egyház az államhatalommal éritközik, nem lehet más vezérelvünk, mint a mely megíratott: „Keressétek először az Istennek országát és annak igazságát és minden egyebek is megadatnak nektek." Ehez képest mi mint egyház tagjai nem akarunk, nem akarhatunk semmibe sem avatkozni, ami nem az egyház dolga, s azért méltán követelhetjük, hogy egyházunk ügyeibe viszont senki se avatkozzék, kinek nem dolga, s ki velünk egy uton nem keresi istennek országát és annak igazságát. Ezt nevezzük mi egyházi autonómiának, mely a lelkiismeret szabadságának valamint legszebb gyümölcse, ugy annak legerősebb biztosítéka is, és oly alaptétele az ujabb kor civilisatiojának, melyet megtámadni annyi, mint az erkölcsi jelen világrendet sarkából kiforgatni akarni. Magától értetik, hogy a mellett a koronának az őt illető felsőbbségi jog, mint jus circa sacra szentül megmarad, mi mellett a keresztyén államhatalom annyival is inkább megnyughatik, miután a közös cél ama szellemi javak biztos előteremtése és megtartása , melyeket a társadalomnak egyedül a vallás szent ihlete eszközöl, s melyek nélkül az idők nagy folyamában egymás jogait kölcsönösen tisztelő társaság nem képzelhető. — De ama társadalmi nagy cél elérhetése végett a vallástársaság az önkormányzási jogban rejlő hatalmas rugókat nem nélkülözheti s azokat teljes hatályukban fentartani elmúlhatlanul szükséges. Mennyiben foly be a vallás lényegébe a közönségesen egyedül formának hirdetett kormányzati mód, elmondjuk röviden. Valamely sociális életelv addig gyakorolja szellemi teljes befolyását a társadalom minden egyeseire, míg minden ember csak épen ezen elv folytán érzi magát ama társadalom tagjának lenni. Míg e közös cél minden tagot lelkesít és annak fris tudatában van: a társaság él, virágzik és semmiben meg nem fogyatkozhatik, mert a közösség kifogyhatlan ereje tartja fen. Mihelyt ellenben az egyes megszűnik, mint gondolkodó lény a társaságnak, a melyhez tartozik, céljait, mint önnön elvének kifolyásait, mint ön saját céljait tekinteni, s a szellemi benső kapocs helyébe külső megszokás vagy épen kényszer lép: a társaság elvesztette éltető lelkét és egymást nem értő embertömeggé, vagy holt gépezetté válik. — Lehet aztán oly társaságban külső rend és csend, de a benső szellemi életnek vége. Az egyház azért mint Isten országának létesítésére alakult, nem is pusztán társulat, hanem erkölcsi intézet, csak addig szellemi hatalom, mig minden tagja a közös célt önnön céljának, az egyház ügyét saját ügyének tekinti, melybe belefolyni s azt intézni s bensőleg ösztönözve érzi magát. E közérdekeltség a vallásügyek iránt pedig mulhatlanul szükséges különösen a magyar protestáns egyházban, hol az állam az egyházszolgák és tanítók fentartásához, általában a cultus és közoktatás anyagi szükségeinek fedezéséhez semmivel sem járulván, egyház és iskola anyagi tekintetben is egyedül a hívek buzgóságától, egyház iránti érdekeltségétől függ, s miután a protestantismus ama külső eszközök birtokában nincsen, melyek által más hitfelekezeteknél a kedélyekre hatni, azokat az egyház céljai kivitelére megnyerni lehet, a prot. hivők munkás, tettleges részvéte a vallásügy iránt, azon mértékben nő és fogy, amelyben arra befolyni, azt intézni módjuk van. Ám ezeknél fogva tartja a protestáns egyház az autonómiát oly életkérdésnek, melytől léte vagy nem léte függ. Állíttatott, hogy a reformatio inkább politikai, társadalmi forradalom, mint vallásnyitás volt. Ebben csak annyi igaz, hogy a reformatio a hitre tartozó minden, még külső dolgokra nézve is, a nép kiskorúságát megszüntette, a mennyiben a községet az őt illető jogokba visszahelyezte, s a középkoron át kivivott egyházi önkormányzatot a hivők összeségére ruházta. Midőn igy a reformatio a községet a lelkiek-