Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1869-10-03 / 40. szám
ház kormányzata a hívek összeségének kezében van, ez óhajtás kifejezésére már szükség nincsen, sem pedig arra, hogy magán uton adjunk nézeteinknek kifejezést, vagy ily, úton létrejött nyilatkozatoknak magunkévá tételére kellessék szorítkoznunk, miután a hívek közönségének nevében hivatalosan nyilatkozhatunk, mint egyház. Nézetem szerint tehát nem az a helyes ut, hogy a wormsi nyilatkozathoz csatlakozzunk, hanem tegyük ezt. Nyilatkoztassuk ki, miszerint értésünkre esett, hogy a mult évben a róm. kath. egyháznak feje egy nyilatkozatot adott ki, melyben hivatkozván arra, hogy a többi között a protestánsok is elszakadtak az igaz hittől, minket az egész világból Rómába hiv, hogy a hit egységéről tanácskozzunk, hogy visszatérjünk az egyedül üdvözítő akolba s több eféle, s hogy ebben ellenünk sértő kifejezéseket használ. Továbbá, miután, mint hallatszik — mert erről egy egész kis irodalom van már — kivált a katholikusok között elszórva élő híveink előtt feltűnő az, hogy a protestáns világ mindezeket felelet nélkül hagyja, nyilatkoztassuk ki először, hogy a ránk szórt rágalmakat visszautasítjuk, másodszor pedig mutassuk ki azon pápai meghívásnak helytelenségét, mert hiszen el sem lehet képzelnünk, hogy egyházunk, mely saját hitelveinek alapján áll, a római pápa uralma alatt hozhatná létre azt, mit Krisztus megjövendölt, hogy t.i. „lészen egy akol és egy pásztor." Mutassuk ki, hogy ezen pápai nyilatkozat intenziói ellenkeznek a protestantismus nézeteivel, sőt hogy azok nem is lehetnek őszinték, hanem inkább csak a curiális stylus kifolyásainak tekintendők. Általában utasítsuk vissza ezen kifejezéseket és célzatokat, úgy mint amelyek reánk protestánsokra nem is illenek, másodszor pedig nem egyeznek meg a szentirással s a valódi tiszta jézusi tannal. Mivel pedig a magyarhoni ág. hitv. egyházat, mégpedig nemcsak a papokat, mint az egyházak elöljáróit, hanem a hivek összeségét az egyetemes gyűlés képviseli, azért adjuk utasításul az arra küldendő követeinknek indítványozzák azt, miszerint ezen tiltakozásnak az összes magyarhoni ág. hitv. ev. hivek nevében az egyetemes gyűlés adjon kifejezést, részletesen indokolván azt s világosan kiemelvén, hogy mi ezen tiltakozást nem intézzük a mi róm. kath. hazánkfiaihoz, kikkel testvéri egyetértésben és szeretetben akarunk továbbra is élni, hanem egyházi önállóságunknak és méltóságunknak tartozunk azzal, hogy a kérdéses tárgyban saját híveink előtt nyilatkozzunk s afelőli nézeteinket nyilvánítsuk." Megemlítem még, hogy ezen köztetszéssel fogadott beszéd alapján a gyűlés főtiszt, superintendens urnák indítványát egyhangúlag elfogadta —y—r.mában: „A sarutlan carmeliták tisztelt vezérfőnökének Ró-Igen tisztelt atyám ! A párisi Notredameban való ötévi hivataloskodásom alatt, dacára a nyílt támadások s a titkos vádaskodásoknak, melyek áldozata valék, az ön tiszteletét és bizalmát egy pillanatig sem nélkülöztem. Ennek számos, az ön keze által irt bizonyítékát őrzöm, melyek épen ugy hitszónoklataimra, mint személyemre vonatkoznak. Bármi következzék is, reájok mindenkor hálásan fogok emlékezni. Ma azonban egy rögtöni változás folytán, melynek okát nem az ön szívében, hanem egy Rómában mindenható párt üzelmeiben keresem, vádolja ön azt, mire előbb buzdított; rosszalja azt, mit előbb helyeselt, s azt kívánja, hogy én olyakat mondjak vagy hallgassak el, melyek nem lennének többé lelkiismeretem teljes és hű kinyomatai. Itt egy pillanatig sem késlekedhetem. Egy jelszó által meghamisított vagy elhallgatások által megbénított beszéddel nem léphetek megint a Notredame szószékére. Sajnálatomat fejezem ki efelett a tekintetteljes és bátor (párisi) érseknek, ki azt nekem megnyitá s azon emberek részakarata dacára, kikről épen beszéltem, nekem megtartá. Sajnálatomat fejezem ki efelett az imposant hallgatóságnak, mely engem figyelmével, rokonszenvével, majdnem — mondhatnám — barátságával környező. Sem őhozzátok, sem a püspökhöz, sem lelkiismeretemhez, sem istenhez nem lennék méltó, ha abba egyezhetném, hogy előttök ily szerepet játsszam. Egyidejűleg a kolostorból is visszavonulok, melyben laktam, s mely az uj, nekem készített viszonyok között reám nézve lelkiismeretem börtönévé változik. Midőn igy cselekszem, fogadásomhoz semmi esetre sem vagyok hirtelen: én szerzetesi engedelmességet fogadtam, de lelkiismeretem, személyem és hivatalom becsületességének határai között. Az igazság és a „királyi szabadság" azon magas törvényének jogi jótéteménye alatt fogadtam azt, mely sz. Jakab apostol szerint valójában épen a keresztyének törvénye. Épen e szent szabadság legteljesb gyakorlását kerestem tíz év előtt a kolostorban, a minden földi számítástól ment, — van bátorságom hozzá tenni : minden ifjúkori csalódástól tiszta lelkesedés által fölemeltetve. Ha áldozataim jutalmául ma láncokat adnak, úgy nemcsak jogom, de kötelességem is, hogy őket eldobjam magamtól. A jelen óra ünnepélyes. Az egyház földi létének egyik leghevesb, legsötétebb s legelhatározóbb válságán haladt át. Először 300 év óta a közzsinat nemcsak összehivatik, hanem szükségesnek is nyilvánittatik; ez magának a szent atyának kifejezése. Egy pillanatban, még ha utolsó lenne is, sem egyezhetett az evangelium egy prédikátora abba, hogy hallgasson, mint Izrael ama „néma ebei," hirtelen őrök, kiknek a látnok szemökre veti, hogy nem tudnak ugatni. Canes muti, non volentes latrare. A szentek sohasem hallgattak. Én nem tartozom közéjök, de mégis az ő nemökhöz tartozom — filii sanc~ PATER HYACINTHE. A „Temps" e híres egyházi szónok következő levelét teszi közzé: