Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: Négy arc
zsákmányolást. Ő a reformációt egy felül új világnézetnek, másfelül szociáletnikai (politikai) reformnak gondolta. Theologiájában a legmodernebb minden reformátor között, de viszont vallásos mélység dolgában mindannyinak alatta áll. Luther bestiának nevezi az észt, Zwingli annyira becsüli, hogy a pogány világ bölcseit az isteni szellem hordozóiul tekinti és reméli, hogy majd a mennyben találkozni fog Platonnal, Senecával, Sokratessel. Nem volt benne semmi misztika, mint Észak szülöttében, az eislebeni bányászgyerekben ; tiszta, világos és átlátszó volt lelkében minden, mint az Alpesek fehér csúcsai, vagy a svájci tavak mélye. Nem vonaglott a porban, a halál völgyéből nem kiáltott fel, az ördöggel nem tusázott és a harmadik égig sem ragadtatott el, mint vulkanikus társa, Luther, hanem örökösen az emberi szellem legmagasabb régióiban járt és e magasban szabadnak, Istenhez közelállónak érezte magát. Van benne valami magányos vonás ; az intelligencia arisztokratája, a humanista reformátor. Éppen ezért csak Zürichnek volt reformátora: hívei harminc év múlva (a II. helvét hitvallásban) már Kálvin irányához csatlakoznak. Ha Luther a próféta, ő a bölcs és mutatja, hogy a protestantizmus nemcsak prófétaság, hanem doktorság is ; nem csak új hit, de új tudás is. Azonban az is bizonyos, hogy a protestantizmus nem csak doktorság. Ha csak Zwingli volna a protestantizmus egyetlen képviselője, ma a történelem nem egy új világgal volna gazdagabb, hanem csak egynéhány fennkölt gondolkozóval, akik meggyőződésükért meg tudtak halni, de meggyőződésükkel nem tudtak életet formálni. A Zwingli fasorcája elvillan a világtörténelem forgó kerekei között s előttünk áll az akarat és a tetterő szimbóluma: az oroszlán arc. Kálvin volt a reformátorok között az akarat, a tetterő embere. A próféta és a bölcs mellett ő a harmadik: a hős. Hatalmas művében, mely minden idők legnagyobb theológiai rendszerei közül is kiválik, tulajdonképen az ő praktikus voluntarizmusát fonja bele logikája gyémánt kötelékeivel a világmindenség végső elveibe. Nála nem az emberi szív áll a világ középpontjában, a maga bűneivel, vágyaival, fájdalmával és örömével, hanem a felséges Isten, aki teremti a világot a maga dicsőségének manifesztáló szerszámául. Ebbe a világba helyhezteti az embert, hogy fölötte bíró lehessen, hogy éretten Atya lehessen. Némelyeket idvességre választ, hogy nyilvánvaló legyen minden irgalma, jósága, hosszútűrő bocsánata, féltő, gyöngéd ereje, amellyel az elesett embert elvezeti a Grolgota alá, mert ott lesz a szíve szerint az övé, némelyeket pedig kárhozatra