Protestáns Szemle, 1928
Kritikai Szemle - Gulyás Sándor: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig
filológiai elemzése eredményeinek szintézisét sem hagyja másra. Horváth János nem kér a szokásos munkafelosztás kényelméből, hanem a kitűzött feladatot egészen a magáénak tekinti s a vele járó munkát a filológiai megalapozás igénytelennek tetsző részleteitől kezdve az esztétikai betetőzés művészi remekléséig egymaga végzi. S éppen ez a látszólagos kettősség adja meg módszerének azt a páratlan egységet, amely nem a megszokott analitikus vagy szintetikus eljárás egyoldalú követésében, hanem egy jelenségnek vagy kérdésnek maradék nélkül való teljes elintézésében nyilvánul. A témának ez a teljes feltárása és lezárása jellemzi Horváth János jelen munkáját is. A bevezetésben a népiesség fogalmának pontos meghatározásával veti meg fejtegetéseinek szilárd alapját. Először is megismertet bennünket azzal az irodalmi néppel, amely összekötő kapcsot alkot az olvasóközönség s az irodalom alatti nép között. Ez közvetíti egyrészt a szájhagyományba leszálló, másrészt az abból irodalmivá emelkedő költői kincseket. E szerint „a népköltészet bányája a népiesség Petőfi előtti félszázada számára nem annyira az igazi nép volt, hanem, bár a néppelszintén, de az irodalommal is érintkezésben álló, abból hatásokat felvevő, vidéki magyar középosztály". A népiesség pedig ott kezdődik, ahol az irodalom szándékosan keresi a népköltészettel való érintkezést. Ez az érintkezés kétféle. Ugyanis az igazi népiesség egyrészt öntudatosan idomul a népihez, másrészt céltudatosan igyekszik a műköltészet megfelelő elemeit a néphez juttatni. Ez az irodalomtörténeti jelleg azonban korántsem meríti ki a népiesség fogalmát, amelynek tárgyköre és időbeli kiterjedése sokkal nagyobb, mint általában szokták gondolni. Kiterjed a költészeten kívül „a nemzetnek mindenféle, népfajilag különleges hagyományára s a nemzeti történet egész folyamatára. Hagyománymentő mozgalom az újítva haladó világban. Kelet intelme, emléke a nyugat jelenében." A népiesség tehát állandóan működő, konzerváló történeti erő, de vannak korszerű változatai. A XIX. században éppen mint irodalmi népiesség vált a nemzeti haladásnak legszembetűnőbb s így közismert tényezőjévé. A jótékony folyamat már a XVIII. század közepe táján megindul, egyelőre lassan ugyan, de az egészséges fejlődés biztató ígéretével. A mozgalom kezdeményezője s így a magyar irodalmi népiesség őse Faludi. Énekköltészetének varázsa, mellyel Révait és annak egész körét is meghódítja, „a friss színekben jelentkező régi." Ezzel válik a formahagyomány irodalmi értékesítésének első nagy művészévé. A századvégi hagyománymentő népiesség alapvető szemléletét legjobban és felülmúlhatatlan tömörséggel fejezi ki Berzsenyi híres feljajdulása: „Romlásnak indult hajdan erős magyar." Ez a szemlélet élteti Dugonics és a „népszerűek" magyaros irányát. A hagyománymentő múlt föltámasztásában ekkor már nagyobb szerep jut a köznép hagyományainak is, ami bizonyos szempontváltozást jelentett Aporhoz képest. A Faludi- és Dugonics-féle népiesség eltérő jellemét, beható elemzés alapján, abban állapítja meg Horváth, hogy míg Faludi, akit inkább művészi cél vezetett, a formai néphagyományok iránti érdeklődést propagálja, addig Dugonics, akit inkább érzelmi (nemzeti, faji)