Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-03-24 / 23. szám
Ötödik év’ Híve légy törvény szavának : Isten’, Király’ és Hazának.fElső fele: Mart. 1ékén 23-dik szám. Megjelen e’ divatusság hetenkint 2s.ev. Helyben félévi dija 5 frt., egész évi 10 frt. Postán 6 és 12 frt. p. a’ TÁRSAS ÉTET BIVILTVNJÁ&BŐje. Előfizethetni kigyó utczában, kígyó patikától lső kapu, 3dik házban, és minden cs. kir. postahivatalnál. .* ' ■ '» A’ két festő. (Olasz Novella.) . . (Vége.) E’ kép* szemlélésénél fájdalmas érzet lepte el önkénytelenül is Andrást: mert bár milly szabályossak is, sőt remekek voltak arczvonásai, a* többiek szépségével még sem hangzott össze az egész. Szép ugyan az arcz, de azon szépségekhez tartozik, mellyek a’ nélkül hogy tudnék miért, szomorúságra indítanak, és mellyhez, ha az életben föltalálnánk is mássál, soha vonzalmat nem érzenénk, sőt mellytől félünk, mert egy rejtélyes szívbélyeg kinyomását hordozza homlokán. És ez volt Castagnol András műve. „Ezt elvégeztem!“ kiálltott András, olly hanggal, mellybe büszkeség és csüggedés érzete vegyité magát, eldobva magától az ecsetet, hogy ez darabokra hullott. Domonkos oldala mellett állott, Andrást munkájában csudálkozással ’s sajnálkozással szemlélte, de nem azon sajnálkozással, melylyet gyülölség szül, hanem melly atyai szeretedből származ. „Szép, mondhatom szép e’ kép András!“ szólt hozzá Domonkos. — Sz. Márkra! te nagy festő vagy.“ András e’ gyöngéd ’s szeretetteljes hangokra nem is figyelt, hanem szoborként állott. „András! — folytatá Domonkos, — munkád dicső, de mi súgta e’ pokoli gondolatot?“ Ez felelet helyett elfojtott zokogással tette jobját szivére, és Domonkoshoz fordulva szemei ennek Máriájára estek, ki szomorkodva (1839) látszott magát a’ homályba elvonni, és közötte ’s Isaura képe között vetélkedője állott, ki feléje mosolyga. „Isten veled András!“ szólt Domonkos, András jég hideg kezét megszorítva. E’ barátságos kézszoritásnál, ez elváló százainál , mellyet naponkint érzett ’s hallott András vetélytársától, gépely módra távozott el; állásáról lassan feléldegélt, és egy darabig a’ borongás est-homálytól némileg világított templomba bolyongott, és a’ mély síri csendet csak a’ márvány padozaton tett léptei zavarók meg. Végre a’ fő oltár lépcsőjén térdbe omolva imádkozni akart. De gondolatjai csak hamar összezavarodtak ; a’ szent hangok elhaltak félig nyitott elhalványult ajkain, az oltár felett függő szent képre irányzott szemei becsukódtak, feje mellére hajolt, és úgy tetszett neki mintha még a’ kis pásztor gyermek volna, ki gondatlanul tölti el élete napjait. Később azon benső, mély érzelem támadt fel ismét benne, melly művészi pályájára serkente, és gondolájában első képe, mellyet festett. Élete egészen más volt; ismeretlen eszmék hullámzók körül lelkét; a’ hála érzete, melly első volt szivében, büszkeség, hírvágy ’s szerelem fogák el. És itt a zárdában látott angyalok lebegtek előtte; azon félénk ’s bátortalan pillanatok, mellyek lelkéig hatottak; azon édes csevegések, mellyek pihenő érájában földeríték, jutottak eszébe. Itt ismét Isaura állott előtte, kinek keze az övében remekélt. Végre egy más szenvedély, a’ gyülülség uralkodott egész valójában, és itt borzasztó Gondolatok, fájdalmas emlékezetek lehettek. mit°ia’ fiatal festő érzett, görcsösen vonaglának 1 (23)