Rakéta Regényújság, 1990. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
gyűlölete vak volt és ösztönös, nem irányította sem ész, sem számítás. Eleinte még nem voltak napirenden a válogatott kegyetlenkedések (ezekre csak később került sor), csupán a verés és a nyers durvaság volt rendszeres. Egy ilyen alkalommal Bátard egyik füle súlyos sebet kapott, minekutána a sérült izom megszűnt működni, s ettől fogva ez a füle kókadtan lefittyedt, örökösen emlékeztetve kínzójára. És Bátard sohasem felejtett. Kölyökkora az esztelen lázadás időszaka volt. Rendre alulmaradt, ám mégis ellenszegült, mert természetének rendje volt, hogy ellenszegüljön. És nem lehetett legyőzni. Fájdalmában éles hangon visított, mikor lesújtott az ostor és a bot, de sosem mulasztotta el, hogy dühös vicsorgással fenyegetően közbemozduljon, kimutatva lelkének keserű, bosszúra szomjazó indulatát, mire újabb ütlegek következtek. De vérében volt anyjának szívós élni akarása. Semmi sem tudta elpusztítani. Vígan virult, ha balsors kísértett, meghízott, ha éhínség pusztított, s az iszonyú létharc természetfölöttivé növelte értelmét. Örökölte anyja, az eszkimó kutya óvatosságát s dörzsöltségét, és örökölte farkas apja vadságát s merészségét. Alighanem ugyancsak apjától maradt rá, hogy sosem siránkozott. Ahogy felserdült, tovatűnt a kölyökkori visítás, mogorva lett és hallgatag, s tétovázás nélkül ugrásra kész. A szitkokra vicsorgó morgással felelt, ha ütötték, csattogó fogakkal kapott a bot után, s örökös vicsorgásából áradt az engesztelhetetlen gyűlölet; ám soha többé, még a legnagyobb gyötrelem nyomán se sikerült Leclére-nek, hogy kipréselje belőle akár a félelem, akár a fájdalom jajszavát. Legyőzhetetlensége meg csak szította Ledére haragját, s egyre ördögibb gazságra ingerelte. Ha Ledére Bátard-nak fél halat adott, s társainak egészet, Bátard fogta magát, és megrabolta társait. Fosztogatta az élelemkészletet, s ezernyi más zsiványságot eszelt ki, mígnem minden kutyának és gazdának a réme lett. Egyszer Ledére elagyabugyálta Bátard-t, és Babette-et kényeztette Babette-et, kinek munkája feleannyit sem ért, mint az övé, mire Bátard belevágta a hóba, s irdatlan állkapcsaival szétroppantotta hátsó lábát, úgyhogy Ledére kénytelen volt lelőni a sérült állatot. S a véres csatákban sem volt ellenfele: felülmúlta minden csapattársát, ő szabott törvényt munkában s evésben, ügyelve is rá, hogy e törvényt betartsák. Öt év alatt egyetlen kedves szót hallott csupán, s egyetlen kéz cirógatta gyöngéden, s akkor sem tudta mire vélni ezt a bánásmódot. A rá jellemző vad gyűlölettel szökött fel, s állkapcsa egy szemvillanás alatt összecsattant. Sunriseban történt mindez, s a misszionárius volt az új vendég e tájon, akinek a szájából a kedves szó elhangzott, s kinek kezétől a cirógatás származott. És a történtek után hat hónapig nem írhatott haza levelet az Államokba, a mcquestioni sebész pedig kétszáz mérföldet utazott a jégen, hogy megmentse a vérmérgezéstől. Emberek és kutyák egyaránt gyanakodva méregették Bátard-t, ha a táboruk környékén megjelent. Az emberek fenyegetően rúgásra emelt lábbal üdvözölték, a kutyák meg felborzolt sörénnyel és kivicsorított agyarakkal. Történt egyszer, hogy az egyik ember megrúgta Bátard-t, mire Bátard állkapcsai farkasgyorsasággal acélcsapdaként csapódtak rá a lábikrára, csontig átharapva a húst. A férfi eltökélte, hogy végez vele, csakhogy Fekete Ledére, vészjósló szemekkel és kivont vadásztőrrel, közbelépett. Bátordt megölni - ó, Sacredam! -, ezt az élvezetet Ledére magának tartogatta. Egy szép napon erre is sor kerül, vagy hát - de ugyan ki tudja? Akárhogy is, a probléma így vagy úgy megoldódik. Mert hát legfőbb problémája lett egyik a másikának. Még a puszta levegő is, amit az egyik beszívott, kihívás és fenyegetés volt a másik számára. A gyűlölet oly szoros kötelék volt köztük, amelyet szeretet soha nem formálna. Leclére arra várt, hogy eljöjjön a nap, midőn Bátard lélekben összetörve, nyüszítve kushad majd a lábaihoz. Bátard pedig nos, Lederc jól tudta, mi jár Bátard fejében, nemegyszer kiolvashatta ezt a kutya szeméből, méghozzá oly tisztán, hogy ugyancsak gyakran tekingetett hátra, ha netán Bátard a háta mögé került. Az emberek álmélkodva látták, mint utasítja el Ledére a kutyáért kínált csinos összeget. - Egy napon úgyiscsak megöli, az óra meg odavész - mondta egyszer John Hamlin, mikor Batard zihálva feküdt a hóban, ahová Ledére rúgása nyomán penderült, és nem lehetett tudni, hány bordája tört el, senki nem mert közeledni hozzá. BÁTARD