Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)

1870-05-05 / 140. szám

140. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postám vagy helyben házhoz hordva 18 frt — kr. Q _ Negyed évre Egy hóra . Hirdetmén­yek fi­ja: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. egészévre fél évre Csütörtök, május 5. 1870. 1­4 frt 50 kr , 50 REFORM I. évi folyam. Szerkesztési irod­a: Lipótváros, főut, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe* intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Eiafié-hivatal, Kétsas-utcza, 14. szám. A lap a­nyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Pest, május 3. A megyei törvényjavaslat hírlapi vita­tása megindult, nem azon mohó szenve­­dél­lyel, mel­lyel a hírlapi mosoch a fel­merülő tárgyak után kapkodni szokott, ha­nem — átalában legalább — azon habo­zó tartózkodással, mely a tárgy vitális fon­tosságának, a munkálat lekiismeretes és komoly irányának és a publiczistikai hiva­tallal, mint elsőfokú bírósággal járó fele­lősségnek természetes eredménye. Csak az ellenzék főközlönye kereste ambíczióját gyors ítéletben és elitélésben; neki elég volt a egy futó pillantás a törvényjavaslat terje­delmes rovataiba, hogy 24 órai „gondol­kozás“ után kimondja teljes hasznavehet­­lenségét, szabadság- és demokrácziaellenes irányát, sőt veszélyes voltát egy oly mun­kának, melyen komoly, tapasztalt, tanult és hazafias férfiak tán évekig gondolkoztak, hónapokon át dolgoztak. E kritikával fog­lalkozni nem oly munka, mely akár az időt, akár a fáradságot kifizetné; elitéli azt, úgy his­szük, maga a legjobb hiszemű olvasó is, kinek első látásra feltűnik, hogy a részletek ellen irányzott e rögtönzött tá­madás nem politikai és elvi meggyőződés­ből, hanem azon ellenszenv egy neméből eredt, mely elitéli az embert, mert nem tetszik neki az orra. Avatottabb toll az, mely ma az „El­lenőr“-ben kezdi meg a törvényjavaslat bí­rálatát. Mocsáry Lajos úr már régen fog­lalkozott a megyei kérdéssel, még mielőtt magára vette volna a mai közjogi ellenzék egyenruháját, mely a természetes mozgást oly sokféleképen akadályozza; lehetnek te­hát a tárgyról elfogulatlanabb korból szár­mazott nézetei; mindenesetre vannak né­zetei, s így vele szemben­­ rőthe némi mó­­dosításával mondhatjuk : Mit euch, Herr Doktor, disputiren 1st ehrenvoll und ist Gewinn. S ezt annyival inkább hiszszük, mert főfontosságú előttünk a tárgy parlamenti vitatásának hírlapi előkészítésében a törek­vés, hogy az ellenzéket tőlünk lehetőleg arra bírjuk, hogy ezen nem nemzetközi, sem európai politikájú, hanem tisztán bel­ügyi, szabadelvűségi és mondjuk ki nyíltan , magyar kérdésben hagyja ott a bihari pon­tok által kijelölt mágusi körét, ne keressen itt is argumentumot azon közjogi rendszer ellen, mely ellen eddig sem szóval, sem tet­tel bizonyítania nem sikerült, szóval : fog­laljon oly álláspontot, hogy a megindítandó vita vitatkozás legyen és ne küzdelem, eredménye pedig megnyugvás és ne izga­tottság. Ha a többség úgy indul, hogy az ön­­kormányzat , a­­ szabadság és a nem­zeti lét megalapítása felé haladjon, a ki­sebbség előtt pedig nem lebeg más vezér­csillag, mint az 1867-iki mű alapjainak körülásása : ugyan mikor és hol reméljünk találkozni ? Pedig Mocsáry úr már­is így indul. Czikkétől, ha az elfogulatlanságot igen­is, de az őszinteséget elvitatni nem lehet. Egész világossággal olvasható ki belőle azon meglepő tétel, hogy a megyerendezés­ről szóló törvényjavaslat nem le­het jó, mert a törvénykezést a megye kezéből kivették. Ha a törvényjavaslat szerzői mellett akarnánk vádiratot készíteni, e tétellel ki­ütöttük volna a fegyvert a támadók kezé­ből. Mert a bírói hatalmat nem e törvény­­javaslat vette el a törvényhatóságoktól, az a múlt törvényhozás műve volt, s a megye­rendezést ez alapon kellett megkisértenie az uj törvényjavaslatnak s ha ez utóbbinak nincs más lényeges hibája, mint az, a­mi benne nincs, akkor semmi sem tisztább, mint az, hogy lényeges hibája nincs. De mi nem a törvényjavaslat betűi mellett küzdünk, sem dialektikai fogások­kal be nem érjük; szándékunk és reményünk meggyőzni, ha nem is az ellenfélt, de a közvélemény esküdtszékét, mely elfogulat­lanul ítél. És e czélra nem tartjuk szükségesn­ek, megújítani azon eldöntött kérdést, infan­­dum renovare dolorem, hogy a helyható­sági bíráskodás okvetlen szükséges része-e az önkormányzatnak. Erről már ítélt a köz­vélemény. Ítélt nem annyira egy hetekig folyt diskussió, mint azon hajmeresztő tény­­álladék alapján, melyet rövid évek tapasz­talása előttünk felhalmozott. De nem is komoly az állítás nem is a megyék bírói jogát fájlalják. Mocsáry úr e sorai: tekintsünk rá élesebb szemmel s a fátylon ke­resztül csillognak a­­ bihari pontok. Midőn a megyei bíráskodás megszünte­téséről folyt az országgyűlési vita, sarokba szorítva a Deákpárt elméletből és tapaszta­lásból merített érvei által, mit hozott fel az ellenzék végső fegyverül ? Azt, hogy sem a tudomány, sem a tapasztalás tanai nem állanak Magyarországra, mert ennek kivé­teles helyzete van, mert ennek állami ön­állását veszélybe döntötte az 1867-iki ki­egyezés.­­ S ma is, midőn a municzipális önkor­mányzat megóvását a törvényjavaslattól el nem vitathatja, s midőn csodálkozva kérdi magától: mi lehet ennek oka, a fölébredt lelkiismeret vagy a közvéleménytől való fé­lelem ? — ma is mivel felel Mocsáry úr e kérdésekre ? „Nekünk, az ellenzéknek nagy elégtétel van szolgáltatva. Mert azáltal, hogy a jobboldal legalább elvileg nem akarja eltörölni a megyei önkormányza­tot , beismeri azt, mit mi mondottunk mindig, hogy szükségünk van a sza­badság olynemű és oly mértékű garancziáira, milyenek másutt túlságosaknak látszhatná­nak, günk, s ezekre azért van különösen szüksé­mert álllami önállóságunk nincs biztos alapra fektetve.“ Napnál világosabb: a megyerendezésről szóló törvényjavaslat rész, ugyanazon oknál fogva, a miért minden rész, a­mi három év óta történik; — mivel rósz az 1867-iki kiegyezés. Ez az, a­mitől nem bírnak szabadulni; hiába folytak a közjogi vitatkozások éveken át a parlamentben és a sajtóban, hiába szól­tak a tények; hiába állottunk a belrefor­­mok terére; hiába beszélünk, hiába hallgatunk a közjog­i kérdésről; előkerül egy tárgy,melynek elfogulatlan megvitatása életkérdés, mely­nek a politikai Rechthaberei-val semmi köze, s az ellenzéki ember újra csak a de­­legácziót nézi, mikor a megyei bizottságról van szó: Er dreht sich rechts, er dreht sich links, Der Zopf, er hängt ihm hinten! Ilyen körülmények között bizonyára csak kevés remén­nyel nézhetünk elébe azon véleményeknek, melyek a baloldal ér­tekezleteiből fognak kifolyni a törvényjavaslat megvilágítására és javítására de van reményünk a megtisztult közvéleményben még az or­szág baloldali polgárainál is. A hazafias és szabadelvű polgár nem akarhat mást, mint a szabadságot biztosítani; „olynemű és oly­mértékű garancziákra, milyenek másutt túlságosaknak látszhatnának, elfogu­latlan ember nem vágyódhatik, nem csak azért, mivel a túlságos mindig ártalmas, hanem főleg azért, mert e túlság utáni vágy csak azon hitre lehet alapítva, hogy parlamentünk és parlamenti kormányunk gy­en­gébb garancziája lesz a szabadságnak, mint azt várnunk kell és lehet, a megye­rendezés feladata pedig a közvélemény egy­hangú óhajtása szerint az, hogy az erős par­lamentarizmus mellett erős önkormányza­tunk legyen, hogy felelős kormány és au­tonóm törvényhatóság egymással összefér­jen, nem pedig az, hogy drágán fizessük meg az egyiket, a másik föladásával. És mer­t e feladatnak a törvényjavas­lat megfelel, mert várakozáson felül is sze­rencsés módot nyújt a két intézmény élet­erős fentartására, a­mit — mellesleg em­lítve — csakis az igazságszolgál­tatás kiválasztása tett lehetővé, azért nemcsak elfogadjuk a törvényjavasla­tot, hanem meg vagyunk győződve, hogy épen a javaslat beható és elfogulatlan meg­­bírálása fogja kideríteni, mily átgondoltan és erősen vannak koncziptálva alapvonásai. Arról sincs kétségünk, hogy a részle­tekre nézve nem egy jogos kifogás tehető, nem egy javítás ajánlható. Maga Mocsáry úr is csak a részletekbe veti reményét, azok­nak segélyével reméli kiforgatni az egész munkálatot sarkaiból. A megyerendezési javaslat, írja ő „habár formailag nincs ál­tala a megyerendszer alapja megsemmisítve a részletek olyanok,hogy tettleg megsemmi­sítését fogják eredményezni az egész intéz­ménynek , melyet jövőre is fentartani akarni állítanak.“— Látni való, hogyha egész ter­jedelmében elfogadnók is Mocsáry úr állí­tását, nem a törvényjavaslat elvetése kö­vetkeznék belőle, hanem a részletek módo­sítása. És ha így fogja fel az ellenzék a dol­got, akkor egy téren leszünk és a vi­tának lehet eredménye. — A részletekre nézve nekünk is lesz mondani­valónk s ha félannyi elfogulatlanságra tudna vergődni az ellenzék saját pártjának velleitásai irányában, mint a­mily őszinte­séggel fogjuk elmondani véleményünket mi a kormány ezen előterjesztéséről, akkor semmi aggodalmunk az iránt, hogy a nehéz kérdés aránylag könnyen fog megoldatni. Ellenezni fogjuk nevezetesen azt, hogy a világosan körvonalazott autonómián belül a főispánnak oly széles működési kör adas­­sék, milyent a törvényjavaslat számára kijelöl; lesznek észrevételeink azon kevéssé szabatos módra nézve, mel­lyel a megyék politikai vitatkozási joga az országgyűléssel szemben meghatároztatott; garanc­iákat fogunk kívánni arra, hogy a kormányren­deletek kényszerített végrehajtása által tá­madható sérelmek ne a magánkérvények lassú és mégis elsietett módjára tárgyal­tassanak az országgyűlésen, hanem külön bizottság útján; ellene leszünk, hogy az alis­pánon és a főjegyzőn kívül a megyei tiszt­viselők hivataluknál fogva bírjanak szava­zattal azon törvényhatósági bizottságban, hol „a jelenlevők mindig döntenek:“ vé­gül megkísérlendjük, módot keresni arra, hogy a bizottságok politikai vitatkozási joga ne legyen eszköz a megyénként szer­vezett párturalom kezében a kisebbségi vé­lemény konfiskálására. Tudjuk, hogy mind e nézetek a tör­vényjavaslat pártolóinál nem fognak visz­­hangra találni, sőt nem egy kifogásunk az ellenzék nézetétől szintoly távol esketik, mint a javaslat szerzőinek intenczióitól, de elvünk a diskurzió szabadsága lesz, vala­mint a sajtóból mindinkább eltünedező tu­dat, hogy a nyomtatott vélemény is csak vélemény, mely enged a jobbnak, és nem dogma, melynek minden ellennézetre szóló záradéka: anathema sit.­­ Egy jól értesülni szokott bécsi lap, a régi „Presse“ írja a magyar sorsolási kölcsön aláírása eredményéről: A magyar sorsjegyekre nyitott aláírásnak nagy előnyére szolgált az, hogy a jegyzések igen sok helyre oszlottak szét; nem­csak a monarchia minden részéből, hanem déli Németországból is igen nagy számmal érkeztek jegyzések az aláírási helyekre. Ennek folytán azonban a reparticzió módját megállapítani igen nehézzé vált s még néhány nap beletelik, mig végre lesz hajtva. Annyi már tudomásra jött, hogy 310,000 darab sorsjegynél több jegyeztetett olyanok részéről, kik komolyan meg is akar­ják kapni. A reparticzió arány­a ezokből az eleintén tervezettnél nagyobb teend. A „REFORM TARCZAJA. S­h­­a­k­s­p­e­a­r­e. (V. közlemény.) IX. Shakspeare János. VIII. Henrik kormánya 37. évében Stratford, a levéltárban őrzött királyi okmány szavai szerint: 1500 „házban lakó“ lelket számított, s a városi hatóságot, egy „Bailiff“ (jelenleg Major), 14 „Al­dermen“ (tanácsos), 14 „Burgess“ (választott kép­viselő), egy „Ale­taster“ (sör-izlelő) ki a szeszes italok minőségére, s a mértékek törvényességére ügyelt, egy „Constable“ (rendőr), s egy „Cham­berlain“ (ház-gondnok) képviselő.­­ A Bailiff évenkint az Aldermenek közül választatott, s mint legelső városi hivatalnok, minden két hétben elnö­költ a főtörvényszék fölött, melynek hatalma 30 fontnyi adósságig vagy kártételig terjedett. Ezen felül volt egy kisebb városi törvényszék is (Court­­leet), mely évenként 4 „Affeerort“ (becslő), válasz­tott, kik a bírságok meghatározása fölött őr­ködtek. Mária Shakspeare János, kinek tekintélyét Arden neve és hozománya kétségtelenül növelte, fokonkint keresztül haladott a nevezett hivatalo­kon : 1556. a Court-leet tagja volt, 1557. Ale­tas­ter, 1558. Burgess, 1559. Constable, 1560. Affeeror 1561. Chamberlain, 1565. Aldennan, s végre 1568. négy évvel Shakspeare Vilmos születése után, Bailiff, Stratford legelső hivatalnoka. E néhány adattal, bevégeztem Shakspeare János életrajzát; minden egyéb, mi a költő atyjára vonatkozik, kétes, s kifogyhatlan vitákra adott már alkalmat. Legtöbb bajt okoznak a Shakspeare név túlbuzgó tisztelői, kik mindent mentenek, mindent kétségbe vonnak, mi Shakspeare Jánosra és Vil­mos fiára, igen sokszor csak jelenkori fogalmak szerint, homályt vonna, mi azt tanúsítaná, hogy néha-néha ők is csak emberek voltak. Az újabb­­kori Shakspeare-irodalomnak e jellemző törekvé­séről, még elég alkalmunk leene meggyőződni. Shakspeare János életében a vitatott kérdé­sek főleg: képzettségére, üzletére, bekövetkezett Mai színműkhöz egy fél szegénységére és vallására*) szoríthatók. E kérdé­sek tárgyalása, valóban nem érdemlené meg a fá­radalmat, ha nem hozattak volna szoros viszonyba a költővel; mert elvégre is ki törné fejét azon, hogy mit tudott és mi volt háromszáz év előtt Stratford egyik polgára ? de e polgár fia, kivívta nevét a múlandóságból, azért figyelemmel kisérjük, keressük az apa életviszonyait, s minden előtt azt kérdezzük: Tudott-e Shakspeare János írni? Gentili: Minő készültséggel bir ön? K­usardo: Nevelésem gentlemanhez illő volt. Gentili: Bir ön némi jártassággal az énekben vagy hangszerekben ? Bmardo: Mennyire gentlemanhez illő; ismerem mind, de egyikét sem játszom. Én nem vagyok borbély. Gentili: Borbély, nem uram, ezt nem gondolnám. Nyelvész-e ön? Buzardo: Mennyire gentlemannek kell lenni; egy főnek elég egy nyelv. Én nem vagyok házaló kalmár, ki országokat jár. Gentili: Minő jártassággal bít ön a lovaglásban ? Buzardo: Mint a gentlemenek szoktak, annak ide­jén én is megültem a lovat. Gentili: Tud-e ön írni és olvasni ? Buzardo: Mint a gentelmenek nagy része, saját jegyem alatt kötelezvényeim elfogad­tattak. Ötven évvel Shakspeare halála után, ily pár­­beszédben lépteti fel hőseit Decker „Wonder of a Kingdom“ czímü színművében. — Shakspeare ide­jében az Írástudás, még gentlemenek körében is ritkább tünemény lehetett. A stratfordi levéltárban, láttam e korból több hiteles okmányt, melyeket a városi hivatalnokok vagy nevek sajátkezű aláírá­sával, vagy jeg­gyel, többnyire keresztvonással hi­telesítettek , mindenki saját tehetsége szerint. Erzsébet királyné kormánya hetedik évében, szept. 29. történt, hogy Wheler János a stratfordi megválasztott Bailiff hivatala elfoglalására felszólit­­tatott. Az okmány 19 városi hivatalnok által van .) Shakspeare­ Jánosról újabb időben némelyek azt hirdetik, hogy a római katholikus vallásra tért, s ugyanezt elmondják a költőről is; e kérdést később a maga helyén tárgyalandom. íy me címet van csiizolva, ellenjegyezve, s ezek közül csak hat írta alá ne­vét sajátkezüleg, a többi, a volt Bailiffel és Shak­­speare Jánossal együtt, csak jegyet használt; te­hát a költő atyja nem értett az Íráshoz. Ez okmány fölfedezésekor, nagy volt a megle­petés. Melone, a Shakspeare-irodalom egyik kitűnő munkatársa azt vitatá, hogy Shakspeare Jánosnak volt saját jegye, mely nagy A-hoz hasonlított, s hogy aláírás helyett ezt szokta vala használni. A hires Lord John Campbell, Paine-Collierhez irt levelében, a leghosszabb melyet valaha olvastam (117 nyom­tatott lap), azt állítja, hogy ismer több okmányt, melyek aláírásánál még írástudók is jegyet hasz­náltak ; s elvégre is, folytatja Campbell, a kérdéses jegy, nem Shakspeare Jánost, hanem az utána kö­vetkező hivatalnokot, Durum Tamást illeti. Volt alkalmam e nevezetes okmányt megvizs­gálni, s az A-féle jegyet csakugyan úgy találtam, hogy Durum Tamás uramnak is lehetne tulajdoní­tani; de később oly okmányokra is akadtak, me­lyeken Shakspeare nem az A-idomu jegyet, hanem egyszerű keresztvonást használt, s ezek nyomán, meggondolván még azt is, hogy Sh­akspeare János nevét ugyanazon kéz jegyzé föl, mely az okmányo­kat írá, meggyőződtem, hogy a h­alhatlan iró atyja nem tudott írni, anélkül, hogy e matt a tisztes polgárt kevésbé becsülném. Az Íráson kívül, mit tudott még Shakspeare János, vagyis inkább mit nem tudott ? erre nincse­nek adatok. Értelmes, dologhoz értő polgárnak kel­lett lennie, különben 13 év leforgása alatt a leg­alantabb hivatalból, nem emelkedett volna a leg­magasabb városi tisztségre, s ezzel beérhetjük ; ez volt a stratfordi polgárok „plus ultrája.“ Rónay Jáczynt. A tandíjak kérdéséhez: Pest, május 3-án. A legutóbbi időben parlamentünkben és sajtónkban élénken ventiláltatott azon kérdés, megtartassanak-e főtanodánkon a tandijak, melyeknek eredete a Bach-kor­­szak gyűlöletes idejébe esik, avagy eltöröl­­tessenek-e s ezen intézkedésnek megfele­lően a tanárok fizetése emeltessék föl. A Képviselőházunk egy töredéke az utóbbi né­zet mellett emelte fel szavát, míg mások, köztük Tisza Kálmán is,az előbbi nézet mel­lett álltak helyt. Kétségtelen, hogy e kérdés a czélba­­vett egyetemi rendezés vitáinál is kény szerepet viend, sőt már ma is jelenté­hal­lunk egyes hangokat, melyek a tanpénz el­törlését „a tanszabadság első és mellőzhet­­len feltétele“ gyanánt tüntetik fel. Van igen félszeg érvelése ez a tanpénz Való­el­leneinek, mert a dolog természetéből vilá­gos, hogy a tanpénzek fentartása vagy mel­lőzése a tanszabadság elvével közeli ös­­­szefüggésben nincs. Lehet tanszabadság tan­díjakkal épúgy, mint anélkül és a tansza­badság hiányát ott érzik legjobban, hol tanpénzek nem dívnak t. i. Francziaország­ban. E kérdést azért nem lehet úgy tekin­tenünk, mint a tanszabadság appendixét, hanem czélszerűségi szempontból kell tekintenünk, s abból kiindulnunk s meg­oldanunk. Németországban is szóba hozták leg­utóbbi időben e kérdést, s ámbár igaz, hogy csak elszigetelt hangok találtattak a tandíjak eltörlése mellett, név szerint azok, kik a tanférfiak közt a ,,radikális“-nak ne­vezett iránynak hódolnak, mégis tagadha­tatlan, hogy az eszme kivált az ifjabb kö­rökben nagy kelendőséget nyert és népsze­rűségnek is örvend. Nem gondolják meg a radikálok mily frappáns ellenmondásba ke­verednek mind a nemzetgazdászattan, mind saját logikájuk vezérszabályaival, midőn egyrészről azt állítják, hogy a tudomány természetére nézve nem egyéb, mint­szerű üzleti tőke, mely ép úgy mint egy­más tőke, anyagilag kamatoztatik és hasznosit­­tatik, másrészről a tandíjak eltörlését indít­ványozva, épen a szellemi munkásokat kí­vánják azon nemzetgazdászatilag nem iga­zolható praerogativával fölruházni, hogy ezek a tőkét, mely nekik anyagi nokat és előnyöket hajtand, anyagi hasz­be­fektetés nélkül, egyedül az állam közve­títése folytán nyerjék és élvezzék. De nem akarunk doktrinárok lenni hosszasabban fejtegetni a tudomány termé­s­­zetét és az államhoz való viszonyát. Ve­gyük a kérdést gyakorlatilag. Schwarcz Gyula úr s mindazok, kik a tandíjakat eltörölni kívánják, el fogják is­merni, hogy az egyetemi főtámasza a magántanári tanszabadságnak intézmény. Azt sem kell hosszasabban vitatnunk, hogy mai világban magántanár ingyen nem fog prae­­legálni. Ha tehát a tanpénzek a rendes tanárok fizetésének fölemelése mellett eltö­röltetnek, úgy van-e remény arra, hogy a rendes tanárok, kiknek órái díjmentesek leendenek, hasonerejű vetélytársakkal bírja­nak a magántanárokban, kiknek előadá­­­saiért természetesen tanpénz fog fizettetni? Létrejöhet-e ekkor a tanszabadság leghat­­hatósabb posztulátuma, a jó tanításnak leg­nagyobb emeltyűje, a rendes és magánta­nárok közötti küzdelem? A magas és biz­tos díjazásban részesülő rendes tanárok, kik magántanár vetélytársaik elöl igy biz­tosítva éreznék magokat, ily rendszerben teljesen megnyugodnának, eltűnnék minden anyagi ösztön,mely őket arra sarkallaná, hogy előadásaik javítása,érdekesbitése által a vetély­­társak konkurrencziáját gyengítsék, s tan­óráik minél sűrűbb látogatását eszközöljék. Mert ha igaz is, hogy a morális rugók min­denkor nagy szerepet visznek a tanári hi­vatásbelieknél — s kell is,hogy vigyenek, — nem kell a számításból kifelednünk, hogy anyagi tekintetek is közrehatnak az egye­temi oktatás emelésénél, és a tanpénzek kérdése az egyetemi rendezés első feladatai közé tartozik. Alig szenved tehát kétséget, hogy a tanpénzek eltörlése a magántanárság elleni veszélyes attentátum volna, mely ez intéz­ményt főleg nálunk, hol nem arra tekinte­nek, hogy kik adják jobban, hanem kik olcsóbban? — majdnem teljesen illusó­­riussá tenné. Wallenstein története. (.Geschicbte Wa'lensteins. Von Leopold v. Ranke Zweite Auflsge. Leipzig l'íTO.) Igen kevesen vannak, kik Wallenstein sze­mélyiségét ismernék, s kik benne nem Schiller halhatatlan alakját tekintenék. Míg más kitűnő egyéniségek felől egy vélemény századokon át szi­lárdan tartja magát, mely véleményt azután a ké­sőbbi történetírás alapjából forgat fel, tárgyilagos és pártatlan ítészek soha sem kétkedtek azon, Ogy Wallenstein és hóhérai közt a vád megosz­lik, hogy amaz, nem mint ártatlan áldozat bukott el, s ezeknek még­sem volt joguk az általuk kö­vetett eljárásra. Csak a felett lehet vita, mily na­gyok voltak tulajdonkép Wallenstein hibái, s mennyire ment törekvéseiben, magát a császártól való fü­ggetlenítés, és egy korona megszerzése iránt. E tekintetben mindig, lehet Az utolsó évtizedben történtek ugyan újat felhozni, azon bécsi régiségtárakban kutatások, melyekbe Wallenstein iratai vándoroltak, a vád és védelem azonban mé­gis alig haladt csak valamennyivel is előbbre. Ranke ez okból tehát messzebb kiterjesztette ku­tatásainak terrénumát, s búvárlatai közül főleg azok a gyümölcsteljesek, melyeket a dresdai és brüsseli archivumokban tett. A szász udvar Wal­lenstein életének utolsó éveiben, kiválólag bizal­mas lábon állt ezzel, mig a spanyol kor­mány meghatalmazottjai, kiknek iratai legna­gyobb részt a brüsseli arch­ivumban őriztet­nek, legelhatározottabb és legtevékenyebb el­lenségei voltak Wallensteinnek élete utolsó éveiben, midőn ennek minden tettéről tudósítják az udvart, s ezáltal egyszersmind Wallenstein történetéhez a legfontosabb adatokat csatolják. Ezen anyagok birtokában hitte Ranke, hogy a „tény­­álladék tárgyilagos felfogásához“ jutott. Anélkül hogy azon érdemeket, melyek a könyv első részé­nek csodás finomsággal kivitt rajzait illetik, s melyekben azon idők politikai viszonyai felülmul­­hatlan világossággal tükröződnek, kisebbíteni akar­nék, meg kell engedni, hogy csak a mű máso­dik fele ér fel a viszonyok és­ érdekek magasla­tára, s ez is főleg utolsó négy fejezetében, me­lyek czimei: Wallenstein und die Spani­er Absicht einer autonomen Erhebung Revers von Pilsen. Verhandlungen Wallensteins mit Sach­sen. Verhältniss zu Frankreich. Offener Br­u­ch zwischen dem Kaiser und dem General. Catastrophe Wallensteins. Ama befolyás, melyet Spanyolország a bé­csi udvarra nyert, Spanyolországnak mindig elő­­térbe nyomulóbb szándéka a világ­uralmat tényleg hatalmába keríteni — azon mozzanatok, me­lyek a 12-ik fejezetben részletes hűséggel raj­zoltatnak, voltak okai Wallenstein bukásának. Ok­tóber végén 1633-ban érkezett Onnaro gróf Német­országba. A spanyol diplomáczia terve az volt, hogy Francziaország ellen egy szövetséget hozzon létre, mely czélra Wallensteinnak kellett köz­reműködnie. Onnate meg volt bízva, hogy tudja ki Wallensteinnek a folyó ügyekre vonatkozó véleményét, de jó, hogy e tekintetben oly midőn Onnate lát­szétágazó differen­­cziával találkozik, mely az egyetértést lehetlenné teszi, a spanyol politika egész határozottsággal Wallenstein ellen fordult. Itt nemcsak W­allenstein személyes érdekeiről volt szó, hanem egy egész nemzetet érdeklő ügyr­ől is. A spanyolok subven­­czionálták a császárt, s a katholikus választófeje­delmeket. Dél-amerika kincsei, melyek a spanyol állampénztárba folytak, nagy befolyást gyakoroltak Németország ügyeire, s azon ürügy alatt, mintha a spanyolok Francziaországot meg akarnák akadá­lyozni a birodalom ügyeibe való avatkozásban, hogy Trieszt és Lothringent tőlük ismét elragadják, szőtték a titkos szálakat, Németországnak franczia helyett, spanyol befolyás alá való helyezése iránt. II. Ferdinánd a spanyol tervekhez csatlakozva, hajlott az udvar politikája felé. Ennek akart útjába állani Wallenstein, midőn megkísérlette az észak­német haderőket magával ragadni, s hogy a pro­testáns fejedelmeket is megnyerje, politikájának alapelvéül a vallásegyenlőséget tűzte ki. Valószí­nűleg Csehország érdekeit is magáévá teszi a mely érdekeket pedig egykor a leghatározot­tabban ostromolt. „Ekkor már ennyire ju­tott.“ Az ő egyideűleg eszményi, a német nép kibékítésére irányzott törekvése és önbecsérte, s a nagyratörekvésben határt nem ismerő, ingerlékeny természete vitték oda, hol állott. Ekkor már nem mozgott a lojalitás szigorú határvonalai között. A határokat, melyeket ez kijelöl, csak nyilatkoza­tok, s alkudozások, de még nem tettek által lépte át, annál kevésbé adta fel, mint alattvaló és tá­bornok, álláspontját. S mivel a császári udvarnál politikai és vallási ügyekben még voltak barátai és hivei, még remélhette, sőt remélte is, hogy a császár határozatát, a választófejedelmekkel köten­dő béke iránt, melynek átalánosnak kell vala len­nie, keresztül fogja vihetni, s hogy a spanyol be­folyásnak még ellene állhat. A lojalitás korlátai azonban nem sokáig maradtak sértetlenül. Wal­lensteinhez intézett azon kérelem, miszerint a bi­­bornok infáns számára, 600 ° Igvassal való támg-’.

Next