Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)
1870-05-05 / 140. szám
140. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postám vagy helyben házhoz hordva 18 frt — kr. Q _ Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények fija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. egészévre fél évre Csütörtök, május 5. 1870. 14 frt 50 kr , 50 REFORM I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főut, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe* intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Eiafié-hivatal, Kétsas-utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Pest, május 3. A megyei törvényjavaslat hírlapi vitatása megindult, nem azon mohó szenvedéllyel, mellyel a hírlapi mosoch a felmerülő tárgyak után kapkodni szokott, hanem — átalában legalább — azon habozó tartózkodással, mely a tárgy vitális fontosságának, a munkálat lekiismeretes és komoly irányának és a publiczistikai hivatallal, mint elsőfokú bírósággal járó felelősségnek természetes eredménye. Csak az ellenzék főközlönye kereste ambíczióját gyors ítéletben és elitélésben; neki elég volt a egy futó pillantás a törvényjavaslat terjedelmes rovataiba, hogy 24 órai „gondolkozás“ után kimondja teljes hasznavehetlenségét, szabadság- és demokrácziaellenes irányát, sőt veszélyes voltát egy oly munkának, melyen komoly, tapasztalt, tanult és hazafias férfiak tán évekig gondolkoztak, hónapokon át dolgoztak. E kritikával foglalkozni nem oly munka, mely akár az időt, akár a fáradságot kifizetné; elitéli azt, úgy hisszük, maga a legjobb hiszemű olvasó is, kinek első látásra feltűnik, hogy a részletek ellen irányzott e rögtönzött támadás nem politikai és elvi meggyőződésből, hanem azon ellenszenv egy neméből eredt, mely elitéli az embert, mert nem tetszik neki az orra. Avatottabb toll az, mely ma az „Ellenőr“-ben kezdi meg a törvényjavaslat bírálatát. Mocsáry Lajos úr már régen foglalkozott a megyei kérdéssel, még mielőtt magára vette volna a mai közjogi ellenzék egyenruháját, mely a természetes mozgást oly sokféleképen akadályozza; lehetnek tehát a tárgyról elfogulatlanabb korból származott nézetei; mindenesetre vannak nézetei, s így vele szemben rőthe némi módosításával mondhatjuk : Mit euch, Herr Doktor, disputiren 1st ehrenvoll und ist Gewinn. S ezt annyival inkább hiszszük, mert főfontosságú előttünk a tárgy parlamenti vitatásának hírlapi előkészítésében a törekvés, hogy az ellenzéket tőlünk lehetőleg arra bírjuk, hogy ezen nem nemzetközi, sem európai politikájú, hanem tisztán belügyi, szabadelvűségi és mondjuk ki nyíltan , magyar kérdésben hagyja ott a bihari pontok által kijelölt mágusi körét, ne keressen itt is argumentumot azon közjogi rendszer ellen, mely ellen eddig sem szóval, sem tettel bizonyítania nem sikerült, szóval : foglaljon oly álláspontot, hogy a megindítandó vita vitatkozás legyen és ne küzdelem, eredménye pedig megnyugvás és ne izgatottság. Ha a többség úgy indul, hogy az önkormányzat , a szabadság és a nemzeti lét megalapítása felé haladjon, a kisebbség előtt pedig nem lebeg más vezércsillag, mint az 1867-iki mű alapjainak körülásása : ugyan mikor és hol reméljünk találkozni ? Pedig Mocsáry úr máris így indul. Czikkétől, ha az elfogulatlanságot igenis, de az őszinteséget elvitatni nem lehet. Egész világossággal olvasható ki belőle azon meglepő tétel, hogy a megyerendezésről szóló törvényjavaslat nem lehet jó, mert a törvénykezést a megye kezéből kivették. Ha a törvényjavaslat szerzői mellett akarnánk vádiratot készíteni, e tétellel kiütöttük volna a fegyvert a támadók kezéből. Mert a bírói hatalmat nem e törvényjavaslat vette el a törvényhatóságoktól, az a múlt törvényhozás műve volt, s a megyerendezést ez alapon kellett megkisértenie az uj törvényjavaslatnak s ha ez utóbbinak nincs más lényeges hibája, mint az, ami benne nincs, akkor semmi sem tisztább, mint az, hogy lényeges hibája nincs. De mi nem a törvényjavaslat betűi mellett küzdünk, sem dialektikai fogásokkal be nem érjük; szándékunk és reményünk meggyőzni, ha nem is az ellenfélt, de a közvélemény esküdtszékét, mely elfogulatlanul ítél. És e czélra nem tartjuk szükségesnek, megújítani azon eldöntött kérdést, infandum renovare dolorem, hogy a helyhatósági bíráskodás okvetlen szükséges része-e az önkormányzatnak. Erről már ítélt a közvélemény. Ítélt nem annyira egy hetekig folyt diskussió, mint azon hajmeresztő tényálladék alapján, melyet rövid évek tapasztalása előttünk felhalmozott. De nem is komoly az állítás nem is a megyék bírói jogát fájlalják. Mocsáry úr e sorai: tekintsünk rá élesebb szemmel s a fátylon keresztül csillognak a bihari pontok. Midőn a megyei bíráskodás megszüntetéséről folyt az országgyűlési vita, sarokba szorítva a Deákpárt elméletből és tapasztalásból merített érvei által, mit hozott fel az ellenzék végső fegyverül ? Azt, hogy sem a tudomány, sem a tapasztalás tanai nem állanak Magyarországra, mert ennek kivételes helyzete van, mert ennek állami önállását veszélybe döntötte az 1867-iki kiegyezés. S ma is, midőn a municzipális önkormányzat megóvását a törvényjavaslattól el nem vitathatja, s midőn csodálkozva kérdi magától: mi lehet ennek oka, a fölébredt lelkiismeret vagy a közvéleménytől való félelem ? — ma is mivel felel Mocsáry úr e kérdésekre ? „Nekünk, az ellenzéknek nagy elégtétel van szolgáltatva. Mert azáltal, hogy a jobboldal legalább elvileg nem akarja eltörölni a megyei önkormányzatot , beismeri azt, mit mi mondottunk mindig, hogy szükségünk van a szabadság olynemű és oly mértékű garancziáira, milyenek másutt túlságosaknak látszhatnának, günk, s ezekre azért van különösen szüksémert álllami önállóságunk nincs biztos alapra fektetve.“ Napnál világosabb: a megyerendezésről szóló törvényjavaslat rész, ugyanazon oknál fogva, a miért minden rész, ami három év óta történik; — mivel rósz az 1867-iki kiegyezés. Ez az, amitől nem bírnak szabadulni; hiába folytak a közjogi vitatkozások éveken át a parlamentben és a sajtóban, hiába szóltak a tények; hiába állottunk a belreformok terére; hiába beszélünk, hiába hallgatunk a közjogi kérdésről; előkerül egy tárgy,melynek elfogulatlan megvitatása életkérdés, melynek a politikai Rechthaberei-val semmi köze, s az ellenzéki ember újra csak a delegácziót nézi, mikor a megyei bizottságról van szó: Er dreht sich rechts, er dreht sich links, Der Zopf, er hängt ihm hinten! Ilyen körülmények között bizonyára csak kevés reménnyel nézhetünk elébe azon véleményeknek, melyek a baloldal értekezleteiből fognak kifolyni a törvényjavaslat megvilágítására és javítására de van reményünk a megtisztult közvéleményben még az ország baloldali polgárainál is. A hazafias és szabadelvű polgár nem akarhat mást, mint a szabadságot biztosítani; „olynemű és olymértékű garancziákra, milyenek másutt túlságosaknak látszhatnának, elfogulatlan ember nem vágyódhatik, nem csak azért, mivel a túlságos mindig ártalmas, hanem főleg azért, mert e túlság utáni vágy csak azon hitre lehet alapítva, hogy parlamentünk és parlamenti kormányunk gyengébb garancziája lesz a szabadságnak, mint azt várnunk kell és lehet, a megyerendezés feladata pedig a közvélemény egyhangú óhajtása szerint az, hogy az erős parlamentarizmus mellett erős önkormányzatunk legyen, hogy felelős kormány és autonóm törvényhatóság egymással összeférjen, nem pedig az, hogy drágán fizessük meg az egyiket, a másik föladásával. És mert e feladatnak a törvényjavaslat megfelel, mert várakozáson felül is szerencsés módot nyújt a két intézmény életerős fentartására, amit — mellesleg említve — csakis az igazságszolgáltatás kiválasztása tett lehetővé, azért nemcsak elfogadjuk a törvényjavaslatot, hanem meg vagyunk győződve, hogy épen a javaslat beható és elfogulatlan megbírálása fogja kideríteni, mily átgondoltan és erősen vannak koncziptálva alapvonásai. Arról sincs kétségünk, hogy a részletekre nézve nem egy jogos kifogás tehető, nem egy javítás ajánlható. Maga Mocsáry úr is csak a részletekbe veti reményét, azoknak segélyével reméli kiforgatni az egész munkálatot sarkaiból. A megyerendezési javaslat, írja ő „habár formailag nincs általa a megyerendszer alapja megsemmisítve a részletek olyanok,hogy tettleg megsemmisítését fogják eredményezni az egész intézménynek , melyet jövőre is fentartani akarni állítanak.“— Látni való, hogyha egész terjedelmében elfogadnók is Mocsáry úr állítását, nem a törvényjavaslat elvetése következnék belőle, hanem a részletek módosítása. És ha így fogja fel az ellenzék a dolgot, akkor egy téren leszünk és a vitának lehet eredménye. — A részletekre nézve nekünk is lesz mondanivalónk s ha félannyi elfogulatlanságra tudna vergődni az ellenzék saját pártjának velleitásai irányában, mint amily őszinteséggel fogjuk elmondani véleményünket mi a kormány ezen előterjesztéséről, akkor semmi aggodalmunk az iránt, hogy a nehéz kérdés aránylag könnyen fog megoldatni. Ellenezni fogjuk nevezetesen azt, hogy a világosan körvonalazott autonómián belül a főispánnak oly széles működési kör adassék, milyent a törvényjavaslat számára kijelöl; lesznek észrevételeink azon kevéssé szabatos módra nézve, mellyel a megyék politikai vitatkozási joga az országgyűléssel szemben meghatároztatott; garanciákat fogunk kívánni arra, hogy a kormányrendeletek kényszerített végrehajtása által támadható sérelmek ne a magánkérvények lassú és mégis elsietett módjára tárgyaltassanak az országgyűlésen, hanem külön bizottság útján; ellene leszünk, hogy az alispánon és a főjegyzőn kívül a megyei tisztviselők hivataluknál fogva bírjanak szavazattal azon törvényhatósági bizottságban, hol „a jelenlevők mindig döntenek:“ végül megkísérlendjük, módot keresni arra, hogy a bizottságok politikai vitatkozási joga ne legyen eszköz a megyénként szervezett párturalom kezében a kisebbségi vélemény konfiskálására. Tudjuk, hogy mind e nézetek a törvényjavaslat pártolóinál nem fognak viszhangra találni, sőt nem egy kifogásunk az ellenzék nézetétől szintoly távol esketik, mint a javaslat szerzőinek intenczióitól, de elvünk a diskurzió szabadsága lesz, valamint a sajtóból mindinkább eltünedező tudat, hogy a nyomtatott vélemény is csak vélemény, mely enged a jobbnak, és nem dogma, melynek minden ellennézetre szóló záradéka: anathema sit. Egy jól értesülni szokott bécsi lap, a régi „Presse“ írja a magyar sorsolási kölcsön aláírása eredményéről: A magyar sorsjegyekre nyitott aláírásnak nagy előnyére szolgált az, hogy a jegyzések igen sok helyre oszlottak szét; nemcsak a monarchia minden részéből, hanem déli Németországból is igen nagy számmal érkeztek jegyzések az aláírási helyekre. Ennek folytán azonban a reparticzió módját megállapítani igen nehézzé vált s még néhány nap beletelik, mig végre lesz hajtva. Annyi már tudomásra jött, hogy 310,000 darab sorsjegynél több jegyeztetett olyanok részéről, kik komolyan meg is akarják kapni. A reparticzió aránya ezokből az eleintén tervezettnél nagyobb teend. A „REFORM TARCZAJA. Shakspeare. (V. közlemény.) IX. Shakspeare János. VIII. Henrik kormánya 37. évében Stratford, a levéltárban őrzött királyi okmány szavai szerint: 1500 „házban lakó“ lelket számított, s a városi hatóságot, egy „Bailiff“ (jelenleg Major), 14 „Aldermen“ (tanácsos), 14 „Burgess“ (választott képviselő), egy „Aletaster“ (sör-izlelő) ki a szeszes italok minőségére, s a mértékek törvényességére ügyelt, egy „Constable“ (rendőr), s egy „Chamberlain“ (ház-gondnok) képviselő. A Bailiff évenkint az Aldermenek közül választatott, s mint legelső városi hivatalnok, minden két hétben elnökölt a főtörvényszék fölött, melynek hatalma 30 fontnyi adósságig vagy kártételig terjedett. Ezen felül volt egy kisebb városi törvényszék is (Courtleet), mely évenként 4 „Affeerort“ (becslő), választott, kik a bírságok meghatározása fölött őrködtek. Mária Shakspeare János, kinek tekintélyét Arden neve és hozománya kétségtelenül növelte, fokonkint keresztül haladott a nevezett hivatalokon : 1556. a Court-leet tagja volt, 1557. Aletaster, 1558. Burgess, 1559. Constable, 1560. Affeeror 1561. Chamberlain, 1565. Aldennan, s végre 1568. négy évvel Shakspeare Vilmos születése után, Bailiff, Stratford legelső hivatalnoka. E néhány adattal, bevégeztem Shakspeare János életrajzát; minden egyéb, mi a költő atyjára vonatkozik, kétes, s kifogyhatlan vitákra adott már alkalmat. Legtöbb bajt okoznak a Shakspeare név túlbuzgó tisztelői, kik mindent mentenek, mindent kétségbe vonnak, mi Shakspeare Jánosra és Vilmos fiára, igen sokszor csak jelenkori fogalmak szerint, homályt vonna, mi azt tanúsítaná, hogy néha-néha ők is csak emberek voltak. Az újabbkori Shakspeare-irodalomnak e jellemző törekvéséről, még elég alkalmunk leene meggyőződni. Shakspeare János életében a vitatott kérdések főleg: képzettségére, üzletére, bekövetkezett Mai színműkhöz egy fél szegénységére és vallására*) szoríthatók. E kérdések tárgyalása, valóban nem érdemlené meg a fáradalmat, ha nem hozattak volna szoros viszonyba a költővel; mert elvégre is ki törné fejét azon, hogy mit tudott és mi volt háromszáz év előtt Stratford egyik polgára ? de e polgár fia, kivívta nevét a múlandóságból, azért figyelemmel kisérjük, keressük az apa életviszonyait, s minden előtt azt kérdezzük: Tudott-e Shakspeare János írni? Gentili: Minő készültséggel bir ön? Kusardo: Nevelésem gentlemanhez illő volt. Gentili: Bir ön némi jártassággal az énekben vagy hangszerekben ? Bmardo: Mennyire gentlemanhez illő; ismerem mind, de egyikét sem játszom. Én nem vagyok borbély. Gentili: Borbély, nem uram, ezt nem gondolnám. Nyelvész-e ön? Buzardo: Mennyire gentlemannek kell lenni; egy főnek elég egy nyelv. Én nem vagyok házaló kalmár, ki országokat jár. Gentili: Minő jártassággal bít ön a lovaglásban ? Buzardo: Mint a gentlemenek szoktak, annak idején én is megültem a lovat. Gentili: Tud-e ön írni és olvasni ? Buzardo: Mint a gentelmenek nagy része, saját jegyem alatt kötelezvényeim elfogadtattak. Ötven évvel Shakspeare halála után, ily párbeszédben lépteti fel hőseit Decker „Wonder of a Kingdom“ czímü színművében. — Shakspeare idejében az Írástudás, még gentlemenek körében is ritkább tünemény lehetett. A stratfordi levéltárban, láttam e korból több hiteles okmányt, melyeket a városi hivatalnokok vagy nevek sajátkezű aláírásával, vagy jeggyel, többnyire keresztvonással hitelesítettek , mindenki saját tehetsége szerint. Erzsébet királyné kormánya hetedik évében, szept. 29. történt, hogy Wheler János a stratfordi megválasztott Bailiff hivatala elfoglalására felszólittatott. Az okmány 19 városi hivatalnok által van .) Shakspeare Jánosról újabb időben némelyek azt hirdetik, hogy a római katholikus vallásra tért, s ugyanezt elmondják a költőről is; e kérdést később a maga helyén tárgyalandom. íy me címet van csiizolva, ellenjegyezve, s ezek közül csak hat írta alá nevét sajátkezüleg, a többi, a volt Bailiffel és Shakspeare Jánossal együtt, csak jegyet használt; tehát a költő atyja nem értett az Íráshoz. Ez okmány fölfedezésekor, nagy volt a meglepetés. Melone, a Shakspeare-irodalom egyik kitűnő munkatársa azt vitatá, hogy Shakspeare Jánosnak volt saját jegye, mely nagy A-hoz hasonlított, s hogy aláírás helyett ezt szokta vala használni. A hires Lord John Campbell, Paine-Collierhez irt levelében, a leghosszabb melyet valaha olvastam (117 nyomtatott lap), azt állítja, hogy ismer több okmányt, melyek aláírásánál még írástudók is jegyet használtak ; s elvégre is, folytatja Campbell, a kérdéses jegy, nem Shakspeare Jánost, hanem az utána következő hivatalnokot, Durum Tamást illeti. Volt alkalmam e nevezetes okmányt megvizsgálni, s az A-féle jegyet csakugyan úgy találtam, hogy Durum Tamás uramnak is lehetne tulajdonítani; de később oly okmányokra is akadtak, melyeken Shakspeare nem az A-idomu jegyet, hanem egyszerű keresztvonást használt, s ezek nyomán, meggondolván még azt is, hogy Shakspeare János nevét ugyanazon kéz jegyzé föl, mely az okmányokat írá, meggyőződtem, hogy a halhatlan iró atyja nem tudott írni, anélkül, hogy e matt a tisztes polgárt kevésbé becsülném. Az Íráson kívül, mit tudott még Shakspeare János, vagyis inkább mit nem tudott ? erre nincsenek adatok. Értelmes, dologhoz értő polgárnak kellett lennie, különben 13 év leforgása alatt a legalantabb hivatalból, nem emelkedett volna a legmagasabb városi tisztségre, s ezzel beérhetjük ; ez volt a stratfordi polgárok „plus ultrája.“ Rónay Jáczynt. A tandíjak kérdéséhez: Pest, május 3-án. A legutóbbi időben parlamentünkben és sajtónkban élénken ventiláltatott azon kérdés, megtartassanak-e főtanodánkon a tandijak, melyeknek eredete a Bach-korszak gyűlöletes idejébe esik, avagy eltöröltessenek-e s ezen intézkedésnek megfelelően a tanárok fizetése emeltessék föl. A Képviselőházunk egy töredéke az utóbbi nézet mellett emelte fel szavát, míg mások, köztük Tisza Kálmán is,az előbbi nézet mellett álltak helyt. Kétségtelen, hogy e kérdés a czélbavett egyetemi rendezés vitáinál is kény szerepet viend, sőt már ma is jelentéhallunk egyes hangokat, melyek a tanpénz eltörlését „a tanszabadság első és mellőzhetlen feltétele“ gyanánt tüntetik fel. Van igen félszeg érvelése ez a tanpénz Valóelleneinek, mert a dolog természetéből világos, hogy a tanpénzek fentartása vagy mellőzése a tanszabadság elvével közeli összefüggésben nincs. Lehet tanszabadság tandíjakkal épúgy, mint anélkül és a tanszabadság hiányát ott érzik legjobban, hol tanpénzek nem dívnak t. i. Francziaországban. E kérdést azért nem lehet úgy tekintenünk, mint a tanszabadság appendixét, hanem czélszerűségi szempontból kell tekintenünk, s abból kiindulnunk s megoldanunk. Németországban is szóba hozták legutóbbi időben e kérdést, s ámbár igaz, hogy csak elszigetelt hangok találtattak a tandíjak eltörlése mellett, név szerint azok, kik a tanférfiak közt a ,,radikális“-nak nevezett iránynak hódolnak, mégis tagadhatatlan, hogy az eszme kivált az ifjabb körökben nagy kelendőséget nyert és népszerűségnek is örvend. Nem gondolják meg a radikálok mily frappáns ellenmondásba keverednek mind a nemzetgazdászattan, mind saját logikájuk vezérszabályaival, midőn egyrészről azt állítják, hogy a tudomány természetére nézve nem egyéb, mintszerű üzleti tőke, mely ép úgy mint egymás tőke, anyagilag kamatoztatik és hasznosittatik, másrészről a tandíjak eltörlését indítványozva, épen a szellemi munkásokat kívánják azon nemzetgazdászatilag nem igazolható praerogativával fölruházni, hogy ezek a tőkét, mely nekik anyagi nokat és előnyöket hajtand, anyagi haszbefektetés nélkül, egyedül az állam közvetítése folytán nyerjék és élvezzék. De nem akarunk doktrinárok lenni hosszasabban fejtegetni a tudomány természetét és az államhoz való viszonyát. Vegyük a kérdést gyakorlatilag. Schwarcz Gyula úr s mindazok, kik a tandíjakat eltörölni kívánják, el fogják ismerni, hogy az egyetemi főtámasza a magántanári tanszabadságnak intézmény. Azt sem kell hosszasabban vitatnunk, hogy mai világban magántanár ingyen nem fog praelegálni. Ha tehát a tanpénzek a rendes tanárok fizetésének fölemelése mellett eltöröltetnek, úgy van-e remény arra, hogy a rendes tanárok, kiknek órái díjmentesek leendenek, hasonerejű vetélytársakkal bírjanak a magántanárokban, kiknek előadásaiért természetesen tanpénz fog fizettetni? Létrejöhet-e ekkor a tanszabadság leghathatósabb posztulátuma, a jó tanításnak legnagyobb emeltyűje, a rendes és magántanárok közötti küzdelem? A magas és biztos díjazásban részesülő rendes tanárok, kik magántanár vetélytársaik elöl igy biztosítva éreznék magokat, ily rendszerben teljesen megnyugodnának, eltűnnék minden anyagi ösztön,mely őket arra sarkallaná, hogy előadásaik javítása,érdekesbitése által a vetélytársak konkurrencziáját gyengítsék, s tanóráik minél sűrűbb látogatását eszközöljék. Mert ha igaz is, hogy a morális rugók mindenkor nagy szerepet visznek a tanári hivatásbelieknél — s kell is,hogy vigyenek, — nem kell a számításból kifelednünk, hogy anyagi tekintetek is közrehatnak az egyetemi oktatás emelésénél, és a tanpénzek kérdése az egyetemi rendezés első feladatai közé tartozik. Alig szenved tehát kétséget, hogy a tanpénzek eltörlése a magántanárság elleni veszélyes attentátum volna, mely ez intézményt főleg nálunk, hol nem arra tekintenek, hogy kik adják jobban, hanem kik olcsóbban? — majdnem teljesen illusóriussá tenné. Wallenstein története. (.Geschicbte Wa'lensteins. Von Leopold v. Ranke Zweite Auflsge. Leipzig l'íTO.) Igen kevesen vannak, kik Wallenstein személyiségét ismernék, s kik benne nem Schiller halhatatlan alakját tekintenék. Míg más kitűnő egyéniségek felől egy vélemény századokon át szilárdan tartja magát, mely véleményt azután a későbbi történetírás alapjából forgat fel, tárgyilagos és pártatlan ítészek soha sem kétkedtek azon, Ogy Wallenstein és hóhérai közt a vád megoszlik, hogy amaz, nem mint ártatlan áldozat bukott el, s ezeknek mégsem volt joguk az általuk követett eljárásra. Csak a felett lehet vita, mily nagyok voltak tulajdonkép Wallenstein hibái, s mennyire ment törekvéseiben, magát a császártól való függetlenítés, és egy korona megszerzése iránt. E tekintetben mindig, lehet Az utolsó évtizedben történtek ugyan újat felhozni, azon bécsi régiségtárakban kutatások, melyekbe Wallenstein iratai vándoroltak, a vád és védelem azonban mégis alig haladt csak valamennyivel is előbbre. Ranke ez okból tehát messzebb kiterjesztette kutatásainak terrénumát, s búvárlatai közül főleg azok a gyümölcsteljesek, melyeket a dresdai és brüsseli archivumokban tett. A szász udvar Wallenstein életének utolsó éveiben, kiválólag bizalmas lábon állt ezzel, mig a spanyol kormány meghatalmazottjai, kiknek iratai legnagyobb részt a brüsseli archivumban őriztetnek, legelhatározottabb és legtevékenyebb ellenségei voltak Wallensteinnek élete utolsó éveiben, midőn ennek minden tettéről tudósítják az udvart, s ezáltal egyszersmind Wallenstein történetéhez a legfontosabb adatokat csatolják. Ezen anyagok birtokában hitte Ranke, hogy a „tényálladék tárgyilagos felfogásához“ jutott. Anélkül hogy azon érdemeket, melyek a könyv első részének csodás finomsággal kivitt rajzait illetik, s melyekben azon idők politikai viszonyai felülmulhatlan világossággal tükröződnek, kisebbíteni akarnék, meg kell engedni, hogy csak a mű második fele ér fel a viszonyok és érdekek magaslatára, s ez is főleg utolsó négy fejezetében, melyek czimei: Wallenstein und die Spanier Absicht einer autonomen Erhebung Revers von Pilsen. Verhandlungen Wallensteins mit Sachsen. Verhältniss zu Frankreich. Offener Bruch zwischen dem Kaiser und dem General. Catastrophe Wallensteins. Ama befolyás, melyet Spanyolország a bécsi udvarra nyert, Spanyolországnak mindig előtérbe nyomulóbb szándéka a világuralmat tényleg hatalmába keríteni — azon mozzanatok, melyek a 12-ik fejezetben részletes hűséggel rajzoltatnak, voltak okai Wallenstein bukásának. Október végén 1633-ban érkezett Onnaro gróf Németországba. A spanyol diplomáczia terve az volt, hogy Francziaország ellen egy szövetséget hozzon létre, mely czélra Wallensteinnak kellett közreműködnie. Onnate meg volt bízva, hogy tudja ki Wallensteinnek a folyó ügyekre vonatkozó véleményét, de jó, hogy e tekintetben oly midőn Onnate látszétágazó differencziával találkozik, mely az egyetértést lehetlenné teszi, a spanyol politika egész határozottsággal Wallenstein ellen fordult. Itt nemcsak Wallenstein személyes érdekeiről volt szó, hanem egy egész nemzetet érdeklő ügyről is. A spanyolok subvenczionálták a császárt, s a katholikus választófejedelmeket. Dél-amerika kincsei, melyek a spanyol állampénztárba folytak, nagy befolyást gyakoroltak Németország ügyeire, s azon ürügy alatt, mintha a spanyolok Francziaországot meg akarnák akadályozni a birodalom ügyeibe való avatkozásban, hogy Trieszt és Lothringent tőlük ismét elragadják, szőtték a titkos szálakat, Németországnak franczia helyett, spanyol befolyás alá való helyezése iránt. II. Ferdinánd a spanyol tervekhez csatlakozva, hajlott az udvar politikája felé. Ennek akart útjába állani Wallenstein, midőn megkísérlette az északnémet haderőket magával ragadni, s hogy a protestáns fejedelmeket is megnyerje, politikájának alapelvéül a vallásegyenlőséget tűzte ki. Valószínűleg Csehország érdekeit is magáévá teszi a mely érdekeket pedig egykor a leghatározottabban ostromolt. „Ekkor már ennyire jutott.“ Az ő egyideűleg eszményi, a német nép kibékítésére irányzott törekvése és önbecsérte, s a nagyratörekvésben határt nem ismerő, ingerlékeny természete vitték oda, hol állott. Ekkor már nem mozgott a lojalitás szigorú határvonalai között. A határokat, melyeket ez kijelöl, csak nyilatkozatok, s alkudozások, de még nem tettek által lépte át, annál kevésbé adta fel, mint alattvaló és tábornok, álláspontját. S mivel a császári udvarnál politikai és vallási ügyekben még voltak barátai és hivei, még remélhette, sőt remélte is, hogy a császár határozatát, a választófejedelmekkel kötendő béke iránt, melynek átalánosnak kell vala lennie, keresztül fogja vihetni, s hogy a spanyol befolyásnak még ellene állhat. A lojalitás korlátai azonban nem sokáig maradtak sértetlenül. Wallensteinhez intézett azon kérelem, miszerint a bibornok infáns számára, 600 ° Igvassal való támg-’.