Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-03 / 1. szám
meglérek között Ísmk-ikmevikéhm VI. Három különös látogatásra is adott a környéken Isten alkalmat. Egy órai hajtással elértük azt az előkelő angol presbiteriánus gyülekezetet Grosse Pointeban, amelynek lelkipásztora feleségével már három ízben járt hazánkban. Van egy nagy termük, melynek falain körül fel vannak függesztve a világ különböző református egyházainak címerei. Dr. Bartha Tibor püspökünktől is megkapta a magyar református egyház zászlós, bárányos címerét, de ennek már csak az irodájában jutott hely. Egy másik termükben történik a temetési szertartás, mert lehet a templomból is temetni. Hogy tompítsák a halál rettentését, s hangsúlyozzák a feltámadás bizonyosságát, ők a temetési szertartást a „feltámadás szertartásának” nevezik. De találtam egy mintegy 25 főnyi csoportot is az egyik helyiségben, s megtudtam, hogy ez a szabadulni vágyó iszákosok heti összejövetele és szeretetvendégsége. Az egyháznak egy pszichológiailag is képzett munkása foglalkozik velük. Ebből láttam, hogy bár 3000 kilométeres utamon sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában részeg embert nem láttam, sem italboltokat, de úgy látszik, annál több lehet a zugivó. Utcán, tereken, piknikeken italt fogyasztani tilos. A régi puritán hagyományok szerint úgy látszik, hogy a részegség a törvény előtt büntetendő cselekménynek számít. Angol lelkipásztorokkal való beszélgetéseim nyomán pedig az volt a benyomásom, hogy a tömegeket nem nagyon foglalkoztatja a békemozgalom, s ez azért van, mert amerikai területen nem volt háború, s nincsenek olyan háborús élményeik, mint az európai népeknek, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy mi a háború. A vietnami háborúból hazatért katonák közt viszon igen sok az öngyilkos, mert a háborús borzalmak, melyeket átéltek, valósággal felőrölték idegzetüket. Isten ajándéka volt számomra az is, hogy még élve találtam, s meglátogathattam azt a református özvegy lelkésznét, özv. Azaray Jánosnét, aki 11 Daytonban tanuló ösztöndíjas magyar diákot fogadott az évek során otthonában vendégül, s akinek édesapja a volt bridgeporti lelkipásztor, még „nagybotos” volt a debreceni kollégiumban. Az pedig betetőzte az örömömet, amikor a közelben nyaraló, Floridában lakó, de nyáron az északi Eirei tó partján lányánál nyaraló , 91 éves, nyugdíjas magyar lelkipásztorral, a magyar lelkészek nesztorával, Újlaki Ferenccel találkozhattam, s ölelhettük meg egymást. Kérdeztem tőle, mit üzen az otthoniaknak? Azt mondotta: „Mondd meg nekik, hogy bár nem sokat törődtek velünk, de azért az Isten megsegített bennünket”. Célzott arra, hogy a trianoni békekötés után, a megcsonkított ország református egyházának vezetősége nagy szegénysége miatt, nem tudott lelkigondozó pásztorokat küldeni a nagy számban kivándorolt híve közé, de különböző módokon Isten megsegítette, éltette s élteti ma is a magyar református gyülekezeteket. Ez így igaz, s mindnyájunkat Isten iránti hálára indító nagy csoda, hogy a kivándorolt atyák második, sőt harmadik, magyarul már nem is beszélő leszármazottai is ott vannak magyar reformátusok által fundált gyülekezetekben. (Budapest) Dobos Károly A Daisytown-i magyar református „Lorántffy Zsuzsanna” nőegylet, 1926-ban, a március 15-i ünnepség alkalmával, középen Dobos Károly lelkipásztor Riszter Kálvin igehirdetéséből Támogassuk az evangélium ügyét és legyünk bizonyságtevői Urunk, Jézus Krisztus igazságának még akkor is, ha az emberek nagy sokaságával kell harcolnunk, még olyanokkal is, akik utánozzák a hívőket, és úgy tesznek, hogy velünk egyetértenek, s ugyanazt a hitet vallják. Alapige: Máté 5:8—10. Ismeretségünk régi, még a diákkorból való. Aztán sokáig nem találkoztunk, de négy éve, amióta az író Debrecenben él, ismét közelebb kerültünk egymáshoz. — Nemrégen jelent meg a Református Sajtóosztály kiadásában két kisregényed (Isten trombitája; „Megszámlálta futásodat ... ”). Az első lapon ez a dedikáció olvasható: „Néhai Tóth Albert tiszaluci református lelkipásztor, Édesapám emlékének ajánlom.”. Ebből azok is megtudhatják, akik személyesen nem ismernek, hogy papi családból származol. Mit jelentenek ezek a „gyökerek” művészi személyiséged kialakulásában . .. ? — Nem csupán édesapám volt lelkész, de anyai nagyapám, dédapám, és őseim hosszú sora. Ahogy mondani szokás „árom” famíliából származom, így tehát azok a „gyökerek”, amiket említettél nagyon messzire terjednek szét az idő televényében. És ezáltal persze bennem is. Otthon vagyok most is ebben a környezetben emberként, íróként egyaránt. Ha kikéredzkedik belőlem egy zsoltár néhány sora, most is élesen idézi meg gyermekkorom képeit, hangulatait, apám hangját, anyáménekét, az úrvacsorás kenyér foszló fehérségét, vagy akár a harangozó kulcsainak zörgését. Ez a puritán indulás meghatározó élményeket fészkelt el bennem, emberi tartást adott, és nem utolsó sorban az irodalmilag legszebb könyvet, a Bibliát juttatta már korán a kezembe. — Két híres iskolában, a sárospataki és a debreceni református gimnáziumban tanultál. Hogyan emlékszel vissza erre? — Tízévesen kerültem a sárospataki gimnáziumba 1946-ban és addig jószerivel ki sem tettem a lábam szülőfalumból. Szekérrel mentünk Patakra, vittük a lisztet, babot, lencsét... stb. (akkor természetben kellett fizetni a járandóságot) és ez mindenképpen életem első nagy utazását jelentette. A kimozdulást, a más környezetbe, kerülést, vagy „mini társadalomba” szekereztem be kisdiákként, sok más sorstársammal együtt, akik az ország különböző részeiből érkeztek. Patakon aztán szemben találtuk magunkat a nyolcosztályos gimnázium „hierarchikus” rendjével. Kisdiáknak („pecúrnak”’) nem volt éppen mulatságos ott lenni, a felsősök kalapjait kefélni, cipőiket tisztítani, és még álmunkból felriasztva is tudni a nevüket. De ettől függetlenül mégis azt láthatta a „pecár”, hogy a tehetség valamilyen formában csak felszínre bukkan. Ifjúsági elnöknek, sportelnöknek ... stb. az arra legalkalmasabbat választottuk, akikre ily módon fel lehetett nézni és ez valamiféle inspirálást is jelenthetett a kezdőnek ... Egyébként ezekről, jó és negatív tapasztalataimról régi tervem, hogy majd írni fogok. — És Debrecen ... ? — Patak után keményebb, nehézkesebb intézmény emlékét hagyta bennem. Szigorú, távolságtartó, túl feszes volt a légkör itt számomra, mindazonáltal mégis meghatározó az életemben, mert itt ismerkedtem meg a színházzal. Akkoriban, az ötvenes évek elején, nagyon jó társulata volt a Csokonai Színháznak, amikor csak tehettem a nézőtéren ültem. Itt határoztam el, hogy színész leszek. — Édesapád mit szólt ehhez? — A leghatározottabban ellenezte. Na nem azt, hogy színész legyek (még benne is megfordult ilyen terv diákkorában), hanem, hogy minden előképzettség nélkül legyek azzá. Mint minden gyermeke jövőjét féltő apa, biztos kenyeret akart a kezemben látni. Csak azzal a feltétellel egyezett bele pályaválasztásomba, ha elvégzem a Színművészeti Főiskolát. Beláttam, hogy igaza van, jelentkeztem, felvettek, és életem szép emléke, amikor a színészi diplomát édesapám kezébe adhattam, így lett a pap fiából Thália papja. Különben a színházi világról, élményeimről, éppen most fejeztem be egy szatirikus novellafüzért „Voltam király Begáciában ...” címmel, amit más novellákkal együtt adtam be a Magvető Kiadónak. — Mindenkitől azt hallottam, kollégáidtól is, hogy te nagyon tehetséges színész voltál. Miért hagytad ott mégis a színházat? — Ezt a kérdést már többen feltették nekem. Felelhetnék egyszerűen azzal, hogy az írói vénám végül is erősebbnek bizonyult, de talán ez a válasz nem lenne egészen igaz. Pontosabb úgy, hogy a lelki alkatom alkalmasabb az íráshoz, mint a színészethez. A színészet eleve más idegpályákat mozgat meg, mint az írás, és a kettőt, én legalábbis, nem tudtam volna szintézisbe hozni. Azért a színházhoz mégsem lettem egészen hűtlen, hiszen 1977-ben mutatták be első színdarabomat Békéscsabán „Két nap az akácosban” címmel, és most írtam a Csokonai Színház felkérésére történelmi drámát Karácsony Györgyről, amelyben jelentős szerepet játszik Méliusz is. — Ha már drámaírói működésedről szóltál, kérlek, beszélj most írói pályádról. Mióta írsz? — 1971-től publikálok rendszeresen szabadfoglalkozású íróként, egy idő óta már mint a Művészeti Alap tagja, önálló novelláskötetem 1980-ban jelent meg „A csokornyakkendős” címmel. — Hozzám, mint teológushoz azért állnak közel írásaid, mert még szatíráidban is mély humánum fedezhető fel. Nem is beszélve a már említett két regényedről. Te is így érzed ezt? — Igen és köszönöm, hogy az írásaimban fellelhető humánumot észrevetted. Hiszen az író számára talán ez a legnagyobb elismerés. De hát lehet-e az író, ha író, valaha is antihumánus ... ? Nem lehet. Erkölcsi törvénye kell legyen, a legbensőbb, a legmélyebbről fakadó, hogy mindig az elesettek mellé álljon, az élet árnyékosabb oldalán menetelők pártfogója legyen. — Méliusz és Károlyi Gáspár népünk pásztorainak vallották magukat. Hogyan látod írói szemmel késői utódaikat? — Amikor ezt a két kisregényt megírtam, jó értelemben vett eszményképeket is akartam állítani. Hivatástudatuk, emberi alapállásuk, Károlyi esetében a magyar nyelvre fordított Biblia, máig követésre méltó példák. Elsősorban a most induló fiatal lelkészek számára. Tekintsék hivatásuknak a papi pályát és egy pillanatra sem „csak” foglalkozásnak. Legyen bennük Károlyi Gáspárék emberi elkötelezettsége haza és nép iránt. — Jelenleg min dolgozol és milyen írói tervek foglalkoztatnak? — Novelláskötetet állítok össze a Református Sajtóosztálynak komolyabb, realistább hangvételű írásaimból. Távolabbi terveimről még korai lenne beszélni, de valószínűleg újabb regénybe kezdek majd. Izgat egy mai téma, de éppen úgy foglalkoztat egy történelmi is. Ez utóbbiban Ráday Pált próbálnám megidézni. — Beszélgetésünk végén mondj valamit olvasóinknak családodról. — Érzelmi életemben is volt bizonyos „pályakorrekció”, hiszen kétszer nősültem. Első házasságomból van egy tizenhét éves lányom, a másodikból egy hároméves fiam, és egy tizenhét hónapos lányom. Feleségemben jó társra találtam, íróként is. Első olvasóm, kritikusom, ösztönzőm. Körzeti gyermekorvos, lakásunkhoz közel van a rendelője. Évekig egy másfél szobás lakásban szorongtunk, néhány hónapja költöztünk ebbe a három és fél szobás nagyba, ahol már nekem is megadatik a munkámhoz szükséges külön szoba. Nyaranként vagy kora ősszel, mindig leutazunk a szülőfalumba, hiszen a folytonosság változatlanul megvan. Ott él édesanyám, és ott lelkipásztor az öcsém. Van egy kis családi házunk a parókia közelében, amit nevezhetnék „alkotóháznak” is, hiszen alkalmas az írói feltöltődésre, emlékezésre. És alkalmas rá a táj, a falu, az ott élő emberek, kiknek idősebbjeivel kezet fogva, még érzem apám kezének szorítását is. — Köszönöm a beszélgetést, és további munkádra, életedre Isten áldását kérem. (Debrecen) Dr. Csohány János Prédikátor elődök író utódja Beszélgetés Tóth-Máthé Miklóssal Kaba története Olyan messzelátó ez a könyv, amelyen keresztül az egyik legérdekesebb történetű hajdúvárosunk múltjába tekinthetünk. Adatai meglepőek, leírásai filmre kívánkoznak. A szerző: Gonda Ferenc. (Lektorálta: Benda Kálmán.) 1857. április 15-én, este úgy 10 óra tájt kocsi-nagyságú tüzes tömeg tűnt föl Kaba község felett az égbolton. A vakító fényű tüneményt titokzatos zörej kísérte, amely egészen másféle volt, mint a mennydörgés, mégis arra emlékeztetett. Aztán az égi vándor hirtelen lecsapott a földre és egyszekérjárta útba ásta magát. — Nem volt ez más, mint egy hétfontos meteorkő, amely egyszeriben szerte a világon híressé tette Kaba község nevét. A tudományos világ a kábai meteoritot „Kabait”-nak nevezte el. 1944. októberében szintén a földre hullott egy csillag, — az, amelyik a református templom nagytávolba tekintő tornyának csúcsát díszítette. Ágyúlövés érte... A toronygomb rejtekéből régi emlékiratok bukkantak elő, az egyik köteget Szabó Péter írta, a másikat Dávidházy János. A múlt hiteles adalékai a parókia irattárába kerültek. Ilyen és még ilyenebb fordulatos történetek, eszméltető dokumentumok tárulnak, sorakoznak elő seregestül Kaba történetében. A könyv szerzőjéről azt írja a KÖSZÖNTŐ-ben Bujdosó Géza nagyközségi tanácselnök: „Személyében megtaláltuk azt a gazdaságtörténészt, helytörténeti írót, aki 1923-ban Kábán kezdte közszolgálatát s ezzel egyidejűleg a helytörténeti adatgyűjtést, majd Hajdú megye és Debrecen város közellátási főfelügyelőjeként gyűjtötte a Kabára vonatkozó adatokat. Végül Budapesten, minisztériumi szolgálata alkalmával az Országos Levéltárban végzett levéltári kutatásai során gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelynek rövid összefoglalása ez a mű.” Ám ha belemélyed az olvasó a szemléletes ábrákkal csinosított könyv tanulmányozásába, kiderül: a forrásanyag összegyűjtéséért az országhatárokon túlra is nyúlt a szerző. Az 1702-ben kezdett — hallatlan értékű— ún. „Kábai Kódex” kéziratcsomóját például a Prágai Egyetem gyűjteményéből sikerült fénymásolatban rögzíteni. Immár nem csupán a Magyar Tudományos Akadémia, hanem Kaba Nagyközség Tanácsa is őrzi ezt, mint a helység múltjának becses és gazdag emlékét. Gonda Ferenc egyébként a község területén föltárt avar sírokat éppúgy megvallatta, mint a Pannonhalmi Főapátság Levéltárát, vagy a Debreceni Kollégium hatalmas forrásanyagát. Ily módon a színes, anekdotikus történetek, olvasmányos leírások vázát tudományos hitelű évszámok, nevek, adalékok alkotják. Az 1355-ös keltezésű, legrégibb okleveles emléktől (sőt, Kaba úr 1177-ből való végrendeletétől) fogva az 1980-as általános választások tanácsi névsoráig ível Kaba történetének áttekintése. Kaba földesurai a középkorban, a török hódoltság korának helytörténeti emlékei, a hajdúk letelepítése, a kuruc „Mustrakönyv” izgalmas adatai, rác dúlások, az 1848'49-es szabadságharc kora, az iskolák fejlődése, az első és a második világháború szomorú adatai után végre a jelen kibontakozása. Címszavak, amelyek mögött azonban élet lüktet, események kavarognak, emberek mozdulnak, perelnek, harcolnak, szeretnek, tanulnak ... Kaba földje mélyén forró gyógyvizek zubognak, földgáz feszíti a talajrétegeket. A történelmi sírok, pincék, házak ásatag kincsei mellett a természeti kincsek is föltárásért, hasznosításért kiáltanak. Gonda Ferenc nagyszerű könyve, amelyet a Hazafias Népfront Helytörténeti Bizottsága és a Művelődési Ház közreműködésével a Kaba Nagyközségi Közös Tanács adott ki, a gondolatokkal együtt felelősséget is ébreszt. Vajon, más községek illetékesei mikor és mennyire követik a kábai példát? Hegyi-Füstös István