Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-03 / 1. szám

meglérek között Ísmk-ikmevikéhm VI. Három különös látogatásra is adott a környéken Isten alkalmat. Egy órai hajtással elértük azt az előkelő angol presbiteriánus gyü­lekezetet Grosse Pointeban, amelynek lelkipásztora feleségé­vel már három ízben járt hazánk­ban. Van egy nagy termük, mely­nek falain körül fel vannak füg­gesztve a világ különböző refor­mátus egyházainak címerei. Dr. Bartha Tibor püspökünktől is megkapta a magyar református egyház zászlós, bárányos­ címerét, de ennek már csak az irodájában jutott hely. Egy másik termükben történik a temetési szertartás, mert lehet a templomból is te­metni. Hogy tompítsák a halál rettentését, s hangsúlyozzák a fel­támadás bizonyosságát, ők a te­metési szertartást a „feltámadás szertartásának” nevezik. De talál­tam egy mintegy 25 főnyi csopor­tot is az egyik helyiségben, s meg­tudtam, hogy ez a szabadulni vá­gyó iszákosok heti összejövetele és szeretetvendégsége. Az egyháznak egy pszichológiailag is képzett munkása foglalkozik velük. Eb­ből láttam, hogy bár 3000 kilo­méteres utamon sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában ré­szeg embert nem láttam, sem ital­boltokat, de úgy látszik, annál több lehet a zugivó. Utcán, tere­ken, piknikeken italt fogyaszta­ni tilos. A régi puritán hagyomá­nyok szerint úgy látszik, hogy a részegség a törvény előtt bünte­tendő cselekménynek számít. An­gol lelkipásztorokkal való beszél­getéseim nyomán pedig az volt a benyomásom, hogy a tömegeket nem nagyon foglalkoztatja a béke­mozgalom, s ez azért van, mert amerikai területen nem volt há­ború, s nincsenek olyan háborús élményeik, mint az európai né­peknek, akik saját bőrükön ta­pasztalták meg, hogy mi a háború. A vietnami háborúból hazatért katonák közt viszon igen sok az öngyilkos, mert a háborús borzal­mak, melyeket átéltek, valósággal felőrölték idegzetüket. Isten ajándéka volt számomra az is, hogy még élve találtam, s meglátogathattam azt a reformá­tus özvegy lelkésznét, özv. Azaray Jánosnét, aki 11 Daytonban tanuló ösztöndíjas magyar diákot foga­dott az évek során otthonában vendégül, s akinek édesapja a volt bridgeporti lelkipásztor, még „nagybotos” volt a debreceni kol­légiumban. Az pedig betetőzte az örömömet, amikor a közelben nyaraló, Flori­dában lakó, de nyáron az északi Eirei tó partján lányánál nyaraló , 91 éves, nyugdíjas magyar lelki­­pásztorral, a magyar lelkészek nesztorával, Újlaki Ferenccel ta­lálkozhattam, s ölelhettük meg egymást. Kérdeztem tőle, mit üzen az otthoniaknak? Azt mon­dotta: „Mondd meg nekik, hogy bár nem sokat törődtek velünk, de azért az Isten megsegített bennün­ket”. Célzott arra, hogy a triano­ni békekötés után, a megcsonkított ország református egyházának ve­zetősége nagy szegénysége miatt, nem tudott lelkigondozó pásztoro­kat küldeni a nagy számban ki­vándorolt híve közé, de különböző módokon Isten megsegítette, éltet­te s élteti ma is a magyar refor­mátus gyülekezeteket. Ez így igaz, s mindnyájunkat Isten iránti há­lára indító nagy csoda, hogy a ki­vándorolt atyák második, sőt har­madik, magyarul már nem is be­szélő leszármazottai is ott van­nak magyar reformátusok által fundált gyülekezetekben. (Budapest) Dobos Károly A Daisy­town-i magyar református „Lorántffy Zsuzsanna” nőegylet, 1926-ban, a március 15-i ünnepség alkalmával, középen Dobos Károly lelkipásztor Riszter Kálvin igehirdetéséből Támogassuk az evangélium ügyét és legyünk bizonyságtevői Urunk, Jézus Krisztus igazságának még akkor is, ha az emberek nagy sokaságával kell harcolnunk,­ még olyanokkal is, akik utánoz­zák a hívőket, és úgy tesznek, hogy velünk egyetértenek, s ugyanazt a hitet vallják. Alapige: Máté 5:8—10. Ismeretségünk régi, még a diákkorból való. Aztán sokáig nem találkoztunk, de négy éve, amióta az író Debrecenben él, ismét közelebb kerültünk egymás­hoz. — Nemrégen jelent meg a Református Sajtóosztály kiadá­sában két kisregényed (Isten trombitája; „Megszámlálta fu­tásodat ... ”). Az első lapon ez a dedikáció olvasható: „Néhai Tóth Albert tiszaluci reformá­tus lelkipásztor, Édesapám em­lékének ajánlom.”. Ebből azok is megtudhatják, akik szemé­lyesen nem ismernek, hogy pa­pi családból származol. Mit je­lentenek ezek a „gyökerek” művészi személyiséged kialaku­lásában . .. ? — Nem csupán édesapám volt lelkész, de anyai nagyapám, déd­apám, és őseim hosszú sora. Ahogy mondani szokás „árom­” famíliá­ból származom, így tehát azok a „gyökerek”, amiket említettél na­gyon messzire terjednek szét az idő televényében. És ezáltal per­sze bennem is. Otthon vagyok most is ebben a környezetben emberként, íróként egyaránt. Ha kikéredzkedik belőlem egy zsoltár néhány sora, most is élesen idézi meg gyermekkorom képeit, han­gulatait, apám hangját, anyám­­énekét, az úrvacsorás kenyér fosz­­ló fehérségét, vagy akár a haran­gozó kulcsainak zörgését. Ez a pu­ritán indulás meghatározó élmé­nyeket fészkelt el bennem, emberi tartást adott, és nem utolsó sor­ban az irodalmilag legszebb köny­vet, a Bibliát juttatta már korán a kezembe. — Két híres iskolában, a sá­rospataki és a debreceni refor­mátus gimnáziumban tanultál. Hogyan emlékszel vissza erre? — Tízévesen kerültem a sáros­pataki gimnáziumba 1946-ban és addig jószerivel ki sem tettem a lábam szülőfalumból. Szekérrel mentünk Patakra, vittük a lisztet, babot, lencsét... stb. (akkor ter­mészetben kellett fizetni a járan­dóságot) és ez mindenképpen éle­tem első nagy utazását jelentette. A kimozdulást, a más környezet­be, kerülést, vagy „mini társada­lomba”­ szekereztem be kisdiák­ként, sok más sorstársammal együtt, akik az ország különböző részeiből érkeztek. Patakon aztán szemben találtuk magunkat a nyolcosztályos gimnázium „hierar­chikus” rendjével. Kisdiáknak („pecúrnak”’) nem volt éppen mu­latságos ott lenni, a felsősök ka­lapjait kefélni, cipőiket tisztíta­ni, és még álmunkból felriasztva is tudni a nevüket. De ettől füg­getlenül mégis azt láthatta a „pe­­cár”, hogy a tehetség valamilyen formában csak felszínre bukkan. Ifjúsági elnöknek, sportelnök­nek ... stb. az arra legalkalmasab­bat választottuk, akikre ily mó­don fel lehetett nézni és ez vala­miféle inspirálást is jelenthetett a kezdőnek ... Egyébként ezekről, jó és negatív tapasztalataimról ré­gi tervem, hogy majd írni fo­gok. — És Debrecen ... ? — Patak után keményebb, ne­hézkesebb intézmény emlékét hagyta bennem. Szigorú, távolság­­tartó, túl feszes volt a légkör itt számomra, mindazonáltal mégis meghatározó az életemben, mert itt ismerkedtem meg a színházzal. Akkoriban, az ötvenes évek ele­jén, nagyon jó társulata volt a Csokonai Színháznak, amikor csak tehettem a nézőtéren ültem. Itt határoztam el, hogy színész leszek. — Édesapád mit szólt ehhez? — A leghatározottabban elle­nezte. Na nem azt, hogy színész legyek (még benne is megfordult ilyen terv diákkorában), hanem, hogy minden előképzettség nélkül legyek azzá. Mint minden gyer­meke jövőjét féltő apa, biztos kenyeret akart a kezemben látni. Csak azzal a feltétellel egyezett bele pálya­választásomba, ha el­végzem a Színművészeti Főiskolát. Beláttam, hogy igaza van, jelent­keztem, felvettek, és életem szép emléke, amikor a színészi diplo­mát édesapám kezébe adhattam, így lett a pap fiából Thália papja. Különben a színházi világról,­ élményeimről, éppen most fejez­tem be egy szatirikus novellafü­zért „Voltam király Begáciá­­ban ...” címmel, amit más novel­lákkal együtt adtam be a Mag­vető Kiadónak. — Mindenkitől azt hallot­tam, kollégáidtól is, hogy te nagyon tehetséges színész vol­tál. Miért hagytad ott mégis a színházat? — Ezt a kérdést már többen fel­tették nekem. Felelhetnék egysze­rűen azzal, hogy az írói vénám végül is erősebbnek bizonyult, de talán ez a válasz nem lenne egé­szen igaz. Pontosabb úgy, hogy a lelki alkatom alkalmasabb az íráshoz, mint a színészethez. A színészet eleve más idegpályákat mozgat meg, mint az írás, és a kettőt, én legalábbis, nem tudtam volna szintézisbe hozni. Azért a színházhoz mégsem lettem egé­szen hűtlen, hiszen 1977-ben mu­tatták be első színdarabomat Bé­késcsabán „Két nap az akácos­ban” címmel, és most írtam a Cso­konai Színház felkérésére törté­nelmi drámát Karácsony György­ről, amelyben jelentős szerepet játszik Méliusz is. — Ha már drámaírói műkö­désedről szóltál, kérlek, beszélj most írói pályádról. Mióta írsz? — 1971-től publikálok rendsze­resen szabadfoglalkozású íróként, egy idő óta már mint a Művészeti Alap tagja, önálló novellásköte­­tem 1980-ban jelent meg „A cso­kornyakkendős” címmel. — Hozzám, mint teológushoz azért állnak közel írásaid, mert még szatíráidban is mély hu­mánum fedezhető fel. Nem is beszélve a már említett két re­gényedről. Te is így érzed ezt? — Igen és köszönöm, hogy az írásaimban fellelhető humánumot észrevetted. Hiszen az író számá­ra talán ez a legnagyobb elisme­rés. De hát lehet-e az író, ha író, valaha is antihumánus ... ? Nem lehet. Erkölcsi törvénye kell le­gyen, a legbensőbb, a legmélyebb­ről fakadó, hogy mindig az eleset­tek mellé álljon, az élet árnyé­kosabb oldalán menetelők pártfo­gója legyen. — Méliusz és Károlyi Gáspár népünk pásztorainak vallották magukat. Hogyan látod írói szemmel késői utódaikat? — Amikor ezt a két kisregényt megírtam, jó értelemben vett eszményképeket is akartam állí­tani. Hivatástudatuk, emberi alap­állásuk, Károlyi esetében a ma­gyar nyelvre fordított Biblia, máig követésre méltó példák. Elsősorban a most induló fiatal lelkészek számára. Tekintsék hi­vatásuknak a papi pályát és egy pillanatra sem „csak” foglalkozás­nak. Legyen bennük Károlyi Gás­­párék emberi elkötelezettsége ha­za és nép iránt. — Jelenleg min dolgozol és milyen írói tervek foglalkoz­tatnak? — Novelláskötetet állítok össze a Református Sajtóosztálynak ko­molyabb, realistább hangvételű írásaimból. Távolabbi terveimről még korai lenne beszélni, de va­lószínűleg újabb regénybe kez­dek majd. Izgat egy mai téma, de éppen úgy foglalkoztat egy tör­ténelmi is. Ez utóbbiban Ráday Pált próbálnám megidézni. — Beszélgetésünk végén mondj valamit olvasóinknak családodról. — Érzelmi életemben is volt bizonyos „pályakorrekció”, hi­szen kétszer nősültem. Első házas­ságomból van egy tizenhét éves lányom, a másodikból egy három­éves fiam, és egy tizenhét hónapos lányom. Feleségemben jó társra találtam, íróként is. Első olvasóm, kritikusom, ösztönzőm. Körzeti gyermekorvos, lakásunkhoz közel van a rendelője. Évekig egy más­fél szobás lakásban szorongtunk, néhány hónapja költöztünk ebbe a három és fél szobás nagyba, ahol már nekem is megadatik a mun­kámhoz szükséges külön szoba. Nyaranként vagy kora ősszel, mindig leutazunk a szülőfalumba, hiszen a folytonosság változatla­nul megvan. Ott él édesanyám, és ott lelkipásztor az öcsém. Van egy kis családi házunk a parókia kö­zelében, amit nevezhetnék „alko­tóháznak” is, hiszen alkalmas az írói feltöltődésre, emlékezésre. És alkalmas rá a táj, a falu, az ott élő emberek, kiknek idősebbjeivel kezet fogva, még érzem apám ke­zének szorítását is. — Köszönöm a beszélgetést, és további munkádra, életedre Isten áldását kérem. (Debrecen) Dr. Csohány János Prédikátor elődök író utódja Beszélgetés Tóth-Máthé Miklóssal Kaba története Olyan messzelátó ez a könyv, amelyen keresztül az egyik legér­dekesebb történetű hajdúváro­sunk múltjába tekinthetünk. Ada­tai meglepőek, leírásai filmre kí­vánkoznak. A szerző: Gonda Fe­renc. (Lektorálta: Benda Kál­mán.) 1857. április 15-én, este úgy 10 óra tájt kocsi-nagyságú tüzes tö­meg tűnt föl Kaba község felett az égbolton. A vakító fényű tüne­ményt titokzatos zörej kísérte, amely egészen másféle volt, mint a mennydörgés­­, mégis arra em­lékeztetett. Aztán az égi vándor hirtelen lecsapott a földre és egy­­szekérjárta útba ásta magát. — Nem volt ez más, mint egy hét­fontos meteorkő, amely egyszeri­ben szerte a világon híressé tette Kaba község nevét. A tudomá­nyos világ a kábai meteoritot „Kabait”-nak nevezte el. 1944. októberében szintén a földre hullott egy csillag, — az, amelyik a református templom nagytávolba tekintő tornyának csúcsát díszítette. Ágyúlövés ér­te... A toronygomb rejtekéből ré­gi emlékiratok bukkantak elő, az egyik köteget Szabó Péter írta, a másikat Dávidházy János. A múlt hiteles adalékai a parókia irattárába kerültek. Ilyen és még ilyenebb fordula­tos történetek, eszméltető doku­mentumok tárulnak, sorakoznak elő seregestül Kaba történetében. A könyv szerzőjéről azt írja a KÖSZÖNTŐ-ben Bujdosó Géza nagyközségi tanácselnök: „Szemé­lyében megtaláltuk azt a gazda­ságtörténészt, helytörténeti írót, aki 1923-ban Kábán kezdte köz­szolgálatát s ezzel egyidejűleg a helytörténeti adatgyűjtést, majd Hajdú megye és Debrecen város közellátási főfelügyelőjeként gyűj­tötte a Kabára vonatkozó adato­kat. Végül Budapesten, miniszté­riumi szolgálata alkalmával az Országos Levéltárban végzett le­véltári kutatásai során gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelynek rövid összefoglalása ez a mű.” Ám ha belemélyed az olvasó a­­ szemléletes ábrákkal csinosí­tott könyv tanulmányozásába, ki­derül: a forrásanyag összegyűjté­séért az országhatárokon túlra is nyúlt a szerző. Az 1702-ben kez­dett — hallatlan értékű­­— ún. „Kábai Kódex” kéziratcsomó­ját például a Prágai Egyetem gyűjteményéből sikerült fénymá­solatban rögzíteni. Immár nem csupán a Magyar Tudományos Akadémia, hanem Kaba Nagyköz­ség Tanácsa is őrzi ezt, mint a helység múltjának becses és gaz­dag emlékét. Gonda Ferenc egyéb­ként a község területén föltárt avar sírokat éppúgy megvallatta, mint a Pannonhalmi Főapátság Levéltárát, vagy a Debreceni Kol­légium hatalmas forrásanyagát. Ily módon a színes, anekdotikus történetek, olvasmányos leírások vázát tudományos hitelű évszá­mok, nevek, adalékok alkotják. Az 1355-ös keltezésű, legrégibb okleveles emléktől (sőt, Kaba úr 1177-ből való végrendeletétől) fog­va az 1980-as általános választá­sok tanácsi névsoráig ível Kaba történetének áttekintése. Kaba földesurai a középkorban, a török hódoltság korának helytörténeti emlékei, a hajdúk letelepítése, a kuruc „Mustrakönyv” izgalmas adatai, rác dúlások, az 1848'49-es szabadságharc kora, az iskolák fejlődése, az első és a második vi­lágháború szomorú adatai után végre a jelen kibontakozása. Cím­szavak, amelyek mögött azonban élet lüktet, események kavarog­nak, emberek mozdulnak, perel­nek, harcolnak, szeretnek, tanul­nak ... Kaba földje mélyén forró gyógyvizek zubognak, földgáz fe­szíti a talajrétegeket. A történel­mi sírok, pincék, házak ásatag kincsei mellett a természeti kin­csek is föltárásért, hasznosításért kiáltanak. Gonda Ferenc nagysze­rű könyve, amelyet a Hazafias Népfront Helytörténeti Bizottsága és a Művelődési Ház közreműkö­désével a Kaba Nagyközségi Kö­zös Tanács adott ki­­, a gondo­latokkal együtt felelősséget is éb­reszt. Vajon, más községek illeté­kesei mikor és mennyire követik a kábai példát? Hegyi-Füstös István

Next