Reformátusok Lapja, 1997 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1997-03-16 / 11. szám
XLI. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1997. MÁRCIUS 16. Benczky Péter HOGY A SZABADSÁGNAK MÉLTÓSÁGA MINDENEKNEK KÍVÁNATOS (Részlet) Mi lehet kedvesebb, s gyönyörűségesebb, Mint a kívánt szabadság. Könnyen uralkodó, noha hivalkodó Akaratos méltóság. Maga kedvét járja, rabság utálja, Nem barátja a bírság. Mert a napfény alatt mindenféle állat, Vágy, siet szabadságra. Tengeren evezve, s föld színén kerengve Repül e nyájasságra. Ki, ha azt nyerheti, magával hiteti, Hogy jutott boldogságra. Hogyha szabadságban nem laktál sorsában, Ezt nem tudod fontolni; Mely drága kincs légyen, s mennyi sokat érjen, Ahhoz nem tudsz szóllani. Én is ármálisat s arannyal írt jussát Nem érkezem sejteni. A pozsonyi országgyűlés Bécsbe utazó küldöttei Konferencia a vallásszabadságról Az egyházak szerepe a megújuló társadalmakban címmel március 3-5. napjain nemzetközi konferenciát rendeztek Budapesten, melyet a Nemzetközi Vallásszabadsági Egyesület (IRLA), a magyar Országgyűlés és - a kormány részéről - a Miniszterelnöki Hivatal szervezett. A tanácskozáson azt vizsgálták, hogy Közép-Kelet-Európa egykori szocialista országaiban miként sikerült a vallási közösségek múltbeli sérelmeit orvosolni, milyen szerep jut a megújuló társadalmakban az egyházaknak, és milyen a kapcsolatuk az állammal. A magyar kormány álláspontját Vastagh Pál igazságügyminiszter fejtette ki beszédében. A maga részéről mindenekelőtt leszögezte, hogy tisztelettel tekint a hazai egyházakra, azok történelmi és a mai társadalomban betöltött szerepére. A kormány álláspontját közvetítve kifejezte, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság nem adomány, amiért köszönet jár, hanem a demokrácia egyik alappillére. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány programjának fontos része az állam és az egyházak teljes egyenjogúságon alapuló szétválasztása, amely a társa(Folytatás a 3. oldalon.) Március 15-én az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezünk. Az ünneplők sorából mi, a Kárpátmedencében élő reformátusok sem hiányozhatunk! Mert van mit számbavennünk, és van kiket elsorolnunk, amik és akik nélkül nem történtek volna a nemzetet máig formáló történelmi események. Gondoljunk csak az első felelős Kormányra, vagy a márciusi ifjak protestáns tagjaira; a nemzetőri gárdákban és a honvéd seregekben vitézül küzdő református fiatalok ezreire; az önkény ellen karddal és Bibliával bátran küzdő lelkészek százaira. Anélkül, hogy a hazaszeretet fogalmát ki akarnánk sajátítani az egyház számára, megállapíthatjuk, hogy nélkülük el sem tudnánk képzelni 1848-at! Micsoda „generáció”: volt közöttük nemes és polgár, földműves és iparos, lelkész és katona, magyar és idegen ajkú, megannyi színes egyéniség. De volt bennük valami kitörölhetetlenül „más”, az a közös örökség, amit valamennyien egy-egy református kollégiumban kaptak: a múlt féltett kincsét, a nemzeti függetlenség protestáns eszméjét. Akik a közös forrásból merítették a Szabadságnak azt a Lelkét”, amivel végigküzdötték a harctereket és ami segített később talpon maradniuk az önkény gyilkos szorításában is. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Debrecen, Nagyenyed, Kolozsvár, Pápa és Sárospatak Kollégiumainak haladó szellemisége nélkül nem bontakozhatott volna ki a reformkor, sokkal szegényebbé sikeredett volna a márciusi forradalom, és aligha lett volna a szabadságharc során „egy akaraton” a korábban megosztott és elnyomott nemzet. Az ősi alma materek igazi lelki édesanyaként azzal az evangéliumi szellemiséggel táplálták Kossuth népét, amivel egykor a reformáció századának végvári katonáit, majd Bethlen Gábor vitézeit, Bocskai István hajdúit és a Rákóczi-szabadságharc küzdőit bátorították a nemzet és a református egyház évszázados elnyomói ellen. Szedjük csokorba a forradalom és szabadságharc lényegesebb „református” vonatkozású eseményeit. 1. A kollégiumok évszázadokon át a reformátusság autonómiájának védőbástyái voltak. Az Udvarral folytatott küzdelem során nevük hamar összekapcsolódott a nemzeti függetlenségért vívott harccal. A Habsburg önkénynek ezért voltak mindig célpontjai ezek az intézmények. A hosszú elnyomás ellenére a kollégiumok meg tudtak maradni az európai oktatás élvonalában. A XVIII. század végén például itt vezetik be elsőként az oktatás nyelvéül a magyart, és tanítják a kísérleti fizikát és matematikát. A nyelvújítás központjai lesznek. De ugyanakkor áramlanak be a felvilágosodás „tiltott” frissítő tanai az ősi falak közé. Szinte természetes következménye ennek, hogy a kollégiumokban folyó hazafias és európai nyitottsági oktatás egy olyan generációt nevelt fel, amelynek tagjai méltán lehettek a márciusi forradalom előkészítői, a reformkor szellemi és politikai pezsgésének vezéralakjai (Kossuth, Szemere, Petőfi, Jókai, Fáy, Irinyi stb.). 2. A református kollégiumok így válnak a pesti március 15-i események „vidéki” kisugárzóivá. Legkorábban a debreceni kollégiumi ifjúság válaszolt a pesti tüntetésekre. A diákság vezetője, Révész Imre egy vérpezsdítő prédikációt mondott a Kollégium Oratóriumában. Az egykori krónikás visszaemlékezésében megjegyzi, hogy a városban „a márciusi első hírekre megmozdult tömeglelkesedést elsősorban a Kollégium tanuló ifjúsága vette át és irányította”. Pápán az egész Dunántúlra kisugárzott az ifjúság március 17-i felvonulása. Patakon március 18-án a diákság mozgolódására, fáklyás tüntetésére figyel fel Zemplén és Abaúj vármegye „művelt közönsége”. Erdélyben Nagyenyed ifjúsága „hozza lázba” a polgárokat. A vidék Magyarországát a közöny és a tespedtség állapotából nem véletlenül a református kollégiumok ifjúsága rázza fel és irányítja tekintetüket a forradalom eseményeire. 3. A forradalom szellemének, a polgári átalakulás gondolatának nemcsak a diákifjúság, hanem a professzori karok is lelkes hívei voltak. Az európai egyetemeket korábban megjárt tanárok nemcsak tanították az „új eszméket”, hanem nevelték, sőt vezették tanítványaikat ezekben a viharos hónapokban. A református kollégiumok oktatói és sajátos nevelői tevékenységének egyenes következménye volt: a szabadságharc kezdetén a debreceni, a sárospataki, a pápai stb. önkéntesek száma a kollégiumi diákság tömeges belépésével nőtt meg és vált igazi erővé. Ezt a hozzáállást bizonyítják Bocsor István pápai professzornak a szavai, amit a bevonuló önkéntesekhez intézett búcsúzóul: „Önök a hazát harcolni indulnak, s ha Önök nem ezt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törne katedrám, mint tanári működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám...”. 4. A nemzetőrség mellett a honvédség soraiba is tömegesen jelentkeztek a diákok és jó néhány tanár. A pataki „veres-sipkások” Damjanich seregében, a debreceni „veres-pántlikások” az alföldi csatákban, a pápai diákok Kmetty hadtestében tűntek ki bátorságukkal. Jellemző az a történet, amit az egykori, állítólagos szemtanú mesélt. A szabadságharc bukása után, az önkény éveiben az egyházkerületek vezetői (püspökök, főgondnokok, esperesek stb.) egyszer találkoztak a bécsi Udvar egyik magas rangú képviselőjével, aki belépvén a terembe, körbenézett és így fakadt ki: „Uraim, ha most a zsebemben lenne a császári felhatalmazás, akkor önöket mind letartóztatnám, a rebellióban való részvételük miatt!” 5. A debreceni Kollégium talán a legszebb példája annak, hogyan fonódott össze a nemzet és a református egyház „ügye”. 1849-ben, amikor Pestről Debrecenbe költözött a Kormány és az Országgyűlés, a Kollégium adott otthont számukra. 1849. január 9. és május 21-e között, a Kollégium Oratóriumában ülésezett az Országgyűlés. Sőt a pénzügyminisztérium is helyet kért az épületben és itt nyomták ki a híres Kossuth-bankókat. Amikor pedig ismét Pestre készült a Kormány, a munkálatok okozta kártérítést ajánlván az iskolának, a Kollégium azt elhárította magától „dicsőséget helyezvén abba, hogy a nemzeti mentőmunka színhelye Debreczen, s különösen Főiskolánk lett”. Az is jelképes esemény, hogy 1849. április 14-én a Kollégium Oratóriumában szövegezők meg és a Tiszántúl legnagyobb templomában hirdették ki a Habsburg-ház trónfosztását. 6. Az egyházkerületek és az egyházmegyék is támogatták a szabadságharcot. Az esperesek tábori lelkészi szolgálatra bíztatták a papokat. A lelkész feleségeket meg a honvédek számára kötszert gyűjteni kérték fel. 1848. júliusában az esperesek körlevelei arra szólítják fel az eklézsiákat, hogy alakítsanak „honvédelmi kisebb egyesületeket, és fordítsák oda egyesített igyekezettel munkájukat, hogy készpénzben, élelmiszerben, vagy akármilyen pénzzé tehetőbben gyűjtögessenek tőlük telhető segélyt a haza oltárára!” 7. A kárpát-medencei reformátusok mindenütt tevékenyen vették ki részüket a haza védelmében, hiszen érdekük egybeesett a régen áhított saját függetlenségük és szabadságuk kivívásával. Erről tanúskodnak a megsárgult „hűségnyilatkozatok”, amiket a már végveszélyben lévő Szemere-kormánynak sorra küldtek az egyházmegyék és kerületek 1849. júniusában. Hadd álljon itt egy kis részlet az egyikből, amit a Szatmári egyházmegyében fogalmaztak: „... lelkünk józanságában emlékezünk mindazon elsorolható sok és egész három évszázadon át dúlt szenvedések sötét folyamán is... mert utódai vagyunk azon evangéliumi keresztyén hősöknek... De legyen hála érette a Szabadság Urának Istenének. Ki megmentett minket, ... s hódolunk az általunk övezett nemzeti kormánynak és fogadjuk, hogy leszünk Istenhez, hazához és e törvényes szabad kormányhoz híven... hű napszámosai a szabadság földének... életre halálra tántoríthatatlan hirdetői...” 1848/49 „református öröksége” ma is példa lehet a Kárpátmedencében élő református kollégiumok diákjai és tanárai számára, az egyházi vezetőknek és vezetetteknek egyaránt: hogyan lehet európai nyitottsággal, hazafias elkötelezettséggel anyaszentegyházunk ügyéért, az adott történelmi lehetőségeket nem elszalasztva cselekedni. Eleink megtették ezt, most rajtunk a sor... Dr. Hörcsik Richárd Vasvári Pál