Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-02-26 / 17. szám
nyörű kastélokban találok magyar emberekre, mivel ugy is tudtam, (n. b. plébános urunk szívességéből olvastam mindig a’ magyar újságot) hogy a’ német Budába (Ofen) gyújtani kell. — Hála Istennek, hogy partra léptem! Beteg izzadt az üstök, és az erszény, hogy ne kívántam volna az állandó hidat! Csak egy ilyen átkompozásra kell szorítani a’ hid’ ellenségeit! — Szépen megkértem most az embereket, hogy vezessenek valami szállásra. Nagy gyorsasággal ajálja magát erre egy gyerkőcze. Ez már derék gyerek! gondolom magamban, ’s azt is gondoltam, hogy ezzel talán föl is tudnám találni az universitásnál 8-dik iskolát tanuló unokaöcsémet. Ekkor vezetőm fölszóllalt: ,,no uram itt van a magyar király.“ Én ezen megdöbbentem, ’s meg is örültem, mivel ez rám meglepetés volt, minthogy útközben újságot nem olvastam. De mindenek előtt szép köszönettel máskorra is meghívni akarám a ficzkót, midőn ez süvegelve ígérkezik, csak jól fizessek. Ekkor láttam ön által, mért tartja sipkáját! De a’ neki adott egykét krajczárra pattogni kezdett, hogy ezért a’ bolond se menne olly messzire és rosz időben. Már megijedtem, hogy majd jókora sipkáját kell megtömnöm, de még is egy ezüst garassal elutasítottam; pedig ezért nálunk fél napig szekerezhetnék. — „Hát itt a’magyar király.“ De hogy még is bizonyosabb legyek benne, megkérdeztem egy tisztességes úri személyt, ki a' kapu alatt lovamat fogámeg, valljon, itt van-e a’ király? „Igen is itt van a’ magyar király“ válaszoltamat. Dobogó szívvel kérdeztem mindjárt: „valljon itt bár milly idegennek adnak-e szállást? ,,A’ mennyi elfér“ — volt a’ hirtelen felelet. Ez már mindent elfelejtetett velem. De azon kérdésemre: „hát ő felsége most itthon van-e ?“ bámulni kezd az én felelőm: „kicsoda, a’fenséges palatinus?“ kérdi kétes hangon. Én perse megzavarodva kérdém: „ki itt az úr ?“ — „Hát a’ vendégfogadós“ volt a’ kurta válasz. — No már most butaságomon mind a’ ketten nevettünk, ’s mondhatom, hogy szép szobában kaptam szállást, de azt előre megmondták, hogy ezért három húszast kell fizetni. (Alkalmasint észre vették, hogy illyesmihez nem szoktam!) De egy kétszáz forintot csak gazdálkodtam össze néhány esztendőtől fogva ezen útra, tehát nem törődtem vele. Lovamat szemem láttára istálóba vezették,’s én evvel együtt jól éltem, ittam, aludtam. Másnap reggel öcsémet mentem keresni az universitásba. Egy elég középszerű házba vezettek. Szörnyűség, gondolom magamban, mint hazudnak az ujságirók. Ezer és ezer mindenféle tanulót emlegetnek , pedig hogy férhetnének ide ? — Kérdezem illendő hangon: „mellyik szobában van Pipárdi 8-dik iskolás öcsém?“ De kinevettek ! — „Hiszen — momlá egyik a’ többi közül —* itt medicusok