Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-08-01 / 61. szám
A' vadon fellobogó léleknek kiállhatlan ’s pokolkinn lett a' katonai subordinatio bilincse, melly az intézet minden tagjait olly szorosan foná körül. Csak a’ barátság szivén lelt gyakran vigaszt ’s enyhületet. Zumsteg lett Schiller megbizottja, kinek keblén önté ki panaszait, ’s hatalmasan kelt föl lelkében a’ mivelési ösztön. Shakespeare kezébe jött, ’s mint fátyol, hullott el a’ félelmes szűk körzet; most élő alakokba tehelheté ki képzelnie tüzet, ’s öntté ki elkeserűlt lelke érzelmeit. Azt a’ „haramiákban“ teve. A’ sokáig lenyomott lélek iszonyú erővel emelkedék föl, ’s még ki nem tisztult érzései a’ fenségest és nagyot gyakran tulságokban, dagályban keresték. De hogy Schiller minden emberismeret nélkül csak lelke azon mélyéből illy élő , megragadó, hatalmas alakokat hitt elő, az csak azon tapasztalás által magyarázható, hogy a’ genie elébe szökik minden ismeretnek — ’s minden szabályt előre magában feltalál. Kilépése után ezredi orvossá tétetek, ’s még csak most, és nem az intézetbeni mulatása alatt, adattak Manheimban a’ „haramiák.“ — Engedelmet kére jelen lehetni az előadáson, ’s az megtagadtaték. Titokban Manheimba ment, ’s fel nem fedeztetve jött Stuttgardba vissza. — Azonban a’ darabban egy mély vágás jöttelő Graubündtenre, mellyet Schiller, gyűlölve a’ Károly-academia egyik odai születésű felvigyázóját, a’ tizenkilencz évű ifjú költőnek egész aránylagos dühében oda-vétele a’ herczegnek éppen ügye volt Graubiindtennel, és Schiller ellenségei használák a’ körülményt, őt a’ fejdelem előtt gyanússá tenni. A’ költő tehát parancsot von a’ Graubiindtenieknek elégtétel adni, és többé soha semmit nem írni! Csak most szökött el Stuttgardból Manheimba , hol barátai közbenjárása által az ottani színház költője lön, mellyet azon időben Istland, Böck, Beil ’s a’ t. híressé ’s fényessé tevének. Itt tanuló azt, mit lelkének a’ nemfősuga, balosabb, tisztább idomokba alakitni; itt irá „Fescóját — ármány és szerelme !“ itt kezdé kiadni a’ rajnai Thaliát. Fiatal évei é s első munkája felől önmaga nevezetesen nyilatkozik. — „Jókor — igy mond — vesztém el honomat, hogy azt a’ nagy világgal kicseréljem, mellyet csak látcsőben ismerék. A’ természetnek egy különös tévedése itélt el engem honvárosomban költővé. Poétái hajlam sérté az intézet törvényeit, mellyben neveltetem,’s ellenkezék alapitója tervével. Nyolcz évig küzdött lelkesedésem a’ katonai szabálylyal; de a’ költészet iránti szenvedély lángoló és erős, mint az első szerelem. A’ minek el kellett volna őt oltani, az lobbantá fel. Elhagyandó olly viszonyokat, mellyek nekem kínosak valónak , szivem idealvilágba repül; de ismeretlenül